Félszolgálat

2014 május 17. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

Talán sikerült ismét beszélő címet adni ennek az irománynak, (majd kiderül).

Előre szeretném bocsájtani hogy nem nem méregből születik a bejegyzés de a név kötelez ha vasabi akkor csíp…

Néhány napig ismét szülővárosomban tartózkodom és a Baross híd lezárása engem is érzékenyen érint. Korábban már bejártuk az útvonalat ami egy nagy kerülő viszont mint a pudingnál is ebben az esetben is éles helyzetben dől el hogy mennyire „jó diák” az ember. Miért mentem ebben a nagy hidegben a városba?

Költői a kérdés, természetesen ügyetintézni.Van az egyik mobiszolgáltatónál egy intenet előfizetésem és az utóbbi három hónapban nem küldtek csekket és ponts összeget sem hogy mennyit kellene fizetnem. Először a „lustább” megoldást próbáltam ésa „félszolgálatot” felhívva szerettem volna megtudni hogy mekkora összeggel vagyok sáros és hogy i az oa hogy nem kapok csekket vagy legalább is számlalevelet.Húsz perc várakozás után kapcsoltak is az ügyintézőhöz (na igen akia prémium korlátlanbeszélgetési csomagban van ő rögtn ügyintézőhöz kerül de mi már cakm ásodlagos ügyfelek vagyunk) és a hölgy kérdezt a biztonsági kódom amit nem tudtam prezentálni mert még sosem vol rá szükség ésn em tudom mit adtm meg jelszó gyanánt. Ezután más adatoat ért és mondtm hogy vagy a győri vagy a székesfehérvári cím ami a rendszerben rögzítésre került, de azt mondta hog amit eső ként emítettem az nem stimmelt és egy hívás alatt csak egyszer kísérelhet meg beazonosítani. Ajánltta szíves figyelmembe továbbá a társaság webes felületét hogy e-számlát igényelhetek de közöltem vele hogy mivel vak vagyok és a felületük nem akadálymentes ezért ez nemjárható út számomra.

Röviden és tömören lerázott azt mondta hogy hívjam őket mégetyszer visont én err ne voltam hajlandó mert ismét kivárni amire sorra kerülök na neem…ű

Azt ellenben ismételgette gyakran hogy ha a sdzerződésem nálamlenne akkr azon szerepel a biztonsági szám is.

Lehet nem jól ejtettm ki hogy „vak vagyok” vagy a „látásgátolt” „segítséggel élő” vagy egyéb más „nagyszerű” kifejezést kellett volna használni. Arra az elhatározásra jutottam erdményesebb lesz ha személyesen intézem a telefontársaság győri egyik általam is ismert kirendeltségén ezt a számlamizériát.

Szuzival fel is kerekedtünk és rám talán jellemző módon a módosított útvonal azon részét ami bonyolultabb sikerrel abszolváltuk viszont az autóbuszoknál valahogy nem jó irányban keltem át egy helyen és nem találtuk az aluljárót de közönség segítséggel sikerült a lépcőhöz eljutni. Mivel az esetek többségében én is a Baross hídon keresztül szoktam menni ezrt a telefon gps navigációját hívtam segítségül annak érdeében hog jókor forduljak be a Baross út irányába. Nem is okozott gondot az üzlet megtalálása és megérzés alapján megálltam egy ajtó eőtt és megkérdeztem hogy ez-e az amit keresek és lássunk csodát pont a szaküzlet ajtaja eőtt voltunk.

A munkatársakra nemérvényes hogy csak „félszolgáatot” láttak volna el mert kézségesen elintézték hogy ismételten érkezzen havi számlalevél és a pinkód beütésekor sem azt modtk hogy „nyomja meg a zöld gombot” hanem hogy a terminál jobb alsó sarkában lévőt használjam.

Visszaúton tettem egy próbát Szuzival (bár tudom hogy mindig a gazdának illetve az esetek többségében a vaknak/ látássérültnek kell mondani a segítőkutyusnak hogy merre menjen) de az aluljáró után hagytam Szuzit érvényesülni kíváncsi voltam ő merre vezet. Drága kis Kockám nem okozott csalódást mert egy másik útvonalat választott és először tétova volt aztán ahogy érezte hogy most hagyom őt érvényesülni egyre gyorsabban ment néha csóvált és pozitív megerősítés kérése érdekében meg-meg bökte az orrával a combom hogy „na na jó ügyi vagyok?” .

Szerencsésen majdnem haza is értünk de még eszembe jutott hogy bizony szeretnék egy mikrofonos fejhallgatót és egyegy billentyűzetet is vásárolni ezért az egyik általam ismet és közeli boltba betértünk.

Már a belépésnél az egyik eladó srác érdekesen viselkedett halk akart lenni de mégis hangosan kezdett el arról beszélni hogy ezek a kutyák milyen ügyesek és hogy „ez is” goldi. Halkan megjegyeztem hogy Szuzi labrador retriever de rám sem hederített. Gyorsan kiguglizte hogy igen a labrador a hetedik legokosabb kutyafajta, magm részéről ne igazán tartom sokra az ilyen teszteket mert ezek a tesztek szubjektívek és tőlem egy kutyafajta a századik helyen is szerepelhet bármely listn ha a kutyus velem jólegyütt tud működni.

Az egyik eladó nagon segítőkész voltés mutatot nekem jó klaviatúrákat és fejhallgatókat sikrült is választani még extra gombok is jártak a billentyűzethez és egy kis kampó amivel ki eet emelni a billentyűket. Ami picit furca hog az enter

Nem l alakúés a felette lévő „ű” betű picit nagyobb mint ait megsoktam. Viszont állítóla a billentyűk strapabíróak mert játékra lett tervezve az eszköz.

Szépen el is csomagolták az új holmikat de az örömbe a végére egy kis üöm is vegyült mert arra figyeltem fel hogy Szuzi szinte menekülveugrik hozzám, é igen utánajöttis z a „ nagy kutys” eladó és harsányan és eléggé apári stílusbn szinte üvöltött hogy „jé em foadja el a kutya a kaját!”… Gondolhatjátok hogy érzkenyen érintett az eset és megkrdeztm hoy mi az oka annak hogy piszkálja a dolgozó kutyám, amire nyegle váaszt kaptam. Montam neki hogy flettébb illetlen dolognak tartom ezt és el szeetem volna agyarázni nei hoymiért is nem üdvözíőha egy munkakutyát „izélgetnek” de válaszr em méltaott. Igzából ez eset rosszul é ogy nem tudta at mondani hogy „elnézést”, és ehet keényen foglmaztm de nem llhattam me hogy ne említsem meg neki hogy örüljön hogy nem teszek anazt és nemadaok neki fegelmit.

Egy ilyen napon amikor többször is belefut az ember olyan munkatársba aki abszolút nem vevő és ügyfélbarát megfogalmazódik bennem a kérdés hogy miért nincsenek eze a szakmák akár eladó felszolgáló ügyfélszolgálatos megbecsülve és hogy mi lett a képzéssel.

Meggyőződésem hogy sokukban fel sem merül hogy ha ő jól végzi a dolgát de legalább is nem undok illetve mint láthattuk zaklató, akkor a vevő vagy vendég szívesebben hagyja ott a pénzét sőt másoknak is ajánl egy helyet vagy szolgáltatást. Igen-igen tudom hogy sokan kiégnek, és hétvége van és dolgoznak és hűvös van és sír a gyerek egész éjjel és letört a műkörme viszont ezzel a munkáltatónak is ártanak és közvetetten maguknak is.

A „Dialog”-on néha én is úgy dolgozom hogy ballábbal keltem de ebből nem szabad hogy a látogató észrevegyen egy szikrányit sem, nyilván biztos volt hogy érződött rajtm hogy fáradt vagyok vagy épp nyűgös de én meg is szoktam mondani hogy „gyerekek legyetek halkaban mert megfáztam és nincs hangom”.

Azért nem volt rossz ez a nap, Szuzika megint ügyes volt és megmutatta hogy valóban mekkora drága kincs is ő.

Apropó holnap lesz ő 7 éves majd picit meghúzom a fülét!:)

Go west

2014 május 3. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

Sziasztok!

Elmúlt a munka nagy ünnepe, és levágattam a hajam készülvea nyárra,  ( van vagy 16 fok)  és  újra indul a Vaszabi  őrület is.

A cím nem véletlen,  nyilván nem buzdítani szeretnék mindenkit hgy menjen Nyugatra minden áron, csak ha  úgy hozza a sorsa és szeretne…

Jubileumi ez a május eleje mert mr egy évben  a  „császárvárosban” dolgozom és mondanomsem kell sok új tapasztalatot szereztem.  Már néha az kihívást jelent hogy ha segítséget kérek a járókelőktől akkor milyen nyelven szólítsam meg őket, mert hiáa próblo németül az nem mindig működik, de a leg édesebb az volt mikor egy útkereszteződésnél álltunk Szuzival és fogalmam sem volt hogy indulni lehet-e vagy sem mire mellettm megszólal egy oroszul beszélő nagymami hogy „mozsna-mozsna”, még jó hogy enyi megmaradt a 6 év orosztudásból hogy ez azt  teszi hogy  „szabad, lehet”.

Nem is gondoltam volna hogy  fontos serepe lesz Szuzi idegennyelvi felkészítésének is, először azért gyakoroltam vele néháy alap vezénysót németül mert nem akartam hogy az utcán az emberek azt godolják hogy a felmenőiket emlegetem, viszont kihagytam a sámításból hogy napközben a Szuzival németül beszélő embeek vanna és ha mondjuk mondják neki hogy  feküdjön le akr nem htrány ha megérti. Ami viszont megdöbbentő etológiai felfedezés számomra hogy a kutyusom igen is felismeri a magyar nyelvet, mert vot hogy a metrón  egy magyar csoport is utzott és odafordította a fejét és fülelt. Azért neki is vannak bőven olyan  helyzetek amilyenekkel korábban nem találkozott, hogy a metró ajtaja nem nyílik ki magától hanem vagy gombot kell nyoni vagy egy kallantyúval kinyitni, a villamosoknál Pesten megszokta ezt de az első időkben picit kétségbe volt esve hogy miért nem nyílik az ajtó és  megbökött az orrával. Ami viszont neem meglepetés hogy a munkahelyem előtt elengedtem a kiskutyát és szaladgált kicit és én természetesen  mikor indulni akartam kiabáltam hogy „Szuzi” erre odajött egy lány hozzám és mondta hog „igen  itt vagyok mit szeretnél” alig győztem magyarázkodni hogy ő elnézést a kutyusom hívtam de szívesen beszélgetek vele is . Szuzinak is vannak ismerősei kutyus smeősei, az egyik kollegám meg is jegyezte hogy korábban a környéken csak egy labradort látott Happyt (róla tavaly írtam) de még másik két labi is febukkant tehát bevonzottukőket. A másik kutyus Maci igen  így hívják ő ebéd közben jött oda hozzám és a gazdája nem nagyon tudta elhívni én persze nyilván nem adtam neki falatot ő mármint sem a gazdinak sem a kutyájának, és akkor rákérdeztem milyen fajta és hogy hívják és mennyi idős stb, és  mondta németl hogy a kutyus neve Maci  és kezdt magyarázni hogy mint a „medvécske” de mondtam  neki magyarul hogy igen ismerem a szó jelentését és nagyot nevetett, látszólag megkönnyebbült mert eléggé törte a németet. Happy kutyus gazdájával meg egyszer teljesen véletlenszerűen futottam össze, volt a Dialog-on egy  csoportom a sötétben, hárman jöttek egy vasárnap délután és az úr csak a végén  mondta hgy  üdvözli  Happy a Szuzit és elsőre nagyn nemértettm hogy mi és ki és ekkor mondta hogy nem akarta az elején elmondani  hogy ő ki de a program végén a bárban ahol is fröccsözött.

És így  a végére még eg aranyos sztori:

Ti is bizonyára voltatok már úgy hogy valaki kimondott egy szót vgy olyan kifejezést használt mely hallatára olyan érzse van az embernek mintha a villám csapott volna belé

A „kiállításon” aholdolgozom úgy indítják a csoportokat hgy eg látó vezető bemutatja a bothasználatot és bekíséri a látássérült vezetőig a látogatókat viszont a vezeőt a végén láthatják csak és nyilván elmondják hogy a vezetőt hogy hívják. Jön befelé a csoport kséri a kolleganő és egyszer  csak így mutat beengem:  „Hölgyim-Uraim  bemutatnám önöknek a kíséőt  szólítsák csak  Vasabinak!”  Ekkor csapott belé a ármütés  mrt  tudom  hgy ne olvassa ablogot  de  valahogy ráérzett hgy  a Vasabi  az tláló név.

A történet pikantériája  hogy ez a kolleganőm hozott szusit is  nilván  vasbval, enek eg két apropója is volt, az egykhoy korábban még emettem  és néa szoktu Szuzit Szusi-na is nevezn  és hogy meglegyen a párosítás.

 

Tehát  jö Szusi és Vasabi  rendszeresen!

“Szégyenlős koldusnak…”

2013 június 2. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

 

 

Jóreggelt!
Hétfő reggel készült ez a bejegyzés  de  műszaki okok miatt a „szerelvény” közel egy hetet késik  tudjátok eltanultam a  vasúttársaságoktól.

Néha  hiányolják az olvasóim a minden  vezérfonal  nélküli bejegyzést, hát most  produkálok újra egy  szösszenet 2.0-t.

Ma örülök  annak hogy a tükör funkciói súlyos látáskárosultságom okán nem elérhetők számomra mert  picit leharcoltnak érzem magam ráadásul néhányan picit rá is tesznek erre jónéhány lapáttal. Kezdődött  azzal hogy a bécsi Dialogen-en jött egy nemzetközi csoport és angolul vezettem őket viszont nem igazán  értették a nyelvet ráadásul néhányan  szerintem csak kínaiul beszéltek és nagyon kellett vigyázni hogy bizonyos objektumokon ne essenek át. Aztán még  picit maradva a negatív történéseknél  a nemzetközi vonaton  jött egy koldus és ott könyörgött hogy adjak neki pénzt de apróm nem volt és nem akartam elővenni a tárcám és picit félelmetes volt hgoy   mert  a Dacia  nemzetközi gyorsvonat fülkés hogy  ott van az ember  teljesen védtelenül  senkit nem tud hívni segítségül… Aztán hamar lelépett a kéregető de éberen figyeltem ráadásul képzeljétek  ebben a 14 fokos hidegben  hűtötték a vonatot. Aztán még este egy kerékpáros negyed de legalább félistennel is összefutottam, tipikusan az “élő szövet a fém vázon” és valóban csak szövet volt mindenféle jóérzés nélkül. Ahogy tartottunk Szuzival hazafelé a vonatozás után egyszer csak arra lettem figyelmes hogy valaki iszonyat gyorsan elszáguld mellettünk biciklivel Szuzi oldalához volt közelebb, és mind a ketten a kutyus is én is összerezzentünk. Tudom tudom féket kellene tenni ilyenkor az arcomra de egyszerűen megjegyzés nélkül nem tudtam kibírni és az elhaladó sebességével kapcsolatosan volt mondanivalóm és komolyan is gondoltam, mit tesz ha egy gyerek vagy épp egy vak kimegy elé? A válasz egyértelmű elgázolja mint a huzat. Na “istenünk” meghallgatta a megjegyzéseim  és visszajött hogy mi a bajom nyilván nem ilyen stílusban de mivel nem szeretnék 18+-os bejegyzést írni nem tárnám elétek. Nyugodtan elmagyaráztam neki hogy nyugodjan menjen tovább de a yus murmurandit a morgás mormogás jogát  amit réges rég  a magyar nemesek is gyakoroltak hagyja meg nekem ne is vegyen figyelembe tegyen ugyan úgy mint amikor elszáguldott mellettünk. Ezzel én a dialogust befejezettnek is tekintettem de Amor földi helytartója és főmacsósága csak nem távozott.  Közölte hogy lehet hogy én nem látom de ide bicikliút van felfestve és ő mindig 30-cal szokott közlekedni, erre csak  azt válaszoltam hogy  igen  vak vagyok de nem hülye…

Közbevetőleg el kell azért mondanom hogy jelenthet problémát az időközben felfestett bicikliút mert ennek tapintható kivetülése a valóságra nincs és ha fehérbottal közlekedik egy látássérült  akkor lehet hogy épp egy fűsáv a támpont viszont ha épp a kerékpárúton gyalogol akkor veszélynek van kitéve. Megértem a kerékpárost is hogy hátulról nem láthatja hogy valaki vak vagy ilyesmi viszont azt gondolom hogy  nekik is be kellene tartani egy két jog és morális szabályt. Tipikus beidegződés nem hogy  “áá tilos a fénysorompó de menjünk át mert ilyenkor nem szokott jönni semmi…”, és mi van ha szokik??? Este  9 után is kevesen mászkálnak az utcán főleg vasárnap de ettől még szabad száguldozni? Azt meg aki nem érti hogy mi is a bajom ezzel az esettel ne felejtse el hogy egy autónak motornak, robogónak van hangja de egy suhanó biciklinek akkor van hangja ha csenget vagy ha éppenséggel az oldalamban landol a kormánya:)

Írtam már itt is erről de érdekesség hogy az Egyesült ÁLlamokban az elektromos meghajtású autókba mesterségesen aplikáltak motorhangot pontosan a látássérültek tepsi épsége megóvása miatt mert főleg nagy forgalomban esély nem volt arra hogy az ember megneszeljen egy ilyen masinát.

Isten-Királyunk azonban valóban hülyének nézett ami nem zavar mert mindenki annak tart aminek akar de ő  azt alkotta hogy  elindult felszállt a biciklire majd olyan 20 Méterre tőlünk előre megállt. Bár a gyermekkorom és egész élettörténetem nagyban meghatározta azinkubátorban eltöltött időszak a fejemre azonban sosem ejtettek arra gondoltam hogy nem indulok még el az kellene még csak hogy elé kanyarodok és direkt nekünk jön hozzá kell tennem hogy Szuzit féltettem nem is magam. Álldogálok a járda közepén és erős vágyat érzek arra hogy már otthon legyek mert éhes álmos nyűgös voltam ésmég fáztam is (ami nálam  nagy szenvedés) mikor is Don Juan halkan visszatolta a közelünkbe a kerékpárját de kihagyta azt a számításból hogy a kattogásból  pontosan tudtam hogy mit tesz hgogy közeledik és hogy lassít. Szembe fordult velünk járművét picit az utunkra merőlegesen pozícionálta és mondta hogy induljak csak tovább ő állítgatja a telefonját. Nehéz volt megtennem de én ettől kezdve egy szót sem szóltam hozzá ő persze túráztatta magát de eszembe jutott a régi mondás hogy “okos enged szamár szenved” és nem reagáltam neki semmi módon és végül az “időcsapda” meghozta az eredményt, modernkori hősünk  olyan ideges és feszült lett hogy  felpattant a “lovára” és elindult elindult volna csak hogy hibát vétett és a bicikli támasztóját nem hajtotta vissza így picit nehézkesen indult ráadásul a meglepetéstől picit meg is billent mert az egyik lábát le kellett tennie. Komolyan ilyen “isteni színjátékot” már rég nem láttam…

 

Nade! Most következik a hab a torkán, mert igen kéregetnek tőlem és  egyesek nem hagynak hazajutni éhesen fáradtan fázósan viszont:

 

A Dialogen előtt Bécsben van egy pad ahová ha jó az idő le szoktam ülni Szuzival pihenni meg rendezni a gondolataim, meg beszélgetni az arra járókkal picit marketingelem a rendezvényt is mint valami élő szendvicsember. Egyik nap is ott “trónoltam” a padon és körmök (nem műkörmök) kopogását hallottam az úton. Nem nem a lovak voltak melyek hintókat kocsikat húznak Bécs belvárosában és Szuzi mindig  ámulva nézi őket viszont a körmök gazdájának négy lába volt, egy kutyus közeledett. Na  gondoltam magamban most lemérjük mennyire szocializált a gazdi rögtön oda engedi-e a kedvencét Szuzihoz vagy mond-e valamit? Egy középkorú úr volt a kutya rendszer-gazdája és meg is kérdezte rögtön hogy barátkozhatnak-e a kutyáink úgy ahogy azt illik. A kutyusok barátkoztak mi meg beszélgettünk, kérdezte hogy segíthet-e miért ülök itt van-e valami baj, elmeséltem hogy itt dolgozom a kiállításon és Szuziról is néhány szót.

Ahogy láthatjátok is kiderült hogy az ő kutyája egy fekete labrador és Happy-nek hívják én meg rögtön megkértem az urat hogy  fényképezzen már le minket így hármasban és meg is tette.

Happy nagyon bújós cicás volt rögtön oda ült a bal lábamhoz  Kocka  picit reklamált is utána hogy a bal egy az az ő pozíciója de  ez a néhány percig tartó jelenet feldobta a napom.

 

Kérdezhetitek és kérdezzétek is hogy  “Vaszabi  na de hogy kerül ide a kutyás történet?”

Úgy hogy ezen a nyúzott vasárnapi napon jött egy három főből álló csoport akiket én kísértem a sötétben egy nagypapa egy nagymama és egy tíz év körüli kisfiú. Megyünk megyünk a helyszíneken végig mikor is  azt kérdezi az úr hogy :  “Na és jó lett a fotó Szuziról?” Nagyon nemértettem a kérdést és látta sötétben is a buta képem  mert  mondta hogy :

“Önnek van a szőke  kutyája na és én vagyok a Happy gazdája tudja emlékszik  na na az arcomra nem de a hangomra  biztosan mert nem történt  ez rég enyém a fekete labrador…”

Nagy derültség volt hogy így felismertük egymást a sötétben és gondolom az történhetett mert  a másik vezető vasárnap egy hölgy volt szóval az lehetett hogy Szuzit megismerte az úr és kérdezhette hogy hol vagyok én és mondták hogy a sötétben tehát előnnyel indult hozzám képest.
Látjátok ritkán jelentkezem de akkor annál inkább:)

 

 

 

 

Hová mész Zabigyerek!:)

2013 május 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Apró kis szösszenetek következnek egy picit fáradt Vaszabitól és rögtön kiderül mi is történt velem mostanában:

Zabigyerek:

Igen mindig is éreztem hogy  valami van amit még nem tudok  magamról, értelmemmel felfogtam amennyire lehet lehetett hogy végtelen nem csupán kifelé hanem befelé is létezik és a megismerés az határtalan.

Garcia Marquez írta a Száz év magányban sok más mellett hogy  “ami van az tudható”. Gyönyörű ez a tőmondat mert az emberi agy képzelet és képességek határait teszi olyan tágra hogy az Amerikai Egyesült Államok és a “mi” úniónk is csak biggyesztheti a száját.  Történt pedig április közepe felé tibor névnap körül hogy eljutott hozzám egy levél  (ahogy Kern szokta mondani  elfogtam egy levelet)  melyben ausztriai munkalehetőségről adtak hírt.A bécsi “Dialogen im Dunkeln” rendezvényt kiállítást működtető szervezet keresett “idegen” vezetőt magyarországról aki beszél németül és angolul és látássérült. Akik olvasták a régebbi bejegyzéseim talán emlékeznek rá hogy 2011 november végén a barátaimmal és (az azóta mint kiderült) reménytelen szerelmemmel ellátogattunk a látássérültek világát bemutató bécsi kiállításra. A barátaim szinte megfenyegettek hogy tűz víz és egyéb halálnemekben fogok kimúlni ha nem jelentkezem erre a hálás álláshirdetésre, ami kétségem volt az csak  annyi hogy beszélek én németül de angolul jobban  de kész a kocka el volt vetve (nem Szuzi kutyus). Elment az álláspályázatom és április 26-ára meg is kaptam a behívót állásinterjúra. Hogy finoman fogalmazzak a zabszem benne volt a fenekemben  nagyon jól szerettem volna teljesíteni de nem akartam más képet mutatni mint ami amilyen valójában vagyok. Egy nagyon jóbarátom és Szuzi kísértek el az interjúra ami három részből állt fej -tor-potroch,  tehát  volt egy beszélgetés majd egy csoporot elkísértem egy vezetés erejéig majd újabb beszélgetés következett. Abban maradtunk hogy következő hét elején kapok választ. Tudjátok ilyenkor lassan megy az idő mint kosár vagy kézilabdában mikor 3 másodperc van hátra és repül-repül a labda…  Jött is a válasz és lassan bontakozott ki a ködből a végeredmény. Megkérdezte a főnök tőlem hogy elméletileg tudnék-e május 2.-án csütörtökön kezdeni  és igen volt a válaszom. Utána elmondott egy-két hasznos információt  de akkor még nem tudtam hogy kell-e mennem hanem így búcsúzott hogy  találkozunk 8:45-kor ugyan ott ahol a kiállítás is helyet kap. Milliónyi érzés szabadult fel az emberben úgy éreztem magam mint   annak idején Prézli kutyus mikor három teniszlabdát tettünk elé egyet a szájába vett  és elfelejtette hgoy van már egy a szájában és egy másikat is vinni akart persze képtelen volt rá… Jött a szervezkedés, hogy hogy is jutok el Wiennába és hogy a leg egyszerűbb  hogynem drága és  mit is kellene csinálni… Vonat a közlekedés módja de hogy ne legyen egyszerű a helyzet  amivel a bécsi  nyugatihoz tudnék elmenni ez egy olyan szerelvény ami rendszeresen legalább egy órát késik így az egyszerű odajutás (mivel a munkahely négy megállónyira van attól a pályaudvartól) kútba esett. Maradtak a főpályaudvarra érkező eurégiós vonatok amikről meg Hegyeshalomban át kell szállni sőt visszafelé jövet is át kell szállni és ha nincs segítségem akkor könnyen hoppon maradhat az ember ha nem siet.  Az első nap izgalmasan zajlott sok új ember és az épület tanulmányozása és és olyan aranyos ahogy az osztrák kollégák  mondják hogy “Zabi”  nem kínzom őket azzal hogy Szabolcsozzanak ez úgy is rövidebb egyszerűbb…  Nyomjaad!  Sajátosan értelmezve anyáknapját szeretném párás szemmel üdvözölni Szuzi kutyusom jó-édes anyukáját hogy ilyen stramm kisléányt hozott a világra ugyan is Szuziki már az első munkanapon biztosan tudta az útvonalat a metrótól a munkahelyemig de a következő a pénteki nap volt az élesített főpróba mivel egyedül utaztunk Bécsbe. Nagy segítség az állomásokon a vezetősáv és Szuzi is tudja hogy  néha nekem ez segít ha rávisz a sávokra mert  csóvál és oda oldalaz  mutatva hogy”te van ám itt ilyen izé ha akarod követni, bár  vigyázz mert   rápakoltak a sávra bőröndöt  aj gyere majd én vezetlek jó”… Nagyban közelítünk a mozgólépcső felé hogy metrózzunk egyet mikor is egy hölgy oda jön igen barátságosan hogy segíthet-e. Hogy a géppuskába ne segíthetnél anyukám  gondoltam magamban  bár gyerekszobám külön sosem volt de tisztában vagyok azzal hogy ilyet nem illik mondani, ezen felbuzdulva segítettt nagyon profi módon felkerülni a mozgólépcsőre és szóba is elegyedtünk. Kérdezte hogy onnan jövök  meséltem hogy honnan amire felkiáltott hgoy “áá egyelek meg én ismagyar vagyok”, kiderült hogy hét éve Bécsben dolgozik mint szülésznő. Szépen oda is kísért a metróhoz és egy irányba mentünk tovább csak én korábban szálltam le és picit még beszélgettünk. Tudom hogy a 3-as metró vonalán Bécsben nekem kell kinyitnom az ajtót leszálláskor és mert az én megállóm jött oda is helyezkedtem. Megáll a szerelvény keresem a kart amivel nyílik az ajtó erre mögém lép ez a hölgy és azt mondja : “nyomjaad!  Nyomjad!”  Én meg:  “Te valóban szülésznő vagy!” A nagy   nevetés miatt majdnem a szerelvényben maradtam de ekkora magas labdát nem lehetett kihagyni.

Hétkrajcár:

Szombat reggel a vonatról történő leszállásban egy kirándulni igyekvő lelkes csoport segített és olyan muris volt hogy utána nem tudták a metró melyik irányban van én mondtam nekik hogy legjobb tudomásom szerint a vonat eleje felé és talán jöjjenek velem és bízzanak vakon bennem. Együttes erővel meg is találtuk a földalattit és annyit elmondtam nekik hogy ha a belváros tkeresik ha  azon a környéken ahol én leszállok ők is a felszínre merészkednek akkor nagyot nem fognak tévedni viszont mert hallottam hogy tanakodnak melyik vonattal utazzanak vissza Budapestre annyit elmondtam nekik hogy ne fizessenek ki feleslegesen 20 Eurot hogy azért a 18:48-as vonatot érjék el mert a következő az már feláras. Önmagában első ránézésre semmi különös nincs abban hogy ezt a velük történt szombat reggeli találkozást leírom de ami borzasztóan tetszett és tetszik hogy nem kezdtek el sajnálni hogy “üntyüm-püntyüm szegény kis vakond” és nem csak Szuzit vették észre de ha kellett segítetttek és abszolút nem volt alá vagy fölérendeltség. Este mivel már  jó fáradtak voltunk picit elkavarodtunk visszafelé a nyugatinál és már szerettem volna a vonaton lenni próbáltam segítséget kérni. Egy mint kiderült lengyel származású németül beszélő fiú segített, keresztül kasul mászkáltunk az állomás körül de hamar és gyorsan megtalálta a vonatot csak a kocsi számozások nem voltak egyértelműek ezért vagy Kilométereket mászkáltunk fel s alá. Még jó hasznát is vettem a spanyol nyelvtudásomnak mert a vonat körül lévő vasutasok németül nem viszont románul beszéltek és így többé kevésbé meg tudtam kérdezni hgoy melyik lesz az a hely ahol neem ülnöm kell.  Lengyel barátom  felkísért a vonatra és akkor  jobb szó nincs erre elkezdett mérsékelten vekengeni hogy hát hát úgy  cigizne de  nincs cigije  na de   én  adtam neki némi aprót mert nagoyn rendes volt és úgy éreztem hogy ha  nem lenne pénz nálam akkor is segített volna.  És hogy ne váljak unalmassá így a végére  címszavakban csak néhány jelenet a bécsi utazgatásaim mászkálásaim fejezetéből,   pénteken egy az utasellátó kocsiján valamit ügyködő fiú segített megtalálni a helyem a vonaton és kedden mikor  ültem  a vonatom várva a padon odajött hogy  legyek csak nyugodtan ő majd segít  vagy ha nemérne rá  küldi a kollegáját. Kedden regggel meg egy olyan győri lány köszönt rám a metróban aki  ismeri  Prézlit  és a pici Szuzit a futtatóról,  este meg egy magyar Bécsben élő úr  segített aki már a 70-es évek elején  kikísérletezett a csapatával egy   számítógép által küldött jeleket  pontírássá átalakító eszközt.

Utolsó fejezet: Szuzis kettőslátás

Amint írtam volt  szombaton jó hangulatban és tetrekészen beértem a munkavégzés helyére vártam a feladatot és az egyik  kollegával beszélgettem. Elkezdi mondani hogy  nahát nhát hol lehet Szuzi, nem látja sehol nem tudja hol van de nemsoká jönnie kell.  Erre mondtam hogy  gondolom fent van. Nem, már lejött… Nagyon buta arcot vágtam (ami nem esik nehezemre) és hallom hogy léptek közelednek és mondja a fiú a kollegám hogy   na  itt is van a Suzi,  nekem akkora kő esett le a szívemről hogy nem az én Szuzim mászkált el valamerre hanem van egy kollegína is ezzel a névvel. Egyszer épp Szuzival voltam  a kutyámmal  és egy diákcsoport búcsúzott  a másik Suzitól és  mondták hangosan hogy  “bye-bye Suzi” és az én Szuzim meg teljesen odafigyelt elvégre a nevét hallotta:)  Tudom tudom intenzívre sikerült ez a bejegyzés, olyan lehet mint   amit már régen ittam de nagyon jó olyan olyan Szuzis  a  tea ha egy kis  vaníliáscukrot tesz bele az ember mmm.

“Hó vót hó nemvot?”

2013 március 20. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

 

Sziasztok!

Sikerült gond nélkül átvészelni a nagy hóhelyzetet, isteni szerencsém volt. Nem szeretném magam azzal fényezni hogy én “bezzeg tudtam” de egy optimális döntést sikerült hoznom csütörtök délután. Két nappal az előtt bőszen variáltam hogy a vonatokon biztos sokan lesznek és buszoznom kellene Győrig meglehetősen jó ötletnek tűnt egészen csütörtök délelőttig mikor is eljutottak hozzám a hírek hogy tömeges balesetek vannak illetve éreztem a bőrömön is hogy a havazás elkezdődik a fővárosban is. Nem igazán szeretnék sem most sem a későbbiekben arról írni hogy ki mit nem végzett jól esetleg mert nem értek ezekhez a dolgokhoz és nagy közhelyeket sem sütögetnék itt el.

Nem állítom hogy a kötelező sorkatonai szolgálatot vissza kellene állítani ellenben mondhatom hogy egy-két kivételtől eltekintve nem vagyunk felkészülve a rendkívüli helyzetekre. Jómagam is azért érzem magam rutinosabbnak az átlagnál az utazás tekintetében mert 1985 óta rendszeresen utazom és volt szerencsém az 1987-es téli havazás idején úton illetve vasúton tartózkodni és 7 óra alatt elérni Győrből a fővárosba. Aztán 1993 körül talán emlékeztek mikor a sajnálatos vonatdobálások időszaka tombolt az autópályán pont a busz hozzám közelebb eső ablaka kapott találatot, nem kővel hanem légfegyver által és iszonyú dörrenéssel berobbant az ablaküveg. Emlékszem arra is hogy a sofőr azzal sem törődött hogy egy épp akkor mellettünk haladó osztrák autó az üvegdaraboktól megsérült sőt inkább a károsultat próbálta lerázni nagyon autósüldözés hangulata volt.
Rendkívüli alkalom volt az 1990 őszi taxisblokád átélése is egyrészt mert a “Vakodától” a Keleti-ig gyalogolni kellett a sok cuccal és mint pici apró Vaszabi ahogy az egyik taxi mellett mentünk el én bizony bekiabáltam nekik hogy esetleg anyukám nagy táskáját juttassák már el a pályaudvarig de a blokádolónak a megjegyzés annyira nem tetszett és valammi nem szalonképeset válaszolt vissza. Nyilván sikerült elérni a vonatot de akkor meg az adott izgalomra okot hogy rémhírek terjedtek  melyek szerint majd teherautókkal a vonatközlekedést is akadályozni fogják. Már gyermek ként is hatalmas információ éhséggel rendelkeztemm és akkor még nem volt az egész bolygót bekerítő “halászháló” ezért a meglévő eszközöket használtam. Volt egy csekély teljesítményű adóvevőm ami nagyobb távolságra történő adásra tökéletesen alkalmatlan volt viszont a taxisok rádióit és forgalmazását fantasztikusan lehetett hallani vele és bár az utastársak nem hittek egy “szegény ijedt vak gyermeknek” de én tökéletesen nyugodt voltam mivel világossá lett hogy a vasúti forgalmat semmi nem fogja akadályozni.

A fejlődés sok hasznos vívmánnyal ajándékozott meg minket illetve az emberiség önmagát de sajnos azt kell megfigyelnem hogy bár mobiltelefonnal sok minden és mindenki elérhető viszont ezek a készülékek gyakran lemerülnek. Kinevetnek engem amikor néha elkap az agylob és három telefonnal járok (ebből kettő működik használva van) a harmadik viszont teljesen feltöltött teleppel van nálam arra az esetre ha gond lenne. Természetesen nyáron nem cipelem őket a strandra magammal de bizony bizony volt már hogy utastársnak tudtam segíteni a hazatelefonálásbn mert az ő készüléke lemerült. Emlékszem szegény bácsi nagyon félt mert a kártyáját ki kellett venni a telefonból és rémítő volt neki így “szétdöntve” látni a telefonját. Visszatérve a sorkatonai szolgálatra, engem biza majdnem besoroztak bár a pöttyös könyvet és a számokat nem tudtam leolvasni de az orvosi vizsgálat megállapította hogy elképzelhető hogy a gerincemmel gondok vannak és a besorozásom miatt el kell végezni ezt a vizsgálatot is. A sztori happy end szerűvel végződik mert kiderült hogy semmi bajom nincs, és 1998 júni 30-ig kaptam szolgálathalasztást és nem kellett bevonulnom. Sajnos utána jött mégegy dokumentum hogy eltekintenekk a szolgálataimtól.
Miért is citáltam ide ezt a régi történetet? Azért mert tudom hogy önkéntes alapon sokan és beszélhetek talán a hasonló helyzetben lévők nevében egy ilyen rendkívüli akár hóhelyzetben is szívesen segítenénk nem feltétlen hólapátolással de akár tolmácsolással akár telefonok intézésével gyakorlatilag amiben tudunk. Amit a magam részéről meg tudtam tenni hogy a közösségi oldalakon a hozzám eljutott információkat megosztottam hátha ez segíthet. Természetesen egész idő alatt a fülem a rádión volt és elsősorban a helyi médián mert ők  jó három napon keresztül szerveztek kértek, adtak izgultak és jó keveset aludtak és nem döngedték a mellüket és bár sajnos közvetlenül nem tudtam a győri Oxygen Media munkatársait segíteni ezzel együtt jó érzés volt hogy annak teljes tudatában teszik ammit tettek hogy bizonyára voltakkk olyanok a hóban elakadva akik csak tőlük szerezhettek információt. Megígértem hogy nem írok negatív bejegyzést az előző hétvégi helyzetről de egyet engedjetek meg hogy azért döbbenetes volt hogy az országos rádió rendelkezésére álló hullámsávokat nem használták vagy is én nem hallottam arra hogy oda is eljussanak akár idegennyelven is a hírek ahova a helyi hírközegek adói nem “látnak be” ez számomra felfoghatatlan. És igen a még most is létező rádióamatőrök továbbítottak a kamionosok részére angol-német-bolgár-román nyelvű üzeneteket.

Ezekben a pillanatokban is természetesen Szuzi kutyus végig ott volt mellettem és jött hozta a kötelét oda nyomta a fejének a “kocka” részét és símogattatta magát.
Meg kel említenem azért  azt is hogy mióta kutyám van ( először Prézli és most Szuzi) sok történelmi pillanat úgy ragad meg az emlékezetemben hogy pontosan tudom hol és mit csináltam én és a kutya is merre volt, 1999-ben a teljes napfogyatkozáskor például Prézli feküdt a szobában keresztben az erkély ajtó előtt, most pedig I. Ferenc pápává történő megválasztásakor épp Szuzi mellett feküdtem a földön aki biztosan megérezhetett valamit met bár a rádióm nem volt hangos de amint az egyházfő a tömeg elé lépett és beszélni kezdett akkor a kutya felkelt visszatért az egyik kedvenc kötelével és barátságosan belenyomta a vállamba tudtomra adva hogy igen öröm az van de ha örömre van energia akkor a kiskutyával is lehet játszani. Ugyan így járt el akkor is mikor is ágyból televíziózva követtem kedvenc csapatom a Fc Barcelona fontos visszavágóját és a szerzett gólok utáni örömöm mintegy megkoronázása gyanánt Szuzi vagy megbökött vagy rátette a fejét a hasamra vagy ami teljesen váratlanul ért a vizes orrával megbökte a homlokom közepét.
Hogy a bejegyzés azért vidám véget érjen drágaés mégdrágább olvasóim megosztok veletek Szuziról egy olyan információt amit én sem tudtam egészen március 14. napjáig.
“Kémeim” jelentették hogy Szuzi a nagy tömegben úgy közlekedik hogy közvetlenül nem tör magának és nekem utat hanem a “megfigyelt” idő alatt azt csinálta hogy kinézett magának egy cicát, akarom mondani egy cicanadrágos lányt aki előttünk ment és besorolt mögé azt gondolva hogy majd töri nekünk az utat és így biztonsággal tudunk közlekedni. Tegnap a navigátorom biztosabbra ment az “úttörő” személy választása tekintetében mert a pályaudvaron egy guruulós bőröndöt toló mögé vette az irányt gondolva hogy ha a kerekestáska elfér akkor biztosan nem megyünk neki semminek.
Prézli “Nyuszi” módszere az volt hogy úgy kerülgetett hogy szinte táncoltunk egy embert jobbról a következőt balról, picit szerintem önmagát is bátorította hogy ugye mennyire jól végzi a munkáját és az ő lelkületére jellemző volt hogy a byőri belváros keskeny utcáin ő ha baloldalunkon volt fal akkor szorosan odanyomódott hogy biztosan elférjünk. Drágámnak az egyik gyengéje a vasúti kerengős átjáró volt nem bírt beleférni a pici púpos fejecskéjébe hogy miért kerengünk erre-arra mikor az autók mellett veszély nélkül elférnén, és szánjuk-bánjuk bűneinket de annak idején Balaton Boglárkán mikor mentem a strandra vagy onnan haza nem is egyszer így keltünk át de szigorúan akkor amikor szabadjelzés volt.
Ha már utazással kezdtem hadd fejezzem is be úti emlékeimmel és bízom benne hogy semmiféle burkolt reklámot nem valósítok meg viszont mostanában eszembe jutott a vonatozós vasárnapjaim gyermekkori emléke amivel motiválni lehetett az utazásra és ez az ún “utasellátó szelet” aki esetleg nem ismeri egy többszörösen csokis és belül krémes alkotás és ha valaki tudja honnan lehet szerezni privátban küldje el bátran, de azt képzeljétek el hogy egyszer a kabátomban hagytam ezt az édességet és valahogy lelógott a fűtőtestre én csak nagy mohósággal kibontottam a csokiszerűség csomagolását és elmondhatatlanul sikerült magam összekennem és ne a mostani gyorsvonati vagonokat képzeljétek el hanem mondju az 1989 bélieket amikben nagyon ritkán volt víz a mosdóban.

És hogy mindenki nyugodtan és békességesen legyen ezért a két labrador 🙂

Vakadálymentesítés

2013 január 20. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Vaximális Tiszteletem!

Ha nyögve és nyelősen de beindult az év és mint minden beinduló valamire való év hoz helyzeteket, meglepetéseket.

Bár ami baleset történt velem az pont az állítólagos világvége napja estéjén történt.

Ismertétek azt a régi reklámot hgoy “mindegyik táblában egy jó pohár tej van”?

Ahol én lakom két lépcsőház található és én az úttól távolabbiban lakom és fentnevezett éjszaka Szuzi nélkül sétáltam ki az 50 Méterre lévő buszmegállóba. Az ember fia ilyenkor veszi a fehérbotot a jobbkézbe és azt ahogy a rehabtanárától tanulta használja is. Láthatatlan kiállításon vagy egyéb rendezvényen kötelező kérdés hogy  “mely testrészünket nem védi a bot?” ahogy láthatjátok az ember bizonyos testrészét nem védi.

Mentem-mendegéltem a nagy pénteki éjszakában a megálló felé és egyszer csak azt éreztem hogy itt a világvége, elsötétül minden és fémes hangot ad a homlokom. Ilyenkor első haragjában az ember odacsapna annak ami fejbevágta de akkora volt a meglepetés hogy inkább azon aggódtam az oszlopos valami nehogy feldőljön. Robogtam is tovább akkor nem érdekelt hogy mi lehet ez de hálás szívvel gondoltam Varga Szuzira aki ha velem van mindig kikerülte ezt a táblát. Másnap apukám elmondta hogy egy megállító tábla ez mert a kandellábereket igazították két nappal a balesetem előtt de ottfelejtették a táblát. Engem mindenesetre jól megállított, mára már nincs ott a tábla de a győri ezzel foglalkozók figyelmét szeretném felhívni hogy a fizikai akadálymentesítés (másnéven egyenlő esélyű hozzáférés) úgy is megvalósítható hogy nem hagynak kint ilyen táblákat.

Jött az évvége és év eleje és gondoltam hogy akkor ehhez a bejegyzéshez biztos lesz még muníció és a várakozásaim be is teljesültek.

E hét kedden a postára kellett mennem ügyetintézni. Ami a vasútállomáshoz közeli Posta régen nagyon sokat jártam oda még mikor Prézlivel közlekedtem és Győrött éltem  (istenem volt ott egy fekete hajú postáskisasszony és mindig szemezett velem) de hallottam róla hogy a hivatalt átépítették és azt gondoltam behatolok a dzsungelbe és megnézem hogy 6 év távollét alatt milyen fejlesztések történtek.

Kedd már havas nap volt és odafelé vezető úton majdnem valaki az erkélyéről a nyakamba lapátolta a havat mondjuk én három éve vagy mikor amikor szemétlapáttal lapátoltam a hót a székesfehérvári lakás erkélyén  (a lapát nyelét amúgy sikeresen eltörtem), annak idején nem dobtam le a negyedikről a havat hanem a fürdőkádba szép hegyet formáztam.

Megúszva a lavinát átmenve az aluljárón (amit a dél-amerikai zenészek  rendszeresen a spanyol nyelv kiejtési szabályai miatt alulháronak mondanak) életemben először Szuzival irányba is vettük a  hivatalt.

Nagyjából emlékeztem még a régi szép időkből hogy valami újságos mellett el kell menni és utána mondtam Szuzinak hogy  “jobbra ajtóhoz”.

Már az újdonság volt hogy rámpa fogadott a régi lépcső helyett és fotocellás ajtó. Ekkor már rosszat sejtettem mert tudtam hogy ez egy modern Postahivatal lesz ahol sorszámot vagy  nekem inkább sors-számot kell húznom és el leszek veszve mint ahogy Szabó Lőrinc Lócija  “a kis bomba a nagy falak között…”.

A “Főrendező” fentről azonban közbeszólt mert és most minden pejorativitást mellőzve mondom odajött egy egyszerű biztonságos bácsi és húzott nekem számot sőt a tértivevényt ki is töltötte nekem amig várakoztunk, gyanítom hogy életében most volt 1 Méteren belül vakember közelében de “állta a sarat” és emberségével megoldotta a helyzetet.

Elnézést ha most intrikusnak tűnök de a rendszeres olvasóim nem értenek félre:

Ez az EMBER  biztos nem sok ilyen nyomtatványt töltött ki életében mert miiután sorrakerültem a pultnál újra egyeztettünk néhány betűt  a kisasszonnyal (nem a feketehajú szemezőssel) de ettől megható a történet.

Feladásra került a levelem és ez a fő.

 

És jött a másnap (nem olyan másnap) hanem mikor elindultam Székesfehérvárra a Munkaügy kirendeltségére álláskeresési járadék iránt folyamodni.

Azért a királyi városba mert lakcím szerint még oda tartozom. Meg is találtam a buszhoz közeli épületet és bementem. Azt gondoltam portás csak van akitől tudok kérdezni de nem nem volt így felhaladtam az első emeletre és hogy az együttes poénjával éljek  “a film forog tovább…”.

Megérkezem, érzékelem hogy sok ember körülöttem, hallom az ügyfélhívó csipogását, várok vagy két percet kezdek kétségbe esni hogy hol lehet a tegnapi biztonságiőr bácsi de jó lenne itt is és miért nem vesz észre senki mikor egy négylábú északi szépség is van velem amikor egy úr akit felületesen ismerek oda jön picit félénken hogy segíthet-e.

Őt más összefüggésből ismerem néhányszor találkoztam vele és mondta hogy segít elintézni az álláskeresés iránti és a járadék kiránti kérelmem. Fel is mentünk az emeletre ő eltűnt egy ajtó mögött és én úgy éreztem magam mint egy régi orosz novellahős a csinovnyikok tengerében a két perc várakozás is óráknak tűnt. Aztán a férfi visszajött és azt mondta hogy két nappal később próbálkozzam újra mert ha húzna nekem sorszámot akkor lehet csak délután négykor kerülnék sorra… Nagyon segítőkész volt mét azért is mert kaptam egy “flepnit” hogy én bizony január 16-án már a jelentkezés szándékával a hivatalt felkerestem és a parasztbecsület megvolt bennem…

Szerencse a szerencsétlenségben hogy fél óra volt a következő buszomig visszafelé de bizony nem tudtam leplezni a csalódottságom mert ha a honlapon közlik hogy időpontot kell egyeztetnem akkor bizonyára ennek megfelelően járok el. Meglehetősen le volt görbülve a számszéle amit Szuzi is észrevett mert kifelé menet megbökte a lábam. És picit urrá lett rajtam a csalódottság és akkor azt gondoltam hogy ez így nem maradhat ezért  a márka megnevezése nélkül de leírom hogy vásároltam magamnak két xxl méretű csokit (ez volt Prézli kedvence is) és kb úgy nézhettem ki a váróteremben mint egy kisgyerek aki  megkapta a zsebpénzét és most elverte és falja befelé a zsákmányát. Meleg szívvel gondoltam Prézlire az előző kutyusomra akimár biztos böködött volna és reklamált volna hogy ő is kapjon a csokiból őt ilyen szempontból elrontottam de Szuzi nem kap édességet.

 

És hogy a történet érdekesen fejeződjön be elmondom néktek azt is hogy pénteken újra a munkaügyi szervezet elé járultam már reggel nyolc órára és kaptam egy segítőkész ügyintézőt és az összes nyomtatványt kitöltöttük viszont kiderült az hogy a központ véleménye szerint én mivel megváltozott munkaképességűek ellátásában veszek részt valószínűleg el fogják utasítani az álláskeresési járadék iránti igényem sőt állást sem közvetíthetnek részemre. Nem szeretnélek titeket a jogi részletekkel fárasztani de a lényeg hogy én nyilván utána is néztem a helyzetnek és persze jogosult vagyok a járadékra és a regisztrációra és a végsőkig el fogok menni az igazamért és nem csupán magam miatt hanem azért mert mi lenne ha egy nem jogban járatos fogyatékos ember terjeszt elő kérelmet,  akkor őt lazán hazaküldik és jogtalanul.

Tudjátok talán hogy igyekszem a blogot nem egyféle panasznapló ként üzemeltetni de szörnyűnek, megalázónak embertelennek tartom azt hogy (nem engem) de bármely látás-hallás-mozgás vagy más sérült embert ilyen helyzetbe lehet hozni és azon túl hogy az álláskeresés full “egészségesen” sem egy könnyű műfaj de hogy pont azokat nyomni a víz alá akik amúgy is bizonytalanul úsznak álláspontom szerint nem európai megközelítés.

Nincs gond az úttörő szerephez már hozzászoktam, (nem a klasszikus értelemben gondolom) és inkább tekintem motiválónak a helyzetet mint olyannak ami elveszi az energiám, nyilván sok támogatást kapok ezügyben a családomtól a barátaimtól az ismert és ismeretlen ismerőseimtől.

Az sokkal jobban bosszant hogy tegnap az utolsó percben kikapott a Fc Barcelona!:)

 

Ha láttok fehérbotos embert fejmagasságú tábla felé közlekedni akor azért szóljatok nehogy úgy járjon mint én:)

 

“Még közelebb”

2012 december 18. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

A Közelről műsora után egy kis kirándulás

Sziasztok!

Két fontos dologgal kezdeném, az egyik, hogy kérném Gombos Ildikót, aki írt nekem privátban, hogy keressen mailben, mert fontos lenne.

A másik, hogy mindenki hatalmas módon kampányol, és én nem külső kérésre, hanem belső elhatározásra mondom, írom, hogy aki úgy gondolja, támogassa ezt az alapítványt.

http://youtu.be/3fwQQwBoalo

Adhatsz…

Az ünnepekre készülve ajándékozd meg fél perc figyelemmel és egy telefonhívással a vakvezető kutyákat. Most már gyorsan és egyszerűen, az Adhat Vonal felhívásával is hozzájárulhatsz egy vakvezető kutya kiképzéséhez. Bármely vezetékes és mobiltelefon hálózatról tárcsázhatod a 13600-as számot (körzetszám nélkül), majd a nyomógombok segítségével írd be: 03. Egy hívás ára 250 Ft.

http://barathegyisegitokutya.hu/adomanyozas/adhat-vonal

Köszönjük egész éves segítséged, odafigyelésed!

Aki tudja, hogy egy vakvezető kutyus mekkora segítség, neki köszönjük a megértést, aki még nem tudja, miben is segítenek ezek a “jószágok” ő kérdezzen bátran, én ígérem, válaszolok.

Túléltem ezt a X-Faktoros hétvégét, jószerivel a csapból is ez folyt, nekem meg már annyira mindegy volt, ki nyer vagy ki sem, Gergőnek gratulálok, bár az idő és a körülmények fogják eldönteni, hogy mennyire tudja aprópénzre váltani a nyereményét és az ismertségét. Amikor 2004 április eleje és június közepe között zsinórban államvizsgáztam, és meglett a jogi diploma, nekem is ilyen érzésem volt, hogy hurrá, nyertem, és jött a diplomaosztó, meg itthon az ünnepelgetés, de öt hónappal később már nem láttam ennyire rózsaszínben a világot, mert jöttek a nehézségek. Bízom benne hogy a vetélkedők győztesei is meg tudják őrizni józanságukat.

Válaszoltam akkor is, amikor a MR1 Közelről című műsorában voltam ismét a fehér bot nemzetközi napja alkalmából.

Korábban, egészen pontosan tavasszal, már jártam a műsorban, illetve korábban a MR1 más műsoraiban, és úgy éreztem magam, mint egy író-olvasó találkozón, mert hirtelen azok az emberek, akik csak hangban léteztek számomra, karaktert kaptak, és nem feltétlen az arcot képzelem el ilyenkor. Lehet, nem pontosan fogalmazom meg, de aki jófej színészekkel találkozott már, érezte azt a nyitottságot, kedvességet amit én is. Aki úgy gondolja, hogy az én hangom szeretné hallgatni, hát legyen, el tudom juttatni a produkcióm:)

http://data.hu/get/5956866/kozelrol_okt

De hogy folytassam a sztorit, már a februári alkalommal is nagyon jól éreztem magam a stúdión kívül is, Szuzi kapott vizet és sok fülvakarást, én meg Kránitz Balázs jóvoltából egy kávét, de szegény miattam rohant, mert a műsor kezdéséig nem volt sok idő már. Arra azért maradt érkezésem, hogy Király István Dánieltől, aki egy időben Pekingből tudósította a rádió hallgatóit, mert mégis a látássérültekről szólt a műsor, megkérdeztem, hogy ő Kínában vakot, látássérültet látott-e, de azt említette, hogy nem igazán, viszont, mivel az európai sztenderdeket vették át, van akadálymentesítés. Érdekes volt, hogy azt mesélte, még neki is, látva, nehéz volt tájékozódni, mert hipp-hopp új épület nőtt ki a földből. Ha az ember egy környéken néhány hétig nem járt, akkor könnyen érhették meglepetések. Elképzelem a helyzetet, hogy megyek Szuzival egy úton, ahol régen nem jártam, már és hopp, egy új objektum, azt hiszem, nagyot néznénk mind a ketten. Mondjuk a győri egyetemnél rég nem jártam, és állítólag a parkolóban egy ideje van egy új épület, ráadásul még Prézlivel róttuk azt a szakaszt, tehát meglehetősen érdekes lenne ott közlekedni, nem lenne megoldhatatlan, de biztos kérdezősködnöm kellene.

A műsor jól sikerült bár azzal mindig küzdenem kell hogy ne fejeljem le a mikrofont de hallani is lehessen amit mondok. Vízi Dorkával meg nem először találkoztam október 15.én és jól megoldotta akkor is meg korábban is azt a látszólag egyszerű dolgot hogy kérdezzen tőlem. Mivel én nem látom, hogy ő megszólalna, és kérdezne ,mondana valamit, ezért nagyon is figyelnem kell egy interjú közben, főleg, mivel élő adásról van szó.

Nem is gondolnátok talán, hogy milyen hamar elment az a negyven perc, nyilván erősen is koncentráltam ,de olyan hamar indulni kellett, és az az asztal, ami a stúdióban van, az nagyon tetszik nekem. Ahogy kijöttem a stúdióból, nagyon kellemes meglepetésben volt részem, mert Dénes Tamással már tavasszal órákat beszélgettem az adás után, és ezen a napon, mert tudta, hogy jövök, eljött a műsorba, és elkísért a metróhoz, Szuzizott és beszéltünk picit, sőt amint láthatjátok, a zenei a hatos stúdióba is bevitt, de nem tudom, miféle hangszer ez.

Komolyan, ezekért a napokért éri meg máskor felkelni és elviselni az emberek ostobaságait, tülekedését, rosszindulatát, mert a mérleg serpenyőjében ott vannak az ilyen alkalmak, és a rádióban is mindig az fog meg nagyon, hogy ha ott vagyok, akkor nem a vakot látják bennem, hanem az embert, aki nem lát, de ugyanúgy lehet velem is beszélgetni. És mindenkinek köszönöm ott a szíves fogadtatást, és természetesen a lehetőséget, jaj, és Tominak hogy lefényképezett, és hogy kb. tíz perc alatt a világ minden dolgáról beszéltünk, tudjátok, mintha az ember a másikat már valahonnan ismerné.

Szuzi aki nem Tekergő

2012 november 25. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Üdvözletem!

Állítólag a tavasz az újászületés “szezonja”, de hiszek benne hogy ilyenkor is újra be lehet indítani a blogom. Tudjátok régi bölcsesség az élet olyan mint a motor ha nem megy be kell rúgni!

nem is húznám sokáig a türelmeteket rögtön a hétköznapjaim közé is csapnék.

Az úgy kezdődött, hogy még a nyáron elromlott a hiper-szuper Bristolban vásárolt egyszerre beszélő és tapintható órám fedele nem záródott megfelelően de ahogy próbáltuk megjavítani ithon sikerült valamit letörni róla és megvalósult a “jobb vót mint lett” kifejezés sőt érvényt is nyert. Szeptemberben (amiről még sokáig fogok nektek is mesélni) olyan helyen voltam közel három hétig ahol az órámra semmi szükség nem volt picit ügyetlen humorral mondanám hogy a negyedik dimenzió kizárásával sikerült egy ötödiket létrehozni, és nem csak a nyaralókra igaz ez hanem bolygónk szerencsésebb részein élők hétköznapjainak része is ez az érzés. itt a “szerencsés jelző nem anyagi jólétet jelent hanem lazaságot, emberségességet vidámságot.

Aki még nem gondolt volna arra hogy a látássérültek vakok mimódon mérik az időt, számukra fontos információ hogy mára már több eszközben van olyan óra ami beszél illetve vannak tapintható órák is. Lássuk be drága lenne mindig a 180-as telefonszámot hívogatni ha a nemlátó szeretné tudni hogy mennyi az idő viszont előfordulhat hogy aki később veszíti el a látását nem képes érzékelni a tapintható órát és számára segíthetnek a beszélő eszközök. Bár kb négy éves koromban a nagybátyáméknál Korda Gyuri zenéjére eszeveszetten pörögve a fotelben nem siettem sehová de mivel volt kakukkos órájuk mindig tudtam hogy mennyi az idő, vagy mondjuk este mivel közel lakunk a belvároshoz a győri Városháza toronyóráját is lehet figyelni bár aki ismeri a jelzéseit egész órakor lehetne megtudni hogy a tizenkét órás ciklusnak melyik órájában is vagyunk no de erre nincs mindig idő. Hogy ne térjek el nagyon és filozofálgassam, az angolul vagy németül beszélő órák régóta elérhetők Magyarországon is, sőt már magyarnyelvű beszéddel is kapható óra közel 30000 Forintért, a tapintható ketyegők 14000-től kezdődnek és most én nem szerettem volna ilyen sokat költeni. A mostani óravásárlásomnál két szempont jött szóba, hogy ne legyen túl drága és hogy ha diszkréten kell megnéznem az időt akkor el tudjam halkítani mert sok utastársam kapott gyerekkoromban szívrohamot a vonaton mikor megnéztem az időt ami egy gong jelzés után német vagy angol nyelven hangzott el és talán ha lett volna a vagonban szolgálatban lévő rendőr lehet a fegyveréhez is kap.

Tehát a cél adott volt, egy nem drága óra ami általam érthető vagy megtanulható nyelven beszél és a hangszórója a tetején van hogy tenyérrel lehessen tompítani.

Az országban több városban is vannak olyan lehetőségek hogy ilyen órát vagy más különleges eszközt beszerezzek sőt az országos szövetség erre szakosodott részlege is elküldi nekem a megrendelt árut de én olyan vagyok hogy szeretem vétel előtt mustrálgatni a jószágot megnézni milyen a tapintása a hangja az illata, jah nem, bocsánat azt nem.

Az egyik barátom is elkísért a vásárláshoz akivel a Népligetben beszéltem meg randit és épp aggódtam hogy hová állhatott nincs amúgy komikusabb dolog mint mikor két vak keresi egymást, no de nekem szerencsém van mert Szuzi ismeri a fiút és mikor meglátta őrületesen elkezdett csóválni és hátulról támadtunk a srácra mert engem nekivezetett ő meg felugrott a vállára és bele szuszogott a fülébe.

A vásárlás előtt várnunk kellett egy picit de ezt nem bántuk mert nem rég megjelent az Országos Szövetség hírlevelében hogy van büfé az épületben és István barátommal rögtön le is támadtuk a kiszolgáló fiút. Nem azért, hanem azért mert a hírlevélben közöltek árakat csak egyedül nyitvatartási időt sem no de nembaj biztos így szerették volna hogy jöjjenek a vendégek ha másért nem hogy megtudják nyitva áll-e a lehetőség vagy sem. Ami biztos hogy aki a Hermina felé jár bátran ugorjon be mert jó az étel és Laci is szimpatikus fiatalember és nem a reklám végett írom-e sorokat.

Egy boldog óra:

Végre bejutottunk az üzletbe ahol már ismernek minket mint azt a bizonyos pénzt, majdnem sikerült a hölggyel annyira eldumálni hogy a végére ki is ment a fejemből miért érkeztem. Végig “tapiztam” sok órát és végül egy nem magas kategóriás angolul beszélő lett a befutó, volt egy olcsóbb germán változat is de szegénykének nagyon elhaló volt a hangja illetve a hangszóró az óra alsó részén volt ami azért is rossz mert a kipárolgásból adódó sósság nem tesz jót az órában lévő néni hangszálainak.

Ez a szerkezet nagyjából olyan mint annak idején a Knight Riderben a főszereplő órája (bár elfelejtettem milyen színű az enyém) de hiába nyomom a gombot nem jön sem Kitt sem Kitti viszont ha sokat hangoskodom vele akkor Szuzi garantáltan megbök hogy “mieez”.

Lett volna még egy értékesebb óra ami két szerezettel rendelkezik egy beszélő elektronikus és egy mechanikus néma szerkezettel ennek annyi volt a hátránya hogy nem felnyitható mert nem vakok hanem alig-gyengénlátók számára készült.

A lényeg azonban hogy “boldog” óratulajdonos lettem, eddig még senkit nem rémítettem halálra pedig ha “riadóra” állítom a vekkert akkor elkezd kukorékolni és mint tudjuk sztárok és más szomszédok is képesek a kakasra érzékenyen reagálni.

De minden jónak vége lesz egyszer el kellett indulnom hazafelé ám akkor még fogalmam nem volt hogy a nap harmadik negyede is tart élményeket bőven.

A kedvenc 1-es villamosomon rögtön a leszállásnál mikor egy fiúcska látta hogy készülődök testvériesen szeretett volna segíteni és istenemre éltemis volna a lehetőséggel csak egy dolog zavart hogy folyamatosan úgy akart jót tenni velem hogy lökött az ajtó felé és veszettül kapaszkodott a hátizsákom kisebbik zsebének a cibzárjába. Szegény ördög, ha tudta volna hogy ott a Szuzi itató dobozán, egy alighasznált üdítős és egy teli vizes üvegen, valamint a braille-táblámon és a hozzá tartozó pontozón kívül más nem volt nem mutatott volna ekkora érdeklődést táskám-e szegmense iránt, leszállás előtt mondtam is neki hogy köszi de ne segíts és jó lenne ha kikapcsolnád a mágnesességet a kezedből. Nagyon meglepődött nem is értette ahogy fogalmaztam erre csak annyit mondtam sejtelmes hangsúllyal hogy ” én a helyedben nem piszkálnám azt a táskát”. Vagy az arcom vagy a hangom vagy én lehettem rémisztő de a srác úgy lefutott a villamosról hogy én még ilyet nem is pipáltam.

Jött az utam következő állomása a 103-as busz ami a forgalom miatt késett így én is lekéstem az előző vonatom de nem aggódtam. A buszon megrökönyödve tapasztaltam hogy nem működik a hangszóró és bár a végállomásig utazom de ha nemismerem fel hogy hol kell leszállni akkor mehetek mégegy kört de ahhoz épp nem lett volna hangulatom. A “rettegés” biztos kiült az ábrázatomra mert egy hölgy megkérdezte hogy min morfondírozom és mikor beavattam a titokba akkor ő felpattant előre ment a vezetőhöz és megkérte hogy szóljon e végállomásnál, sőt úgy látta jónak ha közelebb ültet engem az első ajtóhoz. A menetirány szerinti jobb oldalra kerültem, ennek azért van jelentőssége mert Szuzi inkább balon szokott helyet keresni, viszont szép tágas helyünk lett a kutyus befeküdt az ulés alá és onnan kukucskált kifelé. Hogy honnan tudom hgy nézegetett? Onnan hogy odavonzott egy kisgyereket aki annyira bámulta a kutyust hog kapaszkodni is elfelejtett. Igazán jólnevelt palánta volt mert megkérdezte hogy szabad-e Szuzit simizni és mikor megtudta hogy akit szeretget Szuzi akkor felkiáltott diadalmasan hogy “ő biztosan nem Tekergő kutya mert okos!!”.

Mostanában azért is esik jól az ilyen magatartás mert én is tapasztalom de sok kollegám is meséli akik Pesten közlekednek hogy néhány szó szerinti kutya”bolond” úgy símogatja meg a segítőkutyát hogy nem szól, csak ahogy elmegy mellette végighúzzaa rajta a kezét ami meglehetős illetlenség álláspontom szerint. Aztán a kisgyermek leszállt egy hangos “Szia Szuzika” kíséretében és akkor egy nagymama jött oda büszkén fitogtatta a tudását mert látta hogy illik megkérdezni hogy szabad-e barátkozni Szuzival, vele is beszélgettem és két perc alatt elmondtam neki mindazt amit Szuziról tudni érdemes. Kérdezett z előző kutyámról Prézliről is és még meg is könnyezte amit meséltem.

Ahogy egy fővárosi forgalmas délutánon lenni szokott a nagymamit is elvitte a dolgára a forgatag de nem volt sok időm elmélkedni mert egy segítőkész úr bökött meg hátulról és mondta hogy még három megállót kell utaznom és ott a végállomás.

Már kezdtem szédülni szinte kézről-kézre adtak az emberek és a busz vezetője aki nem felejtett el figyelmeztetni hogy itt a vég mármint az utolsóa megálló rákérdezett hogy innen tudom-e merre kell menni vagy így fogalmazott “vadásszak önnek segítséget?”.

Mondtam neki hogy innen már eltalálunk a pénztárakhoz.

Meg is találtuk a pultot ahol mindig picit becsapjuk magunkat Szuzival, no nem anyagilag csak van egy terelő korlát és néha túl távol állunk a jegykiadó ablaktól és persze hogy az ott ülő nem feltételezi hogy jegyet szeretnék venni. Most ezen a késődélutánon ez is sikerült viszont maradtunk a váróteremben bár valahogy senkit meg nem bántva mondom hogy nem mindig bizalmatkeltő az a hely de nem akartam még ötven percet állni a huzatos pályaudvaron.

Épp az egyik barátommal telefonáltam amikor észreveszem hogy Szuzi nagyon bújik és nyomja a kis kockafejét és egy fura alak méltatlankodik hogy “naa hadd simogassalak”, aztán elmondtam neki hogy legyen szíves hagyja a kutyusom békén mert egyrészt nem kérdezte meg hogy szabad-e ismerkedni másrészt ha neki valaki nem szimpatikus akkor szokott így viselkedni. Úgy érzem nem sikerült az ürgének a két füle közé eljuttatni az információt de hogy ne legyen további incidens megkerestük az 15-ös vágányt és ott várakoztunk. Nem véletlen hogy oda kellett mennünk mert odajött egy srác és elkezdett beszélgetni, kiderült hogy autóbuszt vezet a BKV-nál és Tatabánya mellől ingázik olyan a napirendje hogy beér Budapestre hajnalra, délelőttig vezet,utána hazamegy pihen és még délután is dolgozik. Ezért hogy ezt bevállalja csupán egy vonalon közlekedő buszt vezet. Elmondtam neki hogy épp egy órája bosszankodtam hogy a 103ason nem ment az utastájékoztatás, mire mondta hogy ő nem szeretné a mundér becsületét védeni de annak is örülnek hogy ha a járművek a nagyobb hidegekben elindulnak, és hozzátette hogy igazából annyival nem is lettek most a felújítás után gyorsabbak a Combino villamosok.

Közben megérkezett a vonat és egy újabb szociálisan pozitív diszkrimináció de mielőtt ezt is ide biggyeszteném egy vicc senki megsértésére nem irányulva:

Hazajön a vasutas fia az első napot eltöltve az iskolából és méltatlankodik:

“Apu! Apu! Csalás az egész! Ki van írva hogy 1. osztály és közben minden fapados!”

Felszálltam az érkező vonatra és elég nagy tömeget tapasztaltam és a jegyvizsgáló vagy más ott dolgozó mondta hogy forduljak balra és ott lesz hely. Meglepetés ért mert ezek a vonatok régi német felújított vagonokból állnak és általában nem fülkések viszont én egy fülkés részlegen találtam magam, de leültem elhelyezkedtem jöttek kezelték a jegyem és mondták hogy maradjak nyugodtan csak itt. Ebből az utolsó “maradjak csak” ból következtetem ki hogy mert látták hogy az első osztályon van bőven hely és macerás lett volna a táskák között szlalomozni Szuzival ezért leültettek egy ilyen kiemelt helyre. Annyira jó meleg volt hogy el is szundítottam és Győr előtt tíz perccel bejött a kalauz és szólt hgoy mindjárt megérkezem bár az új órám ébresztőjét beállítottam hogy kukorékoljon ha már közel járok de jól esett a figyelmesség.

Ilyen tehát egy nem mindennapi nap teli kalandokkal és élményekkel, az ilyeneket szeretem igazán!

“The wall”

2012 június 25. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

A fal meghatározó az ember életében.
Innen nagyjából 10 Méterrel lejjebb és 4 Méterrel jobbra van egy fal. Elválasztja a mi kétlépcsőházzas tömbünket a családiházaktól. Gyerekkoromban ha a falhoz közel mentünk és hangosabbak voltunk mindig ránk szóltak sőt ha átment a labda, nem adták vissza ezért kicsit féltem is a faltól. Állítólag néhány tulajdonos kátránnyal tört üveget is ragasztott rá még a 80-as években hogy nemászkáljanak át rajta, értem én hogy a biztonság de azért nem valami európai módszer ez.

Sosem felejtem el mikor 1989 novemberében az akkor még Kossuth rádiót hallgatva a Vakok Általános Iskolája egyik lépcsőfordulójában Ádám barátommal minden idegszálukat megfeszítve követtük a berlini fal lebontását, bár rokonaim nem éltek egyik Németországban sem de éreztem hogy valami nagy változás szem és fültanúi vagyunk.

Idén május végén én is szorosabb kapcsolatba kerültem egy fallal, nem úgy hogy nekimentem ez főleg gyermekkoromban annyira mindennapos esemény volt hogy kárlenne pazarolni rá a tintát, de arra nem sajnálom a “bötűt” hogy elmondjam nektek hogy a székesfehérvári sportigazgatóság a Cice a RedRock falmászóterem és a Lárke azaz az egyesületem jóvoltából mi sült ki.
Emlékeim szerint írtam már arról hogy gyerek ként is sok hasonló tulajdonsággal rendelkeztem mint a majmok, egy akadályversenyen (bezony én még voltam úttörő) egészen magasra sikerült felmásznom a kijelölt fára, és egy általános iskolai rendezvényen a bordásfalon is jó sebességgel sikerült a terem egyik végéből a másikba átcsimpaskzkodni, és mivel a bordásfal elfogyott elindultam visszafelé amin a zsűri a hasát fogva nevetett.
Zsúfolt és olyan “semmihez semmi kedvem” napon került sor a programra hogy visszatérjek Székesfehérvárra, mire kiértünk a Farkasvermi útra (ez a név engem mindig megijeszt), el is áztunk a koranyári zápornak köszönhetően és nulla kedvem volt falatmászni szívem szerint hazamentem volna. Sok régi ismerős fogadott a helyszín bejáratánál, és kiderült hogy a médiára még várunk kicsit. A köztes időben beszélgettünk, és aztán bemerészkedtem a bizonyos falat tartalmazó terembe és be kell vallanom sok ellenérzés volt bennem. Ezt a hangulatot fokozta az is hogy nem túl magasra de megpróbáltam biztosítás nélkül felmászni, a fogásokat (amikbe lehet kapaszkodni kézzel-lábbal) éreztem és túl messze voltak egymástól és úgy éreztem hogy nagyon nehéz vagyok és bár nem szerettem volna hiúsági kérdést csinálni a rendezvényből arra gondoltam hogy itt nagy égés lesz de meg kell próbálni mert mit veszíthetek…
Nagy pánikomban visszamentem az előtérbe és folytattam a beszélgetést. Délután három óra volt és mondták hgoy akkor némi biztonsági eligazítást követően akinek kedve van kezdjük meg a falmászást. Gondolhatjátok hogy nem én voltam az első hanem az egyik informatikus kollega aki sietett a buszához vagy randira vagy csak be volt sózva de hamar túl akart lenni az egészen. A fiú korábban rendszeresen sportolt, goalballozott (csörgőlabdázott) úszott, és nem is lepődtem meg mikor nagyon nagy kezdősebességgel indult meg felfelé, mi szurkoltunk neki de ahogy haladt felfelé exponenciálisan elkezdett lassulni és még a vak is látta hogy nagyon izzad. A nagy akarásnak az lett a vége hogy az utolsó fogást már nem bírta teljesíteni és akár hogy erőltette az izmait nem ment tovább. A mászás után a kollegát szépen visszaengedték a talajra és rohanhatott is a buszához.
Következett egyesületünk elnöke aki már könnyedébben elérte a fal tetejét mint az előző próbálkozó, hozzá kell tennem hogy nem “vaktában” kellett a kapaszkodásra alkalmas pontokat megtalálni a falon hanem a terem felkészült munkatársai mindig mondták hgoy mely irányban találhatóak és közös akarattal ha minden jól ment meg is találta a látássérült mászó. Volt arra is jelentkező hgoy az érzékenyítésnek is adjunk teret aki gyakorlott mászó ként eltakart szemmel mászott fel az ismert ésmár korábban látott falszakaszon és azt mondta hihetetlen élmény volt felérni és lenézni először eltakart majd fedetlen szemmel a 7-8 Méteres magasságból.
Nem maradhattam ki a szórásbóll, imbolyogva vettem búcsút Szuzitól és megközelítettem a falat, a nem egyenes járás nem néhány féldecinek köszönhető hanem a puha szivacsos talajnak amivel a padlót borították. Rámcsatolták a biztosítást szolgáló hevedert különösen figyelvve hogy ne is legyen laza de túl szoros sem (az érzékeny testrészekre is ügyelve), és a vezető kiadta a parancsot hogy indulás.
Talán ekkor kezdtem átkerülni egy másik dimenzióba mert még tudatom felszínén volt a fél órával az előtti balsikerű próbálkozásom és hogy a többiek előttem milyen ügyesek voltak és elkezdtem mászni. Bevallom, az első két fogásnál nagyon izgultam, túlságosan könnyűnek éreztem az egészet viszont arra gondoltam ez is olyan mint az élet mikor azt hiszem hogy már zsebben a győzelem akkor következik valami váratlan fordulat, mint például amikor két jó tételt húztam az alkotmányjog-államigazgatási jog közös államvizsgán és az előttem lévő vizsgázó ugyan azt a tételt kezdte el mondani és kiderült hogy a vizsgáztató rossz céduát ovlasott fel nekem…
A mászás azonban folytatódott, egy olyan pillanat volt mikor túlságosan hirtelen akartam felhúzni magam az egyik fogáson és a biztosítókötél jó hogy ott volt, de mikor ezen túl is lettem valami hatalmas nyugalom fogott el. Attól kezdve nem úgy tekintettem a falra mint egy akadályra hanem mint egy szórakoztató eszközre ami segítségével igen magasra fel tudok jutni. Meglepő volt a magam számára is hogy egyre könnyedebben ment a mászás, volt hogy magamtól találtam meg a fogást amin a mászásomat irányító is meglepődött de én még nála is jobban csodálkoztam. És igen, közben hallottam hogy a földön Szuzi engem figyel mert említették és aggódik hogy mi lesz a gazdijával meddig mászik még felfelé és nem volt biztos abban hogy ez olyan jó ötlet mármint ennyire elemelkedni a földtől.
Nagy nyugalmamban és barátságomban a fallal jöttek a fogások egyik a másik után mikor jött a jelzés hogy óvatosan jön az utolsó és ha az megvan figyeljek mert ott a fal a mászófal teteje a fa burkolat széle nehogy szálka menjen a kezembe.
Ekkorra már semmi félelmem nem volt sőt megértettem azt is hogy az a falszakasz ahol kísérleti jelleggel másztam az egy haladónak való részlet volt és nem egészséges túlságosan hamar következtetéseket levonni a jövőre a feladat nehézségére vagy a saját képességeimre csak csinálni kell.
Végül jött a leereszkedés, kicsit el kellett tolnom magam a faltól és csak néha megérinteni és a földetérés és kiszerelkezés a hevederekből gyorsan lezajlott.
Bízom benne hogy jól sikerül beillesztenem azt a képet ami készült és Szuzi aggódását lehet rajta látni illetve engem is a falon.
Sokat épültem ebből a rendezvényből mert bizony jellemző tulajdonságokat néha rejtett vagy mások által nem ismert értékeket hozott elő a kiszakadás amindennapokból, az egyik kolleganőm aki már az ötvenes évei elején jár ő is néhány lépést felment a falra, ráadásul a lánya aki jól lát szemtakaróval mászott fel a falra.
Ha tehetitek próbáljátok ki a falmászást és ne a falramászást!

“NAV-igare necesse est”

2012 június 12. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Van egy látássérültek által használt levelező fórum, lista ahol néha-néha fellángolnak kisebb-nagyobb elvi viták. Most éppen azon megy a polémia hogy lehet-e vakon egyedül ügyet intézni vagy sem, érvek és ellenérvek hangoznak el pro és kontra.
Nekem meg közben zajlik a “való-világ” mert elvesztettem az adókártyám és kellett igényelnem egy másikat, ráadásul tegnap a mobilnetem pinkódját is elrontottam és a puk meg ki tudja hol van, ráadásul a telefonos ügyfélszolgálaton elrontottam háromszor a biztonsági kódom tehát személyes ügyintézésre kellett hogy sorkerüljön. Előre szeretném bocsájtani hogy amely szerveket cégeket az írásban megemlítek nem reklámozás céljából teszem hanem mint pozitív követendő példák szeretném bemutatni őket.

Irány a lenyugvó nap felé

Hasonlóan mint Kolumbusz annak idején én is nyugati irányba ezdtem meg hétfői ügyintézésem, annyi támpontom volt hogy a Tamás barátom illetve a jó.édes.apám segítségével kiderítettem hogy átérve a vasút feletti hídon és az ős-régi hangos jelzőlámpán balra kell tartanom.
De azért egy-két dolgot meg kell említenem:
Amikor Székesfehérváron laktam a lakásomtól kb 5 percnyire volt az Apeh mostmár NAV, és valamennyire ismertek is ott már minket de mivel a kutyás írásomra érkezett egy komment hogy a NAV győri ügyfélszolgálatán szívesen látják az ilyen okos kutyákat gondoltam teszünk egy próbát. Nem az a kérdés hogy beengedik-e a Szuzit, hanem hogy velem mit fognak kezdeni.
De vissza az eljutáshoz.

A Baross-hídon simán átmentünk Szuzival, el is jutottunk a már említett Szent István úthoz, balra kanyarodtunk és haladtunk egyenesen Nyugat felé. Figyelnem kellett mert aztán visszafelé nem rögtön hazafelé át a hídon akartam menni hanem be a Baross útra a Vodafone üzletébe az elrontott kódom miatt, és jó támpont volt hogy működött a szökőkút ami visszafelé sokat fog majd segíteni.

Szuzi nagyon ügyesen megállt az első kereszteződésnél, ilyenkor nem tudom neki kiadni a “zebrához” vezényszót mert nem ismerem az útvonalat nem tudom hogy mikor kellene mondanom. Kicsit pirosban sikerült átmennünk mert velem párhuzamosan mentek az autók és azt gondoltam mehetünk és már az út közepén jártam mikor elkezdett kattogni a lámpa tehát félig zöldben mentem át. Szuzi próbált segíteni, ha ajtót látott akkor megállt, és erre egy hölgy felfigyelt és kérdezte hogy segíthet-e, és mondtam neki hogy az APEH leánykori névvel rendelkező intézményt keresem, és úgy informáltak hogy mégegy keresztutcán kell átmennem és valahol ott van. Mosolygott és nagyon korrektül elmondta hogy valóban jól tudom az útvonalat, mégegy lámpás zebrán kell áthaladni de figyeljek mert az nem hangjelzéses, és utána rögtön tartsak jobbra mert az első ajtóra lesz szükségem.
Tovább is indultunk és három perc múlva már ott álltunk az ajtóban, ahonnan jöttek ki és megkérdeztem hogy ez-e a NAV, és azt mondták hogy igen így bementem. A biztonságiőr vagy rendész (ahogy tetszik) rögtön érkezett és segített keresett nekem egy ügyintézőt. Elmondtama a hölgynek hogy adókártyát szeretnék pótolni és rögtön ha nincs szerencsém bonyolódott is volna a helyzet mert valahol máshol más helyszínen ablaknál kellett volna izetnem, de félve mondta hogy ha van bankkártyám akkor tudnék fizetni, és mivel van új modern csipes kártyácskám így ez az akadály is elhárult.
Az ügyintéző egy cseppet volt csak zavarban mert megkérdezte hogy ki tudom-e tölteni a nyomtatványokat amire közöltem hogy sajnos nem, valószínűleg ekkor tudatosult benne igazán hogy én “full” vak vagyok. Fennakadás azonban nem volt, az adó azonosító jelem nálam volt braille írással és sok szem nézése közepedte bediktáltam ezt is, és jött az aláírás ami nálam egy monogramm és nagyon bölcsen mondta a hölgy hogy a biztonság miatt ő nyomtatott betűkkel odaírja a teljes nevem.
Ezzel meg is voltunk, átkísértek egy másik asztalhoz ahol a fizetés következett. Az ott ülő hölgy kérdezte hogy a kutyusom nem szomjas-e és ameddig a terminál életre kelt beszélgettünk kicsit és nem tudtam megtagadni önmagam.
Említette az ügyintéző a következő szavakat: ” szokott idejárni egy másik kutyás is de ő fiú”. Erre elkezdtem nevetni mert amit lehet azt félreértem és akár úgy is lehet csavarni ezt a mondatot hogy a másik utyás vak fiú bezzeg én nem, szegényt ezzel kicsit zavarba is hoztam de nem lennék Vaszabi ha ezt a labdát nem csaptam volna le. Aztán kézhez is kaptam a terminált, kérdezte hogy be tudom-e ütni a pint, mondtam hogy igen mert általában az ötös szám meg van jelölve, és még annyi segítséget kaptam a munkatárstól hogy a zöld gomb a terminál jobb alsó sarkában van így el is indult a tranzakció. Viccesen megjegyezte hogy ne féljek mert a megfelelő összeget fogják levonni a számlámról de mondtam neki hogy nem aggódom mert kapok smsben értesítést ha pénzmozgás történik a számlámon, de rögtön hozzá is tettem hogy a telefonomon van eggy olyan szoftver ami felolvassa az üzenetet.
E rövid érzékenyítés után még megkérdezték hogy Szuzi kér-e vizet de mondtam hgoy nemrég indultunk csak köszönjük nem és kellemes hangulatban elváltunk. Jött a visszafelé út el a két kereszteződésen túl és a szökőkút mellett, be is fordultunk a Baross útra aminek a jobb oldalán kellett mennem, de Szuzi középen és baloldalt akart vinni de sikerült megbeszélnünk a dolgot. A telefonos szaküzlett elhelyezkedéséről annyit tudtam hogy az első keresztutcán túl van, de egy bizonyos gyorsétteremig amit a hangjairól és illatáról meg lehet ismerni addig nem kell elmenni.
A kereszteződés meg is volt, és tömeget kerülgettünk, és Szuzi mindenképpen át akart vinni az út másik felére ez amúgy sétálóutca aki nem lenne ismerős Győrött, de sikerült megbeszélni hogy naa maradjunk ezen az oldalon. Aztán mikor úgy éreztem akkor az első szembejövőt megkérdeztem hogy hol a keresett üzlet és pár lépésnyire volt csupán és mondta hogy mikor forduljunk jobbra a bejárathoz.
Helyesre sikerölt a sztori, mert gondolom valakivel egyszerre léphettem be az üzletbe és a lánytól megkérdezte a biztonságiőr hogy együtt vagyunk-e de sajnos azt mondta hogy nem, és én már megint elkezdtem vigyorogni de nem tehetek róla… Kaptam sorszámot, leültettek és két percen belül sorra is kerültem. Az ügyintéző srácna előadtam hogy milyen ügyetlen voltam mert elrontottam a pint, a biztonsági kódot és a feloldáshoz szükséges kód meg valahol elveszett.
Kér egy-két adatot és kérdezte hogy ha ő most felírja nekem a kódot akkor lesz-e aki elolvassa, persze lett volna de ezzel a kérdéssel kipattintott egy gondolatot a fejemből és megkérdeztem hogy volna-e arra lehetőség hogy elküldi e-mailben a kódot és akkor segítség nélkül is tudom intézni a kártya zárolásának feloldását.
A válasz pozitív volt, csak mikor a mailcímem kezdtem betűzni a vaszaki részét és mondtam hogy Viktor, Aladár, elkezdte leírni a neveket, aztán a gmail-t azt jól írta és meg akart győzni hogy .hu a vége de mondom nem, .com, és győztem, hármoszor visszabetűzte és jó volt a címem.
Nagyon szimpatikus volt itt is az elfogadó hozzám-állás, bár látták hogy Szuzi a kijárathoz odavisz mégis tucatnyian kísértek minket a szemükkel.
Az út hazafelé zökkenőmentes volt, Szuzi volt aranyos mert odavitt egy fagyizóhoz mert Székesfehérváron mostanában el szoktam csábulni, de ami jó hogy nem koldulja a finomságot, hanem megáll a pult előtt és csóvál, és akkor sem esik kétségbe ha mondom hogy “neem, megyünk tovább”.

Elmondhatom hogy jól sikerült ez a hétfői mászkálásom, persze szerencse és az emberek jóindulata is kellett a pozitív végkicsengéshez és elengedhetetlen hozzá az én vagy más résztvevő nyitottsága és bátorság is kell hozzá hogy az ember merjen elindulni, kérdezni, vállalni a kockázatot és azt ha nem jól segítenek udvariasan elmagyarázza hogy mit és hogyan szeretne.
Köszönöm ezúton is azoknak akik segítettek és szándékos is a pozitív visszajelzés valamint másokat is szeretnék bátorítani hogy ne essen kétségbe például ha egy vak ember szeretne igazolványképet csináltatni, mindentmeg lehet oldani de erről most nem írok, ha majd rabosítanak akkor elmondmo hogy készült a kép, legyen elég annyi hogy a vaklárma című komédiában nem a megfelelő módszert választották.