szerencsés véletlen, égés helyett dicsőség
2011 november 21. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Jóestét, ez egy hétfő esti bejegyzés, napközben rohangálás volt meg álmosság ráadásul a pulcsim is elhagytam ezért hazafelé kénytelen voltam forraltboral pótolni a hiányzó ruhát. Nézzétek csak! http://www.szon.hu/itt-az-uj-%e2%80%9eorulet%e2%80%9d-a-zumba/1843862 Az egyesületet akik szervezik a programot ismerem, tavaly májusban Nyíregyházán jártam mert én vezettem független ként a választó közgyűlésüket és igazán büszkék lehetnek magukra mert ha a honlapukat megnézitek láthatjátok hogy temérdek szolgáltatást nyújtanak és még nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkeznek. De akkor kezdődjön a tánc! Zumbi vagy Zumba? Nem véletlen írtam a második nevet nagybetűvel rögtön kiderül hogy mi az oka. Aki olvassa többé-kevésbé rendszeresen a blogom tudhatja hogy kedvelem a latinos dolgokat (nem orvosi) :), legyen akár európai akár latin-amerikai. Biztosan hallottatok már vagy láttatok már capoeirát bemutató csoportot, ami úgy tűnik hogy tánc és mulatság, de nem volt mindig ez mert a Xvi századi Brazíliában komoly harcművészet ként űzték az Afrikából behurcolt feketék, és később amikor az állam megszilárdult magát a harcművészetet betiltották ezért táncba rejtették az eredetileg veszélyes mozdulatokat. Hogy kerül a csizma az asztalra? Úgy hogy az egyik legnagyobb fekete közösségnek két vezetője volt Zumbi és ige Zumba, bár szerintem utóbbinak nincs köze az új mozgásforma nevéhez. Nem tudom megállni a gonoszkodást de remélem azok akik bőszen capoeiráznak megemlékeztek november 20. napján Zumbi Dos Palmares halálának évfordulójáról akit a harcművészet megalapítójának az egyik kiteljesítőjének tartanak. De most már nem kalandozom mert úgy járok mint 955-ben az ősök Augsburgnál, és visszatérek a zumbához. Amennyire őrültek a kolumbiaiak simán el tudom képzelni hogy a táncoktató elfelejti elvinni a megfelelő zenét és hogy ne legyen égő akkor ami éppen nála volt hétköznapi populáris latinzene arra táncoltatja a résztvevőket. Szimpatikus az is hogy nem csak arról szól a történet hogy valami zenére ugrálunk hanem kicsit ha olyan az oktató akkor a latin-amerikai kultúrába is betekintést nyújt. Külön öröm hogy a nyíregyházi hölgy aki az órákat tartja járt a láthatatlan kiállításon és megtapasztalta a teljes sötétséget és kicsit az elveszettség érzését. Tudjátok milyen nehéz ám úgy mozogni zenére ha az ember nem lát hogy nagyjából a helyén maradjon? Most már igen ugyanis egy nagy teremben nincs sok viszonyítási pont, ráadásul természetes hogy a zene sem halk plusz a hangok verődnek össze-vissza és ahogy fárad az ember egyre kevésbé tud arra koncentrálni hogy ne gázolja el a társát:) Nem azt mondom hogy lehetetlen így zenére ezeket a gyakorlatokat végezni de kell egy kis idő ameddig az ember ráérez és el tudja lazítani magát és percről percre jobban lehet érezni a távolságokat és ha heti rendszerességgel ugyan abba a terembe jár az ember akkor ismerősek lesznek az esetleges repedések a talajon is akár. Az jutott még eszembe hogy ha előadást kell tartanom mielőtt elkezdenék beszélni általában a szervezőktől megkérdezem hogy merre van a közönség és először az a válasz hogy velem szemben de közben hallom hogy nem pont feléjük fordulok az meg milyen illetlenség már féloldalt állni és így szándékomon kívül valakinek hátatfordítani, és ha a rendezők nem segítenek eltaláni a helyes irányt bizony volt már hogy a hallgatóságot kérdeztem meg hogy pontosan szemben állok-e velük és ilyenkor jóindulatú mosolyok kíséretében segítenek megtalálni a pozíciót. Azt gondolom hogy legyen szó akár zumbáról akár más mozgásról a leg fontosabb hogy az ember érezze jól magát, töltődjön fel, ha fogyni akar akkor érezze hogy alkalomról alkalomra jobb formában van és ne azzal törődjön hogy pontosan úgy csinálja-e a gyakorlatokat ahogy a videókon vagy a “nagy” könyvekben meg vannak írva. Egyszer volt egy emlékezetes “bukásom” nem csak nekem de egy kisebb csapatnak, ami úgy történt hogy a Vakok Iskolájában működött ún labdás képességfejlesztő szakkör ami azoknak jelentett némi kikapcsolódást akik nem tudtak bekapcsolódni a csörgőlabda (goalball) vagy más sportokba mert betellt az összes hely. Úgy indult a dolog hogy felszereltek a tornaterembe egy kosárpalánkot persze nem rendes magasságban és próbáltunk beletalálni miután valaki megkopogtatta a gyűrű szélét. Rájött a testneveléstanár hogy meg kell mutatnia hogy milyen mozdulatot kell ahhoz tenni hogy a labda egyáltalán “képes” legyen a hálóba kerülni mert ha egy kapura dob az ember akkor elég egy irány viszont a kosár az bonyolultabb de nem lehetetlen. Aztán osztályon belül versenyeztünk azzal is hogy ki tudja először két majd egy kézzel sokáig pattogtatni a kosárlabdát de az egyik akkori legjobb barátommal mi bírtuk a legtovább és akkor jött közösen az ötlet hogy ezt lehetne látványosan is csinálni és a többieket is már akinek van kedve megtanítani erre. És hogy a bukáshoz visszatérjek, egy kicsit gimnasztikához hasonló irányt is vettek a délutáni foglalkozások és ha valami ünnepség volt vagy protokoll szempontból magasrangú vendég érkezett néha minket is felkértek hogy mutassunk be valamit. Emlékszem a europe
A leégés az egyik bemutatón abból keletkezett hogy aki fekészítette a csapatot nem figyelt és megbotlott egy zsinórban és elfelejtett számolni mert úgy végeztük ezeket az elemeket hogy azért számolás az volt az ütemek szerint, még jó egy percig egyben is maradt a produkció de aztán mivel egy-két aliglátó kivételével mindannyian vakok voltunk azt hittük hogy már úgy is mindegy és teljesen szétesett az egész.
Kellemetlen volt de ilyen a sport, és aztán kitaláltuk hogy évvégére megmutatjuk hogy nem most jöttünk a falvédőről és akkor meg színes lufikkal végeztünk különböző mozdulatokat és a végén mint a nagyok kidobtuk a közönség közé a lufikat és ez okozott aztán csudanagy vidámságot mert hogy a közönség nagyrésze sem látott, figyeli a produkciót és egyszer csak a semmiből fejbetalálja egy helyes lufi.:)
Mozogjatok sokat mert legalább akkor ebben a nyirkos időben sem fázik az ember és nem mellesleg egészséges és jókedvet is biztosít.
“Egy kicsi mozgás mindenkinek kell!”
2011 március 6. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Erőt Egészséget! Nem ment el az a maradék eszem is, csak most sportosra vesszük a figurát! Készülök írni egy komolyabb írást is a látássérültek munkalehetőségeivel kapcsolatban is, csak a szezonális depresszióm miatt fékezetthabzású az agyműködésem. De ne reménykedjetek, hétvégén feltöltődöm napsütéssel és amúgy is javasolták hogy próbáljam ki a szoláriumot hátha segít rajtam. Végül is talán vakságot nem fog okozni! 🙂 És akkor sportoljunk! A vakemberek számára is elengedhetetlen a mozgás legyenek felnőttek vagy gyerekek. Aranyos dolog volt hogy hat éves korom előtt én is fociztam az ikertesóm barátaival akik az én barátaim is voltak, és általában mindig én álltam a kapuban. Esélyem sok nem lett volna megfogni a hangtalanul közeledő labdát ezért a csk úgy döntött hogy lesz egy “villámkapus” is aki segít nekem. Nem aranyos? Nem mondták hogy “vaksikám ne áljj be közénk”, hanem úgy segítettek hogy az ne legyen fájdalmas. A “Vakodában” az általános iskolában volt testnevelés óra amit nagyon kedveltem a mi eszközeink sem voltak mások mint egy átlagos suliban, bordásfal, mászórúd és kötél… Természetesen akinek volt látásmaradványa más módon mozgott mint én, de ezek a foglalkozások nagyon fontosak a jó mozgáskoordináció kialakítása miatt, és amúgy is az az álláspontom hogy egy fogyatékosságossággal élő embernek is állapotához egészségi körülményekhez képest legyen állóképessége és ha teheti mozogjon napi rendszerességgel. Itt nem a söröskorsók emelgetésére gondolok mint aktivitás bár ez sem elvetendő ötlet, bár vigyázni kell mert ha az ember sok “gumibogyószörpöt” iszik akkor a zsír is felkúszik rá. Ami izgalmas volt még az általánosban hogy megismerkedtünk a csörgőlabdával amit a goalball nevű vakok számára tervezett sporthoz és játékhoz használnak. Azért mondom hogy mindkettő, mert Magyarországon komoly goalball csapatok és bajnokság működik és a nemzetközi versenyeken is szép sikereet értek el. Viszont én a versenysportról nem igazán írnék, mert nem értek hozzá, és akinek nem inge rizlingje! Maga a szabályos goalball felállás kétszer három fős csapatot jelent, ahol úgy kell a labdát a kapuba juttatni hogy az a felezővonal előtt földet kell hogy érjen még a gurító játékos térfelén különben “highball” magas labda miatt büntető jár, amit egyedül kell védeni ami egy nagyjából kézilabda kapu nagyságú hálónál nem kis feladat. Egyszer volt osztályok közötti csörgőlabda bajnokság és a bíró szerint magas volt a labdám, szerintem nem, büntetőt kellett védenem. Duzzogásból beálltam a pálya olyan pontjára ahol azt gondoltam biztosan nem oda fogja lőni a játékos, és lássatok csodát, a vak szerencsének köszönhetően lábon lőtt így a csapatom nem került hátrányba az én bénaságom miatt. Vakon elég sok formája van a mozgásnak amit lehet végezni, persze célszerű előtte orvosi javaslatot kérni főleg gyermekkorban, például egy zölhályogosnak nem célszerű nehezet emelni és számtalan hasonló példa van. A víz is egy biztonságos környezet akár gyerek akár felnőtt vak számára mert javítja a mozgás rendezettségét a vízben való mászkálás, és amúgy meg jókat lehet a vízben kergetőzni labdázni persze ez utóbbit látó segítséggel. Tíz éves koromig úszni igazán nem tudtam csak úszógumival de ez kezdett égővé lenni és apukám nagy türelemmel egy balatoni nyaralás során képessé tett arra hogy ne féljek a víztől. A tanítás majdnem tökéletes volt, egy félelmemet nem sikerült egészen sokáig leküzdenem nevezetesen hogy nem mertem belerakni a fejem a vízbe mert akkor “sehall-selát” az ember. Később aztán a Vakok Iskolájával is jártunk úszni tanulni, ahol is az egyik úszómester a következő módszerrel szeretett volna arra rábírni hogy a fejem ne tartsam ki a vízből. Arra kérte a lányokat hogy fogják be a fülüket és a következő szavak szökkentek ki foga kerítésin: “Szabolcs! Ha nem teszed bele a fejed a vízbe, rá fogok lépni a micsodádra és hanyattlöklek!” Gondolhatjátok, ezt követően mikor vele volt a foglalkozás mindent megtettem a szankció elkerülése érdekében. Úszni amúgy látássérültek versenyszerűen is úsznak a látásvesztés fokozatai alapján más-más kategóriákban. Segítőkkel nyári táborban az evezés is lehetséges volt, sikerült néhány kalandos élménnyel gyarapodnunk Dunakilitiben és ha régi cimborákkal összefutunk gyakran megemlegetjük ezeket. Az általánosban azért a vak gyerekek is szoktak focizni, itt a módszer az volt hogy egy zörgős zacskót húztunk a labdára é így lehetett hallani. Három-három fős csapatokban játszottunk, és mondhatom jó buli volt, a labdát nem mindig találtuk el de legalább levegőn voltunk és mozogtunk. Kerékpározni sem egy utolsó mozgás, az ügyesebbek “szóló” biciklivel ispróbálkoznak én mivel az egyensúly érzékem e tekintetben csapnivaló maradok a tandemnél, ahol szerencsés esetben egy látó ül elöl és kormányoz. A már megemlegetett szentendrei Paradicsom Klub és Miklós barátommal sokat tekertünk együtt és a mellett hogy felfrissíti a sokat ülő embert ez a mozgásforma jókat lehet beszélgetni kérdezősködni milyen helyeken járunk mi van körülöttünk. Létezik a “showdown” nevű játék és egyben sport is, elárulom hogy ez “vakosított” asztaliteniszt jelent. Bár a nemzetközi látássérült sportért felelős szövetség hibás elnevezésnek tartja ha valaki ezt az asztaliteniszhez rokonítja, mégis sok hasonló vonás van. Maga ajátéktér egy körülkerített asztal amelyről a csörgőlabda nem tud legurulni, a cél hogy az ellenfél “kapujába” kell bejuttatni ütővel a labdát úgy, hogy az ne repüljön a levegőben de ha el is száll a félpálya felett emelkedő palánkhoz nem érhet hozzá alatta kell átgurulnia. Feltételezésem szerint azért nem repülhet a labda mert viszonylag nehéz lenne így játszani ugyan is nem olyan rugalmas a fala mint egy átlag labdának, és ha repül a levegőben akkor nincs hangja. A “vak” szerencsének köszönhetően sikerült már nekem úgy gólt ütnöm ilyen játékban hogy átemelődött a labda a palánk felett és a játékostárs kapujába esett, de nagyképűség lenne ezt szándékos tettnek nevezni inkább volt ez gondatlanság!:) A székesfehérvári “árny alatt” kiállításon Halász Attila barátom jóvoltából (a kiállítások nélküle nem jöhettek volna létre), található egy ilyen “ping-pong” asztal, ahol szemtakaróval akár látók együtt vagy látó nemlátó mérkőzéseket is lehet vívni. a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (Láss) is nem rég szervezett showdown versenyt de ezen idő hiány miatt nem tudtam résztvenni. Amúgy is mindenképp meg szerettem volna említeni a szervezetet mert a síeléstől a szörfözésig, aerobik és jóga programokon túl felkutatják és szervezik a látássérültek számára a mozgási lehetőségeket. Ami még hatalmas dolog hogy önkénteseket is biztosítanak keresnek, mivel egy futás a Margit-szigeten segítő nélkül esetleg fától-fáig tartana jobb ha kontroll alatt áll az ember. Elképzelhető hogy az egyesület nem minden tevékenységét soroltam fel, de a honlapjukon minden információ megtalálható. A dinamikus mozgáson kívül azért a súlyok emelgetése sem tilos ha az ember vak, nekem othon van két 4,5 Kilogrammos súlyzóm velük szoktam ilyen tevékenységet végezni. Egyrészt az erősítés miatt, másrészt annyi hiúság van az emberben hogy ha jön a nyár nem szeretnék senki számára esztétikai környezetszennyezést okozni! Még egy számomra kedves embert hadd említsek meg, akivel legalább 15 éve nem találkoztam. Koczka Béláról van szó aki a Vakok Iskoláját azzal kereste meg hogy cselgáncsot és íjászatot szeretne oktatni látássérültek számára. Ez 1993-ban volt és az iskola vezetése kétségekkel fogadta a próbálkozást. Részemről nagyon megörültem a lehetőségnek mivel a cselgáncsot valamennyire ismertem gyerekkorom óta, mivel az Ildikó nővérem sokáig versenyszerűen űzte és gyakran elvitt eddzésekre is ahol amit lehetett meg is mutattak. Mivel az általános iskola utolsó évében volt Béla részéről ez a megkeresés utána nem tudtam folytatni ezt a sportot. Ne úgy képzeljétek el hogy vérig menő küzdelmek folytak, viszont adott egy mozgáskultúrát, megtanított normálisan esni, és nem utolsó sorban hagyománytiszteletet is tanított. Aztán a Márti nővérem is elvitt rendszeresen akár eddzésre akár más szabad programra a kézilabdás csapattársaival, tehát ott ismertem meg ezt a sportot is alaposan. A szerencsém az volt hogy ha kérdésem volt ez- vagy az a szakkifejezés mit jelent nem azzal válaszoltak hogy úgy sem látok miért érdekel, hanem elmagyarázták megmutatták hogy el tudjam képzelni. A “passzív” sportolás sem megvetendő dolog amikor az ember eljár sporteseményekre. Még mikor Győrött laktam rendszeresen az Attila és a Menyus barátaimmal jártunk focimeccsekre de mivel elköltöztem és nem mindig szabad a hétvégém ez egy idő után abbamaradt. Engedjétek meg azért hogy két maradandó élményem mint néző elmeséljem: Az egyik 1999 tavaszán a Győri Eto Viborg EHF kupa döntő első mérkőzése volt melyet meg”nyertünk” három góllal és fantasztikus érzés volt ott szurkolni, együtt élni a játékkal. A kézilabdánál főleg pontosan lehet hallani hogy merre jár a labda és ha tudja a vakember melyik csapat merre felé támad a játék jól követhető. Ami még lenyűgözött a dán szurkolók nyitottsága volt, nem kellett kerítéssel villanypásztorral elzárni őket a számukra vesztes első meccs után gratuláltak és örültek hogy valakivel tudtak angolul beszélni. Képzeljétek már akkor is felfigyelt rám a másféle média mert két évvel később a “harmadikfélidő” újság riportot készített velem mert izgalmasnak találták hogy valaki vakon idegenbéli meccsekre is elutazik az országon belül. A másik életreszóló sportélményem 2006 szeptember 12-én volt amit a Fc Barcelona stadionjában éltem át a Levski Szófia elleni 5-0 ra megnyert játék alatt, közel 60000 ember, szakadó eső viszont forró hangulat. Tudjátok bámulatos ahogy bármely sport is családokat, apró pici gyerekekkel együtt ki tud vonzani a pályákra és jól tudják érezni magukat, bizonyára számít hogy a kedvencek győznek vagy veszítenek a kulcskérdés a jó hangulat és a közösségi élmény. No elég messzire sikerült eljutnom a látássérültek sportjától, ezért a csúcson “abba” is fejezem az írást, mozogjatok sokat és kellemeset ameddig jól esik, bár nem vagyok szakember de az az álláspontom senkinek nem kell megszakítania magát sportolás címén viszont ha rendszeresen végez aktivitást annak meg lesz az eredménye! És zárszó ként még annyi a szentimentális élményekhez hogy akkor azon a bizonyos 2006 szeptemberi estén a koronát az élményre az tette fel hogy a metró a barcelonai csapatkapitány Puyol nevétől volt hangos, és bár emelkedett volt a hangulat mikor meglátták hogy fehérbottal egy vak szurkoló érkezik azonnal helyet adtak és örültek hogy ott vagyok velük!
“Nyolc óra munka…”
2017 január 19. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sosem tudtam elképzelni… Milyen azoknak a nagy íróknak költőknek akik leülnek és írnak, regényeket, szívhez vagy kevésbé szívhez szóló költeményeket csak úgy. Bizonyára az én személyiségemből fakad vagy a mostani élethelyzetemből hogy gyakran eldöntöm hogy „most ezt megírom a blogban tuti,” aztán mire a géphez ülök már nem ugyan az nem olyan intenzív az élmény. Majd kipróbálom hogy felveszem a szöveget diktafonra. Mondjuk lefilmezném a reakciót ha akár a metrón akár a városban valahol csak úgy megállok, Szuzi leül és lefekszik én összehajtom a botom előveszek egy hangfelvevőt és elkezdem mondani a magamét… Tegnap aztán arra jutottam hogy nem is mindig kell nagyívű filozofálgatásokba kezdeni a bejegyzésben lehet hogy elég ha az ember leírja hogy mi történt vele hiszen nekem aki átéli az eseményeket ha nem is unalmas de majdnem mindennapi ha más olvassa akkor elképzelhető hogy talál benne újdonságot. Nyilván értelmetlen lenne a világgal megosztanom hogy a munkám során már megint egy érdektelen iskolás csoportot vezettem illetve hogy egy türelmetlen család látogatott meg minket, viszont mint egy szerencsés aranymosó ha kiválogatom az érdekesebb hangulatokat személyiségeket a sok tucatnyiból akkor talán nem csak nektek lehet érdekes de számomra is hozhat új tanulságot ha leírva a történetet mint a sportközvetítésekben a lassítás során új mozzanatokat fedezhet fel az ember. Ki ezt ki azt hagy hátra és ki tudja mit visz magával… Ha az alcímnek megfelelően az utóbbi négy napomra vissza tekintek akkor meglehetősen vegyes a kép a kiállítás vendégeit elnézve. Ami a szösszenetek előtt fontos megjegyzés hogy akik még nem jártak sötétben zajló rendezvényen „kiállításon” a legkülönfélébb élethelyzetek kerülnek szimulálásra a tökéletes sötétségben egy vak vagy látássérült kísérőt kapnak a vendégek és ha olyan az objektum a végén egy bár is található ahol lehet inni valamit az „időleges vakság” állapotában. Az egyik érdekes beszélgetés éppen úgy zajlott hogy én a bárban dolgoztam és a vendégek a vezetés utolsó tizenöt percében találkozhattak velem és kérdezhettek. Talán onnan indult a gondolatok sodrása hogy találgatták az akcentusomat hallgatva hogy biztosan olasz vagyok, de arra nem gondoltak volna hogy magyar vagyok. Valahogy mégis maradtunk a tengernél és az olasz csizmánál említettem nekik hogy én eddig csak egy napot voltam ott Velencében és ezt kevésnek tartom nem feltétlen Velencét látogatnám meg de tengerpartot mindenképpen méghozzá olyat ahol Szuzi kutyusom is szívesen látott vendég. Két éve akartunk Szicíliába menni viszont az utazási iroda nagyon lebeszélt róla mert hogy nagyon meleg van és szegény Szuzi. Ezt elmesélve a vendégeknek ők azt mondták hogy meg értik a helyzetet és van megoldás mert ők is nagy kutyások és Bibionéban vannak kifejezetten kutyás strandok és szállodák vagy apartmanok is. Hálás vagyok nekik hogy a tudomásomra hozták ezt a tényt mert még az is lehet hogy idén nyáron leteszteljük hogy mit szólnak hozzánk. Ami mindenképp előnyös lenne hogy most nem feltétlen szeretnék 8-10 órát repülni a tengerig mint annak idején Martinique-re mondjuk ott aztán senkit nem zavart Szuzi mert természetes de nem elhanyagolt partszakaszok voltak. Sokat még nem kutakodtam a bibionei szállások után de egy tisztázandó pontot már látok mégpedig hogy hangsúlyozottan írják hogy a kutya az étterembe nem vihető be de én Szuzit nem szeretném a szobában hagyni hogy halálra aggódja magát hogy a párommal hova mentünk és ő nem tud vigyázni ránk. Ez még csak egyenlőre terv, tervezet meg fogom kérdezni az olasz segítőkutyásokat hogy pontosan milyen szabályok is vonatkoznak ránk mert nem szeretnék bakot lőni. Még 2007-ben mikor Prézlit vittük horvátországi nyaralásra kerestem meg az ottani kutyaiskolát és e-mailben kaptam egy horvát és egy angol nyelvű leírást a kutya jogairól ami azért üdvös mert én is tisztában oltam azzal hogy mire hivatkozhatok és nyomtatott formában ha valaki kételkedne hogy hová is jöhet be vakvezető kutya akkor elég oda adni neki a jogszabályi hivatkozást is tartalmazó anyagot. Ott nem volt semmi gond a „beengedem-nemengedem” témakörben egy kirándulásokat szervező ügynök ágált nagyon a kutya ellen így nem mentünk velük a hegyekbe viszont sem hajón sem tömegközlekedésen problémázás nem volt. A szállást meg kifejezetten kutyásnak hirdették és velük meg nyelvi gondok nem adódtak hiszen vajdasági magyar volt a tulajdonos igazi vendéglátós mediterrán mentalitással. Ha már ismét a magyarságra került a szó, akkor mindenképpen ide kívánkozik ami vasárnap délután történt. Nem volt nagy forgalom a kiállításon viszont egy öt fős különítmény feldobta a hangulatom. Akkor mint kísérő dolgoztam és a társaság bejövetelénél feltűnt hogy nagyon halkak alig szólnak, aztán mikor még közelebb értek az egyik fiatalember méltatlankodott hogy „itt aztán tök sötét van” így magyarul akkor kezdett világossá válni hogy itt valószínűleg kétnyelvű vezetés esete forog fent. Hamar tisztázásra került hogy ők egy család igazi kassai polgárok az apuka és két fiú kérték hogy magyarul is adjak instrukciókat, viszont a lánya németül beszélt és a párjának fordított szlovákra. Igazán vidám és kellemes hangulatú egy órát töltöttem velük a sötétben és érintettük persze a vak látássérült emberek mindennapjait de nem csak ez került szóba hanem a sport is és megtudtam hogy az egyik srác (közel két Méter magas volt) a Balatonfüredben kézilabdázik és az ígéretét vettem hogy ha világsztár lesz akkor mindenképp keressen engem mert az első sorban szeretnék ülni legaláb egy meccsén mert onnan a labda jól hallható és a játék folyása a mozgások a pályán abszolút vakon követhetők. Elsőre azt hitte bolondozok vele de mondtam hogy ez az igazság egy focinál a labdát ritkán lehet hallani így ott gyakran hagyatkozunk a közönség segítségére hogy mi is történik a pályán, talán életemben kétszer vittem kisrádiót futballmérkőzésre mert a többi alkalommal megkaptam a többiektől amire kíváncsi voltam vagy ha a B-középben szurkolva követi az ember a meccset akkor vigyázni kellene a rádióra, illetve semmit sem lehetne hallani, valamint egy ilyen szurkolói közegben ki kíváncsi a teljes objektív véleményre egyértelmű hogy ha az ellenfél lesre fut és nem fújják be akkor a bíró vak és én kölcsön akarom neki adni a fehérbotom, ha a rivális csapatból valaki a földre kerül akkor egyértelműen szimulál. Annak idején mikor minden második hétvégén meccsre jártam bizony így ment ez, és ha Barca drukker ként mondjuk egy Real rajongóval találkozom akár a kiállításon nyilván jó egy picit szekírozni de a teljesítményt minden esetben el kell ismerni. A végére ahogy észreveszem a bejegyzés is tükrözi nagyjából hogy milyenek a napjaim hiszen sokan meggyőződéssel vallják hogy egy fogyatékos ember csak a saját állapotából egyenesen következő problémákkal illetve azok megoldásával van elfoglalva de ez nincs így. Annak a vendégnek egy srácnak is először az volt a vezetés feléig a legfontosabb elfoglaltsága hogy nem lát milyen sötét van aztán megnyugodott de a jó lélek a bárban annyira kepeszkedett hogy annak kézzel tapintható eredménye is lett, előzőleg rendelt egy kávét és a háromnegyed bögrét magára öntötte és azért elég forró a kávénk érdemes nem a bőrön keresztül ozmózissal a szervezetbe juttatni. Ilyen esetekben picit lelki furdalásom van hogy talán nem mondom el elégszer hogy az üveget poharat biztos kézzel fogni és ha nagyon szükségét érzi valaki gesztikuláljon de óvatosabban mint fényben azért „kiborulások” történnek. A fiú barátnője azért megnyugtatott hogy a Michi gyakran ilyen szertelen ne aggódjak és nem érdemes a sötétség számlájára írni a történteket. Sajnos a németül beszélő vendégek nem értenék pedig akkor picit átformálva a klasszikust azt idézném nekik hogy : „Kezeket az asztal fölé!…”Oldal ajánlása emailben
X