“Nyári gyerekek a Balaton parton” is…

2018 szeptember 10. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

„Megint elmúlt egy nyár…”
Sajnos kedves 100 Folk Celsius nekünk nem volt túl hosszú, inkább intenzív. Az már igaz amit énekelnek hogy hűvösebbek az éjszakák de legalább már nem esik folyamatosan az eső.

A nyár az elmúlt de én nem az egész nyár folyamán voltam szabadságon, így a futball világbajnokságot is végig dolgoztam, de ami mérhetetlenül boldoggá tett hogy az ikertesóm segítségével Bécsben is tudtam a magyar televízión követni a közvetítéseket. Próbálkoztam én az ORF csatornájával is, de valahogy túl kevés volt az információ amit kaptam, pedig itt létezik egy ún „második csatorna” látássérültek / vakok számára de a leírás ott sem volt a kedvemre való…

Intenzív lett az élmények miatt is ez az egy hónap és azért is mert úgy szerettük volna megtervezni a programokat hogy regenerálódni is lehessen és ami halaszthatatlan azt Magyarországon el tudjuk intézni.
Nem az a célom hogy mint annak idején az oskolában fogalmazást írjak az élményeimről de a készülő írásaim vélemény nyilvánítások, illetve felhívás akár keringőre hogy szóljatok hozzá, mondjátok el a gondolataitokat a benyomásaimmal kapcsolatosan.

Apropó iskola, bizonyára ismeritek de ide passzítom:
Vasutas kisfia az első iskolai napja után panaszkodik:
„Papa, becsapás az egész iskola, már az első nap hazudnak!”
Apuka: „Mi a baj?”
Kisfiú: „ki van írva hogy 1. osztály de az egész fapados!”

A fapadosságról még lesz szó és én úgy szeretnék jót írni a Mávról, de keveset tudok, ennek nem az az oka hogy a farom már csak a repülőt vagy a railjetet tudja tolerálni,mivel nem vagyok nagy meg van az az előnyöm hogy kis helyre is beférek így az ülésekkel kevés gondom szokott akadni, csak példálózó jelleggel azért :
Tudom hogy a Balaton északi partjára közlekednek olyan vonatok amelyeken intercity kocsik találhatók, de mi olyat fogtunk ki oda mert a kerekesszékes szállításra egy ősrégi kocsit jelöltek ki és mi kutyával is oda lettünk parancsolva, visszafelé pedig az egész szerelvény hangos, huzatos és koszos-büdös Wc-vel ellátott garnitúrából állt. Az már teljesen természetes hogy a vonat lépcsője olyan meredek hogy mivel Szuzinak már öregszik a csípője inkább kézbe vettem és felpakoltam amivel nagy jajjveszékelést váltottam ki hogy nehéz és hú és azta, de senki nem szólt volna a „szurkolók” közül hogy vigyázzak mert a lépcsőt egy oszlop osztja ketté, így jó kos módjára fejjel mentem az oszlopnak. Nagyon érdekes hangja volt, igen szépen berezonált de az is lehet hogy az csak a saját koponyám volt de ingyenkoncert a Máv szinfónikusoktól…

Még egy picit „vasútkodnék”, mivel magyar vonattal Horvátországba is elutaztunk, Szlovénián keresztül a horvátországi Pulába, a magyar ötletes „Sea you” vonat Divacáig közlekedett. A Máv azt írja az ismertetőjében hogy ez egy retro vonat, az utazó közönségnek ennél képtelenebb szembeköpésével kevés helyen lehet találkozni.
A mi pechünk volt hogy ahová utaztunk nem közlekedett hálókocsi tehát nem arról van szó hogy spórolni akart volna az ember, hanem hogy nem lehet konfortosabban utazni. Értem én, hogy nem minden a vasúttársaság számlájára írandó, hogy pályafelújítás miatt az Isztriára tartó vonat is a Balaton északi partján közlekedett, azt nem mondanám hogy száguldott a csomó lassú jel tehát sebességkorlátozás miatt. Igazából még tizenöt órát is ki lehet bírni ülve vagy valahogy támaszkodva és a nyár sokkal alkalmasabb a vasúti pálya karbantartására mint a tél, de ezen a vonaton is ahogy a mosdó kinézett.
A visszaúton esőben jöttünk szinte végig, és a hevesebb zivatar bizony befolyt az ablakon, és ezért tartom ízléstelennek a „retro vonat” kifejezés használatát, ráadásul az oda úton a vonat tele volt és sok magyar is utazott a tengerhez akár egyetlen napra akár egy rövidebb hétvégére, és elszomorító volt látni hogy Magyarország egy ilyen vonattal mutatja meg a nemzetközi színtéren hogy mit is tud.
No de elég a Máv-veregetésből, most hallottam hogy ma Vác és Budapest között is irdatlan és áldatlan állapotok voltak…

Nem magunk miatt de izgalommal vártuk a vonatozást mivel Szuzi még ilyen sokat sosem utazott, (időben) de amikor a vonat több mint tíz percet várakozott, akkor szépen meg lehetett sétáltatni.
Hosszabb azonban leírni ezeket a negatív dolgokat mint amennyire ezek befolyásolták a nyár hangulatát, mert tapasztalatok gyűjtésére abszolút alkalmas volt ez az egy hónap, például mindenképp el szeretném mondani hogy a 90 Decibel csapata (nézzetek akár utána a honlapjukon hogy mivel is foglalkoznak) szóval ők szerveztek vakok és látássérültek számára Horvátországba egyhetes nyaralást, és itt olyan tengerparti strandon lehet lubickolni illetve úszni ahol három kötél mentén tájékozódhat az ember, kettő a parttal párhuzamosan fut egy pedig merőlegesen rá és ez azért fantasztikus mert ha úszni támad kedved nem kell valakit magaddal „rángatni” hogy gyere már velem úszni. Feltett szándékom hogy utána fogok járni milyen módszerrel rögzítették a kötelet és a bójákat, mert igen ezeket számolva lehetett tudni hogy milyen messzi még a cél. Sokan azt gondolják hogy a vakember számára az akadálymentesítés azt jelenti hogy mindenhová gps navigációval közlekedik, bár nekem is van okos órám ami a vízben is használható de a nedvesség miatt az érintőképernyő nem igazán működik max az úszás után lehet kényelmesen lekérdezni hogy mit is teljesítettünk.
Csodálatos volt azt is átélni hogy bár varázslatos egy messzi sivatag, vagy tengerpart, de amikor igazán szabadnak éreztem magam az a badacsonyi hegyitaxiban volt, még sosem utaztam ilyennel de mivel egyikőnk sem lát a párommal nem csupán azért vettük igénybe ezt a szolgáltatást mert feltétlen ki szerettük volna próbálni hanem az úticélunkhoz az Imre Pincéhez nagyon más lehetőségünk nem volt feljutni. Nem mondom hogy féltem a terepjáróban de egyszerre nyújtott élvezetet maga a száguldás hogy érzi az ember a terepviszonyokat, és közben koncentrálni és kapaszkodni is kell, Szuzira is figyelni bár őt annyira nem hatotta meg ez az utazás, annál inkább a megérkezés után egy jó illatú növény.

Madách után : a gép még nem forog és az alkotó nem pihenhet tehát készülnek a bejegyzések az élményekről, de bevallom egy hete dolgozom de az első nap minden olyan új volt egyrészt szeptember 2 volt az első nap hogy életemben spinningeltem és új cipőm is lett, ennek az lett a következménye hogy úgy éreztem magam az első munkanapon mint ha minden új köntösbe öltözött volna, enyhe izomláz és fenék fájdalom, ismeritek bizonyára az érzést hogy minden ismerős de néha az ember rosszul méri fel a távolságokat.

Itt az indián nyár, ameddig lehet élvezzük a jóidőt én pedig jövök még!

2018 július 1. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Lekvárba az ember sok módon kerülhet.
Ha megfordítom, a lekvár az emberbe illetve emberhez szintén több csatornán eljuthat.

Sorra ér véget az egyes osztrák tartományokban a tanév, és ilyenkor az élet nem egyszerű, az utolsó héten már senki nem akar odafigyelni, olyan mint ha a nyáriszünet azt is jelentené hogy ősztől nincs már semmi kötelezettség és a diák nyugdíjba vonul… Egyszer még nagyon rég hallgattam egy scifi hangjátékot ahol a fiatalok 18 évesen nyugállományba vonultak de előtte mindenféle próbát ki kellett állniuk, sport, intelligencia, és volt amelyik a szeretkezésről szólt, majd mikor egy kort elértek lettek újra aktívak, minden esetre érdekes elgondolás…
Az afféle szövetségi államokban mint Németország vagy Ausztria a tartományok igen is bizonyos autonómiával rendelkeznek például a tanév tartamának a meghatározásánál, illetve Németországban a súlyosan fogyatékos személyek egyes tartományokban más-más összeget kapnak, Ausztriában néhány éve ezt egységesítették. Miért írom le ezt? Mert a héten csúcsra voltunk járatra, a szünetre készülődő diákokat elhozták még egy picit érzékenyülni és néha elérzékenyülni.

Csütörtök reggel az első vezetett csoportom az érettségihez közeledő német diákok voltak (nem semmi lánycsapat hét fővel) és volt egy köztük aki már a kezdő instrukciók átadásakor picit mindent jobban tudott mint a látó kollega aki bemutatja a védőtartást, a bothasználatot…

„Csak lazítson Ramóna!”
Igen, ő az, a főnökasszony aki miután átvettem a csoportot még mindenhez apró megjegyzéseket fűzött, valamint nem hitte el hogy én tényleg vak vagyok mint a denevér, többször is hangoztatta hogy én csalok és éjjellátó készülékem van…
Már a határán álltam hogy emlékeztetem a szerdai Dél Kórea elleni német fiaskóra de attól tartottam hogy akkor ő megkérdezi hogy a magyar válogatott most hogy áll és nem szerettem volna a mi „belgaságainkról” beszélni. Ezzel együtt is a két évvel ezelőtti franciaországi szereplés csodálatos hangulatott teremtett úgy is hogy nem Magyarországon voltam…

Nem tudtam már azonban mit kitalálni a folyamatos kamera és hőkamera és egyéb bolondságok hangoztatása ellen, ezért drasztikusan fogalmaztam ugyan is azt mondtam a fiatal hölgynek hogy „én többet nem reagálok ha nem hiszed el hogy én tényleg vak vagyok de a végén ne hogy sírás legyen a vége…”.
Nem állt szándékomban senkit megbántani, azt azért nehezen viselem ha intelligens emberek a fejüket nem használják és csak egy megakadt lemezt pörgetnek.

„Ne üssük bottal a nyomát!”

A „túra” elég jó hangulatban folytatódott, a hölgyek nem hoztak pénzt magukkal így a bárban csak cseverésztünk majd kimentünk szép lassan a világosba. Milyen apropóból azt nem tudom de Ramóna kisasszony utolsó ként érkezett és hála istennek sírva azért nem fakadt viszont meglehetősen lefagyott amikor meglátta hogy én nem „művak” vagyok annyira feldolgozásra várt az információ hogy a fehérbotot is majdnem magával vitte és ha nem szólok kíváncsi lettem volna mikor veszi észre hogy egy hatalmas periszkópot visz magával…
Nyilván aki oktat vagy hasonló programokban vesz részt nem veszi ezeket a szívére, én igazából jókat szoktam derülni a megjegyzéseken viszont alapvetően nehéz úgy valakit a sötétben irányítani ha nem bízik bennem vagy a szavahihetőségemben.

A történelem ismétli önmagát?
Egyes elméletek szerint igen, illetve nem teljesen hiszen párszáz évenként ugyan azok a folyamatok játszódnak le, válságok, fellendülések, stagnálások de egy magasabb szinten. Elképzelésem sincs hogy igaz-e ez vagy sem, azt tudom hogy ha nagyon kutatnék akkor az én eddigi pályafutásom alatt találnék ezt alátámasztó tényeket.
Ami nem kérdés hogy ha semmi közbe nem jön akkor csütörtök után jön a péntek és én akkor is dolgozom és vezetek, és az első csoport kis késéssel érkezik, viszont ahogy azz előző napon szintén Németországból, és szintén volt egy Ramóna aki irányított bár visszafogottabban. Ismeritek bizonyára az Idétlen időkig című filmet ahol a főhős mindig ugyan arra a napra ébred, bizonyos napokon erősen kell koncentrálnom hogy ne érezzem azt hogy megzizzentem, mikor a város ugyan azon pontján két egymás utáni napon ugyan olyan hangú emberek kérdezik ugyan azt…

Biztos ami biztos, ennél a csoportnál (amúgy szintén nyolc lányból tevődött össze) már az elején deklaráltam hogy nincs éjjellátóm, illetve volt de eladtam mert vak vagyok és a pénzből inkább Szuzi kutyának vettem valamit… Nem is kételkedtek abban hogy lökött vagyok.

Vidámra sikerült az „utazás”, van egy hely ahol mindenkinek szabad ülést kell keresni és voltak nagy „mellényúlások”, röhögések, visítások…

„nézzék a kezem, nem csalok!”
A csattanó itt is a világosban ért utól, majdnem elrohantam mert ahogy említettem is kis késésben voltam mikor is a csoport újra odajött és egy kis csomagott a kezembe hogy ők ezzel készültek és hálásak az élményért, a csomagban egy kártya volt található amit még nem szkenneltem be tehát még kiderítésre vár mi áll rajta, és egy házi készítésű lekvár. Ha nem is pirultam bele de meglepődtem rendesen a gesztustól.

„A meglepetés borítékolható?”

A nap további része nem mindig volt ilyen gördülékeny, és mivel vacsora is volt hosszú napról beszélünk bár már éjfél előtt pár perccel haza is értem.
Rendezem a táskám, mutatom otthon a lekvárt hogy na na nézd ezt kaptam, forgatom a borítékot az üdvözlő lappal erre kiesik valami belőle. Jön a körbetapi megpróbálva nem lefejelni a szekrényt, és legnagyobb meglepetésemre tizenöt Euró esett még ki… Na de lányok ezt igazán nem kellett volna…

Most meg én nem találtam a szavakat…

Mosst indulok szavakat és pénzt keresni, „Vár a munka a kertben”, és továbbra is hajrá Spanyolország és az uruknak meg baráti ölelés és ne felejtsétek nem minden az aminek nem látszik!

“Édes” “Víz”

2018 június 25. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

A szent világbajnokság közepedte most én egy más történettel jelentkezem, nem is túl hosszan. Nyilván a labdarúgás és az események követése is meghatározza a napjaimat mostanság (így a környezetemét is) ezért mégegyszer elnézést kérek a túlzott reakciók és a hangos közönség miatt.

A nyár és a forróság most így a 19 fokos hidegben távolinak tűnik, de nemsokára újra jön a felmelegedés és az ami ezzel jár. Nyilván akár embernek akár kutyának érdemes odafigyelnie hogy elegendő folyadékot vegyen magához, az embereknél újabban arra is hogy ne igyanak túl sok vizet, a kutyák illetve az állatok nem ilyen bolondok…

Egyik kutyám sem volt az a nagy vízfogyasztó, Prézli még kevesebbet ivott mint Szuzi és gyakran adódott félreérthető helyzet mikor sokan minden áron itatni akarták volna a kutyát, elfeljtve azt hogy ha egy kutyának lóg a nyelve akkor az nem feltétlen jelenti hogy szomjas csupán párologtat hogy hűtse magát.
Helyes dolog ha a kéretlen „itató” még minket tol le hogy „de miért nem iszik a kutyája”, illetve ha ott hagyja akár vonaton akár egy étteremben a tálat itató edényt a széknél és a „bolond vakja” meg placcs belelép… Nem baj, követjük a búvár Kund hagyományait és akarva akaratlanul is megmerítjük a lábunkat, mondjuk ez cipőben és zokniban nem mindig ilyen vicces.
Jöjjön akkor egy rövid hír amit a NL cafén is olvashattatok:

https://www.nlcafe.hu/eletmod/20180622/nem-hajlando-viz-ad-kutya-kavezo-hoseg/

Előfordulhat, hogy az ember elfelejt vizet vinni magával, vagy váratlanul nyúlik hosszabbra az út, ezek a „csomag részei” Ahogy látható is, a képen a nyakamban egy kimondottan kutyák itatására használható kulacs és itatótál van, de amikor 1998-ban elkezdtem kutyázni akkor ilyenem nem volt sőt előfordult hogy megfelelő kutyatál sem. Meleg helyzetbe azért Prézlivel is kerültünk és mivel nem túl nagy a tenyerem volt hogy mások segítettek megitatni a jószágot egy kútnál mert valahogy tál vagy itatásra alkalmas eszköz nem volt a közelben.

Egyszer (ez emlékezetes eset számomra) egy hatalmas marok jött segíteni az itatásnál, történt hogy 2001-ben egy Magyarország határán végig gördülő tandemtúrán vettem részt ahová Prézli is elkísért, és Vas megyében egy apró faluban voltunk, betértünk egy kocsmába kávézni viszont a kutyatálat a buszban hagytam. Egy „duplán kovács” egy igazi úr felajánlotta a segítséget hogy megitatja ő Prézlit, igen a neve és a foglalkozása is kovács volt és hatalmas mancsa volt. Mivel az ivókutat bonyolult lett volna megközelíteni felajánlotta hogy „fiatalember adja csak ide bízza csak rám a kis kuszit”, és én így is tettem. Volt a kísérők között aki aggódott hogy mi lesz ha lelép az ipse a kutyával de mondtam neki hogy egyrészt itt mindenki ismer mindenkit, másrészt nagyon feltűnő lenne hogy a kovácsuk hirtelen egy segítő kutyával mászkál…

Nem vagyok egy műszaki / technikai zseni de hihetetlen hogy sem az étterem alkalmazottjainak sem egy vendégnek nem jutott eszébe hogy egy műanyag palackot félbevágjanak és az aljából megitassák a kutyát, persze elképzelhető hogy nem is ivott volna azért csak lett volna erre megoldás. Aki figyelmesen olvassa a rövid hírt feltűnik hogy valószínűleg Ausztráliában nem minden helyre kötelező beengedni a vakvezetőket, ez is érdekes adalék, csak közbevetőleg biggyesztem ide hogy Svédországban ha a vendéglátós úgy dönt hogy nem enged be segítőkutyát sem akkor nincs mit tenni, ez a törvény…

Hogy is reagálnak egy picit Délebbre a kutya itatás kérdésére? Na nem Ausztráliától hanem Magyarországtól viszonyítva:

Hurrá tavaszi szünet, irány Grancanaria és a repülőn ülve vettem észre hogy Szuzinak nincs tányérja, komolyan ott tartottam hogy én visszafordulok, eltérítem a gépet, de kell hogy legyen megoldás. A párom mondta hogy de biztos kitalálunk valamit, nyugodjak meg..

Mikor jött az etetés és itatás ideje el is ment a szálloda éttermébe és mondta hogy szeretnénk a kutyust megetetni illetve megitatni tudnának-e esetleg egy hétre adni egy fazekat vagy tálat. A konyhások hosszan tanácskoztak, majd két teljesen etetésre és itatásra megfelelő tállal érkeztek vissza, mondta nekik hogy „egy elegendő lesz”, de hát ők csak erősködtek hogy „nem-nem egy a víznek, a másik a tápnak”…
Azt is nehezen fogadták el hogy Szuzi nem eszik maradékot és szívesen meg is töltötték volna az edényt de sikerült elmagyarázni hogy így is sokat segítettek.

Azt gondolom tehát az ausztráliai esetről hogy lehet itt vizsgálgatni a dolgokat de ahol emberség és megértés van ott egy kutya megitatása igazán nem jelenthet akadályt. Nem ismerem az előírásokat de azt gondolom hogy teljesen mindegy egy edényből, tányérból ember vagy kutya ivott azt olyan technológiával kellene elmosni hogy ez a tény ne számítson. A vak férfit is megértem hiszen nem tudni mennyi ideje kutyázik elképzelhető hogy még bírta volna a kutya víz nélkül és így picit túl reagálta a dolgot, de ha esetleg Bécsben vagy Magyarországon jár akkor szívesen adok neki egy itató tálat és üveget.

Kíváncsi vagyok idén nyáron milyen tapasztalatokkal gyarapszom, ha minden úgy alakul ahogy én szeretném akkor augusztus elején irány Horvátország Isztria.

Ma estére viszont Hajrá Spanyolország!

2018 május 14. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Amint láthatjátok, túléltem a május első napját és munkanapját mivel ismét jelentkezem. Nem „Sportos” bejegyzés készül de nem állhatom meg gratuláció nélkül, a győri kézis lányok tegnap este egy jó adag adrenalin lökethez juttattak, munkából megjőve a hosszabbítást volt szerencsém hallgatni (természetesen középhullámon mert én ilyen analóg vagyok) és valószínűleg hangosan szurkolhattunk mivel a felső szomszéd aki iráni csak járkállt a lakásban nem tudta mirevélni a hangzzavarrt. Ezt a témát azonban majd más alkalommal még kivesézem… Ezen a bizonyos „Munka ünnepe” munkanapon nem lettem hős élmunkás hiszen az öt és fél órából amit dolgoznom kellett volna ha két és fél órát aktívan töltöttem akkor lehet hogy sokat mondok. Érdekességben nem volt hiány, mert egy nagyobb diákcsoport érkezett Luxemburgbóll azt lehetett érzékelni még mielőtt a sötétbe behozták volna őket hogy jókedvűek. Nyolc vendéget kaptam, hat diák és hátul valamint elöl egy kísérő, nem tudom milyen iskolába jártak de szerintem legalább a 18-at betöltötték. Sosem jártam még Luxemburgban, azt tudtam hogy a francia és a német a hivatalos nyelv de egy idő után feltűnt hogy ugyan nagyjából értem amit egymással beszélnek de ha meg kellene ismételnem a mondatot azt már nem tudnám tehát egy órán keresztül hallgathattam a luxemburgi nyelvet, egy német dialektus és francia nyelv keverékét. Aki beszél németül is angolul is a hollandokat vagy flamandul beszélőket megérti legalább is én megértem de úgy keverni a két vagy három nyelvet ahogy ők teszik nem tudnám így ezen a keddi napon is maradtam a németnél amit ők nyilván értettek. Kis kitérő ha már a nyelveknél tartunk, tavaly nyáron fordult az elő hogy „kiscsoportos” vezetés alkalmával egy anyuka egy kisgyerekkel jöttek és az anyuka néha megállt és mindent még az irányokat az összes instrukciót lefordította svájci németre pedig olyan sok különbséget nem vettem észre a fordításnál. Szuper dolog ez a regionalizmus, igen is támogatni kell a kisebb nyelvek megmaradását, fejlődését, vagy legyen szó egy ritka nyelvváltozatról, de ha ez már a kommunikációt nehezíti én azért picit leadnék a büszkeségből és az otthon használt nyelv mellett az irodalmi németet sem hanyagolnám el. Nem kívánok véleményt nyilvánítani sem Katalónia függetlenedési törekvései ellen, sem mellettük, de bizarr volt hogy mikor Barcelonában valami egyszerű dolgot kérdeztem egy újságárustól spanyolul ő katalánul válaszolt pedig láthatta hogy nem helyi vagyok sikerült azért megérteni a válaszát de hogy miért okozott neki ez örömöt azt a mai napig nem tudom. Vissza térve a történethez a vezetés jó hangulatban folytatódott tovább, jól megbeszéltük hogy ki honnan érkezett picit tartottam attól hogy a csoport pikáns megjegyzéseket tesz ha kiderül hogy magyar vagyok utalva a 2017 őszi Luxemburg és Magyarország közt lezajlott barátságos mérkőzésre… Azért a nap tartogatott még pozitív meglepetést számomra, hiszen az általam utoljára vezetett csoportban egy magyar apuka két magyarul is beszélő kisfiúval érkezett és a vezetés után még beszélgettünk egy picit. Még tavaly decemberben történt egy jópofa eset, bejöttek a vendégek a sötétbe, átvettem a csoportot és bemelegítés ráhangolódás gyanánt végig szoktam kérdezni hogy kit hogy szólíthatok és legalább három magyar és egyértelműen magyar keresztnevet is halllottam, és mivel Bécsben „vagyunk” ha ők nem jelzik hogy nem annyira értenek németül akkor mivel senkit nem kívánok kirekeszteni nem erőltetem a magyart. Elindultunk haladunk fokozatosan a helyszíneken, ők hárman néha de csak nagyon néha pár szót váltottak magyarul, közben azon gondolkoztam hogy vagy nem értették a nevem vagy nem is gondolták volna hogy magyar a vezető volt már olyan nagy megtiszteltetésben is részem hogy valaki azt értette a Szabi helyett hogy „Xavi” mint a Barca ikonikus futballistája… Halad szépen a „túra” és az egyik halkabb helyszínen hallom ám hogy a három magyarul beszélő diák nagyon vihog valamin és egy „tényleg megfogta a segged?” felkiáltás után már én is hozzájuk szóltam ezúttal magyarul hogy „na de fiatalok, mások is vannak itt…”. Olyan csend lett és először nem is hitték el hogy valóban magyarul szólítottam meg őket. Helyesek voltak egy picit betojtak de mondtam hogy semmi gáz jó a buli és nyugodtan tapogassák egymást de engem mondjuk hagyjanak ki… A végére maradt azért így is egy poén mert kiderült hogy a három az négy, ugyan is álmomban nem gondoltam volna hogy az egyik lány aki Sakura néven mutatkozott be ő is félig magyar félig japán. Azt mondják akkor jó a munka ha szórakoztat is ami nyilván nem mindig jön össze de ahogy láthatjátok is illetve akik nem nekik mondom hogy adó-vevő segítségével tartjuk a kapcsolatot egymással és kényelmetlen lett volna zsebre vágni a készüléket így a nyakamba akasztottam ami elég hülyén nézhet ki de ez engem egy csöppet sem zavar inkább motivál. Remélem a képet nem fejjel lefelé illeszti be a szerkesztő, sajnos erről nem tudok meggyőződni  Jobban belegondolva néha azért vigyázni kell a nyakba akasztással kézmosásnál nem szabad belehajolni a mosdókagylóba nehogy lemerüljön a készülék…

2018 május 1. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Minden újrakezdés alkalmával felmerül bennem a kérdés, lehet-e valamit újra elkezdeni, vagy csupán folytatni illetve amit az ember „újrakezdésnek” nevez az valójában egy az alapjairól a szinte semmiből létrehozandó alkotás…

Feltett szándékom hogy folytatom a blogom és megosztom a gondolataim azokkal akiket esetleg érdekel, ennél sem többet de kevesebbet semirányozok elő magamnak. Nem kívánok senki és semmi zászlóshajója szószólója lenni, de ha valakiben pozitív változást idéznek elő a gondolataim akkor az örömömre szolgál, ha mások jót röhögnek a hétköznapi esetlenkedéseimen akkor váljék egészségükre elvégre nevetni jó.

Aki esetleg régebben olvasta a blogom vagy máshol találkozott a nevemmel talán van rálátása hogy éppen most mivel is foglalkozom, de ha valaki az „újrakezdés” sok idézőjellel alkalmával talál meg engem ezesetben picit helyzetbe hoznám őket hogy ki-mi is vagyok úgy általában.

A blog adatlapján található bemutatkozás pár tényt közöl azért rólam, de picit kiegészíteném őket:
Fontosnak tartom leszögezni hogy semmilyen szervezet képviseletében nem blogolok, ha esetleg valaki megkér hogy írjak egy rendezvényükről mert sok-sok látogatót szeretnének meghívni és engem is érdekel az esemény akkor elképzelhető hogy eleget teszek a kérésnek, ezen felül ha bárki az olvasók közül témajavaslattal állna elő bátran küldjétek el a blogon hozzászólásban és igyekszem teljesíteni a kérést.
Mivel öt éve Ausztriában dolgozom és élek a párommal és Szuzi kutyussal de rendszeresen megfordulok Magyarországon is ennek okán a valamikori „császárság és királyság” mindkét oldaláról olvashatóak tapasztalataim, ha esetleg összehasonlítást teszek akkor annak csupán jobbító szándéka van.

A humán beállítottság jellemző rám, de a technikai/ műszaki dolgok is érdekelnek egy szintig, ameddig még fel érem ésszel hogy mi miért úgy működik illetve nem működik ahogy. Kilenc évig dolgoztam a jogi pályán, de mivel a pálya hagyott el engem ezért nem tekintem magam a klasszikus értelemben pályaelhagyónak, jelenleg nem is nagyon törekszem már arra hogy a végzetségemnek megfelelő állásom legyen, mivel olyan szinten nem beszélem a német nyelvet hogy jogász ként dolgozhatnék, illetve még a Bécsbe kikerülésem körül majdnem elnyertem egy állást a közszférában de az utolsó pillanatban nem volt forrás a státuszomra így az „ami nem megy ne erőltessük” elv alapján maradok a szórakoztató iparban.

Mivel is foglalkozom? Mondhatnám hogy érzékenyítő-tudatosító programban dolgozom és vagyok oszlopos tag, de ez nem mindig igaz, maradjunk annyiban hogy a bécsi „párbeszéd a sötétben” nevű kiállításon dolgozom és néha sikerül érzékenyítenem néha nem, és mint ahogy a képen is látható néha sikerül nem elejtenem a sok láda üdítőt egy ún „molnártargoncára” pakolva. Ha esetleg valaki nem látná a képet, akkor nekik mondom hogy ez a kis kocsi egy elmés szerkezet, rá lehet tornyozni a Kólás ládákat jelen esetben, a járgány kétkerekű és az ember maga felé döntve kis erőbefektetéssel nagy tömeget tud megmozgatni. Tehát, ládák egymásra de szorosan hogy ne csússzanak szét, bedöntés és mehet a menet.
Szerénytelen nem szeretnék lenni, nyílván valamit át tudok adni a látogatóknak de hogy mit ez számomra ritkán derül ki. Aki esetleg még nem járt ilyen sötétben mászkálós rendezvényen, akkor ajánlom a „Dialog im Dunkeln”-t és szintén a „Láthatatlan Kiállítás”-t is és előre is elnézést kérek de senki kedvéért nem fogom összehasonlítani a két intézményt és titkokat sem elárulni, menjetek el járjátok végig mind a kettőt, én a Láthatatlan csapatával is nagyon sok jó élményben vettem részt, legutóbb 2016 őszén a svédországi kiállításon taníthattam be a munkatársaikat.
Sokat olvashattok majd szintén kutyákról és vakvezetőkről mert Szuzi és a valamikori Prézli kutyáimról gyakran teszek említést.
Igyekszem képekkel is feldobni az irományaim, lehet hogy sok lesz az ismétlődés de nem minden helyzetben tudok képet készíttetni, Most például a másik kép amit közzé teszek az Szuzit ábrázolja a nagyon puha és új kutyaágyán ami egy báránybőrrel van letakarva.
Kezdetnek (akár újrakezdetnek) legyen elég ennyi, holnap én munkával ünneplek és a búcsú felkiáltásom jobb megértéséhez ajánlom a körültekintést valamely spanyol szótárban, a mi hamarabbi újra jelentkezésig :

„Viva los Labradores”!

“Nyolc óra munka…”

2017 január 19. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sosem tudtam elképzelni… Milyen azoknak a nagy íróknak költőknek akik leülnek és írnak, regényeket, szívhez vagy kevésbé szívhez szóló költeményeket csak úgy. Bizonyára az én személyiségemből fakad vagy a mostani élethelyzetemből hogy gyakran eldöntöm hogy „most ezt megírom a blogban tuti,” aztán mire a géphez ülök már nem ugyan az nem olyan intenzív az élmény. Majd kipróbálom hogy felveszem a szöveget diktafonra. Mondjuk lefilmezném a reakciót ha akár a metrón akár a városban valahol csak úgy megállok, Szuzi leül és lefekszik én összehajtom a botom előveszek egy hangfelvevőt és elkezdem mondani a magamét… Tegnap aztán arra jutottam hogy nem is mindig kell nagyívű filozofálgatásokba kezdeni a bejegyzésben lehet hogy elég ha az ember leírja hogy mi történt vele hiszen nekem aki átéli az eseményeket ha nem is unalmas de majdnem mindennapi ha más olvassa akkor elképzelhető hogy talál benne újdonságot. Nyilván értelmetlen lenne a világgal megosztanom hogy a munkám során már megint egy érdektelen iskolás csoportot vezettem illetve hogy egy türelmetlen család látogatott meg minket, viszont mint egy szerencsés aranymosó ha kiválogatom az érdekesebb hangulatokat személyiségeket a sok tucatnyiból akkor talán nem csak nektek lehet érdekes de számomra is hozhat új tanulságot ha leírva a történetet mint a sportközvetítésekben a lassítás során új mozzanatokat fedezhet fel az ember. Ki ezt ki azt hagy hátra és ki tudja mit visz magával… Ha az alcímnek megfelelően az utóbbi négy napomra vissza tekintek akkor meglehetősen vegyes a kép a kiállítás vendégeit elnézve. Ami a szösszenetek előtt fontos megjegyzés hogy akik még nem jártak sötétben zajló rendezvényen „kiállításon” a legkülönfélébb élethelyzetek kerülnek szimulálásra a tökéletes sötétségben egy vak vagy látássérült kísérőt kapnak a vendégek és ha olyan az objektum a végén egy bár is található ahol lehet inni valamit az „időleges vakság” állapotában. Az egyik érdekes beszélgetés éppen úgy zajlott hogy én a bárban dolgoztam és a vendégek a vezetés utolsó tizenöt percében találkozhattak velem és kérdezhettek. Talán onnan indult a gondolatok sodrása hogy találgatták az akcentusomat hallgatva hogy biztosan olasz vagyok, de arra nem gondoltak volna hogy magyar vagyok. Valahogy mégis maradtunk a tengernél és az olasz csizmánál említettem nekik hogy én eddig csak egy napot voltam ott Velencében és ezt kevésnek tartom nem feltétlen Velencét látogatnám meg de tengerpartot mindenképpen méghozzá olyat ahol Szuzi kutyusom is szívesen látott vendég. Két éve akartunk Szicíliába menni viszont az utazási iroda nagyon lebeszélt róla mert hogy nagyon meleg van és szegény Szuzi. Ezt elmesélve a vendégeknek ők azt mondták hogy meg értik a helyzetet és van megoldás mert ők is nagy kutyások és Bibionéban vannak kifejezetten kutyás strandok és szállodák vagy apartmanok is. Hálás vagyok nekik hogy a tudomásomra hozták ezt a tényt mert még az is lehet hogy idén nyáron leteszteljük hogy mit szólnak hozzánk. Ami mindenképp előnyös lenne hogy most nem feltétlen szeretnék 8-10 órát repülni a tengerig mint annak idején Martinique-re mondjuk ott aztán senkit nem zavart Szuzi mert természetes de nem elhanyagolt partszakaszok voltak. Sokat még nem kutakodtam a bibionei szállások után de egy tisztázandó pontot már látok mégpedig hogy hangsúlyozottan írják hogy a kutya az étterembe nem vihető be de én Szuzit nem szeretném a szobában hagyni hogy halálra aggódja magát hogy a párommal hova mentünk és ő nem tud vigyázni ránk. Ez még csak egyenlőre terv, tervezet meg fogom kérdezni az olasz segítőkutyásokat hogy pontosan milyen szabályok is vonatkoznak ránk mert nem szeretnék bakot lőni. Még 2007-ben mikor Prézlit vittük horvátországi nyaralásra kerestem meg az ottani kutyaiskolát és e-mailben kaptam egy horvát és egy angol nyelvű leírást a kutya jogairól ami azért üdvös mert én is tisztában oltam azzal hogy mire hivatkozhatok és nyomtatott formában ha valaki kételkedne hogy hová is jöhet be vakvezető kutya akkor elég oda adni neki a jogszabályi hivatkozást is tartalmazó anyagot. Ott nem volt semmi gond a „beengedem-nemengedem” témakörben egy kirándulásokat szervező ügynök ágált nagyon a kutya ellen így nem mentünk velük a hegyekbe viszont sem hajón sem tömegközlekedésen problémázás nem volt. A szállást meg kifejezetten kutyásnak hirdették és velük meg nyelvi gondok nem adódtak hiszen vajdasági magyar volt a tulajdonos igazi vendéglátós mediterrán mentalitással. Ha már ismét a magyarságra került a szó, akkor mindenképpen ide kívánkozik ami vasárnap délután történt. Nem volt nagy forgalom a kiállításon viszont egy öt fős különítmény feldobta a hangulatom. Akkor mint kísérő dolgoztam és a társaság bejövetelénél feltűnt hogy nagyon halkak alig szólnak, aztán mikor még közelebb értek az egyik fiatalember méltatlankodott hogy „itt aztán tök sötét van” így magyarul akkor kezdett világossá válni hogy itt valószínűleg kétnyelvű vezetés esete forog fent. Hamar tisztázásra került hogy ők egy család igazi kassai polgárok az apuka és két fiú kérték hogy magyarul is adjak instrukciókat, viszont a lánya németül beszélt és a párjának fordított szlovákra. Igazán vidám és kellemes hangulatú egy órát töltöttem velük a sötétben és érintettük persze a vak látássérült emberek mindennapjait de nem csak ez került szóba hanem a sport is és megtudtam hogy az egyik srác (közel két Méter magas volt) a Balatonfüredben kézilabdázik és az ígéretét vettem hogy ha világsztár lesz akkor mindenképp keressen engem mert az első sorban szeretnék ülni legaláb egy meccsén mert onnan a labda jól hallható és a játék folyása a mozgások a pályán abszolút vakon követhetők. Elsőre azt hitte bolondozok vele de mondtam hogy ez az igazság egy focinál a labdát ritkán lehet hallani így ott gyakran hagyatkozunk a közönség segítségére hogy mi is történik a pályán, talán életemben kétszer vittem kisrádiót futballmérkőzésre mert a többi alkalommal megkaptam a többiektől amire kíváncsi voltam vagy ha a B-középben szurkolva követi az ember a meccset akkor vigyázni kellene a rádióra, illetve semmit sem lehetne hallani, valamint egy ilyen szurkolói közegben ki kíváncsi a teljes objektív véleményre egyértelmű hogy ha az ellenfél lesre fut és nem fújják be akkor a bíró vak és én kölcsön akarom neki adni a fehérbotom, ha a rivális csapatból valaki a földre kerül akkor egyértelműen szimulál. Annak idején mikor minden második hétvégén meccsre jártam bizony így ment ez, és ha Barca drukker ként mondjuk egy Real rajongóval találkozom akár a kiállításon nyilván jó egy picit szekírozni de a teljesítményt minden esetben el kell ismerni. A végére ahogy észreveszem a bejegyzés is tükrözi nagyjából hogy milyenek a napjaim hiszen sokan meggyőződéssel vallják hogy egy fogyatékos ember csak a saját állapotából egyenesen következő problémákkal illetve azok megoldásával van elfoglalva de ez nincs így. Annak a vendégnek egy srácnak is először az volt a vezetés feléig a legfontosabb elfoglaltsága hogy nem lát milyen sötét van aztán megnyugodott de a jó lélek a bárban annyira kepeszkedett hogy annak kézzel tapintható eredménye is lett, előzőleg rendelt egy kávét és a háromnegyed bögrét magára öntötte és azért elég forró a kávénk érdemes nem a bőrön keresztül ozmózissal a szervezetbe juttatni. Ilyen esetekben picit lelki furdalásom van hogy talán nem mondom el elégszer hogy az üveget poharat biztos kézzel fogni és ha nagyon szükségét érzi valaki gesztikuláljon de óvatosabban mint fényben azért „kiborulások” történnek. A fiú barátnője azért megnyugtatott hogy a Michi gyakran ilyen szertelen ne aggódjak és nem érdemes a sötétség számlájára írni a történteket. Sajnos a németül beszélő vendégek nem értenék pedig akkor picit átformálva a klasszikust azt idézném nekik hogy : „Kezeket az asztal fölé!…”

“Vijamosz”

2016 november 7. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Ti „Cafoztatok” már?

Utaztatok már a „Construcciones y Auxiliar de Ferrocarriles
„ villamosán?

Talán tavaly nyártól lehet velük Budapesten is suhanni és hosszú ideig nem volt egymáshoz szerencsénk, egészen tavaly ősz végéig. A jármű kellemes benyomást tett rám mert halk, tágasak a terei, működik az utastájékoztatás (a hangos is), és spanyolországi…
Nem merném leírni hogy a gyártó baszk vagy spanyol mivel nem áll szándékomban nemzetközi konfliktusba keveredni.

„Pontos” fogalmazás:
Remélhetőleg már egyre többen tudják hogy a gyógyszerek dobozán azok a fura dudorok nem valami fura sérülések hanem a braille azaz vakírással a csomagolásban lévő gyógyszerre vonatkozó hasznos információt tartalmazzák, jelesül a nevét, a mennyiségét és hogy milyen jellegű az orvosság tabletta vagy krém biztos ami biztos. Szerencsésebbek közintézményekben vagy lépcsőházakban liftekben is találhatnak braille feliratokat amik azért hasznosak mert nincs mindig az embernek arra ideje hogy kitotózza hogy a tíz emelet közül melyik gomb hányadik szintre vezet, illetve ha a felvonó irányítása már digitális tehát érintő a képernyő akkor kétszeresen is vakon tapogatózik az ember, megérinti a falat aztán uzsgyí mehet az űrhajó ki tudja hol áll meg.
Gyakran a jóindulat nem párosul felkészültséggel vagy pont az érintetteket nem kérdezi meg senki a tájékoztatási módszer kiválasztásakor, így fordulhatott elő hogy egy orvosi rendelő vakírással ugyan kiírta az ügyeleti rendet és hogy biztosra menjenek egy üveglappal le is fedték a hirdetményt.
Megvárom míg a nevetgélés elcsendesül de igen vakon így szinte lehetetlen elolvasni a kiírást hacsak az ember be nem töri az üveget de ennek „kockázatait és mellékhatásait” most nem elemezném az olvasók fantáziájára bízom.

„Nyugati és keleti nyitás”

Gyerekkoromban hallottam egy történetet és akkor nem akartam elhinni, egy ismerősöm az akkori Nyugat-Németországban járt és várt a villamosra. A jármű begördült, megállt és nem történt semmi. Egy perc után a villamos elment ő ott maradt. Még vagy négyszer történt ez meg mire valaki felvilágosította ha nem nyomja meg az ajtónyitó gombot akkor nem nyer bebocsájtást. Akkoriban nekem ez elképzelhetetlen volt minden újdonságra automatikára kíváncsi voltam például mindig azt szerettem volna hogy a pesti metrós utazásoknál ne dobjunk be az 1 Forintot a mozgólépcsőhöz vezető úton a sorompónál és várjuk már meg ahogy odacsukja a hátizsákot

Először aztán úgy igaziból akkor tapasztaltam ezt mikor (mivel Magyarországon a Glaucomámmal nem foglalkoztak) Bécsben került sor egy ezzel kapcsolatos műtétre a Mártika nővérem jóvoltábólés akkor ő aztán a maga gombosságában megmutatta hogy na ha azt a gombot nem nyomjuk meg akkor egyrészt elmegy a villamos másrészt elkésünk…

A nyitásokkal kapcsolatosan viszont meg kell jegyezzem hogy azóta Magyarországon is vannak járművek melyek külső ajtaja csak gombnyomásra nyílik, sőt nem tudom most hol áll a projekt de az új metrókocsiknál is tapizni kell vakon az ajtót hogy le tudjon szállni az ember.

Mielőtt a magyar helyzetre rátérnék és a bejegyzés cuki apropójára le kell írnom hogy Bécsben nyilván sokféle metró és villamos szerelvény van de mivel mikor ide jöttem dolgozni inkább metróztam hamar rájöttem hogy van a régi a kilincses fajta amikor is leszálláskor két oldalra jó erősen el kell tolni a kart és mehet az ember, illetve a modernebb összeállítás ahol mindegy hogy melyik oldalon nyomja meg a gombot az ajtó közepén a helyes leszállási irányban lévő fog kinyílni. E miatt adódhat az a helyzet hogy mivel én nem szeretek tülekedni Szuzival ha tudom hogy a szemközti ajtó fog nyílni csak lazán megnyomom a hátammögötti gombot és akik sietnének hogy gyorsan nyissák az ajtót számunkra csodálkozva veszik észre hogy már az magától tárul is…

Budapesten is zajlottak arról tárgyalások hogy az új metrókocsik ajtaja ismét önműködően fog nyílni mert gyakran vakon a 4-esnél az ember csak tapogatta a fémet nyomkodta és ha nem rutinos mindennapi utazó akkor akár pórul is járhatott.

„cant toutch this”

A pesti buszokon lehet találni olyan leszállásjelzőt ami egy sima felület és mivel hangjelzés sincs, pontírás sincs az ember nem lehet biztos abban hogy jelezte-e szándékát vagy sem, a szerencsésebb esetekben egy braille „stop” felirat van a gomb körül és akkor csak reménykedni lehet hogy nem a vészcsengőt nyomjuk meg kivívva a sofőr és a közönség haragját.

„baszk édesség”
Volt még a 90-es években egy Bidasoa nevű kézilabda csapat de nem nem a csokigyáriak miatt jött a gondolat hogy ilyen alcímet válasszak, hanem az elején említett Caf villamos miatt.
Az ajtó nyitására szolgáló gomb mellé szépen oda van írva hogy „nyit” és hozzászólásban várnám hogy miért is édes a képen szereplő kiírás?

Zárásul pedig egy másik helyes példa arra hogy „mit ne tegyünk” állítólag van olyan Flirt motorvonat ahol ki van írva pontírásban hogy „Wc” és egy braille-ben c betűkből álló vonal utána tehát úgy próbálták interpretálni hogy a mosdó valamelyik irányban van de a pontírás önmagában nem feltétlenül alkalmas nyilak ábrák megjelenítésére.

Tehát a kérdés az hogy miért is ennyire édes nekem a „zöld spanyolországi” feliratozás?

Be”láthatatlan” Kiállítás

2016 szeptember 22. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

„Itt van az ősz, itt van…” és én is megérkeztem. Magam és mások szórakoztatására szeretném folytatni a blogot különösebb egyéb célom nincs e felület használatával nem feladatom és célom a világot gondolataimmal megváltoztatni viszont ha a tetteimmel közelebb tudom egymáshoz hozni az embereket vagy kínos / félig kínos mosolyt tudok az arcukra csalni akkor megérte…

Hogy az olvasót helyzetbe hozzam fontos információ hogy jelenleg főleg Bécs a tartózkodási helyem a magyar és magyarországi kötődésem nincs szándékomban feladni.

„Oh my guide!”
Gyakran ha a láthatatlan kiállítások szóba kerülnek akkor sokan megmosolyogják hogy egyrészt ha láthatatlan akkor mit kell rajta nézni és ha kiállítás akkor képek vagy mik is kerülnek kiállításra? Nyilván egyik rendezvény poénját sem szeretném lelőni de ha megnézitek a kiállítások honlapját akkor egyértelmű hogy itt más-más élethelyzeteket élhettek át a sötétben és az sem kizárt hogy tárlatot is megtekinthettek fény nélkül.
Nem mindig könnyű a felkészületlenül érkező vendég sután megfogalmazott kérdésére frappáns ellenben kijózanító de nem bántó választ adni de nem a szubjektivitásom miatt nekem tetszett mikor a párom a kérdésre miszerint „Ez itt a vakmúzeum?” azt válaszolta hogy „igen tessék bejönni formalinban mutatunk más-más vakokat de ne tessék félni már nem bántanak” 
Nem egyszerű arra a kérdésre sem válaszolni hogy mi is a foglalkozása azoknak az embereknek akik a sötétben kísérik a vendégeket:
Voltam én már guide, kísérő, vakvezető de a legjobb ha németül csak úgy megkérdezik mikor nem tudják hogy hol vagyok hogy „hol is van a vezető?” Aki beszél németül ő már szerintem röhög mivel ez úgy hangzik hogy „ wo ist Der Führer?” erre bevett válaszunk hogy „ő 1945-ben meghalt de ha a guideot / kísérőt keresed akkor itt állok melletted.

„északi műszak”
A sors fintora hogy épp repülőn ültem a napfényes és sós „nagyocska” sziget Mallorca felé mikor kaptam egy levelet a budapesti Láthatatlan Kiállítás csapatától, velük azután is kapcsolatban maradtam hogy Bécsben kezdtem el dolgozni, és 2011 év végén csak a bírósági tárgyalásom miatt nem tudtam velük dolgozni Lengyelországban az ottani kiállításon kellett volna a leendő vezetőket betanítani. A most júliusi levél is egy hasonló felkéréssel érkezett azzal a különbséggel hogy ezúttal a svéd főváros a cél és időm is energiám is engedi hogy a csapattal tartsak és segítsek a kollegák felkészítésében. Az első gondolatom az volt természetesen hogy miért nem Gibraltáron vagy Görögországban kell betanítanom de mivel még sosem jártam Svédországban izgalommal vártam a kihívást.
Irodalomkedvelők és remélem a költőfejedelem is megbocsájt nekem de Babics költeményei közül nem sokat kedveltem ez lehet annak a következménye hogy akkor még csak tizenkilenc éves voltam de egyszerűen más szemüvegen keresztül néztem és nézem a világot viszont a következő verssorok jutottak eszembe amint lelkileg készültem az északi utazásra
Babits Mihály: Messze… messze… című alkotásából:
„Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.
Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!”

Egy ideje nem gondolok arra hogy ezt vagy azt sosem fogom látni mert utazások tekintetében értek vaskos meglepetések hogy csak győztem ámulni, illetve igyekszem harcolni a sztereotípiák ellen legyen szó nemzetekről akár, ezzel párhuzamosan nem bedőlni ezeknek. Még jó rég 1999-ben Győrben az IHF kupadöntőn megtapasztaltam hogy valaki északról érkezett semmit nem mond el a vérmérsékletéről, a győri csapat megynerte a döntő első mérkőzését és utána nagy haverkodások mentek a dán szurkolókkal egyáltalán nem voltak ridegek vagy elutasítóak.

A megérkezés az úticélhoz fontos pontja egy utazásnak és jelen esetben vártam már hogy nyissák a gép ajtaját és hadd szagolhassak bele a levegőbe hiszen az első benyomás sokat számít és bár a pici reptér Stockholm-tól 100 Kilométerre van az első érzésem az volt hogy de jó tiszta a levegő és ez végig az öt nap alatt megmaradt. Ugyan ilyen fontos hogy ha nem tilos akkor minden helyen ahol járok megkóstolom az ivóvizet és ebben sem csalódtam bár változatlanul a magyarországi víznél nincs jobb és szomjoltóbb álláspontom szerint de nézzétek el ha részrehajló vagyok e tekintetben.
Az első délután este sokat nem tapasztaltam az országból mivel először is mint leendő kiképzők mi is bejártuk a kiállítást és megismerkedtünk a többi kollegával mivel a prágai és a varsói Láthatatlan Kiállításról is jöttek guide-ok akikkel mondhatom hogy jó csapat alakult ki és volt mód a tapasztalatok cseréjére is és megállapítást nyert az a nem meglepő tény hogy bolond vagy nagyon vicces vendégek minden országban vannak.

„előre indulj, humort szegezz!”
Bármely sötétben zajló rendezvényen sosem a tájékozódás számunkra a legnagyobb kihívás illetve aki a mindennapi életben nem közlekedik egyedül őt érhetik váratlan meglepetések, de azt átadni a guide tanoncoknak hogy ne mint egy magnószalag illetve bocsánat ilyen már elvétve van ne mint egy mp3 lejátszó csak ugyan azokat a paneleket ismételje beleértve a humoros fordulatokat vagy stabil kérdéseket és válaszokat. Az egyik fiatal fiúra a frászt hoztam rá mikor kijöttünk a tesztvezetéséről ahol én mint megfigyelő vettem részt már a világosban azt mondtam neki hogy „te én lehet hogy égve hagytam a lámpát az egyik helyszínen” úgy megijedt hogy vissza akart rohanni hiszen alapvetően tilos fényt kapcsolni a sötétben és három percembe került hogy meggyőzzem arról hogy ugrattam csak azt szerettem volna ha lelazít mert ha fesztelenebb akkor a látogatók is intenzívebb élményt élhetnek át. Ezzel együtt ami számomra nagyon szimpatikus hogy sok kávét isznak és szívesen is tereferélnek kávé mellett viszont el kell mondanom hogy sok látássérült nem igazán beszélt angolul és ez meglepetés ként ért hiszen azzal a feltételezéssel éltem korábban hogy akkor Svédországban az angol és a német nyelvtudás elegendő lesz mivel én nem beszélek svédül.

Egy gondolat még a kávéhoz:
Gasztro műsorban hallottam hogy „borban az igazság, sörben a barátság”, hogy a kávéban mi van annak meg vagy felfejtésére nem vállalkoznék svédországi utazásom után és előtt igyekeztem sok hasznos információ mellett történeteket is elolvasni a hálón és Emőke a Svédasztal bloggere által közzétett sztorit én is ide illesztem mivel a hangulata megtetszett bár akár Ausztriában akár Svédországban nem szívesen találkoznék betörővel és nem azért mert sajnálnám tőle a koffeint…
„Ezt a történetet azoknak (is) küldöm, akik szerint a svédek hideg-rideg népek…

Január végén, egy hétfő éjjel Tomas Holmberg és párja arra ébredt kvarnåsen-i otthonukban (Västerbotten – ez jó északon van), hogy furcsa zajok jönnek az erkélyajtó felől. Az erkélyhez kívülről egy tűzlépcső vezet, amit felhasználva valaki kétségkívül be akart hatolni a lakásba.

Tomas nem habozott, magára kapta a fürdőköntösét, kinyitotta az erkélyajtót, berántotta az illetőt és azzal a lendülettel a padlóra szorította. Ezután elvette a botcsinálta betörő egyetlen fegyverét, a csavarhúzóját. Tomas élettársa eközben a rendőrséget hívta telefonon.

Kis idő múlva Tomas úgy ítélte meg, hogy a betörő nyugodtan viselkedik ezért megengedte neki, hogy felkeljen a padlóról. Majd a konyhába mentek és a betolakodó a konyhaasztal mellett elmesélte neki a problémáit, bocsánatot kért és elsírta magát. Tomas tudta, hogy a rendőrségnek időbe telik, hogy kiszálljon hozzájuk, így hát főzött egy kávét és a betörőt is megkínálta vele.

– Attól még, hogy megpróbált betörni hozzánk, nem kell ellenszenvesen viselkedni vele. Különben is, azt olvastam, hogy a váratlan vendéget kínáljuk meg kávéval.

Kb. 45 perc múlva kiérkezett a rendőrség és őrizetbe vették a betörőt.

– Semmi gond nincs ezzel. Nyugodtan visszajöhet máskor is és akkor is kap kávét. Csak akkor a normális úton jöjjön és kopogjon be az ajtón, mondta Tomas.

A rendőrállomásra szállított férfit még aznap délután szabadon engedték.

…íme még egy bizonyíték arra, hogy a svédeknél a kávé / kávézás annyira alapvető dolog, hogy ha bárkit, bármikor, bármi ér, akkor ott hamarosan előkerül a kávé is – legyen az akár nappal vagy éjszaka 🙂

A nap svéd szava: inbrott (betörés)”
Bejegyezte: Emőke

„Rövid skandináv éjszakák”
A munka mellett sokat nem volt időm és erőm kirándulni és bővebb tapasztalatot szerezni Stockholmról azért feltűnő hogy az akadálymentesítés sok helyen megoldott szimpatikusnak találtam hogy a buszmegálló bódéján mindig ugyan olyan magasságban van egy gomb melynek megnyomásával hallható hogy melyik busz és mennyi idő múlva fog oda érkezni. Igen-igen tudom van vakok számára is okos telefon nekem is van a későbbiekben majd írok róla de jártam már úgy hogy a menetrendi alkalmazás egy teljesen más járatot mutatott mint ami a valóságban megérkezett… Vezetősávval és kattogó lá mpával is gyakran találkoztam de ami nagyon tetszett a szoba ahol egy cseh fiúval a szállásunk volt mivel nem kimondottan akadálymentes szoba volt (ilyenre nem is lett volna szükség) de az elrendezése a tárgyak ergonómiája magával ragadott. Nem kellett hosszasan az ágy mellett keresni a malacka orrát (konnektort) mert mikor a telefonom szerettem volna tölteni csak gondoltam egyet lenyúltam az ágy mellé ahol én a csatlakozót reméltem és ott volt és még működött is. A zuhanyzóban ami a szobához tartozott sem volt esélyem eltévedni mert tágas volt de emberi léptékű, gyakran az akadálymentes szobákban a mozgássérültek igényei miatt a csapok olyan helyen vannak hogy kihívást jelent egy nap végén ruha nélkül hirtelen megtalálni a telepet és kiokoskodni hogy milyen elven működik. A zuhanyzó és az egész fürdőszoba sík volt illetve gondolom a vízelvezetés miatt lejtett valamennyire de nem kellett azon aggódni hogy mikor rúg bele az ember egy kiálló csavarba vagy lép a sarkával a lefolyóba, a zuhanyzó csapja is modern volt az egyik oldalon a vizet lehet megereszteni az átellenes oldalon pedig a hőmérsékletét szabályozni. Nem kívánok pozitívan diszkriminálni de nekem az volt az érzésem mivel minden este pontosan a középső állásban volt a hömérséklet szabályzó tekerentyű hogy elképzelhető a takarítók feladata az is hogy elővigyázatosságból a kellemes de semmi esetre sem a tűzforró tartományban legyen a kapcsoló ha szállóvendég felbukkan. Nem a fogyatékos emberek miatt hanem úgy általában az odafigyelés miatt gondolnám hogy így történhet.

„Ha kérditek idehaza…”
Ünneprontó ként hogy milyen benyomásom van a svédországi „Osynlig Utställning” ről azt javaslom akár jártatok már láthatatlanon akár nem ha lehetőségetek engedi keressétek fel mivel azon túl hogy más élethelyzetbe kerültök egy igazi hamisítatlan svéd környezet vár titeket fény nélkül. Ha nem is a guideok között de a svéd kiállítás személyzetében is vannak magyarok de aki hajlamos a világot járni számára ez már közhely hogy magyar beszéddel mindenhol és minden helyzetben lehet találkozni. Ez annyira igaz hogy még a levegőben is magyar szót hallottam! Nem nem a repülőn és nem a madarak énekeltek magyarul hanem jó „rádióbolond” ként Svédországba is elvittem magammal a kisrádióm és meglepett hogy este a Mr1 adását jobb minőségben tudtam középhullámon hallgatni mint Bécsben azóta is keresem a jelenség magyarázatát a hullám terjedésben vagy földrajzi viszonyokban azt nem gondolnám hogy Stockholmban lenne átjátszó vagy erősítő adó.
Mindenképp szeretnék visszatérni és nem csak a fővárosba hiszen hatalmas az ország és bár a hideget nem viselem jól de a szép téli havas tájakat és a friss levegőt kedvelem.

A végére azért egy negatív tapasztalatom megosztom veletek:

A visszaút úgy alakult hogy a Stockholm-tól 100 Km re lévő Skavsta reptérre a lengyel kollegákkal együtt mentem ki viszont az ő gépük jóval korábban indult mint az enyém és három órával a járatom indulása előtt már ott voltam, a gondolatunk az volt hogy bemegyek velük a biztonsági ellenőrzésen a tranzitba és akkor még tudunk vásárolni beszélgetni. Az ötlet azonban másodpercek alatt elszállt mivel a katona közölte hogy én túl korai vagyok a gépemhez nem tudnak még beengedni (ennek okát máig sem értem ha valaki elmagyarázná azt megköszönném) várjak a soromra majd a segítség akiket a beszálláshoz rendeltem jönni fog időben. A parancs szerint is cselekedtünk mivel egy apró reptérről van szó egy kávézó asztalánál ültem le és olvasgattam vártam. Akkor kezdtem el kényelmetlenül fészkelődni mikor már két óra volt a járat indulásáig ami sok idő viszont minden lehetséges platformon közölték velem hogy ha nem vagyok ott a jelzett időben akkor nem garantálnak semmit jegyezzem meg hogy én „spetial needs” vagyok.
Egy idő után, már nem bírtam a különleges igényeimmel amik abból adódtak hogy szerettem volna becheckolni és a víz és kávé hatására igen csak szerettem volna a reptér mosdóját belülről is megszemlélni így felkeltem és elindultam arra amerre a sort sejtettem. Fontos infó hogy Szuzi kutyus nem volt velem az utazás alatt így arra sem számíthattam hogy a reptér személyzetének feltűnik hogy jé itt egy vakvezető kutya.
Araszoltam a tekergő kordonok között amiket amúgy is imádok mivel nem vagyok egy hatalmas valaki folyton azon aggódtam hogy nehogy az előttem álló vagy haladó valamilyen óvatlan könyökmozdulatot tegyen hátra mert nem szerettem volna egy hatalmas nagy maflást kapni.
Egy brit házaspár segített végül is eljutnom a célhoz és ott hiába kérdeztem hogy bocsánat de hol maradt a segítség nem nagyon kaptam választ viszont utána egy darabon kaptam egy szimpatikusnak is nevezhető kísérőt. Azért csak „nevezhető” mert mikor érzékelve hogy üzletek mellett haladunk el és én egy nem túl nagy fából készült tradícionális svéd lovat egy Dalahäst nek nevezettet szerettem volna vásárolni mivel a bécsi kandallóra egy apróbb olyan jól elférne akkor a kísérőm kategórikus fejrázással közölte hogy nem mivel már nincs sok idő a felszállásig. Elmondanám hogy még 45 perc állt a rendelkezésre. Utána a beszálló kapu közelében le is lettem ültetve viszont mivel ott Magyarországra utazók felajánlották hogy segítenek a beszállásban úgy döntöttem hogy nem várok az asszisztenciára és azt is hogy juszt is be fogok szerezni valahogy egy aranyos falovat mivel nagyon megtetszett és letelepítem egyenlőre Ausztriában.

Kristály tisztán

2015 február 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Ma igazán elhavazódtunk itt Bécsben, még jó hogy amúgy is szabadnap van és van idő olvasgatásra és a blog írására.

Korábbi írásaimban már olvashattatok több vicces illetve kevésbé nevetséges történetet arról hogy mennyire pórul jár az ember (akár vak akár nem) ha akarata ellenére segítenek, vagy a segítség nem a megfelelő formában érkezik.

„Aki gyorsan ad, kétszer ad”
A népi bölcsesség igazságtartalmát nem vonnám kétségbe, viszont az a vicc jut eszembe róla mikor a parasztbácsi elkerül a nagyvárosba és leint egy taxit. A bácsika még nem ült autóban csak lovaskocsin ezért a sofőr jóindulatúan magyarázza neki hogy az a kerek középen a kormány, azzal lehet irányítani a járművet. Be is céloz egy gyalogost és mielőtt elütné félrerántja a kormányt. A parasztbácsi csodálkozik nagyerősen de a következő megjegyzést teszi:
„bátyám, a maga célkeresztje nem ér semmit, ha én nem nyitom ki az ajtót sosem találja el az embert!”
Láthatjuk, gyorsan érkezett a segítség és milyen eredménnyel járt…
Évekkel ez előtt én olcsóbban megúsztam mikor egy kietlen buszmegállóban a ritkán jövő buszra várva egy néni odarángatott hozzám egy másik vak férfit hogy mi biztosan egymásra várunk, majd a kölcsönös bemutatkozás rávilágított hogy nem hogy nem ismerjük egymást de még a másikról pletykát sem hallottunk mondhatni kölcsönösen egymás vakfoltján helyezkedtünk el. A néni közjátéka egy eredménnyel járt, elment a buszom és újabb fél órát várhattam a következőre.
Aztán az ember fia tanuljon meg egyensúlyozni az udvarias elfogadás, a határozott elutasítás Szküllái és Karübdiszei között. Nyilván a hangulat, az idegállapot, hogy nyert-e a Barcelona vagy sem, számomra túl hideg van-e (túl meleg idő nem lehetséges) ezek mind hatással vannak arra hogy mi és milyen csomagolásban jön a válasz a felajánlott segítségre és nincs előre kigondolt stratégiám, egy időben volt de aztán a sutba dobtam mert az élet mindig felülírta. Ez történt az egyik hétvégén is mikor a Westbahnhof-on gyalogoltam a vonatomhoz és egy németül törve beszélő férfi megszólított hogy segíthet-e, mondta hogy sok ideje van ha szeretném akkor elkísér a szerelvényhez. Mivel már a pályaudvart jól ismerem általában a „köszönöm menni fog” választ adom a felajánlásra, viszont még időm is volt arra az esetre gondolva ha rossz vonathoz kísérne visszacsámborogni a megfelelőhöz, így éltem a lehetőséggel. Az úr igen csak küszködött a bonyolultabb német mondatokkal és én meg arra gondoltam hogy szerintem ő is magyar ezért egy kérdésére hirtelen felindulásból magyarul válaszoltam. Az ember még picit meg is ugrott úgy meglepődött és megörült nekem. Segítséget meg a lehető legjobban nyújtott, a „kutyátlan” oldalamra jött, nem rángatott, nem tolt mint egy fűnyírót, hanem vezetett.

Nem mindenkinek van ilyen szerencséje, és a nyugatinak mondott országokban sem mindig tudja a járókelő miképp segítsen és hogy ne a vaknak.
Egy Bécsben élő ex kollegám esete példázza jól ezt, az emberről tudni kell hogy 198 Cm magas és van vagy 110 Kiló és fehérbottal közlekedik.
Egyik reggel munkába menet a kedvenc pékjénél vett valami reggelit és egy kávét amit magával is vitt. Így szépen megpakolva épp akkor ért oda a metróhoz mikor már az ajtók záródtak, de egyszerre az egyik ajtó hirtelen felpattant és egy segítő utas a férfit a karjánál fogva megkísérelte a vonatba berántani. A probléma sokrétű volt, a srác nagy termete miatt csak az egyensúlyából sikerült kibillenteni és leöntötte magát kávéval és a péksüteményt is elejtette, és ogy a történet kerek egész legyen még a metró is elment. Utólag azt mondta hogy igen vicces a dolog akár egy Mr. Bean show része is lehetne, de közben nem ilyen rózsaszín a helyzet ha az ember karján folyik végig a forró fekete és a reggelije valahol pár Méterre odébb szomorúan kacsintgat.

Ma sem maradtok vakvezető kutyusos történet nélkül, ez most nem Szuzival és velem történt meg, de egy kis bevezetés:
A világ sok nagyvárosában élnek és dolgoznak vakokat segítő kutyák, és mint korszerű közlekedési eszköz ezeket a városokat sok metróvonal szeli keresztbe-kasul. Több módja is van annak hogy a kutyával hogy közelíti meg az ember a metrót abban az esetben ha csupán mozgólépcső elérhető, én felemelem Szuzit, van aki az álló lépcsőt használja, illetve sokan a kutyacipőt alkalmazzák és így a mozgólépcső alján lévő fogak nem darálják le a kutyus talpát.
Mikor Bécsbe kerültem az első három hónapban ingáztam Győr és a császárváros között, és volt a reggeli vonaton egy lány aki azzal győzködött, sőt traktált hogy ne emelgessem a kutyát hanem csak hagyjam a mozgólépcsőn mivel Szuzi okos kutya majd a végén ugrani fog ha a kritikus rész következik. Nem hagytam magam befolyásolni, ebből úgy éreztem sértődés is lett mert egy idő után a lány csak köszönt és tovább is viharzott de ez minket Szuzival egyáltalán nem zavart. Ez a csillogó és új Haubtbahnhof-on történt. Egy alkalommal aztán ellentmondást nem tűrve a lány odaállt elénk és közölte hogy ő tudja a megoldást, talált egy liftet nem lehet ellenvetésem jöjjünk vele. Követtük is, ragyogott a boldogságtól és a lelkesedéstől hogy ő (aki nagyjából tíz évvel fiatalabb nálam) most valami olyat-de olyat mutat nekem amitől ha a szemem nem is de a szám és a fülem biztosan el vagy ketté fog állni.
Meg is lett a lift csudaszép akadálymentes fülke braille-írással és hangosbemondással az egyes szinteknél, a lány úgy mutatta mint ha ő tervezte és építette volna vagy anyagi érdekeltsége fűződne a reklámozáshoz.
Nagy csodálkozás és ámuldozás közepedte le is értünk a metró szintjére, és kiszállás után a hölgy elkezdett nézelődni mert gőze nem volt arról hová is érkeztünk, éppen nagyon a terep felderítésével volt elfoglalva mikor én az álnok, kegyetlen álmok és álmodozások szétrombolója szinte fejbecsaptam a kérlelhetetlen igazsággal…
A helyzet ugyan is az volt hogy a lift arra a szintre érkezett ahonnan csupán mozgólépcsővel lehetett eljutni a metróhoz. Tudjuk már rég az élet nem habostorta, én biztosítottam a lányt arról hogy ne szomorkodjon ő mindent elkövetett és kárpótlásul amiért újra végig kell néznie a kutyaemeléses akcióm megkértem hogy segítsen, ameddig leérünk a mozgólépcsőn tartaná meg Szuzi pórázát hátha a lépcső alján becsípődne… El kell nektek mondanom hogy ez a pórázzal egy kegyes hazugság volt mivel meglehetősen vastag eszköz ez, ezért kizártnak tartom a becsípést.

És elérvén a csúcspontot elrettentésül és figyelemfelhívó szándékkal Megosztom veletek Kristály és gazdija történetét.
Mivel erre engedélyt nem kértem és kaptam a hölgy nevét nem írnám le de következzen a szívszorító történet amely miatt napokig ha eszembe jutott összeszorult a gyomrom és megemelkedett a vérnyomásom.

„
<<< Következő pár soromban pár embernek és a BKK ellenőrnek (mivel egy konkrétra gondolok) kalapomat megemelem!
Következő történt:
Vakvezetőkutyával közlekedem normális esetben. Szokásosan mentünk volna le a Corvin negyednél a metróhoz. Köztudott, hogy mi állómozgólépcsőn mehetünk le kutyánkkal. No mentünk és leszólított egy úr, hogy segíthet-e. Mondtam, hogy igen, köszönöm. Van esetleg állómozgólépcső? Mert azzal szeretnénk lemenni. Erre az úr nem válaszolt hanem elkezdett húzni a mozgómozgólépcsőhöz, hogy majd ő segít és felemeli a kutyát. Gondoltam néha már megtörtént, így nem gondoltam arra, hogy baj lehet, de már ellenkezni sem tudtam volna. Na igen, csak az úr "elfelejtette" lent felemelni a kutyámat és annak szétvágta a talpát plusz egy körmét elvesztette. Természetesen az úr volt az első aki otthagyott úgy minket, hogy a kutya sírt sőt üvöltött és ömlött a lábából a vér. Megjegyzem senkinek nem kívánom azt az érzést.. Na visszakanyarodva a történetemhez, mindenki csak jött, hogy mi történt stb., de segíteni csak páran maradtak ott. Konkrétan 2 hölgy segített nekem. A kutyánat az egyik hölgy felvitte egészen a ránk váró taxiig. A másik hölgy pedig engem vezetett. Előtte még egy ellenőr hozott le nekünk fáslit, hogy elkössük a kutya lábát és eloszlatta a tömeget: "Akinek nincs dolga menjen innen!". Akkor ott ezért baromira hálás voltam. Köszönöm valóban azoknak akik részesei voltak ebben a helyzetben segítség nyújtás terén!”

Nem szeretném magyarázni az egyértelműt, de annyi megjegyzésem van a történethez amit aki nem került kapcsolatba vakvezető kutyás vakemberrel nem tudhatja miszerint aki ilyen segítőkutyát kap minden esetben komoly felkészítésen vesz részt, mely a kutya ápolását takarmányozását és hétköznapi ellátását modellezi illetve sok várható helyzetre alakítanak ki stratégiát. Más-más okok miatt különböző a megoldás a metro és mozgólépcső problematikájára, van aki inkább a felszínen közlekedik, van aki emelgeti a kutyáját és mint olvashattátok akad aki az épp nem működő mozgólépcsőt veszi igénybe.
Az említett felkészítés miatt ezért ha ilyen helyzettel találkoztok akkor ne bíráljátok felül a gazdát illetve ha nincs kellő időtök akkor érdemesebb tovább haladni mert a meggondolatlan és kapkodó segítség szörnyű eredményekkel járhat. Nem szeretnék etológus vagy kiképző ként véleményt alkotni viszont mivel már 16 éve közlekedem kutyával ezek alapján azt gondolom hogy
Kristály borzasztó fizikai fájdalmakat élhetett át, hetekig a járás gyötrelmes lehetett számára, de ezen kívül véleményem szerint egy súlyosabb trauma is bekövetkezett hiszen ő bízik a gazdájában aki vigyáz rá illetve vigyáz a falkára és helyes döntéseket hoz. Esetükben a gazdi nem hibázott hanem a túlbuzgóság áldozatává váltak, azonban egy kutyának nehéz ezt megmagyarázni hogy nem a falkavezér hozott rossz döntést hanem őt is megtévesztették.
Őszintén remélem hogy Kristály fizikailag is és lelkileg is újra a régi less és még sokezer Kilométert tesznek meg balesetmentesen és vidáman

Szóval csak lassan, megfontoltan kéretik segíteni és ha esetleg engem látnátok egy kezemben lévő látszólag furan tartott telefonnal légyszi ne tegyetek úgy mint Fehérváron egy bácsi évekkel ez előtt aki a kezem kitörve magyarázta hogy “nem úgy köll ám azt tartanyi” szegény, nem tudta hogy az én telefonomon képernyőolvasó van 🙂

Kupaktanács

2015 január 5. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Új év, új bejegyzés és még ki tudja mi vár még rám, az fix hogy foci vb sajnos nem lesz idén, bár az előzőt is épp hogy tudtam követni mivel nincs tévém így a világhálón keresztül spanyolul hallgattam a közvetítést aminek azért voltak előnyei is.

Hazudnék ha tagadnám de rámnyomja hatását az évkezdés, ez nekem mindig is nehezen ment legyen szó akár tanulásról akár már munkáról. Mostanában úgy alakul az életem és a munkarend hogy hétfőn átalában nem dolgozom és ilyenkor ünnepek vagy hosszabb hétvégék után még az ágyban fekve nagyfokú részvétet érzek azok iránt akik rossz buszra szállnak esetleg más órára ülnek be mint amire kellett volna.

Egy ilyen hosszú hétvége és munkahelyváltás eredménye volt az hogy a pár nap kihagyás után majdnem elindultam Budapestre. Székesfehérváron laktam még akkor és az egyesületbe ha gyalog mentem akkor a buszállomáson keresztül vitt az utam így érthető hogy miért tévesztettem el az irányt ilyen könnyen. Így visszaemlékezve szegény utastársak nagyon nehezen értették meg hogy a busz ajtajából miért fordulok vissza és mi az oka annak hogy pánikszerűen elkezdek sietni, volt olyan nénike aki azt is felajánlotta hogy ha nincs pénzem az utazásra és csak most jöttem rá ő ad kölcsön ugyan már ne legyek hiú…
Szuzi kutyusnak persze nincsenek ilyen problémái ő épp ellenkezően örül annak hogy újra dolgozhat de ugyan ez volt a helyzet Prézlivel is.

A startpisztoly nemsoká eldördül de mielőtt a taposómalom nagyon felpörögne a kedves olvasók segítségét kérném:
Senki karácsonyi hangulatára vagy jóérzésére nem akartam apellálni ezért csak most keletkezik a bejegyzés a kéréssel, tehát a nem kötelező de ajánlott olvasmány:

http://www.kisalfold.hu/mosonmagyarovari_hirek/a_vak_holgynek_fel_auto_osszejott_karacsonyra_-_foto/2411388/

Íriszt még a Vakok Iskolájából ismerem, kezdetben egy évfolyamba jártunk, majd betegség miatt ő máshol és másmódon folytatta a tanulmányait és sokáig nem is volt információm róla. Mikor újra hírét hallottam rögtön féltékeny is lettem kissé. Igen féltékeny és nem irigy fontos különbség. Nem biztos az évszám de vagy 1994 vagy 1995 (de inkább előbbi lehetett) mikor ő vakvezető kutyát kapott. Azért volt nekem savanyú a szőlő mert akkor én még középiskolás voltam és csak ötlet szinten mozgott a lehetőség esélyének feltételezése  hogy mi lenne ha egy kutyusra bíznám az életem.
A féltékenység mellett az az érzés is előtört belőlem hogy igen is igényelni kell kutyát előbb-utóbb csak történik valami bár az akkori fejemmel ez valami nagyon távoli és elérhetetlen célnak tűnt.
Évekkel később találkoztam Írisszel és Larryvel a vonaton de akkor már nekem is volt Prézli kutyám és így mivel akkor még a kutyás utam elején tartottam sok kérdése volt amelyekre választ is kaptam.
Ha valaki akár újságírásra akár blogolásra adja a fejét végiggondolja ha megír egy bejegyzést és abban valamit kér az olvasóktól elképzelhető hogy kérdések kritikák merülnek fel illetve a jogos „miért segítsek pont én” kérdések is elkerülhetetlenek…
Valóban a belinkelt cikkben Írisz egy használt autó megszerzését tűzi ki célul és ez nem mond ellent annak a ténynek hogy Flóra segíti őt a közlekedésben. Saját életemből is tudnék jónéhány olyan helyzetet idecitálni mikor nagy szükségem lett volna egy elérhető autóra a közelben, és olyanokat is mikor biztonságot nyújtott az a tudat hogy ha kell akkor valaki haza tud vinni kocsival is.
Nem feltételezem hogy mindenki ismeri blogos életművem ezért két „majdnem” helyzetet röviden leírok amikor jó volt hogy autóstul tudtam volna riasztani a családot ha úgy adódik.

Az egyik 2003-ban történt mikor is vonatoztam Győrbe és úgy tudtam hogy a vonatom két részre „osztódik”, egyik része megy Révkomáromon keresztül Lengyelország felé, a másik győrig közlekedik. A kalauz azt mondta hogy ez bolondság üljek csak nyugodtan a fenekemen. Aztán Komáromban éreztem hogy a szerelvény egyik részét lekapcsolják és először a hideg majd a meleg veríték csorgott rajtam, de végül is a jó helyen ültem… Ha esetleg mégis rossz irányba indulok autós segítség nélkül bizony meglehetősen nehézkes lett volna a hazajutásom. Ezután a helyzet után mondta az ikertesóm mivel útlevél nem volt nálam hogy „Dokikám aztán a határon magyarázkodhattál volna” 

A másik is hasonló helyzet akkor is ha napközben véletlen nem nézem meg az internetet és a vasút honlapját akor vagy Pozsonyban, vagy Budapesten kötök ki Győr kikerülésével mivel az árvíz miatt 2013 tavaszán az utolsó Bécsből jövő vonat más útvonalon közlekedett.

Összegezve: Az lenne a „kupaktanácsom” ha szabad ilyet kérnem tőletek hogy ha tudtok segítsetek Írisznek célja elérésében!
Gyűjtenék én is kupakot de ritkán iszom kupakos üdítőt és azt gondolom az osztrák kupakot nem fogadnák el.

Holnapra „akadálymentes” évkezdést kívánok!