A szerelem vak?
2012 március 12. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (3)
Sziasztok!
Új lendületet adok a vágtának, rögtön egy hosszabb írással örvendeztetlek meg titeket és természetesen várom az esetleges kérdéseket, hozzászólásokat, bátran lehet vitatkozni az állításaimmal, véleményemmel.
Ilyen az igazi vakszerelem
Egy hazai felmérés nemrég azt állapította meg, hogy a látássérült emberek többsége látó társat szeretne maga mellé.
A szerelem vak – A Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány e címmel adott ki közleményt nemrégiben, melyben azt vizsgálta-firtatta, a látássérült (aliglátó, vak, gyengénlátó) emberek mi alapján választanak párt. Ezen felbuzdulva és a saját tapasztalataim, valamint a környezetemben elvégzett rövid és semmi esetre sem reprezentatív felmérés és régebben olvasott írások alapján mint születésétől fogva jelenleg vak szingli, úgy döntöttem, én is a világra szabadítom gondolataim.
Felmérések, kutatások szerint a Magyarországon élő átlagember számára a vakság a legijesztőbb fogyatékossági állapot. Sokan egyáltalán nem tudják elképzelni az életüket vakon, ezzel együtt nem is gondolnak arra, hogy ha esetleg elvesztenék a látásukat, pont a párválasztáson ügyködnének. Sokan mondták: „örülnék, hogy élek, biztosan nem az ismerkedés lenne a legnagyobb problémám”.
Amennyiben valaki élete folyamán veszíti el akár teljesen, akár részlegesen a látását, hatalmas traumát jelent számára, és fél vagy egy évig valóban nem a randevúk szervezésével fog foglalkozni, bár hozzá kell tennem, találkoztam olyan fiatal lánnyal, aki miután elvesztette a látását, két-három hónapot követően ugyanott folytatta az ismerkedést, ahol korábban abbahagyta, csak más módon, és erre a „más módra” még ki fogok térni.
Hatalmas kérdés, hogy amennyiben valaki elveszíti a látását és van párja, élettársa, az a pár, a család együtt tud-e maradni a megváltozott körülmények között, illetve a látását vesztett nem látva is vonzónak tartja-e majd partnerét. Mindkét esetre tudok példát, ezeket azonban azért nem boncolgatnám, mert a mostani alaphelyzet, amivel az olvasókat megismertetni szeretném, az az az állapot, amikor teljesen vakon, vagy csak minimális látással történik a párválasztás.
A hírekből és a róla készült filmből tudható, hogy amikor Ray Charles, a híres amerikai vak zenész egy lánnyal ismerkedett, akkor a csuklóját érintette, tapintotta meg, ez alapján vont le következtetést a hölgy alakját illetően. Arról nem szól a fáma, hogy az isteni Ray érdeklődött-e a kiválasztott szeme vagy haja színe iránt, illetve ha ezt meg is kérdezte, befolyásolta-e őt a döntésben. Gyanítom, nem…
Az első szerelmek
Mivel egy kevés fénynél sosem láttam többet eddigi életem során, a lányok sosem a látvány alapján tetszettek vagy voltak kedvesek számomra. Julcsit is azért kedveltem annak idején 6-7 éves koromban, mert egyszerre volt kedves és kacér, amikor szándékosan odébb tette a homokozóban a kislapátom, hogy ne találjam meg. Nézzék el nekem, de a külső jegyeit nem tudom most leírni, mert már akkor sem ez volt a hangsúlyos, de arra emlékszem, hogy mindig kellemes illata volt, arra emlékeztetett, mint mikor az ember kiteszi a napra az ágyneműt, és éjjel pedig belefekszik. Júliám annyira megbabonázott engem, hogy mikor szobafogságra ítélték, akkor felmásztunk a földszinti ablakába, hogy így beszélgessünk vele, és mikor a szülei jöttek, én ugrottam le utoljára, és ez az ugrás annyira balszerencsésen sikerült, hogy az egyik bokám zúzódott, és egy hét fekvő-, valamint három hét már járásra alkalmas gipszes időszak következett.
Az első, mondhatni igazi nagy szerelmem 15 éves koromban, 1994 tavaszán döntött le a lábamról, akkor én még a budapesti Vakok Általános Iskolájába jártam mint kollégista, mivel győri lévén meglehetősen húzós lett volna a napi bejárás, tehát megismertem őt, aki két évvel volt fiatalabb nálam. Már az ismeretségünk második percében tudtam róla, hogy barna, hosszú haja van és zöld szeme, de ha más színeket említett volna, az sem igazán befolyásolta volna a döntésemet, hogy szeretném jobban megismerni. De miért is rá esett a választásom? Gyakran hallok olyanokat hogy: „maga vak, tehát a hang a legfontosabb az ismerkedésnél”, ez nem teljesen így van; kétségtelen, hogy van olyan női hang, ami jobban tetszik, mint másé, de ez csak egy adottság a sok közül, ráadásul ezen nem is lehet változtatni. Ami nagyon megfogott az első szerelmemben, az a humora, a nyitottsága, hogy komolyabban gondolkozott, mint a vele egykorúak, de megvolt benne az a vidámság is, mint bennem.
Ez az első kapcsolat nem tartott soká, mert én befejeztem az általános iskolát, és Győrött folytattam a tanulmányaim és az udvarlásaim.
Mivel az iskolában, és mondhatni a tágabb környezetemben olyan emberek vettek körül, akik teljesen jól láttak, kicsit nehezebbé vált a kapcsolatfelvétel a lányokkal, mert ha ők nem jönnek oda hozzám beszélgetni, akkor én jószerivel azt sem tudom, ők merre vannak, nemhogy megpróbáljam leszólítani őket. Tiniként, mint a kortársaknál is, egyre nagyobb hangsúlyt kapott a külső (nem azért írom, mert most nem fontos, csak akkor gyakran túlságosan is meg szerettem volna felelni), és ez kihatással volt a keresési szempontjaimra is, ebben a néhány évben a tökéletes, a legcsinosabb lányt kerestem (sokan vagyunk talán így ezzel), próbáltam a legjobb, leggyorsabb, „legerősebb” lenni, talán a filmélményeim hatására is és gyakran olyan helyzetekbe is belementem, melyek erőn felüli energiát és munkát kívántak, és csak picivel később láttam, hogy igen kevés eredményt sikerül velük elérni.
Nagyjából 17-18 éves koromra jutottam el odáig, hogy beláttam: olyan versenyszámokban nem érdemes indulni, amiben az ember nemhogy nem nyerhet, de egy kis mosolygáson kívül mást nem vált ki rajongása tárgyából, ezért már nem szerettem volna minden áron, például a buli kedvéért vakon kosárpalánkra dobni, bizonyítandó, hogy nekem ez is megy, hanem a beszélgetésekre, jó poénokra, a kiszámíthatóságra helyeztem a hangsúlyt. Borzasztó fontos egy súlyosan látássérült vagy vak embernél is, hogy ne értse félre a közeledő lányokat, nőket, kell ahhoz a tapasztalat, a jó kérdések és megérzés is, hogy el tudjam dönteni, valaki azért érdeklődik irántam, mert az állapotom érdekli, esetleg tetszik neki, amiket mondok, vagy unatkozik, vagy 100 százalékban kíváncsi rám, mint férfira, és meg szeretne ismerni. Célszerű nem messzemenő következtetést levonni abból, ha egy lány átkísér az úton, én már jártam úgy, hogy egy hölgy, akivel kétszer találkoztam csak úgy kutyafuttában, a városban egyik hétfő reggel szakadó esőben meglátott minket a kutyusommal a buszmegállóban, és mivel ő autóval volt, elvitt dolgozni, de eszembe nem jutott, hogy megkérjem a kezét csupán e miatt, nyilván próbáltam az autózás alatt leszervezni egy következő találkozót, ami mellesleg nem jött össze, viszont a mai napig sem tudom, hogy ő hogy néz ki, rövid vagy hosszú-e a haja, annyi információm van, hogy sportos, mert ez a beszélgetésből kiderült.
Látható a fenti példából is, hogy a hétköznapokban hogyan zajlik egy ismerkedés látássérült oldalról.
A képernyőolvasó és nagyító szoftverek segítségével vakon is lehet internetezni és néhány társkereső oldalt is használni, hozzá kell tennem, hogy ezek nem mindegyike akadálymentes, és nem hiszek abban, hogy létre kellene hozni egy speciálisan látássérülteket kiszolgáló ilyen portált, mivel ez a különbségek hangsúlyozásával járna.
Egy ilyen oldalon talán egy kommunikatív látássérült előnyben is lehet a versenytársaihoz képest, mivel ő nem a külső alapján fog választani, hanem a bemutatkozás, levelezés, csevegés alapján válik számára egy másik társkereső izgalmassá. A kardinális kérdés itt az, hogy mikor és milyen módon közli az ember, hogy vak, látássérült, azzal, akivel éppen ismerkedik. Tavaly ősszel kerültem olyan helyzetbe, hogy egy lány egyórai beszélgetés után küldött nekem képet magáról, és én erre elmondtam neki, hogy nem látom a képét, mivel nem látok, viszont ha leírja, hogy mi látható a képen, akkor megköszönöm, de röviden és tömören annyit válaszolt, hogy akkor vegyek fel szemüveget, és eltűnt…
Véleményem szerint a legjobb ismerkedési alkalmak közé tartozik egy kutyasétáltatás, házibuli vagy olyan szórakozóhely, ahol beszélgetni is lehet, mivel egy zsúfolt tánctéren teljesen vakon, „se hall, se lát” állapotban kicsit bonyolultabb az ismerkedés, de harmincas kortársakkal beszélgetve, akár látók, akár nemlátók, ők is ezekkel a kihívásokkal küzdenek, el lehet mondani, hogy e téren esélyegyenlőség van.
Korántsem jelenteném ki, hogy egy vak férfi vagy nő számára a másik külseje lényegtelen, viszont azt kategorikusan cáfolnám, hogy minden látássérült úgy ismerkedik, hogy a leendő partnere arcát végigtapogatja. Elképzelhető, hogy van, aki ezt igényli, de számomra az arc annyira intim kategóriába tartozó terület, hogy egy első randin egy kávézóban nem fogok testszkennert játszani, azért sem, mert ha addig nem keltené fel az ember a figyelmet, egy arcot tapogató ember látványa biztosan helyi szenzációvá avanzsálna.
Barátaim körében férfiak és nők vegyesen azt az álláspontot képviselik velem együtt, hogy a választott legyen igényes, hozza ki a külsejéből, amit lehet, és ne gondolja, hogy egy látássérültnek nem számít, hogy a párja miben jelenik meg egy belvárosi séta vagy más rendezvény alkalmával. Visszafelé is igaz a történet, bár itt is meg kell találni az egyensúlyt, azzal együtt, hogy számomra fontos, hogy jól érezzem magam abban a ruházatban, amiben vagyok. Ki másnak szeretnék tetszeni, mint a páromnak, illetve akivel éppen tart a megismerkedés, ezért szívesen fogadok tőle tanácsokat, hogy ez a frizura vagy az az ing előnyös vagy sem, viszont mikor ez elmozdul abba az irányba, hogy az embert át próbálja szabni a saját stílusára erőszakosan, garantálom, hogy zárt kapukat fog találni. Egyszer egy három randevúból álló történetem végén azt kaptam meg, hogy a lány nem kíván többet velem találkozni, volt egy aprócska félreértés, de hozzátette, hogy nem öltözöm elég színesen. Jót mosolyogtam ezen, mert ha „betuszkol” egy próbafülkébe, és javasolja, hogy ezt vagy azt hordjam, mostanában nem mondtam volna nemet.
Meglepő számomra is, amiről a nemlátó nő ismerőseim beszámolnak, de úgy érzik, hogy kicsivel nehezebb helyzetben vannak, mint a nemlátó férfiak, bár az ismerkedés a lányokat illetően gördülékenyebben indul, hiszen aki lát, le tudja szólítani a lányt, és ez még mindig elfogadottabb, ha a férfi kezdeményez, viszont nem biztos, hogy el tud jutni egy komolyabb kapcsolat szintjére. Ennek több oka is lehet, akadnak olyanok, akik izgalmasan vonzónak tartják, ha egy vak lánnyal ismerkednek meg, mondván az érintéseknek nagyobb a szerepe, és valami különlegességet keresve kezdenek kapcsolatot, másoknál egy magasabb szinten reked meg a kapcsolat, vagy akkor, mikor a barátoknak kellene bemutatni a lányt, vagy akkor, ha kicsit más közös programokat kell szervezni, illetve más módon kell felkészülni rájuk, mint egy látó pár esetében, és ami súlyos gondokat szokott okozni: a látó fél családjának kapcsolatot ellenző magatartása. A „jobbat is kaphatsz” és a „kiszolgálhatod egész életeden keresztül” kijelentések ilyenkor nem ritkák, és a nem eléggé magabiztos ember be is dől ezeknek. Történt már velem olyan, hogy amint közelebb kerültem egy lányhoz, aki történetesen jól látott, rögtön más olyan látó fiú ismerőse is felfigyelt rá, aki korábban nem is szeretett volna e hölgy esetében kapcsolatot.
Tévhit, hogy egy látássérült lány nem tud az alkalomhoz illően felöltözni, igen-igen sok olyan lányt ismerek, akik nem megjátszásból, de harmonikusan, elegánsan, ha a helyzet úgy kívánja, kihívóan öltöznek fel. Ez sem működik másképp, mint általában, mert akár lát, akár nem, egy nő sokszor kikéri a barátnői véleményét az öltözködéssel kapcsolatosan.
A pasik sem ússzák meg kellemetlen megjegyzés nélkül, mert a kiválasztott lány családja részéről itt a „sosem lesz autója” vagy a „hogy fogja megszerelni, ha valami elromlik” mondatokat, illetve ami máshol is gondot szokott okozni, a „biztosan eleget keres, hogy megadjon neked mindent?” köré lehet fűzni a problémás helyzeteket.
Egyetemista voltam, 22 éves, és egy 4 évvel fiatalabb lány édesapjától az apával való találkozás második percében megkaptam, hogy „ha baja lesz a lányomnak, megveretlek” mondatot, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne reagáljak valami „ütőset”, de a reménybeli kapcsolat érdekében csendben maradtam, csupán bőszen bólogattam.
Nem állítom, hogy a vakságom egyetlen szakításnál vagy kapcsolat befejezésénél sem játszott szerepet, de ha így is történt, inkább más körülmények miatt nem folytatta valamelyikünk a viszonyt.
Nem kerülhetem meg a testiség a szexualitás témakörét sem, különösen azért kap ez nagy hangsúlyt mert ezt illetően is élnek sztereotípiák, ezeket olyan részletesen nem tárgyalnám de utazás közben kaptam én már olyan kérdést hogy a fülem ketté állt, az érdeklődő arra volt kíváncsi hogy vakon hogy tud egy fiú eligazodni a tekintetben hogy ha egy lánnyal van akkor mit hol talál, és természetesen megnyugtattam hogy az ösztönök azok nálunk is megfelelően irányítják az embert.
Az érintéseknek talán megnő a szerepük mert a szemkontaktus hiányát bizony megfelelően lehet kompenzálni. Az a véleményem, hogy itt sem feltétlen az a meghatározó hogy az ember lát vagy sem, hanem a neveltetés, a személyiség és a felvilágosítás milyensége tud sokat lendíteni vagy ártani.
Azt tudom, hogy egy-két lány megjegyezte, hogy milyen óvatosan érintem meg őket és hogy ilyennel kevésszer találkoztak, bár nem biztos, hogy ez a vakságommal áll összefüggésben.
Elmondható, hogy „nálunk” sem működnek az emberi kapcsolatok, ezzel együtt az ismerkedés más módon, függetlenül attól, hogy lát valaki vagy sem, a különbség csupán az, hogy más tulajdonság vonja magára a figyelmet, nem egy őzike-szempár vagy egy gyönyörű hajkorona, de szeretném felhívni látó férfitársaim figyelmét, hogy ezek az „élvezetek” nekik is járnak, bátran érjenek hozzá a partnerükhöz, és ha imádják a hangját, mondják el neki bátran. A volt párom hangját gyakran dicsértem, ezért kapcsolatunk elején ajándékba kaptam tőle egy felolvasott szöveget CD-n, hogy így is csodálhassam a hangját.
Ámor valóban vaktában lövöldöz, és én arra biztatom az olvasót, hogy merjen bátor lenni és kilógni a sorból. Kezdeményezzetek kommunikációt azzal, aki szimpatikus, hiszen sosem tudhatjátok, ki mellett megyünk el, és a „majd holnap” nem biztos, hogy jó stratégia. Elképzelhető, hogy addigra valaki megelőz. Úgyhogy vállaljátok fel az érzéseiteket tekintet nélkül arra, hogy a rajongásotok tárgya lát vagy sem, idősebb vagy akár fiatalabb, túl alacsony, vagy netán túl magas…
Szálljunk-fel egy buszra fordítva!
2011 április 1. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok! Itt a hétvége, jobban mondva a péntek ésezt már sokan megénekelték hogy a péntek délután és este mennyire jó és kellemes időszak, kéretik semmi “olyanra” nem gondolni.. “Tollat” ragadok mivel a hétvégén mind a két nap “láthatatlan” leszek és a gyanútlan látogatókat fogom rémísztgetni a sötétben. A héten képzeljétek megint adódtak buszos történeteim, ezeket nemsokára meg is osztom veletek, de arra kérek mindenkit hogy ne gondolja hogy én pikkelnék a sofőrökre, csak okulásul szeretném ezeket leírni hogy milyen módon ne segítsetek vaknak, látássérültnek. Aztán röviden reagálnék
Hétfőn Győrben voltam az édesapám és Prézli látogatása céljából, és kedd reggel utaztam vissza Székesfehérvárra. Az autóbusz korábban beért, és mivel érzékeltem hogy az ajtaja nyitva van, felszálltam. Mivel senki nem szólt arra következtettem hogy a vezető elment az ügyeit intézni, és leszálltam a buszról, megvártam. Meg is jött, elszaladt mellettem, és ezt követően indultam jegyetkérni. Nagyon szűkszavú volt, és annyit jegyzett meg csupán hogy “úgylátszik kutyánk is lesz”, és mikor érdeklődtem tőle hogy véleménye szerint hol lesz olyan hely ami szabad és ahol el is férek Szuzival azt válaszolta hogy “itt elöl nem”. Igen, mondjuk a negatív válasz is válasz, szerencse hogy előző nap ugyan ezzel a típusú busszal utaztam és nagyjából tudtam már hogy merre találhatóak a nagyobb helyek. Az út egyhangúan bóbiskolással múlott, egészen Mórig amikor is eléggé sokan felszálltak. Én aludtam tovább, a belső ülésen ültem a menetirány szerinti bal felől, táskámmal az ölemben. Haloványan érzékeltem hogy valaki leült mellém, persze üljön csak le nem akarok én kéthelyet foglalni, de nem volt lelki erőm odaszólni hogy ne lepődjön meg ha egy Szuzit talál az ülésem alatt. Mégis észre vehetett valamit, mert annyit hallottam hogy “biztosan csip”, és az úr pánikszerűen elhagyta a helyet.
A másik “nagyshow” a héten kétszer is előfordult velem még jó hogy a körülöttem lévők, egyszer az egyik kolleganőm illetve a mai napon pedig általam nem ismert emberek segítséget nyújtottak. Ahol az “árny alatt” kiállítás van, ez egy székesfehérvári ipari terület. A 38-as és a 23-as autóbusz végállomása egyben, kiépített esőbeállóval ellátott buszmegállóval. No, tehát e két esetben az történt hogy mivel a busz vezetője nem akart még egyet kerülni és fordulni ezért úgy állt be a megállóba hogy én a busz jobboldalán álltam, tehát az ajtó nyitódását nem is hallhattam.
A mai esetnél megjegyeztem a szakembernek hogy ha így parkol be azzal nagyban megnehezíti az én felszállásom mivel gőzöm nem lehet akkor ha egyedül állok a megállóban hogy az én buszom érkezett be. erre az volt a válasza hogy nem vett észre, ezért nem “rendesen” állt be a helyre.
Nem vagyok én hatalmas méltóság ne miattam álljon normálisan a járművel a megállóban, hanem mert így szabályszerű.
Ha már belekezdtem akkor még egy aranyos történet, az ún “piactérhez” közeli nagy autóbuszos csomópontnál rendszeresen úgy sikerül megállniuk a járműveknek hogy a középső ajtó egy oszloppal kerül egyvonalba, tehát ha a vak nem óvatos vagy nem nyit botot illetve rosszul használja vagy netán nem figyel akkor “csutkóra” beleszáll lendületből az oszlopba…
Én meg nem szeretném az utcabútorokat rongálni, mert ezt ha ismételgetem akkor még a végén bűncselekményt de legalább is szabálysértést követek el.
ha már törés-zúzás, ha olvassátok talán még időben szólok hogy ma este óvatosan a népligeti aluljáró környékével, mert este 7 órától Ftc Újpest rangadó lesz…
Ezen a héten a budapesti Hermina Egyesület mely hasonlóan mint a Lárke látássérülteket segít résztvettünk egy akadálymentesítési konzultáción mely a székesfehérvári főutca rekonstrukciójával kapcsolatosan zajlott. Nem szeretnék sok műhelytitkot elárulni, de képzeljétek úgy áll a helyzet hogy nagyjából (amennyire lehet) az útburkolat egy szintbe kerül mely hasznos a vaknak a kerekesszékesnek és a babakocsisnak is, és a fő irány megtartását egy középen futó vezetősáv ún taktilis jel fogja segíteni, és erről leágazások jelzik majd a mellékutcákat. Nem kell a kirakatok és életveszélyesen fejmagasságban nyíló ablakok és nyáron a teraszok között szlalomozni a fehérbotos látássérülteknek. A kutyások eltávolodhatnak a faltól de nekem is segíteni fog a vezetősáv. hallhattam egy vicces dologról is, bár én kicsit félek tőle, a város egy pontján olyan földbe épített szökőkutak fognak üzemelni, melyek érzékelik a mozgást és ha nincs a közelben senki spriccelni fogják a vizet. Én úgy gondolom azért fogok csereruhát magammal vinni mert tudjuk ami elromolhat el is romlik, és biztos vagyok benne hogy engem nem fog érzékelni, illetve Szuzika biztosan egy ilyen spriccelő közepén fog megállni vakarózni és akkor nincs mozgás és jöhet a vízsugár.
Prézlivel volt még olyan történetem, hogy a Széchenyi akkor még Főiskola bejáratánál a fotocella valamiért nem érzékelt minket, vagy túl gyorsan, vagy rossz szögből érkeztünk és szegény Stefi Prézli visszapattant az ajtóról.
A tegnapi fórumon még elhangzott hogy nemsokára új hangoslámpákat is telepítenek a városba Grazi minta alapján, ezek előnye hogy nem fognak egész nap sípolni hanem a kereszteződéshez érve a látássérült vagy aki szeretné aktiválhatja a hangjelzést. Izgalmas lesz még az is, hogy az oszlopon lesz egy “vak” térkép, mondjuk úgy vázlat az átkelőről és amennyiben nem ismerős a kereszteződés vagy régen járt az ember arra kitapintható lesz hogy hány forgalmisávon és kerékpárúton esetleg járdaszigeten kell átkelni.
Minden ilyen akár apró akár jelentősebb kezdeményezés örömmel tölt el, mert azt tudatosítja bennem hogy igen is van értelme a munkának a pozitív értelmű “agymosásnak”, és nem csupán negatív dolgok történnek léteznek még nem is kevesen akik figyelnek ránk.
Ez eléggé pátoszosra sikerült meg is törlöm a billentyűzetet.
Most akkor ígéretemhez híven válaszolnék a La Brava Jarulca
által kérdezettekre.
Először is nem tud valami jó nyelvtanulási lehetőséget valahol Spanyolországban??:)
Komolyra fordítva:
Egy vakembert sem kell más módon megközelíteni mint egy jóllátót. Feltételezem hogy gyakran találkozhattok rendszeresen ugyan abban az időpontban. hadd tanácsoljam hogy ne próbálj meg vele szemezni, ha teljesen vak akkor annyi esélyed van mint annak a bizonyos falónak az epsoni versenyen.
Le kell szólítani, lazán, könnyedén mint amikor megkérdezed valakitől mennyi idő van. Nem tudom milyen az ismerkedési “stratégiád”, de ezt kell alkalmazni annyi módosítással hogy mindenképp neked kell kezdeményezned, ne felejtsd el, mellém is akár leülhet bármelyik szépségkirálynő és kihívóan nézegetheti a szemem maximum onnan fogom tudni hogy valamit akar hogy érzem a kilégzett levegőjét közel az arcomhoz.
A lényeg, szólítsd meg, de ne úgy mint ha segíteni akarnál neki mert ha azt feltételezem hogy mindig ugyan ott találkoztok akkor az utat jól ismeri és ha nem működnek az antennái akkor hamar lepattint azzal mondván tudja az utat köszöni szépen kedves vagy..
Nem érdemes ilyen helyzetben sem nagyon mellébeszélni, azon látássérültek, vakok, gyengén és aliglátók akiket én ismerek egy ilyen kapcsolatfelvételre ugyan úgy reagálnak mint más földi halandó. Nem azért nem kezdeményez az ember mert bátortalan, de előfordulhat olyan helyzet, hogy összefutok egy lánnyal,megtetszik benne valami a mondandója, a hangja, a stílusa, adom a nagy gázt, és ha látnék akkor meg kisebb hévvel udvarolna az ember mert mondjuk ott van a jeggyűrű az ujján.
Tudjátok ezalatt a majdnem 32 év alatt megtanultam hogy a dolgok nem vagy feketék vagy fehérek, hanem sok-sok árny-alat létezik!
Még egy fontos dolog hogy el ne felejtsem, ne a vaksága miatt menj oda hozzá, legyen valami ami megfog benne, hogy jóképű, sportos, vagy hogy úgy tud átesni egy korláton ahogy még nem láttad!
No most Amor földi helytartója befejezi pénteki fogadóóráját, és kis ünnepség közepette elkezd mosni, no nem a patakban vagy a közeli csónakázó tóban, hanem a gépben!
Bálint, Dávid, Dávid, Szuzi
2013 február 20. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Természetesen engem sem hagyhat ridegen a nem annyira rég “elzúdult” Valentin nap de mivel nem szeretnék elcsépelődni ezért nagy Vaszabiságomban más a megközelítés.
Le kell hogy szögezzem hogy legyen szó bármely ünnepről (egyházi, állami vagy “magán”) ünnepelni, vidámkodni jó és hogy erre mi szolgál indokul majdnem teljesen érdektelen számomra. Holdújév? Húsvét? A függetlenség napja? Születés vagy névnap? Talán csak az ünneplés módjára van hatással, a jókedvre, a baráti beszélgetések bőségére nem hinném. Ne várjátok kedves olvasók tőlem hogy nagy ostorcsapásokkal illessem a Valentinozást, de azt sem hogy őrült romantyikával a szerelmesek ünnepét zengjem. Aki szereti és van érkezése ünnepelje mint szerelmesek ünnepét de talán nem célravezető az épp pártalanok részéről a szájhúzás és az irigykedés…
Bizony elmondom nektek én biza megültem ezt az ünnepet annak dacára hogy itt szingliskedem. Nem, nem béreltem fel senkit magam mellé hogy “naa lécci gyere el velem Valentin nap alkalmából és akkor majd akciózunnk egyet fizetsz kettőt vihetsz”, bár Szuzi gondoskodott hogy a Bálintnap ne mondjon csütörtököt és megajándékozta magát. Amint láthatjátok szép kis labdát talált magának amit valahogy elgurított egy polc alá és Szent Bálint estéjén a laszti előkerülése a kutyust úgy felvillanyozta hogy még este is spontán módon hol a lábujjamhoz, hol a fülemhez vagy oldalamba nyomta a labdát. Nem tudom mennyire látszik de elmondanám hogy ezen a labdán egy Fc Barcelona címer van és még az előző kutyusommal Prézlivel vettük Barcelonában hét évvel ez előtt és ez a játék olyan magas minőségű hogy még mindig funkcionál.
Internetről és egyéb hírközegekből azért tájékozódtam a Bálint ünneppel kapcsolatos dolgokról és elképzelhető hogy korábban elkerülte a figyelmem de most nem hogy Szent Bálint egyik börtönőrének lánya vak volt és az isteni Valentin közbenjárt annak érdekében hogy a hölgy láthasson, sőt ezt tetézve üzenetet is küldött neki. Felfigyeltem még egy “diszkriminatív” programra is mely az egyik szegedi múzeumban került megrendezésre február hó 14. napján, a szerelmes párok vérnyomását és pulzusát figyelték hogy mi történik ha egymásra néznek, az elmélet azt mondta hogy ez nyugtató hatású. Nem azért mondom mert Szegeden tartózkodtam volna ezen a napon de azzal a gondolattal játszottam el hogy rám aztán nézhet egy lány nagyon szépen csak kivételes helyzetekben sikerüll ezt megéreznem de ez én sem tudom mitől függ, ezért indítványoznám a program szervezőinél hogy ha jövőre is gondolkoznak hasonló szervezésében akkor kellően súlyosan látássérült személy esetén az egymás szemébe nézés helyett engedélyezzék a kézfogást.
A pulzus és a hangulat megnövelésére azért más eszközök is léteznek és nem csupán az ember szerelme képes ezt előidézni, pénteken is szombaton is egy teázóban voltam és az első este végén “valamitől” saját magamnak intéztem el a pulzusszámom megnövekedését mert hatalmas koncentrációmban a bankkártyás fizetésnél kétszer is elrontottam a kódom pedig az 5-ös gomb szépen jelölve volt sőt azt is tudtam melyik a “zöld gomb”. Szombaton mondjuk úgy a másik törzshelyemen az okozott emelkedet hangulatot hogy ha egy rövid órára is de Dávid barátommal találkoztam és jól elbeszélgettünk vele és persze a többiekkel a világ dolgairól, Szuzi rá mindig nagy erőkkel ugrik fel sőt egyszer másfél éve mivel nagyon hideg volt a villamoson a Dávid ölébe ült. Így esett hogy a szerelmek és a szerelmesek ünnepéből a barátok összejövetele lett, és a bejegyzésre készülődve ennek megerősítése ként olvastam hogy Valentin napját Finnországban a barátok ünneplik inkább és ők küldözgetnek üzeneteket képeslapokat egymásnak.
És hogy a “nóta” végére a cím is érthető legyen, második Dávidot tegnap “gyűjtöttem” be a pályaudvaron mikor is a Győrbe jövő vonatomra vártam. Reméltem hogy mint ahogy rendesen a 9. vágányról fog indulni mikor is egy fiatalember lépett oda hozzám és inkább kérdezte mint kijelentette hogy “ugye Győrbe jössz?” meglepődtem hogy honnan tudhatja az úticélom de ő elmondta hogy évekkel korábban már egyszer segített mikor nagy rohanásban voltunk egy vonatra és emlékezett rám. Most is elkísért a vonathoz ami meglepetésre alacsonypadlós gyorsvonat volt és egy jót beszélgettünk útközben, sőt időközben a fiú (Dávid) egyik ismerőse is csatlakozott hozzánk a beszélgetést illetően, sőt ahogy Szuziról beszéltem még egy újabb hölgy is odaült hozzánk aki mint elmondta terápiás segítőkutyákkal foglalkozik.
Elmondhatom hogy igazán szívmelengetően sikerült a Szent Bálint nap körüli ünnepkör és mintegy megkoronázásául ennek Szuzit is felköszöntöttem tegnap névnapja alkalmából.
Oldal ajánlása emailben
X