“Nyárban jártam”

2012 július 26. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Újra köszöntök mindenkit!

A nyár, a szünidő, a nagy szabadságolások és a táborok időszaka. Nagyjából annyira nehéz egy jó tábort és ezzel együtt közösséget is választani mint mondjuk egy jó iskolát vagy rövid idő alatt kényelmes cipőt. Gyerekkoromban a választással azért nem volt gondom mert a Vakok Általános Iskolája által szervezett táborokat lehetett választani, melyek a rendszerváltást követően lettek egyre profibb szintűek és a mai viszonyok között is megállnák a helyüket. Nem volt azonban könnyű egy olyan közösséget táboroztatni akik közül a 80% év közben is jórészt éjjel-nappal együtt tartózkodik, de a vegyes hálótermi vagy barakk beosztásokkal és a vetélkedőkkel jó csapatépítést lehetett elkövetni.
Az első táborom az Bükkszentkereszten és környékén zajlott, hatalmas élményt nyújtottak a kirándulások, a hegyvidék, kicsit mondjuk félelmetes volt éjszaka mikor sátorban aludtunk a ház mellett a rókák rekedtes hangját hallani, és kevésbé volt jó élmény hogy pár napra lázas is voltam és mert megijedtem egy darázstól össze-vissza vattacukrosztam magam és mikor meg rájöttem hogy lehet a bogárka rám is rám száll szinte mint egy félőrült lelocsoltam magam három-négy pohár vízzel.
Aztán az első kiránduláson amin 14 Kilométert mentünk nagyon elfáradtam elment a kedvem az egésztől, a csallán is megcsípett és a következőre ami 20 Kilométer feletti távolság volt el sem akartam indulni, de csodák csodája annak ellenére hogy sziklás terep volt azt sokkal jobban bírtam.

De volt hasonló táborozás Dunakilitiben ahol lehetett pancsolni, kenuzni és túrázni is, sőt volt szakmaibb táborom is ahol kézművesség is volt és még a németet is lehetett gyakorolni, persze a csibészséget sem hagytuk otthon, a Bükkben lévő táborozás alkalmával az egyik nevelő velünk aludt egy emeletes ágy felső szintjén és egy kályhára állva szokott felmászni a helyére, namost mi este mielőtt jött picit bekapcsoltuk a kályhát és ettől az következett be hogy bár felmászott a helyére de nézegette a talpát nem égett-e meg persze mi tudtuk hogy nem volt olyan forró a platni de ez a kis helyretevés járt neki mert néha olyan “szobaparancsnok” ként viselkedett velünk.

Ami azért a felejthetetlenséget biztosítja az összejöveteleknél az a közösség, legyen szó az esti gitározásos tábortüzes részéről vagy amikor éppen már elege van az embernek a folyamatosan felfelé kapaszkodásból és egy társ ad bátorítást akitől nem is számítottál volna rá.
Természetesen a nyár az új barátságok tapasztalatok szerelmek ideje, én is még szörnyű régen egy ilyen táborban adtam egy lánynak egy karkötőt amit gyékényből csináltam persze segítséggel, és onnan tudtam meg hogy mekkora karkötőre van szükség hgoy cselhez folyamodtam. Előző este meséltem neki egy híres naagy amerikai vak énekesről aki egy bizonyos módon döntötte el hogy a lány aki tetszik neki milyen testalkatú, és persze kíváncsi volt hgoy mi ez és a módszer az volt hogy megtapintotta a kiszemelt csuklóját.

Idén azonban nem ilyen táborokban voltam tekintve hogy túlkoros lennék, felügyeletre meg a komolytalanságom miatt alkalmatlan lennék viszont érzékenyítő, tudatosító előadásra alkalmanak találtak is.

Első felvonás, a nemesvámosi bibliai tábor:

Az egész aznapom félelmetesen rossz volt, nem ment a munka, othon sikerült agynom a netbookom töltőjét, ráadásul az ebédemet amit megrendeltem sem hozták időben és a futár srác meglepődött mikor nem vettem át tőle a szállítmányt.
Ilyen hangulatban jött értem József akivel évekkel ez előtt még Prézlis időszakomban sokat túráztam főleg a Bakonyban. Oda is értünk Nemesvámosra és addigra képbe kerültem a táborozók összetételét illetően, tehát vegyes korosztály. A szervezőknek történt bemutatkozás után jött egy ebéd és bevallom férfiasan életmentő volt és komolyan ilyen finom almáspitét már rég nem ettem és sikerült nem összecukrozni magam.
Jött az úgymond előadásom és bár a szervező gárda közben mentegetőzött hogy ne haragudja a hangoskodásért egyáltalán nem voltak hangosak közben a mocorgó ifjak de én is igyekeztem mozgatni őket és ami jól esett hogy voltak jó kérdéseik és mikor egy hét-nyolc éves kislány újra megkérdezte hogy a Szuzi tudja-e hogy mikor zöld a lámpa és bár erről már beszéltem korábban türelmesen meghallgatták az újra elismételt válaszom. A özel egy óra hamar elrepült és a végén lehetőségük volt Szuzit megsimizni, ilyenor direkt nevelem a “társaságot”, hogy akkor jöhetnek közel símogatás céljából ha a hám nincs a kutyán és előre szóltam hogy lehet símogatni a kutyám nehogy hatvanan egyenként megkérdezzék hogy “bácsi szabad megérinteni a kutyust?”
Jó érzés volt ebben a közösségben lenni mert rend volt és fegyelem de nem síri csend uralkodott hanem vidámság, kacagás futkározás de figyelve egymásra.

Konyhatündér:

Egy fonyódi táborba is kaptam illetve kapott a csapatunk meghívást ami barátaimból és belőlem állt, a tábor tematikája a tűzoltás körül szerveződött, mi feladatunk egy érzékenyítő program megvalósítása volt.
Nagy sátrakban sikerült kialakítani helyszíneket, volt olyan ahol tárgyakat kellett keresni, volt ahol városi hangzavarban kellett közlekedni, és volt egy bár ahol beszélgethettek viszont nálam volt a konyha ami több okból is érdekes.
A főzési tudományomról nem írnának önyveket, talán egy negyed oldalon 18-as betűmérettel elférne, de ez nem akadályozot meg abban hogy kibic és játékvezető ként a konyhában vezessem az oda érkező csapatokat.
Az asztalon ahol salátát kellett készíteniük volt csomó fűszer, cukor, só, kömény, víz és persze ecet és vigyáztam arra hogy ne verjenek le semmit mint “vak a poharat”.
Nagyon tanulságos egy ilyen eltakart szemű csapat,mert ott volt sikeres a sali elkészítése, ahol egy valaki megszervezte a bandát és irányított mindenkit, persze én ebbe nem szólhattam bele ki mit hogy készít a boszi-konyhában , de mert jófej voltam aki elkészült az étellel kivittem őket a levegőre mert jó meleg volt a sátorban amit ők annyira nem szerettek mint én.
Egy érdekes melléghatásra azonban nem számítottam, volt aki kiöntötte az ecetet meg amúgy is használtak a salátához és a nagy sürgés-forgásban mindenem átvette ezt a kellemes illatot, illetve az egyik csapat kérte hogy kóstoljam meg a salátájukat, én meg beleanalaztam és valami olyan savanyú volt hogy nem tudtam a köhögésem visszatartani és szegények ettől olyan csalódottak lettek.
Szuzi ez idő alatt nem volt velem a sátorban viszont eyszer oda kellett mennem megnyugtatni a mi sátrunkhoz mert annyira oda szeretett volna jönni hozzám hogy vad erővel húzta az oszlopot amihez rögzítve volt, az meg veszélyes lett volna ha a “nemlátó” táborozók lába latt mászkál és az ecetszag milyen rossz lett volna a kutyának akinek az orra sokszor érzékenyebb mint az enyém.
A csúcson kellett sajnos befejeznünk a játszva érzékenyítést mert hatalmas balatoni vihar jött és a táborlakóat fel vezényelték a körleteikbe és mi is zárt helyre húzódtunk és kezdődhetett az informális rész. Volt annyi előzmény is hogy szegény Ferit a sofőrünket a mikrobuszban kicsit kiakasztottam a következővel:
Kérdezte hogy huzat van-e hátul, erre válaszoltam hogy igen, erreő akkor feltolja az ablakot, én meg folytattam a mondatod hogy igen van huzat azon ülünk …
Ez a táborban nagyon elterjedt és kíváncsiak lettek arra ki ez a mókamester.
Ezen a helyszínen is igaz volt az ami a bibliai tábor esetén hogy nagyon szervezett volt minden és mindenki, a táborozók amikor odajöttek rögtön szóltak hogy kérdésük van vagy hogy kutyázni szeretnének tekintettel arra hogy három kutyus is volt a csapatban eloszlottak az érdeklődők.
Tetszett még mind a két táborban hogy a felnőttek is vették maguknak a bátorságot és kérdeztek a vaksággal és az ezzel járó életformával kapcsolatosan nem gondolták azt hogy ez csak a “kicsik”-re tartozik és azt éreztem hogy teljesen úgy kezeltek engem minket mint egyenrangú partnerek.

Tudjátok nem vagyok a nagy militarizálás híve és nem fogok aláírásokat gyűjteni hogy állítsák vissza a sorkatonai szolgálatot de azt gondolom a fiataloknak igen is szükségük lenne egy kis életre-nevelésre és nem arra gondolok hogy rögtön megtanítani őket fegyvert fogni hanem arra hogy egy katasztróva idején hogy viselkedjenek, mivel tudnak segíteni vagy ha éppen segíteni nem tudnak mivel nem akadályozzák a munkálatokat, de ezek mellett lelki, testi tartást is tanulhatnak a közösségekben, legyen szó akár teológiai, vagy más érdeklődési alapon létrejövő táborokról én biztos vagyok abban hogy ez a néhány nap többet neveli őket az életre mint néhány lelkifröccsös osztályfőnöki óra.

“The wall”

2012 június 25. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

A fal meghatározó az ember életében.
Innen nagyjából 10 Méterrel lejjebb és 4 Méterrel jobbra van egy fal. Elválasztja a mi kétlépcsőházzas tömbünket a családiházaktól. Gyerekkoromban ha a falhoz közel mentünk és hangosabbak voltunk mindig ránk szóltak sőt ha átment a labda, nem adták vissza ezért kicsit féltem is a faltól. Állítólag néhány tulajdonos kátránnyal tört üveget is ragasztott rá még a 80-as években hogy nemászkáljanak át rajta, értem én hogy a biztonság de azért nem valami európai módszer ez.

Sosem felejtem el mikor 1989 novemberében az akkor még Kossuth rádiót hallgatva a Vakok Általános Iskolája egyik lépcsőfordulójában Ádám barátommal minden idegszálukat megfeszítve követtük a berlini fal lebontását, bár rokonaim nem éltek egyik Németországban sem de éreztem hogy valami nagy változás szem és fültanúi vagyunk.

Idén május végén én is szorosabb kapcsolatba kerültem egy fallal, nem úgy hogy nekimentem ez főleg gyermekkoromban annyira mindennapos esemény volt hogy kárlenne pazarolni rá a tintát, de arra nem sajnálom a “bötűt” hogy elmondjam nektek hogy a székesfehérvári sportigazgatóság a Cice a RedRock falmászóterem és a Lárke azaz az egyesületem jóvoltából mi sült ki.
Emlékeim szerint írtam már arról hogy gyerek ként is sok hasonló tulajdonsággal rendelkeztem mint a majmok, egy akadályversenyen (bezony én még voltam úttörő) egészen magasra sikerült felmásznom a kijelölt fára, és egy általános iskolai rendezvényen a bordásfalon is jó sebességgel sikerült a terem egyik végéből a másikba átcsimpaskzkodni, és mivel a bordásfal elfogyott elindultam visszafelé amin a zsűri a hasát fogva nevetett.
Zsúfolt és olyan “semmihez semmi kedvem” napon került sor a programra hogy visszatérjek Székesfehérvárra, mire kiértünk a Farkasvermi útra (ez a név engem mindig megijeszt), el is áztunk a koranyári zápornak köszönhetően és nulla kedvem volt falatmászni szívem szerint hazamentem volna. Sok régi ismerős fogadott a helyszín bejáratánál, és kiderült hogy a médiára még várunk kicsit. A köztes időben beszélgettünk, és aztán bemerészkedtem a bizonyos falat tartalmazó terembe és be kell vallanom sok ellenérzés volt bennem. Ezt a hangulatot fokozta az is hogy nem túl magasra de megpróbáltam biztosítás nélkül felmászni, a fogásokat (amikbe lehet kapaszkodni kézzel-lábbal) éreztem és túl messze voltak egymástól és úgy éreztem hogy nagyon nehéz vagyok és bár nem szerettem volna hiúsági kérdést csinálni a rendezvényből arra gondoltam hogy itt nagy égés lesz de meg kell próbálni mert mit veszíthetek…
Nagy pánikomban visszamentem az előtérbe és folytattam a beszélgetést. Délután három óra volt és mondták hgoy akkor némi biztonsági eligazítást követően akinek kedve van kezdjük meg a falmászást. Gondolhatjátok hogy nem én voltam az első hanem az egyik informatikus kollega aki sietett a buszához vagy randira vagy csak be volt sózva de hamar túl akart lenni az egészen. A fiú korábban rendszeresen sportolt, goalballozott (csörgőlabdázott) úszott, és nem is lepődtem meg mikor nagyon nagy kezdősebességgel indult meg felfelé, mi szurkoltunk neki de ahogy haladt felfelé exponenciálisan elkezdett lassulni és még a vak is látta hogy nagyon izzad. A nagy akarásnak az lett a vége hogy az utolsó fogást már nem bírta teljesíteni és akár hogy erőltette az izmait nem ment tovább. A mászás után a kollegát szépen visszaengedték a talajra és rohanhatott is a buszához.
Következett egyesületünk elnöke aki már könnyedébben elérte a fal tetejét mint az előző próbálkozó, hozzá kell tennem hogy nem “vaktában” kellett a kapaszkodásra alkalmas pontokat megtalálni a falon hanem a terem felkészült munkatársai mindig mondták hgoy mely irányban találhatóak és közös akarattal ha minden jól ment meg is találta a látássérült mászó. Volt arra is jelentkező hgoy az érzékenyítésnek is adjunk teret aki gyakorlott mászó ként eltakart szemmel mászott fel az ismert ésmár korábban látott falszakaszon és azt mondta hihetetlen élmény volt felérni és lenézni először eltakart majd fedetlen szemmel a 7-8 Méteres magasságból.
Nem maradhattam ki a szórásbóll, imbolyogva vettem búcsút Szuzitól és megközelítettem a falat, a nem egyenes járás nem néhány féldecinek köszönhető hanem a puha szivacsos talajnak amivel a padlót borították. Rámcsatolták a biztosítást szolgáló hevedert különösen figyelvve hogy ne is legyen laza de túl szoros sem (az érzékeny testrészekre is ügyelve), és a vezető kiadta a parancsot hogy indulás.
Talán ekkor kezdtem átkerülni egy másik dimenzióba mert még tudatom felszínén volt a fél órával az előtti balsikerű próbálkozásom és hogy a többiek előttem milyen ügyesek voltak és elkezdtem mászni. Bevallom, az első két fogásnál nagyon izgultam, túlságosan könnyűnek éreztem az egészet viszont arra gondoltam ez is olyan mint az élet mikor azt hiszem hogy már zsebben a győzelem akkor következik valami váratlan fordulat, mint például amikor két jó tételt húztam az alkotmányjog-államigazgatási jog közös államvizsgán és az előttem lévő vizsgázó ugyan azt a tételt kezdte el mondani és kiderült hogy a vizsgáztató rossz céduát ovlasott fel nekem…
A mászás azonban folytatódott, egy olyan pillanat volt mikor túlságosan hirtelen akartam felhúzni magam az egyik fogáson és a biztosítókötél jó hogy ott volt, de mikor ezen túl is lettem valami hatalmas nyugalom fogott el. Attól kezdve nem úgy tekintettem a falra mint egy akadályra hanem mint egy szórakoztató eszközre ami segítségével igen magasra fel tudok jutni. Meglepő volt a magam számára is hogy egyre könnyedebben ment a mászás, volt hogy magamtól találtam meg a fogást amin a mászásomat irányító is meglepődött de én még nála is jobban csodálkoztam. És igen, közben hallottam hogy a földön Szuzi engem figyel mert említették és aggódik hogy mi lesz a gazdijával meddig mászik még felfelé és nem volt biztos abban hogy ez olyan jó ötlet mármint ennyire elemelkedni a földtől.
Nagy nyugalmamban és barátságomban a fallal jöttek a fogások egyik a másik után mikor jött a jelzés hogy óvatosan jön az utolsó és ha az megvan figyeljek mert ott a fal a mászófal teteje a fa burkolat széle nehogy szálka menjen a kezembe.
Ekkorra már semmi félelmem nem volt sőt megértettem azt is hogy az a falszakasz ahol kísérleti jelleggel másztam az egy haladónak való részlet volt és nem egészséges túlságosan hamar következtetéseket levonni a jövőre a feladat nehézségére vagy a saját képességeimre csak csinálni kell.
Végül jött a leereszkedés, kicsit el kellett tolnom magam a faltól és csak néha megérinteni és a földetérés és kiszerelkezés a hevederekből gyorsan lezajlott.
Bízom benne hogy jól sikerül beillesztenem azt a képet ami készült és Szuzi aggódását lehet rajta látni illetve engem is a falon.
Sokat épültem ebből a rendezvényből mert bizony jellemző tulajdonságokat néha rejtett vagy mások által nem ismert értékeket hozott elő a kiszakadás amindennapokból, az egyik kolleganőm aki már az ötvenes évei elején jár ő is néhány lépést felment a falra, ráadásul a lánya aki jól lát szemtakaróval mászott fel a falra.
Ha tehetitek próbáljátok ki a falmászást és ne a falramászást!

“NAV-igare necesse est”

2012 június 12. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Van egy látássérültek által használt levelező fórum, lista ahol néha-néha fellángolnak kisebb-nagyobb elvi viták. Most éppen azon megy a polémia hogy lehet-e vakon egyedül ügyet intézni vagy sem, érvek és ellenérvek hangoznak el pro és kontra.
Nekem meg közben zajlik a “való-világ” mert elvesztettem az adókártyám és kellett igényelnem egy másikat, ráadásul tegnap a mobilnetem pinkódját is elrontottam és a puk meg ki tudja hol van, ráadásul a telefonos ügyfélszolgálaton elrontottam háromszor a biztonsági kódom tehát személyes ügyintézésre kellett hogy sorkerüljön. Előre szeretném bocsájtani hogy amely szerveket cégeket az írásban megemlítek nem reklámozás céljából teszem hanem mint pozitív követendő példák szeretném bemutatni őket.

Irány a lenyugvó nap felé

Hasonlóan mint Kolumbusz annak idején én is nyugati irányba ezdtem meg hétfői ügyintézésem, annyi támpontom volt hogy a Tamás barátom illetve a jó.édes.apám segítségével kiderítettem hogy átérve a vasút feletti hídon és az ős-régi hangos jelzőlámpán balra kell tartanom.
De azért egy-két dolgot meg kell említenem:
Amikor Székesfehérváron laktam a lakásomtól kb 5 percnyire volt az Apeh mostmár NAV, és valamennyire ismertek is ott már minket de mivel a kutyás írásomra érkezett egy komment hogy a NAV győri ügyfélszolgálatán szívesen látják az ilyen okos kutyákat gondoltam teszünk egy próbát. Nem az a kérdés hogy beengedik-e a Szuzit, hanem hogy velem mit fognak kezdeni.
De vissza az eljutáshoz.

A Baross-hídon simán átmentünk Szuzival, el is jutottunk a már említett Szent István úthoz, balra kanyarodtunk és haladtunk egyenesen Nyugat felé. Figyelnem kellett mert aztán visszafelé nem rögtön hazafelé át a hídon akartam menni hanem be a Baross útra a Vodafone üzletébe az elrontott kódom miatt, és jó támpont volt hogy működött a szökőkút ami visszafelé sokat fog majd segíteni.

Szuzi nagyon ügyesen megállt az első kereszteződésnél, ilyenkor nem tudom neki kiadni a “zebrához” vezényszót mert nem ismerem az útvonalat nem tudom hogy mikor kellene mondanom. Kicsit pirosban sikerült átmennünk mert velem párhuzamosan mentek az autók és azt gondoltam mehetünk és már az út közepén jártam mikor elkezdett kattogni a lámpa tehát félig zöldben mentem át. Szuzi próbált segíteni, ha ajtót látott akkor megállt, és erre egy hölgy felfigyelt és kérdezte hogy segíthet-e, és mondtam neki hogy az APEH leánykori névvel rendelkező intézményt keresem, és úgy informáltak hogy mégegy keresztutcán kell átmennem és valahol ott van. Mosolygott és nagyon korrektül elmondta hogy valóban jól tudom az útvonalat, mégegy lámpás zebrán kell áthaladni de figyeljek mert az nem hangjelzéses, és utána rögtön tartsak jobbra mert az első ajtóra lesz szükségem.
Tovább is indultunk és három perc múlva már ott álltunk az ajtóban, ahonnan jöttek ki és megkérdeztem hogy ez-e a NAV, és azt mondták hogy igen így bementem. A biztonságiőr vagy rendész (ahogy tetszik) rögtön érkezett és segített keresett nekem egy ügyintézőt. Elmondtama a hölgynek hogy adókártyát szeretnék pótolni és rögtön ha nincs szerencsém bonyolódott is volna a helyzet mert valahol máshol más helyszínen ablaknál kellett volna izetnem, de félve mondta hogy ha van bankkártyám akkor tudnék fizetni, és mivel van új modern csipes kártyácskám így ez az akadály is elhárult.
Az ügyintéző egy cseppet volt csak zavarban mert megkérdezte hogy ki tudom-e tölteni a nyomtatványokat amire közöltem hogy sajnos nem, valószínűleg ekkor tudatosult benne igazán hogy én “full” vak vagyok. Fennakadás azonban nem volt, az adó azonosító jelem nálam volt braille írással és sok szem nézése közepedte bediktáltam ezt is, és jött az aláírás ami nálam egy monogramm és nagyon bölcsen mondta a hölgy hogy a biztonság miatt ő nyomtatott betűkkel odaírja a teljes nevem.
Ezzel meg is voltunk, átkísértek egy másik asztalhoz ahol a fizetés következett. Az ott ülő hölgy kérdezte hogy a kutyusom nem szomjas-e és ameddig a terminál életre kelt beszélgettünk kicsit és nem tudtam megtagadni önmagam.
Említette az ügyintéző a következő szavakat: ” szokott idejárni egy másik kutyás is de ő fiú”. Erre elkezdtem nevetni mert amit lehet azt félreértem és akár úgy is lehet csavarni ezt a mondatot hogy a másik utyás vak fiú bezzeg én nem, szegényt ezzel kicsit zavarba is hoztam de nem lennék Vaszabi ha ezt a labdát nem csaptam volna le. Aztán kézhez is kaptam a terminált, kérdezte hogy be tudom-e ütni a pint, mondtam hogy igen mert általában az ötös szám meg van jelölve, és még annyi segítséget kaptam a munkatárstól hogy a zöld gomb a terminál jobb alsó sarkában van így el is indult a tranzakció. Viccesen megjegyezte hogy ne féljek mert a megfelelő összeget fogják levonni a számlámról de mondtam neki hogy nem aggódom mert kapok smsben értesítést ha pénzmozgás történik a számlámon, de rögtön hozzá is tettem hogy a telefonomon van eggy olyan szoftver ami felolvassa az üzenetet.
E rövid érzékenyítés után még megkérdezték hogy Szuzi kér-e vizet de mondtam hgoy nemrég indultunk csak köszönjük nem és kellemes hangulatban elváltunk. Jött a visszafelé út el a két kereszteződésen túl és a szökőkút mellett, be is fordultunk a Baross útra aminek a jobb oldalán kellett mennem, de Szuzi középen és baloldalt akart vinni de sikerült megbeszélnünk a dolgot. A telefonos szaküzlett elhelyezkedéséről annyit tudtam hogy az első keresztutcán túl van, de egy bizonyos gyorsétteremig amit a hangjairól és illatáról meg lehet ismerni addig nem kell elmenni.
A kereszteződés meg is volt, és tömeget kerülgettünk, és Szuzi mindenképpen át akart vinni az út másik felére ez amúgy sétálóutca aki nem lenne ismerős Győrött, de sikerült megbeszélni hogy naa maradjunk ezen az oldalon. Aztán mikor úgy éreztem akkor az első szembejövőt megkérdeztem hogy hol a keresett üzlet és pár lépésnyire volt csupán és mondta hogy mikor forduljunk jobbra a bejárathoz.
Helyesre sikerölt a sztori, mert gondolom valakivel egyszerre léphettem be az üzletbe és a lánytól megkérdezte a biztonságiőr hogy együtt vagyunk-e de sajnos azt mondta hogy nem, és én már megint elkezdtem vigyorogni de nem tehetek róla… Kaptam sorszámot, leültettek és két percen belül sorra is kerültem. Az ügyintéző srácna előadtam hogy milyen ügyetlen voltam mert elrontottam a pint, a biztonsági kódot és a feloldáshoz szükséges kód meg valahol elveszett.
Kér egy-két adatot és kérdezte hogy ha ő most felírja nekem a kódot akkor lesz-e aki elolvassa, persze lett volna de ezzel a kérdéssel kipattintott egy gondolatot a fejemből és megkérdeztem hogy volna-e arra lehetőség hogy elküldi e-mailben a kódot és akkor segítség nélkül is tudom intézni a kártya zárolásának feloldását.
A válasz pozitív volt, csak mikor a mailcímem kezdtem betűzni a vaszaki részét és mondtam hogy Viktor, Aladár, elkezdte leírni a neveket, aztán a gmail-t azt jól írta és meg akart győzni hogy .hu a vége de mondom nem, .com, és győztem, hármoszor visszabetűzte és jó volt a címem.
Nagyon szimpatikus volt itt is az elfogadó hozzám-állás, bár látták hogy Szuzi a kijárathoz odavisz mégis tucatnyian kísértek minket a szemükkel.
Az út hazafelé zökkenőmentes volt, Szuzi volt aranyos mert odavitt egy fagyizóhoz mert Székesfehérváron mostanában el szoktam csábulni, de ami jó hogy nem koldulja a finomságot, hanem megáll a pult előtt és csóvál, és akkor sem esik kétségbe ha mondom hogy “neem, megyünk tovább”.

Elmondhatom hogy jól sikerült ez a hétfői mászkálásom, persze szerencse és az emberek jóindulata is kellett a pozitív végkicsengéshez és elengedhetetlen hozzá az én vagy más résztvevő nyitottsága és bátorság is kell hozzá hogy az ember merjen elindulni, kérdezni, vállalni a kockázatot és azt ha nem jól segítenek udvariasan elmagyarázza hogy mit és hogyan szeretne.
Köszönöm ezúton is azoknak akik segítettek és szándékos is a pozitív visszajelzés valamint másokat is szeretnék bátorítani hogy ne essen kétségbe például ha egy vak ember szeretne igazolványképet csináltatni, mindentmeg lehet oldani de erről most nem írok, ha majd rabosítanak akkor elmondmo hogy készült a kép, legyen elég annyi hogy a vaklárma című komédiában nem a megfelelő módszert választották.

Szárnyaskerék-Angyalkerék

2012 május 31. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Köszönöm a soksok kutyás írásomra érkezett kommentet, igazán megerősítenek abban hogy talán helyesen gondolkodom néhány társammal amikor nem adjuk fel a küzdelmet a jogainkért.
Most ez nem száguldás, csak inkább kúszás mert egy alattomos vírus ledöntött a lábamról. A víruskergetés folyamatban van, már harmadik napja a lakáson belül a mosdó és az ágyam között ingázom.
Tegnap például annyira maródi voltam hogy a doktornénit sem volt erőm meglátogatni, de ma erre sikerült sort kerítenem. Meglepetés is ért mert az asszisztens hölgy akit régebbről ismerek teljesen boldog volt hogy újra Győrben lakom és a doktornő is mondta hogy látásból ismer sokszor elmentünk egymás mellett az utcán. Olyan kedves volt tőle hogy aggódott vajon fel tudok-e mászni a vizsgáló ágyra de megnyugtattam hogy ne aggódjon nincs tériszonyom.
Lelkifurdalásom volt hgoy már rég nem írtam nektek semmit és mikorra témám is múzsám is lenne most meg kidőlök mint valami háborús sebesült.
Úgy nemszeretem magam ilyenkor mert egy csomó dolgom lenne, rendezvények, munka stb és erre fel én ithon punnyadok, de talán mindennek oka van, kicsit meg kellett állnom hogy erőt tudjak gyűjteni.

Pedig volt sok pozitív élményem is, például az hogy az Artventura kiállítás szentendrei rendezvényén sok jófej érdeklődő volt, de amikor igazán leesett az állam, mikor indulásunk előtt odajön két negyedikes kislány Lili és egy Dóri hogy itt vannak újra és csak állnak előttem. Mondmo no sziasztok jöttetek Szuzizni? Csend. Hanem? És akkor mondják hogy mivel az iskolájukban van sütő klub hoztak nekem pici kakaóscsigát és kókuszgolyót ha nem baj.
Olyan aranyosan meglepő volt a dolog és gondolkoztam hogy mit is tudnék cserébe adni nekik és kértem papírt és braille írással ráírtam a nevüket, mégis csak úgy illik hogy viszonozni kell az ajándékot bár tudom hogy ők jószívvel adták és nem azért mert valamit elvártak volna érte.
A másik ilyen pozitív élmény az egy héttel ez előtti szombati kirándulás a baráti társaságommal mert elmentünk Szobra nosztalgiavonattal, igen jó volt a hangulat, és ami döbbenetes volt hogy az ódon kocsik hatására az emberek is kicserélődtek, senki nem szólt hogy Szuzi az útközepén van, sőt odajött három grácia 4 5 év körüli kislányok hogy megsimizhetik-e, és őket sem rángatták el a szülők, úgy éreztem álom ez a jobbik fajtából.
Ott hagytam a Dávid barátomra Szuzit mert hát ki kellett mennem, és ő a lányok kérésére megköszöntette mondjuk Szuzi csak néhány ismerős kérésére ugat ilyenkor, és ebből sem lett cirkusz hogy mit ribilliózik ez a “dög” a vonaton sőt én csak arra lettem fiylmes hogy valami hatalmas tapsolást lehet hallani.
Nagyon hangulatos volt mert megálltunk kint a folyosón és azt beszélgettük hogy ez olyan XIX. századi hangulat, mikor ismeretlen emberek szivaroznak, beszélgetnek hatalmas nyugalomban és van idejük elmondani az álláspontjukat nem rohannak a csatlakozáshoz.
Szobon aztán mászkáltunk és mert ott van mondván átkeltünk átvittük Szuzit is életében először Szlovákiába, de mivel Helemba a közeli település időben túl sok lett volna oda és vissza gyalog ezért a hídon maradtunk és nagyobbnál nagyobb köveket dobáltunk a folyóba és ami nagy élmény mindig elment mellettünk egy nemzetközi gyors is, egyszer próbáljátok ki vashídon meghallgatni nekem frenetikus volt.
Szobon még mászkáltunk iszogattunk eszegettünk és nagyon barátságosak voltak az emberek olyan vidám tavaszi szombat délután volt.
Azért lehet helytálló az előző fejtegetésem hogy aki induláskor elkapta a hangulatot végig megőrizte, mert visszafelé az a meglepetés ért minket hogy valakik ülnek néhány helyünkön, és ők mondták hogy megengedik hogy az üres helyekre üljünk, de mutattuk nekik hogy sajnos az a helyzet hogy nekünk helyre szól a jegy, de valahogy úgy éreztem kicsit ezen megsértődtek pedig igazán udvariasak voltunk.
Aztán az az ötlet támadt hogy ha már van akkor keressük fel a büfékocsit és ott is fantasztikus volt a kiszolgálás, állták a kérdéseinket és Szuzinak is nagyobb helye volt. Csak bátran ajánlani tudom jóidő esetén az ilyen gőzösös kirándulást, hozzá kell tennem semmi anyagi előnyöm nem fűződik az ajánláshoz, mint ahhoz sem amit most szeretnék kérni:

Egy régi ismerősöm kért meg hogy ajánljam ezt a dolgot és ha tudok segíteni a szolgálatnak akkor miért ne, persze rátok bízom szavaztok-e vagy sem.

http://apps.facebook.com/foallasuangyal/?showproject=67

Sok hasonló szolgálat működik város vagy országszerte, de olyan ami éjjel-nappal elérhető lenne olyanról rajtuk kívül nem tudok.
Bár ők elsősorban nem látássérültekre specializálódtak, de kerültem már olyan helyzetbe én is hogy nem tudtak olyan taxit küldeni ami Szuzit is elszállította volna vagy egy órát kellett várnom az éjszakai buszra és ez télen meglehetősen kellemetlen. Ahogy azonban említettem nem is elsősorban az én szemponjaim mérvadóak most mert én várok egy órát és csak lesz valamilyen taxi, de egy kerekesszékes aki hasonló helyzetbe kerül még nehezebben talál az ő szállítására alkalmas járművet, arról meg pont így ágyban fetrengve láttam egy riportot hogy a budapesti közlekedés kerekesszékkel nagyon kiszámíthatatlanul akadálymentes, mert egy pontig eljut az ember és onnan hogyan tovább? Esetleg azért kell kerülnie egy órányit mert nincs felvonó egy csomópontban, no comment.
És igen is ne csak 8 és délután 4 között legyen joga az embernek mászkálni mert valamilyen hátránnyal él, már 14 éve van esélyegyenlőségi törvény csak az a baj hogy sokn azt a részét tartják be ami nekik a leg kényelmesebb vagy a leg olcsóbb. annak idején én is szerettem volna még régen mikor nem tudtam közlekedni támogató szolgálattal eljutni uszodába de csak 4 után tudtam volna, de ők már akkor nem dolgoztak és nem értettem a dolgot hogy még picivel több pénzért sem lehetett igényelni ezt a szolgáltatást.

Ha úgy érzitek hogy e néhány sorral befolyásolni szerettelek volna benneteket, akkor teljesen jól működnek a radarjaitok, de ígérem amint lehet ki fogom próbálni a szolgáltatást és leírom a tapasztalataim illetve javasolni fogom nekik hogy például ha van szabad kapacitásuk akkor az ilyen “kutyásokra” is gondoljanak.

További kellemes nyárelőt, én megyek gyógyulni!

“A fény túlsó” és innenső oldalán

2012 május 21. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (4)

Sziasztok!

Folytatódik a Szuzisztori, mivel tavalyhoz hasonlatosan idén Április 27-én is megünneplésre került a vakvezető kutyák világnapja.

Az egyesületem a Lárke meghívta Vitéz Lovag Rithnovszky Jánost egy előadás megtartására. János a magyarországi vakvezető kutyakiképzés megteremtője és valódi példakép lehet nem csupán számomra. János ha jól tudom már 82. életévében jár és nem csupán látás, hanem hallás és mozgássérült is mivel 6 Kilogramm robbanóanyag lépett működésbe mellette ezért bal karját, szeme világát és egyik fülére a hallását elvesztette. Aki János életére kíváncsi számukra ajánlom a Fény túlsó oldalán című könyvet mely keményen életszagú de nem mellőzi a boldog és a hétköznapi pillanatok megörökítését sem.
Gondolták volna hogy János “bácsi” nem is egyszer hanem rendszeresen állapota ellenére csónakba szállt és ott pecázott? Mikor tíz éves koromban lázas betegen a Kossuthon először hallottam róla és arról hogy sokszoros hátrányból indulva sem adta fel hanem aktívan sportolt, sakkozott, kultúrprogramokat szervezett és ez vágta ki nálam a biztosítékot evezett és onnan tudta hol a part hogy jól kiképzett kutyája hangjelzéssel segítette a tájékozódásban- ekkor gyermek ként azt éreztem hogy ugyan már mi ez az én betegségem ami lázzal jár és mi ez az én vakságom az ő helyzetéhez képest… Négy évvel később Jánossal és Triton nevű kutyusával a Vakok Iskolájában találkoztam és ez pecsételte meg véglegesen a sorsom akkor éreztem hogy mindent el fogok követni annak érdekében hogy egy ilyen okos és bátor jószág kísérjen engem is útjaimon. Régebbi olvasóim tudhatják hogy tizennégy évvel ez előtt nagyon meglepett hoyg egy labrador retrievert “sózna” rám és egyáltalán nem is tudtam hogy mi ez és milyen fajta a Prézli névtől meg nevetnem kellett…

Az elmúlt évek alatt sok pozitív és kevésbé pozitív tapasztalatot gyűjtöttem Prézlivel és Szuzival a külvilág hozzánk állásáról és e világnap alkalmat ad ezek felidézésére.

Először is csak megemlítem hogy az étterem, vendéglátóhely, vagy üzlet tulajdonosok figyelmébe szeretném ajánlani az alábbi jogszabályt:

27/2009. (XII. 3.) SZMM rendelet
a segítő kutya kiképzésének, vizsgáztatásának és alkalmazhatóságának szabályairól.

Aki jóban van az internetes keresőkkel találhat néhány nyilatkozatot melyekben kutyás tapasztalataimról beszélek. Ilyen zavart okozó helyzet hogy korábban a Magyar Vakok És Gyengénlátók Balatonbogláron található üdülőjébe mondván hogy a komplekszum nem alkalmas kutyás nyaralásra vakvezető kutyát sem eresztettek be, mostanra az a tervezet és talán gyakorlattá is fog válni hogy kenel épül az udvaron ahol napközben az ebet el lehet helyezni, de annyi a kikötés hogy egy turnusban csak egy kutyás lehet. Pürroszi győzelem született, mert lett is megoldás meg nem is gondolom sorsolás útján dől majd el hogy ha ugyan arra a turnusra több kutyás látássérült is jelentkezik hogy ki nyerhet bejutást az üdülőbe, bár magam részéről én egy kutyák között megrendezett úszóversenyt tartanék igazságosnak.
Komolyra véve a szót aki elolvassa az említett jogszabályt láthatja hogy strandokra is a szabályok betartásával bevihetjük a vakvezetőt és nyilván én magam résziről társaságban szeretek strandolni és akkor valakit meg tudok kérni arra hogy vigyázzon Szuzira. Azt is csak emlékeztetőül mondom hogy amikor a volt párommal és barátokkal mentünk ilyen helyre akkor ráadásul két kutya is volt velünk tehát a jegypénztárnál kétszeres sokkot kaptak.

Gyakrabban utazik az ember autóbuszon minthogy strandolna, ezért említem hogy néhány Volán társaságnál van olyan rendelkezés hogy egy buszon csak egy kutya tartózkodhat, de elképzelve a Győr-Budapest viszonylatot, ha reggel a fél hatkor induló busznál valaki kutyával már felszállt előttem akkor én menjek vonattal? Vagy várjam meg a következő buszt ami csak huszonnégy óra múlva indul?:) Nyilván a sofőrök ennél ésszerűbben gondolkoznak és nem tartatják be szigorúan a szabályt, de akkor ha egy rendelkezés nem életképes mi az oka hogy életben van?
Imádnivaló az a jelenség is mikor az első ülés a buszon foglalt, és minden áron olyan helyre akarnak betuszkolni minket a kutyusainkkal ahol kerék van és akkor vannak azok a megjegyzések hogy”még a kutya válogat hogy hová feküdjön? Micsoda dolog!”, kíváncsi lennék ha ennek az utasnak kellene úgy utaznia hogy egy kerék domborulatán feküdne és folyton attól kellene tartania hgoy vagy kizuhan a folyosóra kanyarban, vagy fékezésnél beszorul az előtte lévő ülés alá mennyire válogatna?

Vannak olyan szituációk amikor nem dobják ki az embert kutyástul a helyről, de azt mondták tavaly nyáron egy helyen nekem hogy segítenek leülni a teraszon a kutyussal. Átmentünk az éttermen tehát érzékelhettem hogy soksok szabad asztal van, kiléptünk a szabadba és leültetett a felszolgáló lány. Ekkor tettem fel neki azt a kérdést hogy kint is fogom-e hallani a vízilabda mérkőzést? A lány amennyire elképzelem különböző színekben kezdett el játszani, kiejtette kezéből a söralátétet és nagyon nem értette hogy miért fontos ez nekem. Aztán mondtam neki hogy most akkor menjünk vissza a zárt részre, mutasson nekem egy szabad helyet, a kutyám befekszik az asztal alá és ha vendég vagy a főnöke számonkérné rajta hogy miért bent adott nekem helyet akkor küldje csak oda hozzám ne féljen.
Ami még divatossá lett egy hangos zenés helyen önjelölt állatvédők szoktak letámadni hogy a kutyának ez a zene túl hangos de ne disco-ra gondoljatok, és persze tisztában vagyok azzal hogy Szuzi mi az amit jól vagy kevésbé jól visel, pl utálja ha valaki belefúj a mikrofonba attól megijed és hozzám bújik. Ilyenkor édes hogy mindenki aki körülöttem van mondja suttogva hogy csináljak valamit de én csinálnék ha hagynának ráadásul a mocorgásra feszültségre a kutya csak még jobban felfigyel és persze hogy nem fog lefeküdni.
Gyakran találkozom olyan magatartással is egy szoba foglalásánál hogy mikor akár telefonon akár e-mailben jelzem hogy vakvezető kutya is jönne velem akkor 5000 Forintot vagy bármekkora összeget szeretnének fizettetni velem és győzködés árán érem csak el hogy az extra díjat nem kell megfizetnem. Azok a szállások kivételek ahol már járt kutyás sorstársam és tudják hogy semmi ördöngősségre nem kell számítani, természetes az ha nem egy szőnyegpadlózott apartmant adnak nekünk mert abból bizony nehezebben jön ki a kutyaszőr.

Még egy gondolat erejéig térjünk vissza a közlekedésre, a nagyobb távolságú buszos közlekedésre.
Megtekintettem és a Volánbusz Zrt nemzetközi utazási feltételeiben az szerepel hogy csak Bécsbe illetve Szabatkára szállítanak állatokat, van egy kitétel hogy a darab és a tömeg korlátozás a segítőkutyára nem érvényes viszont azt nem olvastam benne hogy díjtalan lenne a szállítás, ezzel szemben egy másik diszkont buszos cég ingyenesen szállítja a különlegesen képzett kutyákat, ráadásul ők már a 2009-es rendeletből bizonyos részeket át is vettek. És még kérdezitek hogy miért repülővel közlekedem?:) Azért, mert bár a vonaton lehet külföldre is Szuzit szállítani de egy hosszú utazás esetében elképzelésem sincs hogy hol végezné el a dolgát, vagy mondjuk kérjem meg egy Adria felé irányuló utazásnál a határőrt hogy ugyan már sétáltassa meg a jószágot?

Más módon tekint egy segítőkutya gazdája a kutyára mint egy olyan tulajdonos aki csak reggel és este látja “kedvencét”, személy szerint jómagam sok barátommal együtt azon az állásponton vagyunk hogy kutyáinknak ne csak a munka a rohanás és odafigyelés jusson hanem a szabadidőnket is töltsük együtt, persze ilyenkor egy kicsi utánjárásba kerül sétahelyet találni ha az ember fia vagy lánya nem lát de a tapasztalatom az hogy azért az emberek többsége segítőkész bár kezdetben kicsit visszahúzódóak de ha normálisan türelemmel és elmagyarázva hogy miért mivel és milyen módon tudnak segíteni akkor a hála nem marad el.
Az úgymond érzékenyítés fontossága elengedhetetlen ezért vállalok én is sok olyan felkérést ahol előadásos vagy játékos formában beszélek Szuzi és az én mindennapjaimról mert sokan vannak akik testközelből nem találkoztak vakkal, vagy más fogyatékossággal élő emberrel. Két hete is egy jegyvizsgáló hölgy a vonaton mondta hogy majd segít a leszállásnál, én játékosan kérdeztem tőle hogy szerinte hogy kellene nekem vagy Szuzinak segíteni, mire széttárta a kezét és mondta hogy ezen még nem gondolkozott de ha elmondom akkor hálás lesz érte. Azt kértem tőle ha Győrbe érünk, jöjjön oda hozzánk és nyissa ki azt az ajtót amelyiken le kell szállni és ne lepődjön meg, elsőnek én és utánam a kutya fog leszállni, és még arra kértem hogy minden esetben kérdezzen rá hogy milyen módon könnyíthet a látássérült utas helyzetén mert mi sem vagyunnk klónozva.
Taxitársaságoknál fordul elő és nem csupán velem hogy bár jelzi az ember hogy milyen kutyával van és ennek szállítására alkalmas autót kér viszont ha a diszpécser elfelejti ezt akkor nem apró bosszúság megvárni az újabb autó érkezését. Szuzi mivel nem óriás kutya általában “jobb egybe” ül úgy hogy kicsit hátra van tolva az ülés tehát nem az a módi hogy felfekszik az ülésre hátul mint sokan képzelnék.
Jogász ként könnyű szerrel indíthatnék szórakozóhelyek, éttermek szolgáltatók ellen pereket, eljárásokat az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál de én a tárgyalásos megoldásban hiszek, de azért ha valaki elrúgja a pöttyöst akkor nem csak a magam érdekében mindent megteszek a jobb belátásra bírásért.

Most is sikerült hosszú megemlékezést írnom az általam annyira szeretett kutyákról de remélem nem voltam unalmas. Az olvasókat arra bíztatom hogy bátran lépjenek oda egy kutyás vakhoz és kérdezzék meg megsimíthatják-e az ebet, de etetni szigorúan tilos, az a gazdival tárgyalás alapját képezi ha neki ad valamit a rajongó és ő eldönti hogy mikor és milyen formában adja oda kutyájának.

Fakultatív program ként két régebbi írást nyújtok át nektek, az első néhány évvel ezelőtt íródott de aktualitása nem csorbult, a másikat meg nagy meglepetésre rólunk írta egy diáklány de csak most találtam meg.

http://minok.hu/vakvezeto-kutya-a-boltban/

pillantásában minden benne volt
Egy szép nap délutánján igyekeztem a székesfehérvári buszmegállóba, azzal a boldog tudattal, hogy már nincs sok idő az őszi szünetig, és beálltam a győri távolsági buszra várók népes kis csapatába.

2011. november. 16. szerda | Szerző: FMH

——————————————————————————–

TETSZETT A CIKK?Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw Delicious Digg Facebook GReader URLGuru StumbleUpon Tumblr Twitter Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!

nyomtatás | Küldés e-mailben | A+ | A- | Megosztom szóljon hozzá

A pillantásában minden benne volt A címzett e-mail címe:
Az Ön e-mail címe:
Üzenet
(Opcionális)
Másolat Önnek

——————————————————————————–

Rengetegen voltunk, és a járókelők csak nagy üggyel-bajjal jutottak át a várakozók sorfalán. Próbáltam arrébb húzódni, helyet hagyva másoknak, de valaki hátulról erősen meglökött, és nekiütköztem az előttem álló fiatalembernek. Bocsánatot kértem tőle, de nem nézett hátra rám, csak odafordult a mellette álló labrador retriever kutyushoz. Követtem a pillantását: ekkor vettem észre a segítő állat hátára rögzített piros takarót, fehér kereszttel. A fiatalember a pórázát fogja és beszél hozzá. A kutyus hátrafordul, rám néz, és pislog egy nagyot. Nem tudom, ki nézett már mélyen egy vakvezető kutya szemébe; abban benne van az a csoda, ami az emberekből javarészt régen kiveszett. Egy lény, aki segít egy emberen, akinek nagy szüksége van rá. Egy segítő társ, aki helyette lát. Egy állat, aki megtanult a mi, állatok számára felfoghatatlannak tűnő emberi világunkban boldogulni. Egy őszinte, igaz barát, akire gazdája rábízhatja magát. Egy őrző, aki mindig vigyáz rá. Egy kutya, akinek nem teher a segítségnyújtás, hanem értelme az életének; a feladata, amit legjobb tudása szerint elvégez, határtalan szeretettel és odaadással. Ez a csodálatos lény egyetlen pillantással megköszönte nekem, hogy elnézést kértem a barátjától…

Krausz Dóra 12.D
Tóparti Gimnázium,
Székesfehérvár Cí

édes-anya

2012 május 7. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Anyáknapi megemlékezés következik sajátosan és sajátos körülmények között.

Felvéve a harcot a rosszindulatú blogomat támadó robotokkal juszt is leírom amit Május első vasárnapja az emlékezés az édesanyákra előhoz és hozott belőlem.
Akik régebbtől fogva olvasnak engem tudhatják hogy édesanyámmal mindig is nagyon szoros meghitt kapcsolatban álltam ez azt gondolom köszönhető az ő és az én személyiségünknek, valamekkora mértékben a vakságomnak és a külső körülményeinknek. Mivel ő már tizennégy éve lassan hogy nincs velem fizikailag ezért emlékekre hagyatkozhatom akkor amikor rá gondolok de ezek a “fotók” nem sárgulnak halványulnak az évek múlásával sem.

Már az óvodába járásomnál is anyám nagy áldozatot hozott értem de én erről csak évekkel később szereztem tudomást. Történt ugyan is hogy a közelben lévő győri ovi csak úgy engedte hogy az ikertesómmal egy csoportba járhassak és egyáltalán átlépjem az intézmény kapuját ha folyamatosan szülői felügyelet alatt állok. Édesanyám abban az időben már nem dolgozott de azért a háztartást el kellett látnia ami akkor hat embert jelentett, de ő egy percig nem habozott hogy délelőttönként ott üljön és figyeljen engem, természetesen észrevétlenül mert megzavarni nem akarta az óvodai beilleszkedésem. Egy esetre emlékszem amikor “elszólta” magát ugyan is éppen csendben volt és ő nagyon halkan köhhintett egyet mire én mint egy vadászkutya a fejem körbeforgatva elindultam a teremben hogy eez biztosan ő volt, hol rejtegetik és ha itt van akor miért nem jön vagy nem jöheto da hozzám.
Ez az amúgy is szoros kapcsolatunk anyuval megmaradt sőt talán erősödött is mikor hat éves koromban elkerültem a budapesti Vakok Általános Iskolájába, de itt egy másik édesanyával is átalakult a kapcsolatom mégpedig a nagymamámmal aki Budapesten lakott. A rendszer úgy nézett ki, hogy elvileg péntek délután kaptunk eltávot iletve kimenőt és vasárnap estére kellett csak visszamenni, de mivel én tudtam Pesten aludni megtehettem hogy csak hétfőn reggelre mentem be a “támaszpontra”.
A mamával való kapcsolatomról azt gondolom mindent elmond, érzékeltet, hogy anyámat folyamatosan vegzálta hogy ne kényeztessen el és különben is ne nézzek sokáig televíziót mert nyolc órakor már ágyban a helyem. Fontos információ hogy azt a kegyet is elnyertem hogy hetente egy napot általában szerdán estét a mamánál tölthettem, ez mondjuk akkori eszemmel nagyon kellemes volt, de így visszatekintve lehet hgoy lassította a beszokásom az új közösségbe. Na most azt sosem felejtem el (már nem tudom melyik évben történt) de hét nyolc éves koromban volt ez az esemény de azzal együtt hogy a mama folyton hangoztatta hogy engem rövidebb pórázon kellene tartani és majd megtudnám mi a magyarok istene ha ő lenne a nevelőtanár, egyik tavaszi délután nagy meglepetésemre nem a felé vivő trolibuszra szálltunk fel hanem valami egészen másik irányba mentünk, és mikor rákérdeztem hogy merre tartunk, csak annyit mondott hogy ” a vidámparkba, de anyádnak nehogy elmeséld!”
Máskor csak úgy soron kívül eperrel kedveskedett nekem, de a leges-legnagyobb húzása az volt, hogy közölte, ha a másnapra megtanulandó Mátyás anyja verset a fürdőkádban ülve hibátlanul felmondom neki akkor közösen megnézzük az akkor még bajnok csapatok európa kupája valamelyik elődöntőjét, és még mielőtt özbevágtam volna, azt mondta hogy ha büntetők lesznek akkor azt is természetesen de titkomat meg kellett tartanom. Gondolhatjátok hogy gőzerővel tanultam az Arany balladát, még a fekete hollót is imádtam benne.
A meccs fantasztikus volt, annyira emlékszem hogy a Monaco játszott.

Visszatérve édesanyámra, elbúcsúzni tőle hétfő reggel mindig nehéz volt de várt a kötelesség, a tanulás és az a tudat éltetett hogy ha kibírom az általánost akkor újra othon lehetek vele és a családommal. Az este és főleg a hétindító este volt szívszaggató, de a két egymáshoz pórázolt plüskutyám akik az othont hozták el akkor a hálóterembe valami miatt intenzívebben emlékeztettek mindenre ami nem volt velem. Egyszer aztán meg is oldódott a titok hogy miért tudtam hétfői napok estéjén-éjjelén könnyebben hazagondolni mint máskor. A kutyusaim nappali szolgálati helye az ágyneműtartóban volt, és a módszer úgy nézett ki hogy őket vettem ki mindenek előtt, és az éjjeliszekrényre tettem ameddig az ágyazás folyamata el nem érte a 100-százalékot, utána mert még voltak esti teendőim szépen bekerültek a párnámra és betakartam őket hogy várjanak békességgel. Egyik este viszont váratlan hang ütötte meg a fülem egy koppanás ahogy a böhöm-nagy paplant emeltem ki a tartóból. Azonnal elkezdtem kotorni a fa dobozban és találtam is egy hengeres fém dobozt. A szívem egyre vadabbul vert hogy mi lehet ez, remélhetőleg nem került semmi olyan tárgy hozzám akár véletlenül is ami függelemsértésnek minősül mert az akkor korábbi takarodót vagy két esetleg több órás “kiállítást” vont maga után ami komoly büntetés volt mert nem volt szabad szólni senkihez. Csak megjegyzem, akkor kaptam ilyen hosszú büntetést mikor egy bohém estén ahogy egy szappantartót dobáltunk egymásnak a társaimmal pont vállon találtam a belépő éjszakás nevelőt.
Kezemben a hengeres tárgy, próbálok behajolni vele az ágyneműtartóba hogy véletlen se lásson senki, kicsit magamra is csuktam ami könnyedén ment mert eléggé pici voltam, tapizgatom, forgatom, rázom, és akkor jöttem rá hogy nem más mint egy doboz egy dezodor doboza. Picit megnyomtam hogy ne szisszenjen nagyot és akkor ütött lelken a felismerés hogy ez nem másé mint az édesanyámé! Tíz év körüli lehettem de rögtön összekapcsolódott bennem minden hogy ezt most éppen itt felejtette de ez volt az oka hogy a hét első napjain jobban emlékeztem a lakásunkra és mindenre ami oda köt. Persze visszatettem a tartóba a parfümöt bár nagy volt a kísértés hogy vigyem magammal és titokban othon és anyu illatot varázsoljak magamnak de arra gondoltam hogy nem szabad kiderülnie hogy rájöttem a “trükkre”, ezért oda tettem ahol eredetileg is volt.

Lassan-lassan beleszoktam a rendszerbe de ez nem sokat változtatott az anyai kötődésemen, nem lett sem gyengébb, sem erősebb csak kevésbé látványos.
Általában a nyárvégi másfél hét volt kicsit siralmas nekem, mert tudtam hogy lassan újra be kell “rukkolnom” ahogy Svejkék mondták és minden másodpercet az anyai közelségben szerettem volna tölteni. Ezt a helyzetet ő pontosan átlátt és bár nagyon aggódott értem tudta hogy az egészséges fejlődésem érdekében néha be kell húznia a féket. Egy ilyen fékhúzás meglehetősen jól sikerült, nyár vége volt és Balatonalmádiban nyaralt az egész család, nővéreim a sógoraikkal az ikertestvérem a szüleim és én, sőt a Győrben alattunk lakó szomszédaink is akikkel igen jó azóta is a kapcsolat ők is a városban tartózkodtak tehát igazi mediterrán hangulatú esték voltak, gyereksírásos, futkározásos vizipisztollyal ismerőst idegent lelövöldözős, és sokat éneklős viccmesélős esték voltak eze. A nyaralás elején még erre is emlékszem egy keddi napon a testvéreimmel és a társaságból még néhány fiúval lánnyal elmentünk egy szórakozóhelyre diszkóba, szerintem akkor voltam életemben először egész éjszaka ilyen helyen és nagyon tetszett a sok ember, a sok jó zene amire azért táncolni is “kellett”, mert a lányotól a társaságból vastagon kaptam az ívet hogy ” na ne ülj csak ott, nem rádiót hallgatsz, tessék mozogni”. Az első ilyen este nagyon is tetszett és reméltem hogy a következő nyáron is lesz részem ilyenben. A sors azonban másképp alakította az eseményeket, mert néhány napppal később hallottam én hogy a fiatalok készülnek valahová de addigra már vészesen közeledett az év eleje és én szégyen-nemszégyen inkább maradtam volna anyám szoknyájánál. El is vonultam este nyolc körül hogy áh én már a kis kuckómban vagyok és baromira aludni készülök de anyámat ez egyáltalánnem hatotta meg, este kilenc körül közölte velem hogy jó lenne ha a ruhámat lecserélném mert amiben vagyok nem lehet szórakozóhelyre menni, és mielőtt felsorakoztathattam volna az érveim azt is megemlítette hogy ha most nem mozdulok ki akkor mit fogok mesélni a kollégiumban a többieknek, esetleg azt hogy mehettem volna de inkább csak feküdtem egész este? No nekem sem kellett ennél több iletve a hiúságomnak, fél perc alatt teljes harcidíszbe öltöztem és aztán ugyan azzal a társasággal belevágtunk a poppélet sűrűjébe. Ezúttal az egyik sógorom közreműködésével sikerült megismerkednem egy német lánnyal, és minden bátorságom összeszedve először a La Izla Bonitára táncoltunk majd egy Tina Turner számra még lassúztunk is. Anna, mert hogy örökíttessék meg lány neve nagyon jól tolerálta hogy nem tudok táncolni és mert nemsoká mennie kellett még egy apró kőzetdarabot egy kvarcot is adott nekem. Másnap fáradtságot nem igazán éreztem, ugyan úgy strandoltam mint máskor viszont este bár a két bajtárs a plüskutyusok is ott voltak az ágyamban de a kvarc is helyettalált a párnámon. Éppen már félálomban voltam mikor ahogy hívtuk mindig is anyu belépett, azt érzékeltem hogy járkál körülöttem, néz nagyon néz valamités csak ennyit mondott: “látom kisfiam kezdesz felnőni.”, csak napok múlva értettem meg hogy mire vonatkozott ez a kijelentés.

Eztkövetően a hazautazást követően nagyon is felgyorsultak az események főleg érzelmi szempontból. Az történt például, hogy volt egy nap amikor teljesen véletlenül ahogy lógattam a kezem állva a szobában az ujjaim közé zártam egy méhecskét, a győri strandon beleléptem egy darázsba, és én ezeket ürügyül szerettem volna felhasználni arra hogy ne kelljenmég iskolába vonulnom. De eljött az indulás napja ami amúgy évközben nem zaklatott fel olyan intenzíven mint év elején, pakolás, kicsi játék, rituális búcsúa lakástól, az ebéd szigorúan sültkrumpli és rántothusi jó sok mert a koleszban nem mindent ettem meg részben dacból részben válogatós is voltam részben meg mert valóban szörnyű volt az étel.
Anyu kedveskedni akart nekem és mondta hogy ezúttal nagyon finomra sütötte a krumplit. Számhoz emeltem az első darabot és olyan furcsa ízét éreztm. Gondoltam hogy biztos a cukros üdítő miatt amit ittam. Jött a következő és a következő, több mint a felét megettem a porciónak de anyám látta rajtam hogy valami nem tetszik és a “nemtetszés” meg neki nem tetszett, és rám is szólt hogy ha nem kell hagyjam ott, bár ő szeretettel csinálta. Ott is hagytam és a lehető legszomorúbb lettem de fájt hogy az utolsó lakomám sem sikerül jól és nem hiszik el nekem hogy fura ízt érzek, és a vonaton is biztosan sokan leszne és…
Ebben a hangulatban készülődtem, és semmihez nem volt kedvem, ráadásul még a véletlenül erkélyünkre tévedt kismadarat sem tarthattam meg előző nap mert “állítólag” mikor labdázni voltam akkor értejött az anyja és el kellett engedni a dobozból, szótlan voltam egész úton bár mindig is imádtam forróságban utazni. Az iskolakezdésen is csak átestem, mentem előre mint egy gép, bántottak a vasárnap délután történtek, de eljött a szerda és a nagymama, aki akkor már nem vitt el magához, hanem csak eljött beszélgetni velem, és kedvetlenül-kelletlenül válaszolgattam neki mikor is azt mondta hogy “anyád azt üzeni hogy igazad volt, véletlenül megcukrozta a krumplit vasárnap”. Erre aztán könnyekben törtem ki hogy van igazság a földön és hirtelen úgy éreztem helyre állt a világ rendje de azért megérintettem a zsebemben lévő kvarcot.

Anyám nem csupán ilyen “gyerekes” dolgokban állt ki értem, de amit sosem fogok neki elfelejteni hogy mikor utolsó évem töltöttem az általánosban és egyetlen győri középiskola sem akarta hogy ott folytassam tanulmányaim, ő fáradtságot idegeskedést érzelmi ráhatást és fenyegetőzést nem kímélve kiállt értem. Meg kell említenem még két nevet mert a fairplay így kívánja Nagy ernőt az akkori győri megyei vakok szervezete elnökét és Olaszi Imrét aki az önkormányzat oktatási irodáját vezette hogy ők sem nyugodtak bele ebbe a helyzetbe.

Anyám azt még megérhette és bár beszélni már nem tudott de elmondhattam neki hogy sikerüllt az érettségim és nem hiába törte magát mert egy évvel később a felvételim a jogra is eredményes volt.

Neki köszönhetem mert mindig ébren tartotta a parazsat bennem hogy vakvezető kutyával közlekedem bár Prézlivel már nem találkozott, és tudjátok néha azon kapom magam hogy szó szerint ugyan azokat a mondatokat mondom bizonyos helyzetekben vagy olyan poénokat sütök el amelyeket ő is szokott.

Látványosság a látványpékségben

2012 április 21. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok, szép munka vagy pihi napot!

Hosszú hallgatásomnak az volt az oka hogy össze-vissza utaztam az országban és kicsit át kellett szerveznem Szuzi és a saját életem is mivel Budapestről már csak vonattal tudok jószerivel Győrbe közlekedni és még mióta átépítették a Keletit a két mozgólépcsővel bonyolított metrólejáratot nem ismerjük Szuzival ezért Kelenföldre szoktunk kibuszozni a Népligettől.
Azért ott is éri meglepetés az embert, mert például kedd délután odajött hozzám váratlanul nyáron egy lány akivel egy ideig ismerkedtünk egymással aztán az én bonyolultságom miatt semmi nem lett a dologból. Beszélgettünk, és megkérdeztem tőle hogy mi az hogy néhány vonat a 9. és a 10. vágányról indul? Ugyanis a Győrbe közlekedő gyorsok ic- ec vonatok a 15.ről mennek, és elmondta hogy a vágányt a 6. vágányt újítják fel és ott van egy palló amin át kell menni. Azért vagyok kiakadva ezen mert nem tudom hogy még indig ez-e a helyzet de egy órát vártam a pályaudvaron és a hangosbemondó egyszer sem hívta fel erre a figyelmet. Bezzeg az százszor elhangzott hogy tilos a dohányzás az állomás területén. Nembaj, holnap este minden kiderül és remélhetőleg mindenki derül mert bízom benne hogy megtalálom a helyes utat.
Rendkívüli a bejegyzés mert jelenleg a Balaton Plázában vagyok egy üres illetve majdnem üres üzlethelyiségben mert a Lárke sok partnerével közösen ma hatamlas esélyegyenlőségi napot szervez és a vakok-látássérültek által használt eszközöket mutatjuk be illetve egy élettér egy pici le is van sötétítve.
Szuzi a mai napon fordult elő hogy másodszorra ügyesen a busztól elhozott ide, és olyan cukor volt hogy megállt annál a padnál is ahol a kollegák rá szoktak gyújtani, teljesen beidegződött nála az útvonal. Ismét csak bebizonyosodott amit az ő kiképzői Linda és Gabek mondtak hogy amikor a hétköznapi útvonalak rutinná lesznek nem érzi az ember hogy egy vezetőkutya mekkora segítség, de ha ismeretlen útvonalra kerül vagy új helyzetbe akkor szó szerint életmentő a segítség. Olyan érdekes hogy Győrben vagy máshol ismert terepen Szuzika sportosan közlekedik, a lépcsők előtt lassít csupán mert tudja hogy tudom hogy ott a lépcső, de a pályaudvartól most idefelé több lépcső és le-fellépő is van és olyan szépen lelassít előttük, megáll néz, bezsebeli a dícséretet és csóvál mondván ogy “tudom, ügyes vagyok de hát nekem kell vigyáznom rád!”
A lényeg tehát ha valaki erre jár akkor megtalálhatja e sorok szerzőjét és Szuzikutyust is és persze a kollegáimmal barátaimmal is beszélhet, vegyesen van a csapatban hozzám hasonlóan születésétől fogva látássérült vak iletve olyan aki később vesztette el a látását, vagy olyan aki úgymond aliglátó és bot nélkül tud közlekedni viszont a telefonját és a nem túl nagy betűket nagyítóval olvassa és a buszok számát sem mindigl átja ezért kerül ő és sokan mások kellemetlen helyzetbe.

Holnap ha valaki a Láthatatlanon jár, ott is találkozhat velem mert ott fogok rettenetkedni a sötétben.

Tegnap viszont Csákváron tartottam esélyórát melyről majd a Dunatv is beszámol de erről később írok még.

Zárásul egy történet Ceglédről:

Az art-ventura környezetvédelmi kiállítással voltam ott, két alkalommal, és nagyon megtetszett a város, az első alkalommal felkerestünk egy pékséget ahol nagyon kézséges volt a kiszolgálás, sőt mindkét alkalommal a helyi rádióban is voltunk.
Másodszorra a pékségben már nem zajlottak zökkenőmentesen a dolgok, mert én léptem be elsőnek Szuzival és a néni aki ott kiszolgált rögtön szólt hogy kutyával nem jöhetek be, én modntam neki hogy Szuzi vakvezető segítő kutya és van igazolványa is ha kell meg tudom mutatni.
De ő ragaszkodott hozzá hogy akkor sem biztos hogy bejöhetek, de már ott álltunk a pultnál. Ez nem is zavart annyira mert sok ilyen helyzetben voltam főleg Prézlivel régebben viszont ami megdöbbentett hogy egyszer csak az a felkiáltás hagyta el a hölgy száját hogy:

“Tesséék kérni!”
De könyi honnan tudjam hogy mit kérhetek? Akik velem voltak csak később értek oda és olyan érzésem volt hogy na hamar túl akar lenni rajtam, gyorsan “húzzak” el a pulttól nehogy valaki meglásson. Aztán valami lekváros sütiben és egy kávéban kiegyeztünk. A kávém meg csak-csak nem akart érkezni és a barátaimnak megjegyeztem hogy de fincsi ez a kávé, akkor jött rá a hölgyike hogy már megint velem van a “baj”
Bízom benne hogy azért megkérdezi a főnökeit és ők elmagyarázzák neki hogy Kockafej és a hozzá hasonló kutyusok “mások” mint a többiek.

“With or without you”

2012 április 10. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Olvashattok Szuzival rólunk is csak először a segítségeteket szeretném kérni, gondolom szombathelyiek jönnek szóba főként, de aki tudja adja át a következő “injúria” tényét. Híradókban is illetve az interneten is megtalálható Halász Gábor és Bömbi története amely sztorí engem rettenetesen felbőszített. Sajnos ügyet-lenke ségem miatt hivatkozást nem tudok beilleszteni de a keresőkkel meg lehet találni Gábor történetét. A rövid lényeg, hogy Gábor kerekesszékben éli életét és egy menhelyről kapott társat Bömbi (cuki a név) személyében egy vizsla kutyust aki a képek és filmek tanúsága szerint tud a fiatalembernek segíteni, a lámpa felkapcsolásában és talán másban is. A gond az hogy Bömbi kutyus még nem levizsgázott segítőkutya mert még csak hét hónapos de már úgy tűnik alkalmas a feladatára, és ahol Gáborék élnek abban a házban legalább egy lakónak nem tetszik a kutyus jelenléte és kifogást emelt ezért utolsó információim szerint Bömbi-baby elköltözött Gábortól.
Keresne a család új albérletet de olyat nem találnak ahová beengednék őket nem a kutyus miatt elsősorban hanem mert hogy a kerekesszék össze fogja karcolni a padlót vagy ami éppen ott van.
Én a magam szerény eszközeivel arra kérnék mindenkit aki teheti hogy segítsen a kutya-gazdi-család hármasnak mert el nem hiszem hogy a XXI. században ez egy megoldhatatlan probléma lenne. Azt tudom így laikus ként elképzelni hogy Bömbike rendes kiképzést és vizsgabizonyítványt szerezne és segítőkutyus státuszba kerülve már nem lehet olyan egyszerűen ki “ebrudalni” egy lakásból mert ha csendes a jószág akkor azért ne mondja nekem senki hogy anyira zavarná a szomszédokat.
A tényekhez tartozik, hogy egy Brüsszelben valamikor dolgozott látássérült ismerősöm mesélte, hogy egy vakvezetőkutyás finn gyakornoknak sem sikerült a naagy-nagy úniós vízfejben olyan albit találni ahová kutyástúl mehetett volna, tehát nem mondható el hogy “bezzeg Nyugaton”.
Így ismeretlenül is sok kitartást kívánok Gábornak és az őt támogató embereknek és ha úgy van és szükséges mindenhol el fogom mesélni történetét és bízom benne hogy nemsoká úgy fejezhetem be a mesélést hogy “és találtak egy megfelelő lakást és Bömbi boldogan segíti Gábor mindennapjait…”

De ha a “mindennap” szóba került, azért kaptok egy kiss kvikk vjút hogy nálam mi a helyzet mostanában.
Először is 33. évembe léptem és úgy érzem hogy semmit nem komolyodtam sőt egyre jobban kezdem elveszteni az eszem, régi törzs-gárda tagok emlékezhetnek arra hogy a harmincadik szülinapom kalandosra sikerült és nem a buli miatt, hanem mert rám tolatott egy furgon és én csak mosolyogtam hogy a “Főrendezőnek” milyen jó humorérzéke van.
A mostani birthsday is kalandosra sikerült dee mielőtt ezt megosztanám veletek, elmondom hogy két zenés ajándékot is kaptam, valamint képzeljétek az első köszöntés Martinique szigetéről érkezett, amit én csak a hajnali kávém mellett olvastam és úgy megörültem neki hogy a bögrét szinte levertem mint vak a poharat…
A következő ajándékot a busz-soffőr adta egy szórólap formájában hogy ápr 15.től hétköznap egy oda és egy vissza buszjárat lesz Győr és Budapest között, tehát élmény lesz a Népligetig eljutni amikor láthatatlanozom.

Dél körül pedig egy régi-régi barátom aki zongorázik és oktatja is felhívott hogy van-e három percem, és Mozart darabba beleágyazva eljátszotta a Happy birthsday című schlágert, és olyan jól esett hogy gondol rám mert volt vagy két éve hogy legutóbb találkoztam vele.

A másik ilyen ajándékom mondhatni hallatlan, mert Eduárd barátom aki hallássérült basszusgitározta nekem a U2 beautyfull day örökbecsűjét és teljesen meghatódtam ettől, feldobta a napom végét.

Rám is fért, mert áldozatául estem már megint annak hogy a közlekedési vállalatoknál nincs vagy nem annyi forrás áll rendelkezésre a karbantartásra mint amennyi kellene, sikerült az 1-es villamossal a kocsiszínbe elmennem. Ezt úgy tudtam meg hogy meglepetés ért, mert az az ajtó ami sosem szokott kinyílni a Népliget felé egyszer csak az az oldal is kinyílt még jó hogy nem szoktam teljes testtel rátámaszkodni mert ha ezt tettem volna biztosan kizuhanok.
Meglepetésemre közölték az utasok hogy kocsiszínbe jöttem és a jóisten bocsássa meg keresetlen szavakat intéztem a közlekedési vállalathoz és azt is megemlítettem ha lekésem a győri buszom akkor valamelyik vezérigazgató haza is vihet autóval. Ahogy ott füstölögtem magamban életem egyik álma vált valóra mert a villamost vezető hölgy odajött hozzám és biztosan nagyon buta-meglepett és felháborodoott arcot vághattam mert ő jobban kétségbe volt esve mint én. A szerencsém az volt hogy egy fiú is ugyan úgy járt ahogy én is és segített eljutnom a Nagyvárad térig és onnan már csak annyi baleset történt hogy az ellenkező irányú metróra szálltam fel de ez az én hibám és figyelmetlenségem volt. Szuzi volt még aranyos mert amikor oda értünk a Nagyvárad tér felé közlekedő villamos megállójához ami nem járdaszigeten volt akkor ő nem a villamosra akart felszállni hanem ellentmondást nem tűrve bevitt egy presszóba, a fiú aki segített ő is, én is meglepődtem de úgy látszik Szuzi akarta hogy sörözzem egyet erre a nagy rémületre de tovább kellett mennünk.

Tehát óvatosan a villamosokkal és az utastájékoztatással, ráadásul a következő nap meg mivel vonattal jöttem Győrbe úgy jártam hogy leszállás után bementünk az állomás fő épületébe ahol a pénztárak is vannak, és aki nem ismerős neki mondom hogy olyan az állomás hogy van egy aluljáró amin keresztül át lehet jutni a sínek túloldalára ahol az autóbusz pályaudvar és az én lakóhelyem is található és meglepetés ért mivel a két komplekszumot összekötő folyosó egy vasráccsal volt lezárva. Nem volt baj mert ismerem a kerülőutat de kínos és kellemetlen tud lenni a dolog ha valaki nem ismeri az egyéb ösvényeket.

Barbudától Budáig, az Asztóriától Asturiáig, kocka és gömb

2012 március 27. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

“Az ember maga a stílus”

Csak-csak nem akarják odafent hogy megírjam látogatásom a Mr1-nél illetve a pénteki “vakrandi” lefolyását mert magukkal ragadnak, szinte kikövetelnek maguknak az események, úgy érzem magam mint a pecás aki belógatja a @-át és utána nem tud dönteni kit-mit fogjon ki.

Edinának köszönöm hogy felhívta a figyelmem egy örömteli hírre amiről olvashattok egy rövid bejegyzést a www.rakonczay.hu honlapon is, mivel Gábor előkerült szerencsésen kikötött és hatalmas világrekordot állított fel de ami ennél is fontosabb hogy túlélte a tengeri kalandot, ma reggel hallottam vele interjút illetve ebből egy rövid részletet és abban azt mondta hogy az élete már sosem lesz olyan mint eltűnése előtt hiszen természetesen megfordult a fejében hogy mit gondolhatnak arról hogy nem jelentkezik várják-e még reménykednek-e abban hogy még látják őt vagy sem, bár szerintem tudta hogy Viktória ismeri az ő képességeit és bízik benne de ezzel együtt is tanulságos a számomra is ez a kitartás mid a szárazföldön mind a tengeren mikor már sok írás és műsor szól arról hogy jajj-de veszélyes átkenuzni az oceánt és nem így hanem úgy kellett volna.
Gyenge hasonlat de ez arra emlékeztet mikor a drága jóságos Prézli kutyám elszökött és nem tudhattam hogy visszajön-e, ha visszajön mikor és milyen állapotban és bizony volt olyan hogy már az ötödik percben elkezdtem feladni a dolgot és csak ültem és arra lettem figyelmes hogy bele esik egy teniszlabda az ölembe.
Gáborékkal kapcsolatosan én nem szeretnék írásokat belinkelni mert gondolom ő illetve ők sok helyen elmondják majd hogy milyen módon élték meg ezt a helyzetet és ha jól emlékszem elképzelhető hogy könyv is születik majd az átéltekről.
Régi emlékeket idézett fel ez az egész jelesül Chariére Pillangó című regényét amiből én nem tudom mi a teljességgel valódi és mi a nem de annak idején alig tudtam letenni.
Biztosan elfogom majd olvasni hiszen ahhoz hasonló kategória mint az “Életbenmaradtak” amelyet korábban megemlítettem az uruguai rögbicsapat Andok-béli megpróbáltatásairól.

Köszönöm ismét a sok hozzászólást a hosszabb írásomhoz és egy életem egy halálom, de Verának üzenem hogy ha kíváncsi az ilyen “földönkívüliek” életére mint én akkor keressen bátran a vaszaki…..gmail.com on, és másoknak is él ez a lehetőség, a “Terminátorok” miatt írtam ilyen érdekesen az elérhetőséget de aki legalább egy e-mailt elküldött életében nem fog vakon a sötétben tapogatózni.
Miért ez a címe a bejegyzésnek ami?:)

A mai napon rendhagyó esélyórát tartottam az ELTE IK-en, és még mindig a hatása alatt vagyok. Kedves barátomnak az ötletgazdinak Jucinak (akitől nem kértem adatvédelmi engedélyt a teljes neve közzétételére ezért említem így), és Abonyi Tóth Andor tanárúrnak köszönöm a lehetőséget hogy a kurzusán több mint egy előadásnyi időt nekem szentelt és a résztvevőknek külön köszönöm az aktív részvételt őszintén bízom benne hogy Emese sem késett el a következő előadásáról aki ahogy fogalmazta”utaznia kell” egészen az Asztóriáig bár ahogy mondta nekem úgy tűnt hogy olyan nagynak érezte a távolságot a két épület között mint amekkora Budapest és a spanyol kikötőváros ASturia között van. Timinek pedig köszönöm hogy megmutatott egy Kocka nevű helyet és hogy egyetért abban velem hogy Szuzinak kocka a feje teteje és igazán hősiesen eltöltött velem az előadást is tekintve közel négy órát. Jó-jó befejezem a bolond szóvicceim és inkább koncentrálok a lényegre.
Az óra úgy kezdődött a számomra mint mikor rajtoltatják a F1-es autókat a biztonsági autó kiállása után mert kicsit késett a buszom és hama-gyorsan Andor és Juci segítségével bele is csaptam a lecsóba, itt a fiatalok előtt számítógép van és telepítve van rájuk egy demó Jaws for Windows, és rögtön demonstráltam nekik hogy nekem ez a képernyőolvasó miért és mekkora segítség. Szóba került természetesen Szuzi és a hozzá hasonló kutyák összes kérdése, és mivel egy kérdésben túl sok rövidítés hangzott el felidéztem a Jóreggelt Vietnam c filmből azt a mondatot mely valahogy így hangzik hogy “Ha az ae ekkora vip, trükkösíteni kellene az sk-ját mielőtt kozzák”, de nem pontosan idéztem de hatalmas örömömre Andor kisegített és jól esett hogy nem lepődik meg azon hogy vakon filmeket és televíziót nézek.
Tudjátok mit, ha szeretnétek egy objektív leírást akkor látogassátok meg a :
abonyita.inf.elte.hu

honlapot, és az a fantasztikus hogy a tanárúr portálja csontra akadálymentes és szívemnek ez annyira kedves mint ahogy az is hoyg milyen meleg szavakkal ír a mai délelőttről, úgy érzem hogy végre ismét olyan oktatóval találkoztam aki nem szakmájának hanem hivatásának tekinti amit tesz és nem fél attól ha a tudását átadja azzal ő kevesebb lesz hanem őszinte lelkesedéssel egyengeti tanítványai útját.

Annak is örülök hogy megismerhettük Szuzival a Kocka nevű helyet nem tudom miért de nekem olyan szimpatikus volt mert egyszerre volt puritán de úgy éreztem ez nem megy a kiszolgálás rovására és amúgy is elfogult vagyok a kockákkal szemben, mert imádom a Masat 1-et is amiről megtudtam hogy majd újabb műholdak gyártása és felbocsájtása fogja követni és a kiskutyám feje teteje okán is.
Juci még egy érdekes dolgot is megmutatott (tudván hogy szeretem a gömbölyű formákat) a gömb aulát amiből persze semmit sem láttam de ennek a helynek ha a közepén egy ponton megáll az ember és beszél akkor az egész “csarnokban” lehet hallani mint amit sokat olvastam az ókorban épített görög színházzal kapcsolatban bár ezt is majd jól meg szeretném fülelni de Görögországban még nem járva nem lehetett rá alkalmam.

Sárosdon is tartottam pénteken két esélyórát a helyi általános iskolában ami akadálymentes, bár egy vicces dolog történt mert a segítőmmel beszállva a liftbe én gondoltam megkeresem a braille feliratokat a gombok mellett és ahogy tapiztam hopp hozzáértem a kapcsolóhoz és a másik három barátom előtt becsukódott az ajtó és ott maradtak a földszinten, úgy égett az arcom de olyan vicces is volt egyben.
Megjegyzem ma az egyetemen ugyan így jártam, szerencsére akkor a két lány közül sem Jucit sem Timit nem zártam ki a felvonóból csupán elindultunk egy ismeretlen emelet felé de hála istennek sikerült korrigálni.
Visszatérve Sárosdra, 7 és 8. osztályosoknak tartottam órát és jó volt látni hogy bizony mernek kérdezni, tudják hogy nem szabad csak úgy nekiállni egy segítőkutyát símogatni hanem előtte meg kell kérdezni, azt is tudták hogy a pontírással hol lehet találkozni, és volt két kislány akik az első óra után odajöttek Szuzizni és megkérdezték hogy nagy baj lenne-e ha a következő óra után is jönnének picid és nem rossz-e Szuzinak hogy ennyien állnak körülötte…, természetesen mivel nem siettünk a visszaindulással létrejöhetett a kutyálkodás.

Ünnep után szabadon

2012 március 19. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Valóban minden újraindul e hosszú hétvége után, nem kívánok belemenni a részletekbe hogy ezt a plusz egy napot amit kaptunk le kell majd dolgozni mert azt vallom ha valaki túlságosan előre néz még megbotlik egy kőben, tudjátok, én is megkaptam már hogy “nézzen a lába elé”, dehát én nézek:)

Köszönöm az előző hosszabb írással kapcsolatos hozzászólásokat, képzeljétek a szerelem és párkapcsolat témakörében meghívtak egy zuglói rádióba mely a Muzsikus Rádió nevet viseli pénteken délutánra kíváncsi vagyok igazán a kérdésekre téma felvetésekre.
Jártam egy másik rádióban is és sok sok pozitív élmény ért, de még feldolgozás alatt van a fejemben a Mr1 Kossuth Közelről című adásánál tett látogatásom de ezzel kapcsolatban is számíthattok egy szösszenetre.

Időlegesen el kell búcsúznom a “fiamtól” mert szünetel az “árny alatt” kiállítás szomorúságba azért sem estem mert jó sokáig működött a rendezvény majdnem két évig és lehet hogy két hétre egy Székesfehérvárhoz közeli megyeszékhelyen újra tudjuk nyitni, és Fehérváron is tervezzük folytatni a rendezvényt csak más helyszínen de ezekről írni fogok csak nem szeretnék valótlan vagy nem kikristályosodott információkat átadni.

Bizakodom hogy a hétfői restart rendet tesz az emberek szívében-lelkében és agyában mert már megint mindenki (tisztelet a kivételnek) rohant és törtetett az utolsó normálhosszúságú héten és a rövidített héten is.
A kedvencem az a hölgy akivel az egyik délután Győrbe utaztam Székesfehérvárról. Először azt nem értette miért a soproniak és a fokozatosan csökkenő távolságú úticélba igyekvők szálljanak fel előre, de ami sok volt érzékeny lelkének az az a tény hogy Győr előtt nemsokkal két ellenőr szállt fel a buszra és kérte a jegyeket és bérleteket. Felmutattam az enyém sőt az egyesületem által kiállított tagsági igazolványom is megmutattam mert így szabályos. Az inkriminált (kriminális) asszonyság vonakodott megmutatni a menetjegyét ezzel ellentétben elkezdte ócsárolni az ellenőröket, többek között azt mondta nekik hogy el nem tudja képzelni hogy miért nem találnak más normális munkát és miért őt izélgetik, kérjék a politikusok menetjegyét. A fiatalemberek egyáltalán nem jöttek ki a béketűrésükből, elmondták a hölgynek hogy ez is munka mint egy másik munkakör és megemlítették hogy amennyiben nem mutatja fel emberünk a jegyét akkor meg kell büntetniük. Fair volt az eljárás már vagy negyedszerre kérték hogy igazolja szabályosan vesz részt az utazásban. És ekkor szabadult el a pokol mert a közelben ülő két fiatal srác megunta a cirkuszozást és csak annyit jegyeztek meg hgy “adja már át a jegyét!”, de bár ne tették volna mert a nő előkapta a jegyet és mint egy tűzokádó sárkány hátrafordulva osztotta a negatív energiáit, hogy őt sem érdekelte hogy a fiúk miről beszélgetnek és egész úton hallgatnia kellett a bolondságaikat.
Hozzá kell tennem hogy egyáltalán nem voltak hangosak és én is csak azért tudom hogy C Ronaldo és Leo Messi volt a témájuk mert odakoncentráltam:)

Ezt leszámítva is zsúfolt hetem volt mivel Vácon jártam az Art-ventura kiállításon vezettem csoportokat, ez egy olyan rendezvény melyen az alkotások akadálymentesek mert tapinthatóak illetve egy audioguide-nak nevezett készülékkel meghallgatható az az információ ami amúgy az alkotás mellé van írva, és az elvetemültebb látogatók engem kérdezhetnek akár a vakságról vagy Szuziról ha annyira nem elkötelezettek a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés témaköre iránt.
Örömteli volt azt tapasztalni hogy voltak nagyon érdeklődő és tájékozott osztályok is így az ő esetükben előfordult hogy nem én hanem ők beszéltek. Kapcsolódik a rendezvényhez egy “zöld krajcár” nevű játék is ahol naggyon szuper bringákat lehet nyerni, a játék lényege hogy zöld cselekedeteket kell felajánlani és fotóval dokumentálni hgy ezek meg is valósulnak, de szerintem guglival meg fogja találni akit érdekel a játék bővebben.

Szép hetet kívánok nektek, én természetesen “láthatatlan” kiállításoztam a hétvégén és milyen a véletlen vagy a véletlennek nevezett jelenség szombaton egy rég nem látott valaki bukkant fel a sötétben és egyáltalán nem ment el mellettem:)