Félszolgálat
2014 május 17. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Talán sikerült ismét beszélő címet adni ennek az irománynak, (majd kiderül).
Előre szeretném bocsájtani hogy nem nem méregből születik a bejegyzés de a név kötelez ha vasabi akkor csíp…
Néhány napig ismét szülővárosomban tartózkodom és a Baross híd lezárása engem is érzékenyen érint. Korábban már bejártuk az útvonalat ami egy nagy kerülő viszont mint a pudingnál is ebben az esetben is éles helyzetben dől el hogy mennyire „jó diák” az ember. Miért mentem ebben a nagy hidegben a városba?
Költői a kérdés, természetesen ügyetintézni.Van az egyik mobiszolgáltatónál egy intenet előfizetésem és az utóbbi három hónapban nem küldtek csekket és ponts összeget sem hogy mennyit kellene fizetnem. Először a „lustább” megoldást próbáltam ésa „félszolgálatot” felhívva szerettem volna megtudni hogy mekkora összeggel vagyok sáros és hogy i az oa hogy nem kapok csekket vagy legalább is számlalevelet.Húsz perc várakozás után kapcsoltak is az ügyintézőhöz (na igen akia prémium korlátlanbeszélgetési csomagban van ő rögtn ügyintézőhöz kerül de mi már cakm ásodlagos ügyfelek vagyunk) és a hölgy kérdezt a biztonsági kódom amit nem tudtam prezentálni mert még sosem vol rá szükség ésn em tudom mit adtm meg jelszó gyanánt. Ezután más adatoat ért és mondtm hogy vagy a győri vagy a székesfehérvári cím ami a rendszerben rögzítésre került, de azt mondta hog amit eső ként emítettem az nem stimmelt és egy hívás alatt csak egyszer kísérelhet meg beazonosítani. Ajánltta szíves figyelmembe továbbá a társaság webes felületét hogy e-számlát igényelhetek de közöltem vele hogy mivel vak vagyok és a felületük nem akadálymentes ezért ez nemjárható út számomra.
Röviden és tömören lerázott azt mondta hogy hívjam őket mégetyszer visont én err ne voltam hajlandó mert ismét kivárni amire sorra kerülök na neem…ű
Azt ellenben ismételgette gyakran hogy ha a sdzerződésem nálamlenne akkr azon szerepel a biztonsági szám is.
Lehet nem jól ejtettm ki hogy „vak vagyok” vagy a „látásgátolt” „segítséggel élő” vagy egyéb más „nagyszerű” kifejezést kellett volna használni. Arra az elhatározásra jutottam erdményesebb lesz ha személyesen intézem a telefontársaság győri egyik általam is ismert kirendeltségén ezt a számlamizériát.
Szuzival fel is kerekedtünk és rám talán jellemző módon a módosított útvonal azon részét ami bonyolultabb sikerrel abszolváltuk viszont az autóbuszoknál valahogy nem jó irányban keltem át egy helyen és nem találtuk az aluljárót de közönség segítséggel sikerült a lépcőhöz eljutni. Mivel az esetek többségében én is a Baross hídon keresztül szoktam menni ezrt a telefon gps navigációját hívtam segítségül annak érdeében hog jókor forduljak be a Baross út irányába. Nem is okozott gondot az üzlet megtalálása és megérzés alapján megálltam egy ajtó eőtt és megkérdeztem hogy ez-e az amit keresek és lássunk csodát pont a szaküzlet ajtaja eőtt voltunk.
A munkatársakra nemérvényes hogy csak „félszolgáatot” láttak volna el mert kézségesen elintézték hogy ismételten érkezzen havi számlalevél és a pinkód beütésekor sem azt modtk hogy „nyomja meg a zöld gombot” hanem hogy a terminál jobb alsó sarkában lévőt használjam.
Visszaúton tettem egy próbát Szuzival (bár tudom hogy mindig a gazdának illetve az esetek többségében a vaknak/ látássérültnek kell mondani a segítőkutyusnak hogy merre menjen) de az aluljáró után hagytam Szuzit érvényesülni kíváncsi voltam ő merre vezet. Drága kis Kockám nem okozott csalódást mert egy másik útvonalat választott és először tétova volt aztán ahogy érezte hogy most hagyom őt érvényesülni egyre gyorsabban ment néha csóvált és pozitív megerősítés kérése érdekében meg-meg bökte az orrával a combom hogy „na na jó ügyi vagyok?” .
Szerencsésen majdnem haza is értünk de még eszembe jutott hogy bizony szeretnék egy mikrofonos fejhallgatót és egyegy billentyűzetet is vásárolni ezért az egyik általam ismet és közeli boltba betértünk.
Már a belépésnél az egyik eladó srác érdekesen viselkedett halk akart lenni de mégis hangosan kezdett el arról beszélni hogy ezek a kutyák milyen ügyesek és hogy „ez is” goldi. Halkan megjegyeztem hogy Szuzi labrador retriever de rám sem hederített. Gyorsan kiguglizte hogy igen a labrador a hetedik legokosabb kutyafajta, magm részéről ne igazán tartom sokra az ilyen teszteket mert ezek a tesztek szubjektívek és tőlem egy kutyafajta a századik helyen is szerepelhet bármely listn ha a kutyus velem jólegyütt tud működni.
Az egyik eladó nagon segítőkész voltés mutatot nekem jó klaviatúrákat és fejhallgatókat sikrült is választani még extra gombok is jártak a billentyűzethez és egy kis kampó amivel ki eet emelni a billentyűket. Ami picit furca hog az enter
Nem l alakúés a felette lévő „ű” betű picit nagyobb mint ait megsoktam. Viszont állítóla a billentyűk strapabíróak mert játékra lett tervezve az eszköz.
Szépen el is csomagolták az új holmikat de az örömbe a végére egy kis üöm is vegyült mert arra figyeltem fel hogy Szuzi szinte menekülveugrik hozzám, é igen utánajöttis z a „ nagy kutys” eladó és harsányan és eléggé apári stílusbn szinte üvöltött hogy „jé em foadja el a kutya a kaját!”… Gondolhatjátok hogy érzkenyen érintett az eset és megkrdeztm hoy mi az oka annak hogy piszkálja a dolgozó kutyám, amire nyegle váaszt kaptam. Montam neki hogy flettébb illetlen dolognak tartom ezt és el szeetem volna agyarázni nei hoymiért is nem üdvözíőha egy munkakutyát „izélgetnek” de válaszr em méltaott. Igzából ez eset rosszul é ogy nem tudta at mondani hogy „elnézést”, és ehet keényen foglmaztm de nem llhattam me hogy ne említsem meg neki hogy örüljön hogy nem teszek anazt és nemadaok neki fegelmit.
Egy ilyen napon amikor többször is belefut az ember olyan munkatársba aki abszolút nem vevő és ügyfélbarát megfogalmazódik bennem a kérdés hogy miért nincsenek eze a szakmák akár eladó felszolgáló ügyfélszolgálatos megbecsülve és hogy mi lett a képzéssel.
Meggyőződésem hogy sokukban fel sem merül hogy ha ő jól végzi a dolgát de legalább is nem undok illetve mint láthattuk zaklató, akkor a vevő vagy vendég szívesebben hagyja ott a pénzét sőt másoknak is ajánl egy helyet vagy szolgáltatást. Igen-igen tudom hogy sokan kiégnek, és hétvége van és dolgoznak és hűvös van és sír a gyerek egész éjjel és letört a műkörme viszont ezzel a munkáltatónak is ártanak és közvetetten maguknak is.
A „Dialog”-on néha én is úgy dolgozom hogy ballábbal keltem de ebből nem szabad hogy a látogató észrevegyen egy szikrányit sem, nyilván biztos volt hogy érződött rajtm hogy fáradt vagyok vagy épp nyűgös de én meg is szoktam mondani hogy „gyerekek legyetek halkaban mert megfáztam és nincs hangom”.
Azért nem volt rossz ez a nap, Szuzika megint ügyes volt és megmutatta hogy valóban mekkora drága kincs is ő.
Apropó holnap lesz ő 7 éves majd picit meghúzom a fülét!:)
Go west
2014 május 3. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Sziasztok!
Elmúlt a munka nagy ünnepe, és levágattam a hajam készülvea nyárra, ( van vagy 16 fok) és újra indul a Vaszabi őrület is.
A cím nem véletlen, nyilván nem buzdítani szeretnék mindenkit hgy menjen Nyugatra minden áron, csak ha úgy hozza a sorsa és szeretne…
Jubileumi ez a május eleje mert mr egy évben a „császárvárosban” dolgozom és mondanomsem kell sok új tapasztalatot szereztem. Már néha az kihívást jelent hogy ha segítséget kérek a járókelőktől akkor milyen nyelven szólítsam meg őket, mert hiáa próblo németül az nem mindig működik, de a leg édesebb az volt mikor egy útkereszteződésnél álltunk Szuzival és fogalmam sem volt hogy indulni lehet-e vagy sem mire mellettm megszólal egy oroszul beszélő nagymami hogy „mozsna-mozsna”, még jó hogy enyi megmaradt a 6 év orosztudásból hogy ez azt teszi hogy „szabad, lehet”.
Nem is gondoltam volna hogy fontos serepe lesz Szuzi idegennyelvi felkészítésének is, először azért gyakoroltam vele néháy alap vezénysót németül mert nem akartam hogy az utcán az emberek azt godolják hogy a felmenőiket emlegetem, viszont kihagytam a sámításból hogy napközben a Szuzival németül beszélő embeek vanna és ha mondjuk mondják neki hogy feküdjön le akr nem htrány ha megérti. Ami viszont megdöbbentő etológiai felfedezés számomra hogy a kutyusom igen is felismeri a magyar nyelvet, mert vot hogy a metrón egy magyar csoport is utzott és odafordította a fejét és fülelt. Azért neki is vannak bőven olyan helyzetek amilyenekkel korábban nem találkozott, hogy a metró ajtaja nem nyílik ki magától hanem vagy gombot kell nyoni vagy egy kallantyúval kinyitni, a villamosoknál Pesten megszokta ezt de az első időkben picit kétségbe volt esve hogy miért nem nyílik az ajtó és megbökött az orrával. Ami viszont neem meglepetés hogy a munkahelyem előtt elengedtem a kiskutyát és szaladgált kicit és én természetesen mikor indulni akartam kiabáltam hogy „Szuzi” erre odajött egy lány hozzám és mondta hog „igen itt vagyok mit szeretnél” alig győztem magyarázkodni hogy ő elnézést a kutyusom hívtam de szívesen beszélgetek vele is . Szuzinak is vannak ismerősei kutyus smeősei, az egyik kollegám meg is jegyezte hogy korábban a környéken csak egy labradort látott Happyt (róla tavaly írtam) de még másik két labi is febukkant tehát bevonzottukőket. A másik kutyus Maci igen így hívják ő ebéd közben jött oda hozzám és a gazdája nem nagyon tudta elhívni én persze nyilván nem adtam neki falatot ő mármint sem a gazdinak sem a kutyájának, és akkor rákérdeztem milyen fajta és hogy hívják és mennyi idős stb, és mondta németl hogy a kutyus neve Maci és kezdt magyarázni hogy mint a „medvécske” de mondtam neki magyarul hogy igen ismerem a szó jelentését és nagyot nevetett, látszólag megkönnyebbült mert eléggé törte a németet. Happy kutyus gazdájával meg egyszer teljesen véletlenszerűen futottam össze, volt a Dialog-on egy csoportom a sötétben, hárman jöttek egy vasárnap délután és az úr csak a végén mondta hgy üdvözli Happy a Szuzit és elsőre nagyn nemértettm hogy mi és ki és ekkor mondta hogy nem akarta az elején elmondani hogy ő ki de a program végén a bárban ahol is fröccsözött.
És így a végére még eg aranyos sztori:
Ti is bizonyára voltatok már úgy hogy valaki kimondott egy szót vgy olyan kifejezést használt mely hallatára olyan érzse van az embernek mintha a villám csapott volna belé
A „kiállításon” aholdolgozom úgy indítják a csoportokat hgy eg látó vezető bemutatja a bothasználatot és bekíséri a látássérült vezetőig a látogatókat viszont a vezeőt a végén láthatják csak és nyilván elmondják hogy a vezetőt hogy hívják. Jön befelé a csoport kséri a kolleganő és egyszer csak így mutat beengem: „Hölgyim-Uraim bemutatnám önöknek a kíséőt szólítsák csak Vasabinak!” Ekkor csapott belé a ármütés mrt tudom hgy ne olvassa ablogot de valahogy ráérzett hgy a Vasabi az tláló név.
A történet pikantériája hogy ez a kolleganőm hozott szusit is nilván vasbval, enek eg két apropója is volt, az egykhoy korábban még emettem és néa szoktu Szuzit Szusi-na is nevezn és hogy meglegyen a párosítás.
Tehát jö Szusi és Vasabi rendszeresen!
Újra Vaszabi!
2013 december 4. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Bár indul a tél, én arra az elhatározásra jutottam, hogy összeszedem az energiáim, és folytatom a blogom írását. Két oka is van annak, hogy éppen most, éppen ma, éppen…. 🙂 Az egyik az, hogy ma van a fogyatékossággal élők világnapja, aki azért valamennyire ismer, tudja, hogy ez olyan „kamu indok”, mivel pozitív, hogy léteznek jeles és egyéb kiemelt napok, de nem ezek körül forog az életem. A másik tény, ami miatt újra jelentkezem, az az, hogy mint talán még nyáron olvashattátok, a bécsi „Dialog im Dunkeln” alkalmazásában látogatókat vezetek a sötétben mint azt korábban Magyarországon is tettem. Nagy titkot nem árulok el a következővel:
A sötétbe történő indulás előtt a bátor jelentkezők kapnak egy eligazítás,t, hogy hogy kell a fehérbotot használni, mit tegyenek és mit ne a sötétben, amolyan mentális túlélőcsomagot a bevezetést tartó kollegától. Fontos, hogy a rendezvény filozófiája az, hogy a látogatók a túra végén, ha a vak/ látássérült vezető is úgy akarja, megmutatja magát a vendégeknek, de csak akkor, korábban nem. A csoport elindításánál szépen lassan fokozatosan jönnek be a sötétbe, és ekkor az instrukciókat adó kolléga elmondja többek között a leendő vezető nevét is, ami esetemben a „Szabi”, viszont néhány nappal ez előtt csoportra várva szinte megdermedtem a meglepetéstől, amikor a vendég rákérdezett: „hogy is hívják a kísérőnket? Vaszabi?”
Kivel mással, illetve kikkel másokkal foglalkozhatnék a bejegyzésben mint négylábú segítőtársainkkal, akik önfeláldozásukkal, illetve humorukkal megszínesítik a hétköz- és a nem hétköznapokat. Készülve a blogírásra, leültem a szőnyegre picit Szuzit simogatni, és néhány perc után ő úgy gondolta, hogy a simogatás nem elég, ezért a labdáját megkeresve azt elkezdte belenyomni a fülembe, az orromba, sőt, a számba is. Lehet, hogy arra gondolt, nekem is
úgy kellene megfognom a gömböt, mint neki, szájjal. Aztán ez a játék nem volt elég, mindenképp jól össze akarta szőrözni a fekete pulóverem, és hiába próbáltam picit eltolni, akkor lehajtva a kockafejét közelített. Aztán gondoltam egyet, és lecseréltem a felsőt, de ez már akkor nem is volt annyira izgalmas Szuzinak, így kisebb intenzitással folytatta tovább a feldöntésem.
A „fogyi” világnap alkalmából épp az előbb hallottam egy beszélgetést Mosolyka Fannival, és sok tekintetben egyetértek azzal, amit mond, aki esetleg őt nem ismerné, háttér információ hogy ő kerekesszékkel közlekedik, és megnevettetett, mert a riporternek arra a kérdésére hogy mit szeretne, hogy az emberek hogy tekintsenek rá, azt válaszolta hogy ő egy csaj, így bánjanak vele…
Azt gondolom, a belinkelendő írásban szereplő amerikai vak férfi is azt szerette volna, hogy ne mint vak, ne mint kutyás vak, hanem emberi mivolta miatt bánjanak vele emberségesen.
http://index.hu/kulfold/2013/11/15/lekuldtek_egy_vakot_a_repulorol_mindenki_vele_tartott/
Esetleg lehet néhány olvasó, aki csak most talál rá a blogomra, nekik elmondom, hogy annak ellenére, hogy születésemtől foga nem látok, imádok utazgatni, és Prézlivel is, aki az első, valamint Szuzival is aki a jelenlegi segítőkutyám, sokat utazunk akár repülőn is. Szuzival Angliában is voltunk, ahol szigorúbb feltételekhez kötött még az ilyen különleges kutyusok beutazása is, de a repülőn nem kérték, hogy tartsam a kutyát az előttem lévő ülés alatt. Nem tartom magam kutyás szakembernek, csupán a 15 évnyi kutyázás mondatja velem, hogy őszintén nem értem, miért jó álláspontom szerint értelmetlen feladatokkal nyúzni egy munkakutyát, akinek az élete amúgy is csupa odafigyelés.
Szuzival és Prézlivel is úgy tanultuk a kiképzés és oktatások során, hogy járműveken a kutya az én ülésem alatt kell, hogy üljön úgy, hogy a lehető legkisebb része lógjon ki, így elképzelhetőnek tartom, hogy Szuzi hamarabb nyugtalankodott volna ha be „tuszkoltam” volna az előttem található ülés alá. Magyarországon ehhez hasonló, amikor a sofőr mögötti ülésre akarnak beszuszakolni tiltakozásom ellenére, de elfelejtik, hogy ott a tűzoltó készülék, seprű, lapát és még lehet, hogy a buszvezető gyermekkori játékai is, és ezek folyományaként lehetetlen elférni még kutyus nélkül is. Mivel a Vaszabi egyik fontos tulajdonsága hogy csíp, is egy picit, engedjétek meg, hogy elmeséljem nektek azt a történetet, ami egy hete valamiét nem hagy nyugodni.
Győrbe utaztam volna Budapestről, és venni akartam egy hely- és pótjegyet a 9-es vágánynál lévő apróbb pénztárnál. Tíz perc volt még a vonatig, kértem a jegyet, ki is adták. Még annyi kérésem volt, hogy a pénztáros hölgy mondja meg, legyen szíves, mely kocsi melyik ülésére szól a jegyem, de erre ő fennhangon kijelentette, hogy nagy soráll mögöttem, és kérdezzem meg a kalauzt. Méltatlannak éreztem az eljárást, és szívem szerint nagyon beolvastam volna, és kértem volna a felettesét, de cirkuszolni sem szerettem volna, így csupán megjegyeztem, hogy igenis, ha látom a jegyvizsgálót, bizonyára megkérdezem, hová szól a jegyem. Ez a helykeresés és -találás most nem filozófiai, hanem utazásos értelemben sem egyszerű mutatvány, tekintettel arra, hogy milyen szórakozott tudok lenni. Rendszeresen elfelejtem vagy felcserélem a vagon és az ülés számát, így kilométereket gyalogolhatok a táskák és emberek közt szlalomozva. Két éve, amikor Miskolcon voltam, akkor annyira nem tudtam megjegyezni a visszafelé útra vonatkozó számokat, hogy Braille írással ráírtam a jegyre, a kalauz igen nagyot nézett, amikor kezelte.
Most elköszönök, és rendszeresen jelentkezni fogok, ezt vehetitek fenyegetésnek is 🙂
“Szégyenlős koldusnak…”
2013 június 2. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Jóreggelt!
Hétfő reggel készült ez a bejegyzés de műszaki okok miatt a „szerelvény” közel egy hetet késik tudjátok eltanultam a vasúttársaságoktól.
Néha hiányolják az olvasóim a minden vezérfonal nélküli bejegyzést, hát most produkálok újra egy szösszenet 2.0-t.
Ma örülök annak hogy a tükör funkciói súlyos látáskárosultságom okán nem elérhetők számomra mert picit leharcoltnak érzem magam ráadásul néhányan picit rá is tesznek erre jónéhány lapáttal. Kezdődött azzal hogy a bécsi Dialogen-en jött egy nemzetközi csoport és angolul vezettem őket viszont nem igazán értették a nyelvet ráadásul néhányan szerintem csak kínaiul beszéltek és nagyon kellett vigyázni hogy bizonyos objektumokon ne essenek át. Aztán még picit maradva a negatív történéseknél a nemzetközi vonaton jött egy koldus és ott könyörgött hogy adjak neki pénzt de apróm nem volt és nem akartam elővenni a tárcám és picit félelmetes volt hgoy mert a Dacia nemzetközi gyorsvonat fülkés hogy ott van az ember teljesen védtelenül senkit nem tud hívni segítségül… Aztán hamar lelépett a kéregető de éberen figyeltem ráadásul képzeljétek ebben a 14 fokos hidegben hűtötték a vonatot. Aztán még este egy kerékpáros negyed de legalább félistennel is összefutottam, tipikusan az “élő szövet a fém vázon” és valóban csak szövet volt mindenféle jóérzés nélkül. Ahogy tartottunk Szuzival hazafelé a vonatozás után egyszer csak arra lettem figyelmes hogy valaki iszonyat gyorsan elszáguld mellettünk biciklivel Szuzi oldalához volt közelebb, és mind a ketten a kutyus is én is összerezzentünk. Tudom tudom féket kellene tenni ilyenkor az arcomra de egyszerűen megjegyzés nélkül nem tudtam kibírni és az elhaladó sebességével kapcsolatosan volt mondanivalóm és komolyan is gondoltam, mit tesz ha egy gyerek vagy épp egy vak kimegy elé? A válasz egyértelmű elgázolja mint a huzat. Na “istenünk” meghallgatta a megjegyzéseim és visszajött hogy mi a bajom nyilván nem ilyen stílusban de mivel nem szeretnék 18+-os bejegyzést írni nem tárnám elétek. Nyugodtan elmagyaráztam neki hogy nyugodjan menjen tovább de a yus murmurandit a morgás mormogás jogát amit réges rég a magyar nemesek is gyakoroltak hagyja meg nekem ne is vegyen figyelembe tegyen ugyan úgy mint amikor elszáguldott mellettünk. Ezzel én a dialogust befejezettnek is tekintettem de Amor földi helytartója és főmacsósága csak nem távozott. Közölte hogy lehet hogy én nem látom de ide bicikliút van felfestve és ő mindig 30-cal szokott közlekedni, erre csak azt válaszoltam hogy igen vak vagyok de nem hülye…
Közbevetőleg el kell azért mondanom hogy jelenthet problémát az időközben felfestett bicikliút mert ennek tapintható kivetülése a valóságra nincs és ha fehérbottal közlekedik egy látássérült akkor lehet hogy épp egy fűsáv a támpont viszont ha épp a kerékpárúton gyalogol akkor veszélynek van kitéve. Megértem a kerékpárost is hogy hátulról nem láthatja hogy valaki vak vagy ilyesmi viszont azt gondolom hogy nekik is be kellene tartani egy két jog és morális szabályt. Tipikus beidegződés nem hogy “áá tilos a fénysorompó de menjünk át mert ilyenkor nem szokott jönni semmi…”, és mi van ha szokik??? Este 9 után is kevesen mászkálnak az utcán főleg vasárnap de ettől még szabad száguldozni? Azt meg aki nem érti hogy mi is a bajom ezzel az esettel ne felejtse el hogy egy autónak motornak, robogónak van hangja de egy suhanó biciklinek akkor van hangja ha csenget vagy ha éppenséggel az oldalamban landol a kormánya:)
Írtam már itt is erről de érdekesség hogy az Egyesült ÁLlamokban az elektromos meghajtású autókba mesterségesen aplikáltak motorhangot pontosan a látássérültek tepsi épsége megóvása miatt mert főleg nagy forgalomban esély nem volt arra hogy az ember megneszeljen egy ilyen masinát.
Isten-Királyunk azonban valóban hülyének nézett ami nem zavar mert mindenki annak tart aminek akar de ő azt alkotta hogy elindult felszállt a biciklire majd olyan 20 Méterre tőlünk előre megállt. Bár a gyermekkorom és egész élettörténetem nagyban meghatározta azinkubátorban eltöltött időszak a fejemre azonban sosem ejtettek arra gondoltam hogy nem indulok még el az kellene még csak hogy elé kanyarodok és direkt nekünk jön hozzá kell tennem hogy Szuzit féltettem nem is magam. Álldogálok a járda közepén és erős vágyat érzek arra hogy már otthon legyek mert éhes álmos nyűgös voltam ésmég fáztam is (ami nálam nagy szenvedés) mikor is Don Juan halkan visszatolta a közelünkbe a kerékpárját de kihagyta azt a számításból hogy a kattogásból pontosan tudtam hogy mit tesz hgogy közeledik és hogy lassít. Szembe fordult velünk járművét picit az utunkra merőlegesen pozícionálta és mondta hogy induljak csak tovább ő állítgatja a telefonját. Nehéz volt megtennem de én ettől kezdve egy szót sem szóltam hozzá ő persze túráztatta magát de eszembe jutott a régi mondás hogy “okos enged szamár szenved” és nem reagáltam neki semmi módon és végül az “időcsapda” meghozta az eredményt, modernkori hősünk olyan ideges és feszült lett hogy felpattant a “lovára” és elindult elindult volna csak hogy hibát vétett és a bicikli támasztóját nem hajtotta vissza így picit nehézkesen indult ráadásul a meglepetéstől picit meg is billent mert az egyik lábát le kellett tennie. Komolyan ilyen “isteni színjátékot” már rég nem láttam…
Nade! Most következik a hab a torkán, mert igen kéregetnek tőlem és egyesek nem hagynak hazajutni éhesen fáradtan fázósan viszont:
A Dialogen előtt Bécsben van egy pad ahová ha jó az idő le szoktam ülni Szuzival pihenni meg rendezni a gondolataim, meg beszélgetni az arra járókkal picit marketingelem a rendezvényt is mint valami élő szendvicsember. Egyik nap is ott “trónoltam” a padon és körmök (nem műkörmök) kopogását hallottam az úton. Nem nem a lovak voltak melyek hintókat kocsikat húznak Bécs belvárosában és Szuzi mindig ámulva nézi őket viszont a körmök gazdájának négy lába volt, egy kutyus közeledett. Na gondoltam magamban most lemérjük mennyire szocializált a gazdi rögtön oda engedi-e a kedvencét Szuzihoz vagy mond-e valamit? Egy középkorú úr volt a kutya rendszer-gazdája és meg is kérdezte rögtön hogy barátkozhatnak-e a kutyáink úgy ahogy azt illik. A kutyusok barátkoztak mi meg beszélgettünk, kérdezte hogy segíthet-e miért ülök itt van-e valami baj, elmeséltem hogy itt dolgozom a kiállításon és Szuziról is néhány szót.
Ahogy láthatjátok is kiderült hogy az ő kutyája egy fekete labrador és Happy-nek hívják én meg rögtön megkértem az urat hogy fényképezzen már le minket így hármasban és meg is tette.
Happy nagyon bújós cicás volt rögtön oda ült a bal lábamhoz Kocka picit reklamált is utána hogy a bal egy az az ő pozíciója de ez a néhány percig tartó jelenet feldobta a napom.
Kérdezhetitek és kérdezzétek is hogy “Vaszabi na de hogy kerül ide a kutyás történet?”
Úgy hogy ezen a nyúzott vasárnapi napon jött egy három főből álló csoport akiket én kísértem a sötétben egy nagypapa egy nagymama és egy tíz év körüli kisfiú. Megyünk megyünk a helyszíneken végig mikor is azt kérdezi az úr hogy : “Na és jó lett a fotó Szuziról?” Nagyon nemértettem a kérdést és látta sötétben is a buta képem mert mondta hogy :
“Önnek van a szőke kutyája na és én vagyok a Happy gazdája tudja emlékszik na na az arcomra nem de a hangomra biztosan mert nem történt ez rég enyém a fekete labrador…”
Nagy derültség volt hogy így felismertük egymást a sötétben és gondolom az történhetett mert a másik vezető vasárnap egy hölgy volt szóval az lehetett hogy Szuzit megismerte az úr és kérdezhette hogy hol vagyok én és mondták hogy a sötétben tehát előnnyel indult hozzám képest.
Látjátok ritkán jelentkezem de akkor annál inkább:)
Hová mész Zabigyerek!:)
2013 május 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Apró kis szösszenetek következnek egy picit fáradt Vaszabitól és rögtön kiderül mi is történt velem mostanában:
Zabigyerek:
Igen mindig is éreztem hogy valami van amit még nem tudok magamról, értelmemmel felfogtam amennyire lehet lehetett hogy végtelen nem csupán kifelé hanem befelé is létezik és a megismerés az határtalan.
Garcia Marquez írta a Száz év magányban sok más mellett hogy “ami van az tudható”. Gyönyörű ez a tőmondat mert az emberi agy képzelet és képességek határait teszi olyan tágra hogy az Amerikai Egyesült Államok és a “mi” úniónk is csak biggyesztheti a száját. Történt pedig április közepe felé tibor névnap körül hogy eljutott hozzám egy levél (ahogy Kern szokta mondani elfogtam egy levelet) melyben ausztriai munkalehetőségről adtak hírt.A bécsi “Dialogen im Dunkeln” rendezvényt kiállítást működtető szervezet keresett “idegen” vezetőt magyarországról aki beszél németül és angolul és látássérült. Akik olvasták a régebbi bejegyzéseim talán emlékeznek rá hogy 2011 november végén a barátaimmal és (az azóta mint kiderült) reménytelen szerelmemmel ellátogattunk a látássérültek világát bemutató bécsi kiállításra. A barátaim szinte megfenyegettek hogy tűz víz és egyéb halálnemekben fogok kimúlni ha nem jelentkezem erre a hálás álláshirdetésre, ami kétségem volt az csak annyi hogy beszélek én németül de angolul jobban de kész a kocka el volt vetve (nem Szuzi kutyus). Elment az álláspályázatom és április 26-ára meg is kaptam a behívót állásinterjúra. Hogy finoman fogalmazzak a zabszem benne volt a fenekemben nagyon jól szerettem volna teljesíteni de nem akartam más képet mutatni mint ami amilyen valójában vagyok. Egy nagyon jóbarátom és Szuzi kísértek el az interjúra ami három részből állt fej -tor-potroch, tehát volt egy beszélgetés majd egy csoporot elkísértem egy vezetés erejéig majd újabb beszélgetés következett. Abban maradtunk hogy következő hét elején kapok választ. Tudjátok ilyenkor lassan megy az idő mint kosár vagy kézilabdában mikor 3 másodperc van hátra és repül-repül a labda… Jött is a válasz és lassan bontakozott ki a ködből a végeredmény. Megkérdezte a főnök tőlem hogy elméletileg tudnék-e május 2.-án csütörtökön kezdeni és igen volt a válaszom. Utána elmondott egy-két hasznos információt de akkor még nem tudtam hogy kell-e mennem hanem így búcsúzott hogy találkozunk 8:45-kor ugyan ott ahol a kiállítás is helyet kap. Milliónyi érzés szabadult fel az emberben úgy éreztem magam mint annak idején Prézli kutyus mikor három teniszlabdát tettünk elé egyet a szájába vett és elfelejtette hgoy van már egy a szájában és egy másikat is vinni akart persze képtelen volt rá… Jött a szervezkedés, hogy hogy is jutok el Wiennába és hogy a leg egyszerűbb hogynem drága és mit is kellene csinálni… Vonat a közlekedés módja de hogy ne legyen egyszerű a helyzet amivel a bécsi nyugatihoz tudnék elmenni ez egy olyan szerelvény ami rendszeresen legalább egy órát késik így az egyszerű odajutás (mivel a munkahely négy megállónyira van attól a pályaudvartól) kútba esett. Maradtak a főpályaudvarra érkező eurégiós vonatok amikről meg Hegyeshalomban át kell szállni sőt visszafelé jövet is át kell szállni és ha nincs segítségem akkor könnyen hoppon maradhat az ember ha nem siet. Az első nap izgalmasan zajlott sok új ember és az épület tanulmányozása és és olyan aranyos ahogy az osztrák kollégák mondják hogy “Zabi” nem kínzom őket azzal hogy Szabolcsozzanak ez úgy is rövidebb egyszerűbb… Nyomjaad! Sajátosan értelmezve anyáknapját szeretném párás szemmel üdvözölni Szuzi kutyusom jó-édes anyukáját hogy ilyen stramm kisléányt hozott a világra ugyan is Szuziki már az első munkanapon biztosan tudta az útvonalat a metrótól a munkahelyemig de a következő a pénteki nap volt az élesített főpróba mivel egyedül utaztunk Bécsbe. Nagy segítség az állomásokon a vezetősáv és Szuzi is tudja hogy néha nekem ez segít ha rávisz a sávokra mert csóvál és oda oldalaz mutatva hogy”te van ám itt ilyen izé ha akarod követni, bár vigyázz mert rápakoltak a sávra bőröndöt aj gyere majd én vezetlek jó”… Nagyban közelítünk a mozgólépcső felé hogy metrózzunk egyet mikor is egy hölgy oda jön igen barátságosan hogy segíthet-e. Hogy a géppuskába ne segíthetnél anyukám gondoltam magamban bár gyerekszobám külön sosem volt de tisztában vagyok azzal hogy ilyet nem illik mondani, ezen felbuzdulva segítettt nagyon profi módon felkerülni a mozgólépcsőre és szóba is elegyedtünk. Kérdezte hogy onnan jövök meséltem hogy honnan amire felkiáltott hgoy “áá egyelek meg én ismagyar vagyok”, kiderült hogy hét éve Bécsben dolgozik mint szülésznő. Szépen oda is kísért a metróhoz és egy irányba mentünk tovább csak én korábban szálltam le és picit még beszélgettünk. Tudom hogy a 3-as metró vonalán Bécsben nekem kell kinyitnom az ajtót leszálláskor és mert az én megállóm jött oda is helyezkedtem. Megáll a szerelvény keresem a kart amivel nyílik az ajtó erre mögém lép ez a hölgy és azt mondja : “nyomjaad! Nyomjad!” Én meg: “Te valóban szülésznő vagy!” A nagy nevetés miatt majdnem a szerelvényben maradtam de ekkora magas labdát nem lehetett kihagyni.
Hétkrajcár:
Szombat reggel a vonatról történő leszállásban egy kirándulni igyekvő lelkes csoport segített és olyan muris volt hogy utána nem tudták a metró melyik irányban van én mondtam nekik hogy legjobb tudomásom szerint a vonat eleje felé és talán jöjjenek velem és bízzanak vakon bennem. Együttes erővel meg is találtuk a földalattit és annyit elmondtam nekik hogy ha a belváros tkeresik ha azon a környéken ahol én leszállok ők is a felszínre merészkednek akkor nagyot nem fognak tévedni viszont mert hallottam hogy tanakodnak melyik vonattal utazzanak vissza Budapestre annyit elmondtam nekik hogy ne fizessenek ki feleslegesen 20 Eurot hogy azért a 18:48-as vonatot érjék el mert a következő az már feláras. Önmagában első ránézésre semmi különös nincs abban hogy ezt a velük történt szombat reggeli találkozást leírom de ami borzasztóan tetszett és tetszik hogy nem kezdtek el sajnálni hogy “üntyüm-püntyüm szegény kis vakond” és nem csak Szuzit vették észre de ha kellett segítetttek és abszolút nem volt alá vagy fölérendeltség. Este mivel már jó fáradtak voltunk picit elkavarodtunk visszafelé a nyugatinál és már szerettem volna a vonaton lenni próbáltam segítséget kérni. Egy mint kiderült lengyel származású németül beszélő fiú segített, keresztül kasul mászkáltunk az állomás körül de hamar és gyorsan megtalálta a vonatot csak a kocsi számozások nem voltak egyértelműek ezért vagy Kilométereket mászkáltunk fel s alá. Még jó hasznát is vettem a spanyol nyelvtudásomnak mert a vonat körül lévő vasutasok németül nem viszont románul beszéltek és így többé kevésbé meg tudtam kérdezni hgoy melyik lesz az a hely ahol neem ülnöm kell. Lengyel barátom felkísért a vonatra és akkor jobb szó nincs erre elkezdett mérsékelten vekengeni hogy hát hát úgy cigizne de nincs cigije na de én adtam neki némi aprót mert nagoyn rendes volt és úgy éreztem hogy ha nem lenne pénz nálam akkor is segített volna. És hogy ne váljak unalmassá így a végére címszavakban csak néhány jelenet a bécsi utazgatásaim mászkálásaim fejezetéből, pénteken egy az utasellátó kocsiján valamit ügyködő fiú segített megtalálni a helyem a vonaton és kedden mikor ültem a vonatom várva a padon odajött hogy legyek csak nyugodtan ő majd segít vagy ha nemérne rá küldi a kollegáját. Kedden regggel meg egy olyan győri lány köszönt rám a metróban aki ismeri Prézlit és a pici Szuzit a futtatóról, este meg egy magyar Bécsben élő úr segített aki már a 70-es évek elején kikísérletezett a csapatával egy számítógép által küldött jeleket pontírássá átalakító eszközt.
Utolsó fejezet: Szuzis kettőslátás
Amint írtam volt szombaton jó hangulatban és tetrekészen beértem a munkavégzés helyére vártam a feladatot és az egyik kollegával beszélgettem. Elkezdi mondani hogy nahát nhát hol lehet Szuzi, nem látja sehol nem tudja hol van de nemsoká jönnie kell. Erre mondtam hogy gondolom fent van. Nem, már lejött… Nagyon buta arcot vágtam (ami nem esik nehezemre) és hallom hogy léptek közelednek és mondja a fiú a kollegám hogy na itt is van a Suzi, nekem akkora kő esett le a szívemről hogy nem az én Szuzim mászkált el valamerre hanem van egy kollegína is ezzel a névvel. Egyszer épp Szuzival voltam a kutyámmal és egy diákcsoport búcsúzott a másik Suzitól és mondták hangosan hogy “bye-bye Suzi” és az én Szuzim meg teljesen odafigyelt elvégre a nevét hallotta:) Tudom tudom intenzívre sikerült ez a bejegyzés, olyan lehet mint amit már régen ittam de nagyon jó olyan olyan Szuzis a tea ha egy kis vaníliáscukrot tesz bele az ember mmm.
“Nem farkasokkal” táncoló!
2013 április 22. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Hétvége végén minek is terhelnélek nagyívű, kesernyés vagy lefagyott metróról panaszkodó bejegyzéssel?
Nem tudom, ki mikor olvas, vagy a vasárnap esti punnyadásban, vagy hétfőn a munkában vagy ki tudja… Erről az a filmrészlet jut eszembe bár nem szeretném magam egy népszerű képzeletbéli rádióshoz hasonlítani Mikor a főszereplő műsorvezető adását mindenhol hallgatják a katonák a dzsungelben, hajókon, szállítógépen, eltávon a városokban stb.
A rövid történet elé egy talán a 90-es években látott (igen llátott) filmélményem citálnám ide no nem erőszakkal.
Aki esetleg ráismer a filmre, dobjon már meg a film címével. Amire emlékszem belőle, hogy fiatalok, olyan kb 18 20 éves amerikai fiatalok a főszereplői, és tanulnak, ismerkednek, szerelmesek és csalódnak és boldogok tehát élnek viszont az egyik szereplőnek van egy lánytesója, talán húga, aki vak. Valamilyen úton-módon a testvére és a testvére barátja elviszik egy szórakozóhelyre, ahol a többiek salsát táncoltak, és már nem emlékszem pontosan de a vak lány ott marad egyedül. ODa is megy hozzá egy fiú mert úgy látta hogy a lány őt nézi és elkezdődik az ismerkedés, a fiú talán Jesus-nak hívták latin zenész. A cselekményre nem emlékszem már, de az megragadt bennem, hogy a vak lány egyszer egy kertben volt, és a körülötte lévők a sikítására lettek figyelmesek, és nem tudták, mi történt, pedig egyszerű a megfejtés: mert bogarak, valamilyen méh szerű rovarok voltak körülötte, és ettől rémült halálra. Hozzá kell tennem, hogy (talán régebbi bejegyzésemben meséltem volt) volt már, hogy darázs riadó miatt fagyit vagy vattacukrot, úgy ahogy volt, hajítottam messzire, bánta a fene, ott vesszen de engem egy ilyen”dög” ne csípkedjen, jó, tudom tudom hogy ő támadásnak véli a hirtelen mozdulatot, de akkor is…
A lényeg, hogy ezt a filmet vadászom, kergetem de még nem akadtam vele össze újra. Nem azért, mert egy “sorstárs” szerepel benne, hanem mert rég láttam, és jók voltak a szinkronhangok is benne. A filmélményeimről egy következő poszt-ban kívánok megemlékezni:)
Szerénytelenség és nagyképűség nélkül írom, hogy megesik, hogy ismeretlen, vagy kevéssé ismert emberek mondják, írják nekem, hogy akár a gondolataimból, vagy hogy csak látnak akár Szuzival, vagy régebben Prézlivel közlekedni, erőt merítenek. Amint az orvosnak is van orvosa, és a pszichológusnak is kell lelki segítség, néhanap e analógia mentén könnyen megérthető, hogy nekem is kell töltődnöm a pozitív visszajelzések, erőtadó történetek, személyiségek által. Később egy nagymérvű töltődésemre még visszatérek, de annyit elárulhatok hogy a NL Cafénak is köszönhetem, mert tavaly február elején történt valami olyan esemény, aminek a későbbiekben nagy hatása lett, és megváltoztatta az életem, de nem ide szerettem volna kilikadni.
Szükség van pozitív döbbenetre, rácsodálkozásra hogy “aztaa, azanyja, ahha” élményekre, bár sosem bírtam jól a negédes, sírós, elborzasztó sztorikat, de amivel most találkoztam, ez ez sokáig erőt fog adni:
Nézzétek csak, mit olvastam szombat reggel!
Remélem, működik a hivatkozás, nem lettem még profi az ilyen tartalmak beillesztésében. Az írás elolvasása után nagy melegség járta át a szívem, és nem azért, mert leöntöttem magam kávéval, éppenséggel a kiváltó ok az volt, hogy igen, így is lehet újra építeni az életet. Nagy lelkesedés fogott el, hogy milyen jó lenne Senor Sandovallal felvenni a kapcsolatot, bár mostanában nem volt időm a spanyolra, de csak össze tudnék hozni egy levelet. Kerestem, kutattam, ástam (Szuzi is szaglászott a neten) sehol sem leltem a táncoló és táncot oktató urat, pedig titkon már arra készültem, hogy nekem is elárulja a nagy titkokat-tanulságokat, amelyekre szert tett a szerelemmel kapcsolatosan. Gondoltam egyet, és mert fúrta a kíváncsiság az oldalam, (még jó hogy eső nem esett) írtam a cikket megjelentető szerkesztőségnek, hogy lennének-e szívesek elküldeni az eredeti kolumbiai El Tiempo c. lapban megjelent írást, mert kíváncsi vagyok rá, ezen felül szeretnék írni, talán ők tudnak elérhetőséget az úriemberhez.
Köszönetet szeretnék mondani Hardy Mártonnak, aki miután a mail nem működött, a facebookos megkeresésemre egy órán belül elküldte a spanyol nyelvű cikket, amiből egy-két újabb részlet is kiviláglott:
Nem ismételném meg a “vakspecifikus” dolgokat a cikkből, de azt kiemelném, hogy azért is taníthat jól táncokat, mert látta, és el tudja képzelni a mozdulatokat, ha szépen fogalmazom meg, akkor tud a “két világ” közt közvetíteni. Szeretnie kell az embereket, és nem visszariadni attól, hogy megérinti a másikat, hiszen vakon érintés nélkül ilyen mozdulatsorokat lehetetlen elsajátítani. Gyakran hangoztattam a bejegyzéseimben, és élőszavas kommunikációban:) is, hogy a minket körülvevő események meglehetősen bonyolult módon függnek össze, és nem tudhatjuk hogy ha egy szál megmozdul, milyen következményei lesznek… Mire is gondolok?
Olmer egy kis faluból származik, kilenc testvére van, édesapja építkezéseken dolgozott (gondolom, nem mérnöki vagy munkavezetői pozícióban), anyukája mosónő ként igyekezett jövedelmet szerezni. Képzeljük csak el a helyzetet, hogy Olmer Sandoval Zamorano, mint testőr, biztonsági ember dolgozik, és gondolom, hogy ez Kolumbiában nem erőszak nélküli munkakör, és történik vele ez a baleset, nevezetesen, hogy rálőnek, és utána élete teljesen más irányt vesz. A tánc mesterségének elsajátítása és oktatása egy szegmens csupán, ami az új életét jellemzi, de jelenleg is tanul, és egyféle idegenvezetővé képzi magát, és részt vesz a krízisbe került látássérültek számára elérhető terápiában is.
Ismerek olyan magyarországi látássérültet, aki még látó időszakában arra az elhatározásra jutott, hogy fegyverét önmaga ellen fordítja, és ennek következtében vesztette el látását, és most informatikát oktat, klubnapokat szervez és érzékenyíti a társadalmat, mert ő a később megvakult emberek szempontjából világítja meg a mai helyzetet. Nem gondolom úgy, hogy akár ő, akár kolumbiai “kollegája” milyen jó, hogy így jártak, hogy elvesztették a látásukat, viszont az kijelenthető, hogy bár sok nehézséggel, rémálommal küzdhetnek, de szegényebb lenne a világ az ő vakon történő tevékenykedésük nélkül.
Tudjátok: megdöbbentő dolog a beskatulyázás, nyilván nem ismerem az országban uralkodó állapotokat, de Cali városáról a bandaháborúk, és egyéb törvénytelen üzelmek olvashatók, láthatók, de a jelenlegin kívül egyetlen egy hazai hírközegben sem találkoztam videóval erről az emberről, és a salsázó csoportról, pedig példaértékű lehetne. Egyszer, még amikor a láthatatlan kiállítás még igényt tartott a szolgálataimra, sok külföldi csoportot is vezettem, és egyszer egy kolumbiai párt is, ahol a lány édesanyja vak volt, és persze kérdeztem őt az ottani látássérülteket illető viszonyokról, ez nagyjából 2010-ben lehetett, és azt mesélte, hogy az édesanyját nem engedik egyedül közlekedni, nem azért, mert nem tudná elsajátítani a fehérbotos technikát, hanem mert nem mindenhol megfelelő a közbiztonság. Ezek a gondolatok mocorogtak a fejemben, és ekkor keresgéltem ismét az interneten, és igen-igen, az Egyesült Államok anyagi támogatásával létezik olyan alapítvány, amely vakvezetőkutyákat képez a Garcia Marquez hazájában élő, nem teljesen ép “optikával” rendelkező közlekedni vágyó emberek számára is, és méghogy elmaradott ország!! A szervezet weboldalán fehéren-feketén ott szerepel, hogy az ilyen kutyát be kell engedni a nyilvános helyekre, és a tömegközlekedést is ingyenesen használhatják… Tetszik hallani-olvasni annak a magyarországi néhány látássérültek számára készült intézménynek munkáltatónak, hogy már a világ kevésbé fejlettnek gondolt országaiban is következetesen betartják, betartatják a szabályokat?
Zumbázni, (tudom hogy nem salsa) azt már Nyíregyházán a látássérülteknek is van lehetőségük, de hogy Olmer Sandoval az én “géppuska” lábaimból mit hozna ki, ezt még ki kell derítenem. Lehet, azért a csapatba mókamesternek elfogadnának, talán előnyt jelent, hogy 1990 körül a Bucó örsben is vagy két évig vittem ezt a tisztséget, így kellő szakmai tapasztalattal rendelkezem.
A végére jöjjön az eredeti forrás hivatkozása, valamint egy kis zene, és egy Szuzitánc, a belinkelt muzsika a táncoktató senor kedvence, bár nekem picit lassú a dal ritmusa.
http://www.eltiempo.com/colombia/cali/ARTICULO-WEB-NEW_NOTA_INTERIOR-12741950.html
Szolg-áltatások
2013 április 13. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Szép napot!
Soksok közérdekű információt szeretnék elhinteni és némi humormorzsát is bízva abban hogy nem járok úgy mint Jancsi és Juliska és vissza is találok az úton mivel a madarak nem csipeketik fel az útjelző morzsikákat. Mikor még Prézli kutyussal közlekedtem és nagyon pihent napom volt gondoltam arra hogy na ő tuti saját maga felporszívózta volna a morzsákat viszont az utat is tudta volna visszafelé. Egyszer Budapesten a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnoksága Könyvtáránál voltunk és két év múlva újra oda kellett menni és kavartunk-kevertünk és megállt egy kapu előtt és rákérdeztem hogy hol vagyunk és igen a bizonyos könyvtár előtt.
Ez olyan warmingup lett volna a bejegyzés margójára, bár ez képzavar mert ekkora margó nincs de lényegét tekintve nézzétek el nekem mivel a tollat iszonyat bénán tudom fogni nem is értem a bankomban hogy bírják ki röhögés nélkül, már gondolkoztam hogy egy csákány vagy kalapácsnyélre szerelek tollat. Amúgy is valami parasztjelenség miatt van hogy háromszor kell az aláírást prezentálnom hogy egyszer fogjon a toll…
Napfényes Tavaszabis csütörtök délután volt amikor is a székesfehérvári távol és közelségi autóbuszokat közlekedtető létesítményhez értem Varga Szuzi nevű levizsgáztatott labrador retriever (zsemleszín) segítő és segítő-szándékú ebemmel. A Pécsről Győrbe jövő busz korán beérkezett és már a megállóban volt fel is sikerült szállni rá viszont ajegyvételnél ért a meglepetés. 150 Forinttal többet kell fizetni mindenkinek aki ezzel a busszal utazik mert kiegészítő jegyet kell váltani a plusz szolgáltatások miatt. Ő kedves olvasók, azért ahogy Markos György is modnta az igazságnak legalább két oldala van nézzük most meg azt ami hozzánk közelebb esik, 2012 december közepétől is ugyan így közlekedett már ez a járat, 17:05-kor indult Fehérvárról és kb 18:20-ra ért Győrbe ugyan az a busz vifivel felszerelve mely a mobil térerőtől fügően hol üzemelt hol nem de ez nem a volántársaság “sara”. Szerencse hogy nem költöttem el az összes apróm fagyira vagy más Vaszabis csemegére és nem okozott gondot az emelt ár kifizetése sem. Igen, ha nem ismerném a viszonylatot azt mondanám magamnak hogy rendben akkor majd megyek egy másik picivel lassabb busszal ami 20 perccel később ér be de a bökkenő az hogy a következő az csak 19:40-kor indul. Igen-igen mehetnék vonattal is bár a vasútállomás nem ott van ahol az autóbusz indulási helye és komáromi átszállással tudnék Győrbe eljutni de azt a pályaudvart egyáltalán nem ismerem annyi emlékem van róla hogy átjárók vannak és a vágányokon keresztül kell közlekedni ami azért picit ijesztő. Egyszer még 2006-ban bonyolultan mentem Balatonboglárra és Nagykanizsán is át kellett mennem az előtt az álló mozdony előtt amelyhez tartozó vonattal érkeztem és ahogy közeledtem hozzá még mosolyogtam hogy jé olyan mint egy nagy hajszárító (villanymozdony volt) de mikor a középvonalához értem jött a kisördög hogy ugye ugye véletlen nem fog elindulni…
Ahogy ezen a buszon utaztam azon morfondíroztam hogy jó akkor ezért a 150 Forintért vagy más extra összegért milyen szolgáltatást lehetne biztosítani igénybe venni.
Mielőtt egy megállóhoz ér a busz bemondhatnák hogy 5 vagy 10 perc és ez-vagy az következik hogy az ember befejezze a reggelijét/vacsoráját, elküldje az e-mailjét visszahámozódjon a kabátjába és egyéb járulékos szerelékeibe, gyorsan elkérje a mellette ülő szimpatikus fiú vagy lány elérhetőségét, esetleg a frizuráját megigazíthassa. Jobb vonatokon már van arra lehetőség hogy az ember áramforrást találjon a feltöltődéshez, ha plusz szolgáltatás akkor erre is fel lehetne készíteni a buszokat.
Aki esetleg nem tudná én is mint a hazai vakok többsége egy felolvasó programmal használom a számítógépet aminek saajnos férfi hangja van illetve a női hangja nem kellemes és ha már utazik az ember és többletet kíván akkor de jó lenne ha kaphatnék az útra vagy egy részére felolvasót hogy addig se a Gábor fantázianévre hallgató hangot figyeljem. Nyilván nem lennék kegyetlen szegény felolvasóval és adnék neki a vizemből és Szuzit is megsímogathatná ha szeretné. Hosszú utazásnál vagy ülőmunkás nap után igazán üdítő dolog lenne ha nem az említett összegű plusz pénzért de az utas kaphatna egy frissítő masszázst is ezzel növelve egyrészt a konfortfokozatot illetve népegészségügyi szempontból javítandó a helyzetet.
Reggel igazán jól jönne ha lehetne vásárolni a buszon nem lity-lötty kávét hatalmas fedeles (úgynevezett melegpohárban) nagyon tudnám értékelni.
Tudom-tudom én vagyok a lusta viszont főleg téli reggeleken nem mindig marad időm arcom kívülről történő szőrtelenítésére holott tudom hogy fontos találkozóm lenne, és mecsoda megváltás lenne ha időkorlátosan de egy apró fülkét használva e “kötelezettségemnek” is eleget tudnék tenni.
Arra is gondoltam hogy akár az utasok egymás között is ezt “leboltolhatnák” én adok jogi tanácsot és a buszon utazó Feri meg megmasszírozza a vállam, vagy Rózsika néni hoz nekem a termoszában friss kávét. A viccet picit félretéve azért sok utas van aki nem gyakran utazik és a célállomáson nem tudja hogy mivel kellene utána és melyik irányba közlekedniük és a sofőr sem mindig van képben és ez a réteg nem masszív internetező jó lenne ha nekik akár buszon akár vonaton lenne ezügyben segítségük.
Megfordult a fejemben hogy hogy lehetne kivitelezni a mobilzuhanyt a buszon (nem azt hogy a telefonomból folyik a víz), de be kell látnom hogy nem minden ötlet kivitelezhető. Filmekben gyakran mutogatnak olyan repülőket melyeken medence van gondolom a valóságban is létezik ilyen, úgy kíváncsi lennék hogy nagy turbulencia esetén hogy lehet kivitelezni az úszkálást:)
Ami viszont biztos valós igény lenne egy Győr-Szeged 5 óra és negyven perces úton ha van áramforrás és informatikus szakember ennyi idő alatt egy esetleges laptop újratelepítését beállítgatását simán meg lehet oldani így kihasználva vagy is hatékonyabban használva az időt. Soksok ötlet van még a fejemben de megkíméllek ezektől titeket bár titkon bízom benne hogy valaki felfedez és alkalmaz:)
Az ötleteim egy részét a vonatokon is megvalósíthatónak tartom, de azért az alapszintű szolgáltatás kellene hogy legyen hogy mert múlthét hétfőtől a keletinél a főbe és kijáratot lezárták és a pénztárak mellett seml ehet kimenni a metróhoz és erről sem szórólap sem élőerős illetve hangos utastájékoztatás a vonaton nem történt.
Viszont a megváltozott emberáramlásnak hatása van a pályaudvar életére is és képzeljétek mert ahogy kerestük hogy most melyik kijáraton is lehet a metróhoz eljutni egy ott utast remélő taxis segített és mondta hogy úgy is vissza akart jönni az autójához és egészen a föld alá levezető lépcsőig elkísért minket és mikor megköszöntem neki akkor azt válaszolta hogy igazán természetes hiszen emberek vagyunk.
Elképzelhető hogy mert jön a jóidő a képen látható módon fogok közlekedni a képen látható segítőm irányításával és azt remélem hogy a plusz pénzekért többletet kap az utas vagy igénybevevő és nem csak szolg-áltatást.
“Metró-polisz”
2013 április 3. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
“Egy srác vagyok csupán a sok közül. Ki vidékről a..”
Igenigen bár Győr nem annyira apró de itt busz van mint tömegközlekedés és sok olyan dolog nincs mint máshol, viszont tudom hogy nem álmodtam de a 80-as években volt olyan hogy a városi buszon pénzt kellett dobni egy automatába és adott jegyet de Budapesten meg likasztani kellett a jegyet és nap végén vagy mikor a likasztó kombinációit állítgatták hogy ne lehessen a már egyszer érvényesítettjegyet újrahasznosítani bár állítólag volt egy férfi akinek 50 féle mód kilyuggatott papírja volt. és ezekkel operált de lebukott.
Most a mai fejemmel elképzelem ha kutyástúl kellene a régi pesti metró akkor még 2-es vonal volt egyedül belépni bizony gondot okozna mert sosem felejtem azt sem hogy 1 Forintot kellett bedobni egy automatába és akkor egy rövid időre kinyílt egy kar de ha az ember nem volt elég gyors akkor vesén vagy csípőn vágta esetleg a nagyi lekvárjával teli táskára csapott a kar.
Amint írtam is újra sokat megfordulunk Szuzival a fővárosban és sokat metrózunk és kérünk segítséget vagy kapunk segítséget és “jó” tanácsokat. Az egyik huncutság aminek az okát nem tudom hogy mire Szuzival megtanuljuk hogy általában melyik lépcső mozog le vagy fel egy hétre rá megváltoztatják és sokan nemértik mit “toporgunk” a lépcső előtt és tolnak tolnak a helyes irányba és mikor befékezünk a lépcső előtt és jön a kutyus karbavétele akkor jön a döbbenet. Új népszokásra is figyelmes lettem azért amit értek is meg nem is. A lényege az hogy kerülgetve az álló embereket leginkább lefelé gyalogolnak mellettük gondolom időt szeretnének nyerni. Kíváncsi lennék azonban hogy amikor Szuzi “karbantartása” történik akkor aki hátulról jön látja-e ezt mert nem egyszer nem kétszer minket is odébbtolt a siető és megmondom őszintén meglepődtem ezen mert miért biztos abban hogy ezzel a lökéssel nem veszítjük el egyensúlyunkat.
Aztán azért a szerelvények az újak belsejében is érik meglepetések az embert. Van egy kapaszkodósor ami az ajtóval pontosan szemben van és ha sietnék hogy ne csukjon oda minket a záródó ajtó biztosan valamimmel az apró oszlopsorba ütközöm de már kezdem megszokni. Találkozom azért más tanácstalanokkal is akik meg-megkeverednek e modernkori labirintusban, például előző héten hogy bizonytalankodó katalánoknak mondtam meg hogy amit keresnek hányadik megálló és ők megköszönték majd kérdezték hogy hogy hívják a kutyám és mennyi idős viszont nem csináltak gondot abból hogy júj nem látok és honnan tudom hogy melyik megálló mikor következik. Megtörtént azonban olyan is hogy épp lefelé jöttünk a mozgólépcsőn és mint kiderült egy német házaspár segíteni akart a leszállásnál és az úriember metakommunikációt használt. Nem a szemembe nézett (háttal álltam neki) hanem elkezdte kopogtatni a vállam lassú ütemességgel és ahogy közeledett a lépcső vége úgy gyorsította a kopogtatást úgy működött mint egy tolatásra használt radar. Utána természetesen egy hangos “köszönöm”-öt mondtam és ekkor derült ki hogy ő igazából németül beszél és egy hétre jött Budapestre. Aztán ha az ember rendszeresen jár bizonyos helyekre lehet hogy jobban képbe kerül mint az ott dolgozók? Picit szilveszteri műsorba illett amikor is az egyik délután a keletiből a 3 után induló gyorsvonattal jöttem hazafelé amiről tudni kell hogy alacsonypadlós, és a 9. vágányról indul. Általában időben oda érek a síndarabhoz és akkor még egy euro vagy intercity ott áll amire nem szállok fel mert nem sietek annyira illetve drágább is. Várakozunk ilyenkor Szuzi a lábamhoz nyomja a fejét és bár szereti a nyüzsgést de a vonatok hirtelen nagy hangjait nem sőt képzeljétek attól megijed mikor le vagy felhúzzák az áramszedőt és szikrázik akkor dugja a kis fejét. Illetve most arra trenírozom hogy ne féljen amikor valaki aki nemért a mikrofonokhoz jó nagyot belefúj, és akkor a kutyusom odabújik hozzám sőt remeg is. Mondhatom talán így a kiképzőnk Linda tanácsára most idehaza is egy félig-meddig házimozi rendszert hívunk segítségül mert idehívom Szuzit és belefújkálok a mikrofonba és amikor éppen ettől nem ijed meg akkor megsímogatom megdícsérem játszom vele, jutifalit azért nem adok neki mert nem gyakran szokott kapni.
Vissza azonban a 9-es vágányhoz, ott várjuk békességgel a járművet mikor egy fiatalember odalép hozzám és kérdezi hogy segíthet-e. Kiderült hogy ő a győri gyors jegyvizsgálója és aggódott hogy valóban jó helyen várom-e a vonatot de mondtam neki hogy bízzon bennem mert ide fog érkezni a szerelvény. Hála istennek nem ment el megkérdezni vagy megnézni a táblához hanem fél perccel később már vigyorogva mondta hogy látja a vonatunkat de olyan aranyos volt az egész helyzet hangulata.
A vonatra felszálláskor meg “összeismerkedtem” egy lánnyal aki Angliában él de éppen hazalátogatott és van egy közös ismerősünk. A lány mondta hogy odaül mellém mert ő menetiránnyal szemben szeret utazni éppen ezért a táskám feltettem a csomagtartóra.
Egész úton beszélgettünk illetve gyönyörködött Szuziban, viszont ő nem Győrig utazott hanem előtte szállt le. Közben volt egy telefonhívásom és telefonnal a kezemben szálltam le a vonatról de nagy hangzavar volt ezért bontottam a vonalat és és akkor akkor éreztem hogy nemérzek valamit. És akkor kigyulladt a fény a fejemben hogy anyám a táskám!!
Ismeritek ezt az érzést ami düh kétségbe esés és remény egyszerre? Szinte mondtam Szuzinak hogy”ugye ugye sikerül?” És odamentünk az ajtóhoz, ki is nyílt és akkor olyan lassan történt minden, kutattam emlékeimben hogy hol hová tettem a táskám, tapogattam az ülésen, semmi, a szemben lévőn semmi, akkor váratlanul sikerült beütnöm a könyököm a karfába ami nem fájt csak mert sok volt az adrenalin rémítő volt. Szegény Szuzit is picit odébb toltam mert jött segíteni de közben meg olyan érzésem volt mint mikor elindul a vonat…
De jó táska sehol és megyünk ki a takarító vagy rendező vágányokhoz.
Nagy levegő háromszor és érzem hogy nem nem a vonat nem mozog micsoda megkönnyebbülés ez és akkor beugrott a lány és a csomagtartó, odanyúlok (a csomagtartóhoz) és ott a drága jó táskám.
Huh akkor spuri haza gyere Szuzi. Elkövettem azt a hibát amit ritkán szoktam hogy én mentem előre és nem Szuzi ráadásul a fehérbot összecsukva a kabátomban. A Talent motorvonatok bizonyos részein viszont van egy lépcső és mivel a vak ment előre és nem a látó sikerült lezöttyennem rajta és ez sem fájt csak sok volt már az élmény.
De akkor Szuzi átvette az irányítást elém vágott és odavitt ahhoz az ajtóhoz ahol a peront látta azt gondolom ha nem találtam volna a nyitó gombot kinyitotta volna az ajtót az orrával.
Ez ám a csapatmunka amikor szorult helyzetben senki sem akadályozza a másikat, ő nem zavar például egy táska keresésekor viszont ha neki is játékideje van akkor nem hívom oda magamhoz csak azért hogy megmutassam.
Az igazán-igazán nagy városokban attól félnék igazán hogy hol találnék Szuzival olyn területet ahol el tudja végezni a dolgát, annak idején mikor Prézlivel három hónapig Pesten éltünk neki sem felelt meg a kavicsozott kutyafuttató és teljességgel meg tudom érteni az igényét.Ez a gondolatsor már messzire vezetne hogy az ember milyen módon törekszik arra hogy az igényeket és a lehetőségeket szintbe hozza amennyire ez megvalósítható.
Látszik hogy sok időm volt a “tavaszabi” szünetben és járt az agyam e mellett sokat is olvastam és így a jó hangulat biztosítása érdekében a következővel zárnám e monumentális bejegyződést.
A részlet a “Holt tenger” c regényből származik ami messze-messze Délen és tengernél játszódik és úgy gondolom örök érvényű emberi kérdéseket gyötrelmeket örömöket-bánatokat feszeget.
Úgy olvassátok ezt az idézetet mint ha tükörben lenne. Nem szeretnék grandiózus szavakat használni ám aki akár fehérbottal akár kutyával akár maradvány látásával veszi a bátorságot és minden nap a várus vagy falu aszfal-tengerére merészkedik számára éppen olyan kiszámíthatatlan az út teli apróbb és nagyobb veszélyekkel mint az idézetben a hajósok számára és ugyan ez igaz egy ismeretlen helyre utazó számára is és úgy áll a helyzet hogy “máma nekem holnap neked” És vigyázzatok a táskátokra nehogy elhagyjon titeket valahol!:) Búcsúzom, és ne féljetek nem a képen látható módon fogok közlekedni:)
” A város utcái megszámlálhatatlanok, s valamennyin tükör-
sima aszfalt simul. A tengernek egyetlen útja van, amely hullám-
zik és ezer veszedelmet rejt. A város utcáit réges-régen meghódí-
tották már az emberek; a tengert mindennap újra és újra meg
kell hódítani, minden új kifutás új kalandot tartogat.”
“Hó vót hó nemvot?”
2013 március 20. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Sziasztok!
Sikerült gond nélkül átvészelni a nagy hóhelyzetet, isteni szerencsém volt. Nem szeretném magam azzal fényezni hogy én “bezzeg tudtam” de egy optimális döntést sikerült hoznom csütörtök délután. Két nappal az előtt bőszen variáltam hogy a vonatokon biztos sokan lesznek és buszoznom kellene Győrig meglehetősen jó ötletnek tűnt egészen csütörtök délelőttig mikor is eljutottak hozzám a hírek hogy tömeges balesetek vannak illetve éreztem a bőrömön is hogy a havazás elkezdődik a fővárosban is. Nem igazán szeretnék sem most sem a későbbiekben arról írni hogy ki mit nem végzett jól esetleg mert nem értek ezekhez a dolgokhoz és nagy közhelyeket sem sütögetnék itt el.
Nem állítom hogy a kötelező sorkatonai szolgálatot vissza kellene állítani ellenben mondhatom hogy egy-két kivételtől eltekintve nem vagyunk felkészülve a rendkívüli helyzetekre. Jómagam is azért érzem magam rutinosabbnak az átlagnál az utazás tekintetében mert 1985 óta rendszeresen utazom és volt szerencsém az 1987-es téli havazás idején úton illetve vasúton tartózkodni és 7 óra alatt elérni Győrből a fővárosba. Aztán 1993 körül talán emlékeztek mikor a sajnálatos vonatdobálások időszaka tombolt az autópályán pont a busz hozzám közelebb eső ablaka kapott találatot, nem kővel hanem légfegyver által és iszonyú dörrenéssel berobbant az ablaküveg. Emlékszem arra is hogy a sofőr azzal sem törődött hogy egy épp akkor mellettünk haladó osztrák autó az üvegdaraboktól megsérült sőt inkább a károsultat próbálta lerázni nagyon autósüldözés hangulata volt.
Rendkívüli alkalom volt az 1990 őszi taxisblokád átélése is egyrészt mert a “Vakodától” a Keleti-ig gyalogolni kellett a sok cuccal és mint pici apró Vaszabi ahogy az egyik taxi mellett mentünk el én bizony bekiabáltam nekik hogy esetleg anyukám nagy táskáját juttassák már el a pályaudvarig de a blokádolónak a megjegyzés annyira nem tetszett és valammi nem szalonképeset válaszolt vissza. Nyilván sikerült elérni a vonatot de akkor meg az adott izgalomra okot hogy rémhírek terjedtek melyek szerint majd teherautókkal a vonatközlekedést is akadályozni fogják. Már gyermek ként is hatalmas információ éhséggel rendelkeztemm és akkor még nem volt az egész bolygót bekerítő “halászháló” ezért a meglévő eszközöket használtam. Volt egy csekély teljesítményű adóvevőm ami nagyobb távolságra történő adásra tökéletesen alkalmatlan volt viszont a taxisok rádióit és forgalmazását fantasztikusan lehetett hallani vele és bár az utastársak nem hittek egy “szegény ijedt vak gyermeknek” de én tökéletesen nyugodt voltam mivel világossá lett hogy a vasúti forgalmat semmi nem fogja akadályozni.
A fejlődés sok hasznos vívmánnyal ajándékozott meg minket illetve az emberiség önmagát de sajnos azt kell megfigyelnem hogy bár mobiltelefonnal sok minden és mindenki elérhető viszont ezek a készülékek gyakran lemerülnek. Kinevetnek engem amikor néha elkap az agylob és három telefonnal járok (ebből kettő működik használva van) a harmadik viszont teljesen feltöltött teleppel van nálam arra az esetre ha gond lenne. Természetesen nyáron nem cipelem őket a strandra magammal de bizony bizony volt már hogy utastársnak tudtam segíteni a hazatelefonálásbn mert az ő készüléke lemerült. Emlékszem szegény bácsi nagyon félt mert a kártyáját ki kellett venni a telefonból és rémítő volt neki így “szétdöntve” látni a telefonját. Visszatérve a sorkatonai szolgálatra, engem biza majdnem besoroztak bár a pöttyös könyvet és a számokat nem tudtam leolvasni de az orvosi vizsgálat megállapította hogy elképzelhető hogy a gerincemmel gondok vannak és a besorozásom miatt el kell végezni ezt a vizsgálatot is. A sztori happy end szerűvel végződik mert kiderült hogy semmi bajom nincs, és 1998 júni 30-ig kaptam szolgálathalasztást és nem kellett bevonulnom. Sajnos utána jött mégegy dokumentum hogy eltekintenekk a szolgálataimtól.
Miért is citáltam ide ezt a régi történetet? Azért mert tudom hogy önkéntes alapon sokan és beszélhetek talán a hasonló helyzetben lévők nevében egy ilyen rendkívüli akár hóhelyzetben is szívesen segítenénk nem feltétlen hólapátolással de akár tolmácsolással akár telefonok intézésével gyakorlatilag amiben tudunk. Amit a magam részéről meg tudtam tenni hogy a közösségi oldalakon a hozzám eljutott információkat megosztottam hátha ez segíthet. Természetesen egész idő alatt a fülem a rádión volt és elsősorban a helyi médián mert ők jó három napon keresztül szerveztek kértek, adtak izgultak és jó keveset aludtak és nem döngedték a mellüket és bár sajnos közvetlenül nem tudtam a győri Oxygen Media munkatársait segíteni ezzel együtt jó érzés volt hogy annak teljes tudatában teszik ammit tettek hogy bizonyára voltakkk olyanok a hóban elakadva akik csak tőlük szerezhettek információt. Megígértem hogy nem írok negatív bejegyzést az előző hétvégi helyzetről de egyet engedjetek meg hogy azért döbbenetes volt hogy az országos rádió rendelkezésére álló hullámsávokat nem használták vagy is én nem hallottam arra hogy oda is eljussanak akár idegennyelven is a hírek ahova a helyi hírközegek adói nem “látnak be” ez számomra felfoghatatlan. És igen a még most is létező rádióamatőrök továbbítottak a kamionosok részére angol-német-bolgár-román nyelvű üzeneteket.
Ezekben a pillanatokban is természetesen Szuzi kutyus végig ott volt mellettem és jött hozta a kötelét oda nyomta a fejének a “kocka” részét és símogattatta magát.
Meg kel említenem azért azt is hogy mióta kutyám van ( először Prézli és most Szuzi) sok történelmi pillanat úgy ragad meg az emlékezetemben hogy pontosan tudom hol és mit csináltam én és a kutya is merre volt, 1999-ben a teljes napfogyatkozáskor például Prézli feküdt a szobában keresztben az erkély ajtó előtt, most pedig I. Ferenc pápává történő megválasztásakor épp Szuzi mellett feküdtem a földön aki biztosan megérezhetett valamit met bár a rádióm nem volt hangos de amint az egyházfő a tömeg elé lépett és beszélni kezdett akkor a kutya felkelt visszatért az egyik kedvenc kötelével és barátságosan belenyomta a vállamba tudtomra adva hogy igen öröm az van de ha örömre van energia akkor a kiskutyával is lehet játszani. Ugyan így járt el akkor is mikor is ágyból televíziózva követtem kedvenc csapatom a Fc Barcelona fontos visszavágóját és a szerzett gólok utáni örömöm mintegy megkoronázása gyanánt Szuzi vagy megbökött vagy rátette a fejét a hasamra vagy ami teljesen váratlanul ért a vizes orrával megbökte a homlokom közepét.
Hogy a bejegyzés azért vidám véget érjen drágaés mégdrágább olvasóim megosztok veletek Szuziról egy olyan információt amit én sem tudtam egészen március 14. napjáig.
“Kémeim” jelentették hogy Szuzi a nagy tömegben úgy közlekedik hogy közvetlenül nem tör magának és nekem utat hanem a “megfigyelt” idő alatt azt csinálta hogy kinézett magának egy cicát, akarom mondani egy cicanadrágos lányt aki előttünk ment és besorolt mögé azt gondolva hogy majd töri nekünk az utat és így biztonsággal tudunk közlekedni. Tegnap a navigátorom biztosabbra ment az “úttörő” személy választása tekintetében mert a pályaudvaron egy guruulós bőröndöt toló mögé vette az irányt gondolva hogy ha a kerekestáska elfér akkor biztosan nem megyünk neki semminek.
Prézli “Nyuszi” módszere az volt hogy úgy kerülgetett hogy szinte táncoltunk egy embert jobbról a következőt balról, picit szerintem önmagát is bátorította hogy ugye mennyire jól végzi a munkáját és az ő lelkületére jellemző volt hogy a byőri belváros keskeny utcáin ő ha baloldalunkon volt fal akkor szorosan odanyomódott hogy biztosan elférjünk. Drágámnak az egyik gyengéje a vasúti kerengős átjáró volt nem bírt beleférni a pici púpos fejecskéjébe hogy miért kerengünk erre-arra mikor az autók mellett veszély nélkül elférnén, és szánjuk-bánjuk bűneinket de annak idején Balaton Boglárkán mikor mentem a strandra vagy onnan haza nem is egyszer így keltünk át de szigorúan akkor amikor szabadjelzés volt.
Ha már utazással kezdtem hadd fejezzem is be úti emlékeimmel és bízom benne hogy semmiféle burkolt reklámot nem valósítok meg viszont mostanában eszembe jutott a vonatozós vasárnapjaim gyermekkori emléke amivel motiválni lehetett az utazásra és ez az ún “utasellátó szelet” aki esetleg nem ismeri egy többszörösen csokis és belül krémes alkotás és ha valaki tudja honnan lehet szerezni privátban küldje el bátran, de azt képzeljétek el hogy egyszer a kabátomban hagytam ezt az édességet és valahogy lelógott a fűtőtestre én csak nagy mohósággal kibontottam a csokiszerűség csomagolását és elmondhatatlanul sikerült magam összekennem és ne a mostani gyorsvonati vagonokat képzeljétek el hanem mondju az 1989 bélieket amikben nagyon ritkán volt víz a mosdóban.
És hogy mindenki nyugodtan és békességesen legyen ezért a két labrador 🙂
Távkapcsolat
2014 december 2. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Olyan „őszi fel „ vagy letámadás szemtanúi lehettek mert hogy a Vasabi újra csíp.
Hogs merre jártam és mivel foglalatoskodtam az utóbbi időszakban ezekről is fogok írni de nem most…
Most igen a távkapcsolatoknak kísérlem meg szentelni írásom bízva abban hogy még nem öregedtem meg és fog a „ceruzám” „hegye”.
Akik olvasták régebbi bejegyzéseim esetleg ismernek tudhatják hogy van rutinom a távkapcsolatok terén, ez nem azt jelenti hogy ismerem annak a receptjét hogy a távollévő felek mely módon kommunikálhatnak a leghatékonyabban.
Az első ilyen próbálkozásom 2007-ben volt, hiszen ekkor jutottam hozzá életem első vezetéknélküli billentyűzetéhez és számomra maa volt a csoda hogy fotelból, ágyból lehetett gépezni esetemben még az sem volt szükséges hogy a képernyőt lássam mivel a felolvasó minden számomra fontosat kimond.
Ezzel a bizonyos billentyűzettel az volt a vicces, hogy ha az elem lemerült, vagy újra aktiválni kellett, akkor egy toll vagy ceruza hegyével az egyik pici tartóláb mögött egy lukban egy gombot kellett megnyomni, ami esetemben vagy sikerült, de inkább vagy nem, és ekkor „felgyújtalak” és anyázások következtek.
Aztán elromlott ez a billentyűzet, és nem is olyan rég gondoltam rá hogy vezeték nélküli eszközt kellene vennem, egy ugyanilyen fejhallgatóval mert akkor aztán a lakás bármely pontjáról lehetne kalózkodni a neten.
Be is szereztem az eszközöket, sajnos a szaküzletbe éppen zárásra értem oda így idő nem volt arra hogy megmutassák effektíve mi és hogyan működik. Otthon aztán a fejhallgatót kis szöszmötölés után üzembe is sikerült helyezni, viszont a billentyűzettel gondjaim akadtak, hiába, megöregedtem, ugyan is a csomagban volt egy billentyűzet, egy usb kábel, és valami mütyür. Gondoltam hogy biztos a kábelben lehet a vevőegység, ezt csatlakoztattam is a pc-hez de semmi nem történt. Próbáltam felismertetni és még ezer trükköt de semmi eredmény. Aztán kezdte kapizsgálmi gyengülő elmém hogy valószínűleg az általam mütyürnek degradált dolog fontos része a szerkezetnek, mivel ez a vevőegység és ezzel kommunikál a billentyűzet. Rendben, de honnan a csudából tudhattam volna ha 7 évvel ez előtt még egy jóval nagyobb monstrum volt a kezemben?
A történet végül is boldog véget ért, mert működik az eszköz, viszont én továbbra sem tettem le a vezetéktelen dolgok beszerzéséről.
Régóta szerettem volna magamnak beszélő kinti és benti hőmérsékletet is mutató hőmérőt, és már-már úgy is volt hogy lesz iylenem az USA-ból , de sajnos amit a vakos üzlet küldött az szép nagy számokkal írja a hőmérsékletet de egy „vak „ hangot nem beszél. El is voltam keseredve, viszont három hete találtam egyet ami pontosan ilyen Németországban és meg is rendeltem, sőt meg is érkezett. A szépséghiba az volt, hogy bár a vevő és a külső jeladóhoz is voltak elemek, a vevővel semmi gond nem is volt, de a jeladót szét kellett ahhoz csavarozni hogy az elemeket a kis-testébe az ember elhelyezze, de mivel én még akkor nem tudtam hogy van erre szolgáló csillag-csavarhúzóm ezért a Bécsben közelemben lévő kínai bácsit kértem meg. Ő ezt aztán el is végezte, annyi hiba történt a kivitelezésbe hogy nem azokat az elemeket tette az eszközbe amiket én szerettem volna. Amúgy a hőmérő kiválóan megy, bár picit panaszos a hangja (ilyen a gyári), de gondoltam mivel a hétvégén úgy is haza fogok utazni Győrbe, majd a családdal kicseréltetem a megfelelő elemekre a rosszul betetteket. Az ikertesóm ezt meg is tette, sőt elmondása alapján egy „reset” gomb és csatornaváltó is van a külső egységen, azonban mivel a nagytestű Ndk (mivel Drezdai) hőmérő állomást nem vittem magammal így tesztre nem volt mód.
Tegnap, megérkezve Bécsbe, kipakolva a dolgaim izgatottan kérdezném hogy mennyi a külső hőmérséklet viszont választ nem kapok… Tudjátok, vagy ha nem, most megtudjátok milyen türelmetlen vagyok, azonnal reszetelni és kísérletezni szerettem volna, viszont fogalmam sem volt hogy hogy szedjem szét a hőmérő vevőegységét, és tegnap vasárnap lévén a kínai bolt sem volt elérhető. Kotortam a polcaimon, és találtam egy mini szerintem alkalmas csavarhúzót, és feszt nekiálltam buherálni és közben aggódtam hogy „nemám elrontom”, illetve hogy ha a csavart leejtem, akkor megtaláljam és Szuzi ne ejtse le… Amilyen hülye szerencsém van, a négy csavar közül három engedett is de a negyedik nem, csaknagy unszolásra, és így sikerült a kívánt műveletet elvégezni, ami még nagyobb csoda hogy össze is tudtam rakni a pici kis kockát úgy, hogy el sem ejtettem, magam sem szúrtam hasba vagy más testrészen a csavarhúzóval.
Ami nagyon bennem maradt, hogy létezik már vezetéktelen telefontöltő, sőt tervezik a vezeték nélküli víz elterjesztését is. Én őszintén bízom benne hogy ezek az eszközök hibátlanul működnek majd, és ha épp a telefonom tölteném akkor nem kapok egy nagy vízsugarat, és fordítva, ha inni akarnék akkor nem rázza meg valami a nyelvem…
Oldal ajánlása emailben
X