Kupaktanács
2015 január 5. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Új év, új bejegyzés és még ki tudja mi vár még rám, az fix hogy foci vb sajnos nem lesz idén, bár az előzőt is épp hogy tudtam követni mivel nincs tévém így a világhálón keresztül spanyolul hallgattam a közvetítést aminek azért voltak előnyei is.
Hazudnék ha tagadnám de rámnyomja hatását az évkezdés, ez nekem mindig is nehezen ment legyen szó akár tanulásról akár már munkáról. Mostanában úgy alakul az életem és a munkarend hogy hétfőn átalában nem dolgozom és ilyenkor ünnepek vagy hosszabb hétvégék után még az ágyban fekve nagyfokú részvétet érzek azok iránt akik rossz buszra szállnak esetleg más órára ülnek be mint amire kellett volna.
Egy ilyen hosszú hétvége és munkahelyváltás eredménye volt az hogy a pár nap kihagyás után majdnem elindultam Budapestre. Székesfehérváron laktam még akkor és az egyesületbe ha gyalog mentem akkor a buszállomáson keresztül vitt az utam így érthető hogy miért tévesztettem el az irányt ilyen könnyen. Így visszaemlékezve szegény utastársak nagyon nehezen értették meg hogy a busz ajtajából miért fordulok vissza és mi az oka annak hogy pánikszerűen elkezdek sietni, volt olyan nénike aki azt is felajánlotta hogy ha nincs pénzem az utazásra és csak most jöttem rá ő ad kölcsön ugyan már ne legyek hiú…
Szuzi kutyusnak persze nincsenek ilyen problémái ő épp ellenkezően örül annak hogy újra dolgozhat de ugyan ez volt a helyzet Prézlivel is.
A startpisztoly nemsoká eldördül de mielőtt a taposómalom nagyon felpörögne a kedves olvasók segítségét kérném:
Senki karácsonyi hangulatára vagy jóérzésére nem akartam apellálni ezért csak most keletkezik a bejegyzés a kéréssel, tehát a nem kötelező de ajánlott olvasmány:
http://www.kisalfold.hu/mosonmagyarovari_hirek/a_vak_holgynek_fel_auto_osszejott_karacsonyra_-_foto/2411388/
Íriszt még a Vakok Iskolájából ismerem, kezdetben egy évfolyamba jártunk, majd betegség miatt ő máshol és másmódon folytatta a tanulmányait és sokáig nem is volt információm róla. Mikor újra hírét hallottam rögtön féltékeny is lettem kissé. Igen féltékeny és nem irigy fontos különbség. Nem biztos az évszám de vagy 1994 vagy 1995 (de inkább előbbi lehetett) mikor ő vakvezető kutyát kapott. Azért volt nekem savanyú a szőlő mert akkor én még középiskolás voltam és csak ötlet szinten mozgott a lehetőség esélyének feltételezése hogy mi lenne ha egy kutyusra bíznám az életem.
A féltékenység mellett az az érzés is előtört belőlem hogy igen is igényelni kell kutyát előbb-utóbb csak történik valami bár az akkori fejemmel ez valami nagyon távoli és elérhetetlen célnak tűnt.
Évekkel később találkoztam Írisszel és Larryvel a vonaton de akkor már nekem is volt Prézli kutyám és így mivel akkor még a kutyás utam elején tartottam sok kérdése volt amelyekre választ is kaptam.
Ha valaki akár újságírásra akár blogolásra adja a fejét végiggondolja ha megír egy bejegyzést és abban valamit kér az olvasóktól elképzelhető hogy kérdések kritikák merülnek fel illetve a jogos „miért segítsek pont én” kérdések is elkerülhetetlenek…
Valóban a belinkelt cikkben Írisz egy használt autó megszerzését tűzi ki célul és ez nem mond ellent annak a ténynek hogy Flóra segíti őt a közlekedésben. Saját életemből is tudnék jónéhány olyan helyzetet idecitálni mikor nagy szükségem lett volna egy elérhető autóra a közelben, és olyanokat is mikor biztonságot nyújtott az a tudat hogy ha kell akkor valaki haza tud vinni kocsival is.
Nem feltételezem hogy mindenki ismeri blogos életművem ezért két „majdnem” helyzetet röviden leírok amikor jó volt hogy autóstul tudtam volna riasztani a családot ha úgy adódik.
Az egyik 2003-ban történt mikor is vonatoztam Győrbe és úgy tudtam hogy a vonatom két részre „osztódik”, egyik része megy Révkomáromon keresztül Lengyelország felé, a másik győrig közlekedik. A kalauz azt mondta hogy ez bolondság üljek csak nyugodtan a fenekemen. Aztán Komáromban éreztem hogy a szerelvény egyik részét lekapcsolják és először a hideg majd a meleg veríték csorgott rajtam, de végül is a jó helyen ültem… Ha esetleg mégis rossz irányba indulok autós segítség nélkül bizony meglehetősen nehézkes lett volna a hazajutásom. Ezután a helyzet után mondta az ikertesóm mivel útlevél nem volt nálam hogy „Dokikám aztán a határon magyarázkodhattál volna”
A másik is hasonló helyzet akkor is ha napközben véletlen nem nézem meg az internetet és a vasút honlapját akor vagy Pozsonyban, vagy Budapesten kötök ki Győr kikerülésével mivel az árvíz miatt 2013 tavaszán az utolsó Bécsből jövő vonat más útvonalon közlekedett.
Összegezve: Az lenne a „kupaktanácsom” ha szabad ilyet kérnem tőletek hogy ha tudtok segítsetek Írisznek célja elérésében!
Gyűjtenék én is kupakot de ritkán iszom kupakos üdítőt és azt gondolom az osztrák kupakot nem fogadnák el.
Holnapra „akadálymentes” évkezdést kívánok!
Hová mész Zabigyerek!:)
2013 május 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Apró kis szösszenetek következnek egy picit fáradt Vaszabitól és rögtön kiderül mi is történt velem mostanában:
Zabigyerek:
Igen mindig is éreztem hogy valami van amit még nem tudok magamról, értelmemmel felfogtam amennyire lehet lehetett hogy végtelen nem csupán kifelé hanem befelé is létezik és a megismerés az határtalan.
Garcia Marquez írta a Száz év magányban sok más mellett hogy “ami van az tudható”. Gyönyörű ez a tőmondat mert az emberi agy képzelet és képességek határait teszi olyan tágra hogy az Amerikai Egyesült Államok és a “mi” úniónk is csak biggyesztheti a száját. Történt pedig április közepe felé tibor névnap körül hogy eljutott hozzám egy levél (ahogy Kern szokta mondani elfogtam egy levelet) melyben ausztriai munkalehetőségről adtak hírt.A bécsi “Dialogen im Dunkeln” rendezvényt kiállítást működtető szervezet keresett “idegen” vezetőt magyarországról aki beszél németül és angolul és látássérült. Akik olvasták a régebbi bejegyzéseim talán emlékeznek rá hogy 2011 november végén a barátaimmal és (az azóta mint kiderült) reménytelen szerelmemmel ellátogattunk a látássérültek világát bemutató bécsi kiállításra. A barátaim szinte megfenyegettek hogy tűz víz és egyéb halálnemekben fogok kimúlni ha nem jelentkezem erre a hálás álláshirdetésre, ami kétségem volt az csak annyi hogy beszélek én németül de angolul jobban de kész a kocka el volt vetve (nem Szuzi kutyus). Elment az álláspályázatom és április 26-ára meg is kaptam a behívót állásinterjúra. Hogy finoman fogalmazzak a zabszem benne volt a fenekemben nagyon jól szerettem volna teljesíteni de nem akartam más képet mutatni mint ami amilyen valójában vagyok. Egy nagyon jóbarátom és Szuzi kísértek el az interjúra ami három részből állt fej -tor-potroch, tehát volt egy beszélgetés majd egy csoporot elkísértem egy vezetés erejéig majd újabb beszélgetés következett. Abban maradtunk hogy következő hét elején kapok választ. Tudjátok ilyenkor lassan megy az idő mint kosár vagy kézilabdában mikor 3 másodperc van hátra és repül-repül a labda… Jött is a válasz és lassan bontakozott ki a ködből a végeredmény. Megkérdezte a főnök tőlem hogy elméletileg tudnék-e május 2.-án csütörtökön kezdeni és igen volt a válaszom. Utána elmondott egy-két hasznos információt de akkor még nem tudtam hogy kell-e mennem hanem így búcsúzott hogy találkozunk 8:45-kor ugyan ott ahol a kiállítás is helyet kap. Milliónyi érzés szabadult fel az emberben úgy éreztem magam mint annak idején Prézli kutyus mikor három teniszlabdát tettünk elé egyet a szájába vett és elfelejtette hgoy van már egy a szájában és egy másikat is vinni akart persze képtelen volt rá… Jött a szervezkedés, hogy hogy is jutok el Wiennába és hogy a leg egyszerűbb hogynem drága és mit is kellene csinálni… Vonat a közlekedés módja de hogy ne legyen egyszerű a helyzet amivel a bécsi nyugatihoz tudnék elmenni ez egy olyan szerelvény ami rendszeresen legalább egy órát késik így az egyszerű odajutás (mivel a munkahely négy megállónyira van attól a pályaudvartól) kútba esett. Maradtak a főpályaudvarra érkező eurégiós vonatok amikről meg Hegyeshalomban át kell szállni sőt visszafelé jövet is át kell szállni és ha nincs segítségem akkor könnyen hoppon maradhat az ember ha nem siet. Az első nap izgalmasan zajlott sok új ember és az épület tanulmányozása és és olyan aranyos ahogy az osztrák kollégák mondják hogy “Zabi” nem kínzom őket azzal hogy Szabolcsozzanak ez úgy is rövidebb egyszerűbb… Nyomjaad! Sajátosan értelmezve anyáknapját szeretném párás szemmel üdvözölni Szuzi kutyusom jó-édes anyukáját hogy ilyen stramm kisléányt hozott a világra ugyan is Szuziki már az első munkanapon biztosan tudta az útvonalat a metrótól a munkahelyemig de a következő a pénteki nap volt az élesített főpróba mivel egyedül utaztunk Bécsbe. Nagy segítség az állomásokon a vezetősáv és Szuzi is tudja hogy néha nekem ez segít ha rávisz a sávokra mert csóvál és oda oldalaz mutatva hogy”te van ám itt ilyen izé ha akarod követni, bár vigyázz mert rápakoltak a sávra bőröndöt aj gyere majd én vezetlek jó”… Nagyban közelítünk a mozgólépcső felé hogy metrózzunk egyet mikor is egy hölgy oda jön igen barátságosan hogy segíthet-e. Hogy a géppuskába ne segíthetnél anyukám gondoltam magamban bár gyerekszobám külön sosem volt de tisztában vagyok azzal hogy ilyet nem illik mondani, ezen felbuzdulva segítettt nagyon profi módon felkerülni a mozgólépcsőre és szóba is elegyedtünk. Kérdezte hogy onnan jövök meséltem hogy honnan amire felkiáltott hgoy “áá egyelek meg én ismagyar vagyok”, kiderült hogy hét éve Bécsben dolgozik mint szülésznő. Szépen oda is kísért a metróhoz és egy irányba mentünk tovább csak én korábban szálltam le és picit még beszélgettünk. Tudom hogy a 3-as metró vonalán Bécsben nekem kell kinyitnom az ajtót leszálláskor és mert az én megállóm jött oda is helyezkedtem. Megáll a szerelvény keresem a kart amivel nyílik az ajtó erre mögém lép ez a hölgy és azt mondja : “nyomjaad! Nyomjad!” Én meg: “Te valóban szülésznő vagy!” A nagy nevetés miatt majdnem a szerelvényben maradtam de ekkora magas labdát nem lehetett kihagyni.
Hétkrajcár:
Szombat reggel a vonatról történő leszállásban egy kirándulni igyekvő lelkes csoport segített és olyan muris volt hogy utána nem tudták a metró melyik irányban van én mondtam nekik hogy legjobb tudomásom szerint a vonat eleje felé és talán jöjjenek velem és bízzanak vakon bennem. Együttes erővel meg is találtuk a földalattit és annyit elmondtam nekik hogy ha a belváros tkeresik ha azon a környéken ahol én leszállok ők is a felszínre merészkednek akkor nagyot nem fognak tévedni viszont mert hallottam hogy tanakodnak melyik vonattal utazzanak vissza Budapestre annyit elmondtam nekik hogy ne fizessenek ki feleslegesen 20 Eurot hogy azért a 18:48-as vonatot érjék el mert a következő az már feláras. Önmagában első ránézésre semmi különös nincs abban hogy ezt a velük történt szombat reggeli találkozást leírom de ami borzasztóan tetszett és tetszik hogy nem kezdtek el sajnálni hogy “üntyüm-püntyüm szegény kis vakond” és nem csak Szuzit vették észre de ha kellett segítetttek és abszolút nem volt alá vagy fölérendeltség. Este mivel már jó fáradtak voltunk picit elkavarodtunk visszafelé a nyugatinál és már szerettem volna a vonaton lenni próbáltam segítséget kérni. Egy mint kiderült lengyel származású németül beszélő fiú segített, keresztül kasul mászkáltunk az állomás körül de hamar és gyorsan megtalálta a vonatot csak a kocsi számozások nem voltak egyértelműek ezért vagy Kilométereket mászkáltunk fel s alá. Még jó hasznát is vettem a spanyol nyelvtudásomnak mert a vonat körül lévő vasutasok németül nem viszont románul beszéltek és így többé kevésbé meg tudtam kérdezni hgoy melyik lesz az a hely ahol neem ülnöm kell. Lengyel barátom felkísért a vonatra és akkor jobb szó nincs erre elkezdett mérsékelten vekengeni hogy hát hát úgy cigizne de nincs cigije na de én adtam neki némi aprót mert nagoyn rendes volt és úgy éreztem hogy ha nem lenne pénz nálam akkor is segített volna. És hogy ne váljak unalmassá így a végére címszavakban csak néhány jelenet a bécsi utazgatásaim mászkálásaim fejezetéből, pénteken egy az utasellátó kocsiján valamit ügyködő fiú segített megtalálni a helyem a vonaton és kedden mikor ültem a vonatom várva a padon odajött hogy legyek csak nyugodtan ő majd segít vagy ha nemérne rá küldi a kollegáját. Kedden regggel meg egy olyan győri lány köszönt rám a metróban aki ismeri Prézlit és a pici Szuzit a futtatóról, este meg egy magyar Bécsben élő úr segített aki már a 70-es évek elején kikísérletezett a csapatával egy számítógép által küldött jeleket pontírássá átalakító eszközt.
Utolsó fejezet: Szuzis kettőslátás
Amint írtam volt szombaton jó hangulatban és tetrekészen beértem a munkavégzés helyére vártam a feladatot és az egyik kollegával beszélgettem. Elkezdi mondani hogy nahát nhát hol lehet Szuzi, nem látja sehol nem tudja hol van de nemsoká jönnie kell. Erre mondtam hogy gondolom fent van. Nem, már lejött… Nagyon buta arcot vágtam (ami nem esik nehezemre) és hallom hogy léptek közelednek és mondja a fiú a kollegám hogy na itt is van a Suzi, nekem akkora kő esett le a szívemről hogy nem az én Szuzim mászkált el valamerre hanem van egy kollegína is ezzel a névvel. Egyszer épp Szuzival voltam a kutyámmal és egy diákcsoport búcsúzott a másik Suzitól és mondták hangosan hogy “bye-bye Suzi” és az én Szuzim meg teljesen odafigyelt elvégre a nevét hallotta:) Tudom tudom intenzívre sikerült ez a bejegyzés, olyan lehet mint amit már régen ittam de nagyon jó olyan olyan Szuzis a tea ha egy kis vaníliáscukrot tesz bele az ember mmm.
“Metró-polisz”
2013 április 3. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
“Egy srác vagyok csupán a sok közül. Ki vidékről a..”
Igenigen bár Győr nem annyira apró de itt busz van mint tömegközlekedés és sok olyan dolog nincs mint máshol, viszont tudom hogy nem álmodtam de a 80-as években volt olyan hogy a városi buszon pénzt kellett dobni egy automatába és adott jegyet de Budapesten meg likasztani kellett a jegyet és nap végén vagy mikor a likasztó kombinációit állítgatták hogy ne lehessen a már egyszer érvényesítettjegyet újrahasznosítani bár állítólag volt egy férfi akinek 50 féle mód kilyuggatott papírja volt. és ezekkel operált de lebukott.
Most a mai fejemmel elképzelem ha kutyástúl kellene a régi pesti metró akkor még 2-es vonal volt egyedül belépni bizony gondot okozna mert sosem felejtem azt sem hogy 1 Forintot kellett bedobni egy automatába és akkor egy rövid időre kinyílt egy kar de ha az ember nem volt elég gyors akkor vesén vagy csípőn vágta esetleg a nagyi lekvárjával teli táskára csapott a kar.
Amint írtam is újra sokat megfordulunk Szuzival a fővárosban és sokat metrózunk és kérünk segítséget vagy kapunk segítséget és “jó” tanácsokat. Az egyik huncutság aminek az okát nem tudom hogy mire Szuzival megtanuljuk hogy általában melyik lépcső mozog le vagy fel egy hétre rá megváltoztatják és sokan nemértik mit “toporgunk” a lépcső előtt és tolnak tolnak a helyes irányba és mikor befékezünk a lépcső előtt és jön a kutyus karbavétele akkor jön a döbbenet. Új népszokásra is figyelmes lettem azért amit értek is meg nem is. A lényege az hogy kerülgetve az álló embereket leginkább lefelé gyalogolnak mellettük gondolom időt szeretnének nyerni. Kíváncsi lennék azonban hogy amikor Szuzi “karbantartása” történik akkor aki hátulról jön látja-e ezt mert nem egyszer nem kétszer minket is odébbtolt a siető és megmondom őszintén meglepődtem ezen mert miért biztos abban hogy ezzel a lökéssel nem veszítjük el egyensúlyunkat.
Aztán azért a szerelvények az újak belsejében is érik meglepetések az embert. Van egy kapaszkodósor ami az ajtóval pontosan szemben van és ha sietnék hogy ne csukjon oda minket a záródó ajtó biztosan valamimmel az apró oszlopsorba ütközöm de már kezdem megszokni. Találkozom azért más tanácstalanokkal is akik meg-megkeverednek e modernkori labirintusban, például előző héten hogy bizonytalankodó katalánoknak mondtam meg hogy amit keresnek hányadik megálló és ők megköszönték majd kérdezték hogy hogy hívják a kutyám és mennyi idős viszont nem csináltak gondot abból hogy júj nem látok és honnan tudom hogy melyik megálló mikor következik. Megtörtént azonban olyan is hogy épp lefelé jöttünk a mozgólépcsőn és mint kiderült egy német házaspár segíteni akart a leszállásnál és az úriember metakommunikációt használt. Nem a szemembe nézett (háttal álltam neki) hanem elkezdte kopogtatni a vállam lassú ütemességgel és ahogy közeledett a lépcső vége úgy gyorsította a kopogtatást úgy működött mint egy tolatásra használt radar. Utána természetesen egy hangos “köszönöm”-öt mondtam és ekkor derült ki hogy ő igazából németül beszél és egy hétre jött Budapestre. Aztán ha az ember rendszeresen jár bizonyos helyekre lehet hogy jobban képbe kerül mint az ott dolgozók? Picit szilveszteri műsorba illett amikor is az egyik délután a keletiből a 3 után induló gyorsvonattal jöttem hazafelé amiről tudni kell hogy alacsonypadlós, és a 9. vágányról indul. Általában időben oda érek a síndarabhoz és akkor még egy euro vagy intercity ott áll amire nem szállok fel mert nem sietek annyira illetve drágább is. Várakozunk ilyenkor Szuzi a lábamhoz nyomja a fejét és bár szereti a nyüzsgést de a vonatok hirtelen nagy hangjait nem sőt képzeljétek attól megijed mikor le vagy felhúzzák az áramszedőt és szikrázik akkor dugja a kis fejét. Illetve most arra trenírozom hogy ne féljen amikor valaki aki nemért a mikrofonokhoz jó nagyot belefúj, és akkor a kutyusom odabújik hozzám sőt remeg is. Mondhatom talán így a kiképzőnk Linda tanácsára most idehaza is egy félig-meddig házimozi rendszert hívunk segítségül mert idehívom Szuzit és belefújkálok a mikrofonba és amikor éppen ettől nem ijed meg akkor megsímogatom megdícsérem játszom vele, jutifalit azért nem adok neki mert nem gyakran szokott kapni.
Vissza azonban a 9-es vágányhoz, ott várjuk békességgel a járművet mikor egy fiatalember odalép hozzám és kérdezi hogy segíthet-e. Kiderült hogy ő a győri gyors jegyvizsgálója és aggódott hogy valóban jó helyen várom-e a vonatot de mondtam neki hogy bízzon bennem mert ide fog érkezni a szerelvény. Hála istennek nem ment el megkérdezni vagy megnézni a táblához hanem fél perccel később már vigyorogva mondta hogy látja a vonatunkat de olyan aranyos volt az egész helyzet hangulata.
A vonatra felszálláskor meg “összeismerkedtem” egy lánnyal aki Angliában él de éppen hazalátogatott és van egy közös ismerősünk. A lány mondta hogy odaül mellém mert ő menetiránnyal szemben szeret utazni éppen ezért a táskám feltettem a csomagtartóra.
Egész úton beszélgettünk illetve gyönyörködött Szuziban, viszont ő nem Győrig utazott hanem előtte szállt le. Közben volt egy telefonhívásom és telefonnal a kezemben szálltam le a vonatról de nagy hangzavar volt ezért bontottam a vonalat és és akkor akkor éreztem hogy nemérzek valamit. És akkor kigyulladt a fény a fejemben hogy anyám a táskám!!
Ismeritek ezt az érzést ami düh kétségbe esés és remény egyszerre? Szinte mondtam Szuzinak hogy”ugye ugye sikerül?” És odamentünk az ajtóhoz, ki is nyílt és akkor olyan lassan történt minden, kutattam emlékeimben hogy hol hová tettem a táskám, tapogattam az ülésen, semmi, a szemben lévőn semmi, akkor váratlanul sikerült beütnöm a könyököm a karfába ami nem fájt csak mert sok volt az adrenalin rémítő volt. Szegény Szuzit is picit odébb toltam mert jött segíteni de közben meg olyan érzésem volt mint mikor elindul a vonat…
De jó táska sehol és megyünk ki a takarító vagy rendező vágányokhoz.
Nagy levegő háromszor és érzem hogy nem nem a vonat nem mozog micsoda megkönnyebbülés ez és akkor beugrott a lány és a csomagtartó, odanyúlok (a csomagtartóhoz) és ott a drága jó táskám.
Huh akkor spuri haza gyere Szuzi. Elkövettem azt a hibát amit ritkán szoktam hogy én mentem előre és nem Szuzi ráadásul a fehérbot összecsukva a kabátomban. A Talent motorvonatok bizonyos részein viszont van egy lépcső és mivel a vak ment előre és nem a látó sikerült lezöttyennem rajta és ez sem fájt csak sok volt már az élmény.
De akkor Szuzi átvette az irányítást elém vágott és odavitt ahhoz az ajtóhoz ahol a peront látta azt gondolom ha nem találtam volna a nyitó gombot kinyitotta volna az ajtót az orrával.
Ez ám a csapatmunka amikor szorult helyzetben senki sem akadályozza a másikat, ő nem zavar például egy táska keresésekor viszont ha neki is játékideje van akkor nem hívom oda magamhoz csak azért hogy megmutassam.
Az igazán-igazán nagy városokban attól félnék igazán hogy hol találnék Szuzival olyn területet ahol el tudja végezni a dolgát, annak idején mikor Prézlivel három hónapig Pesten éltünk neki sem felelt meg a kavicsozott kutyafuttató és teljességgel meg tudom érteni az igényét.Ez a gondolatsor már messzire vezetne hogy az ember milyen módon törekszik arra hogy az igényeket és a lehetőségeket szintbe hozza amennyire ez megvalósítható.
Látszik hogy sok időm volt a “tavaszabi” szünetben és járt az agyam e mellett sokat is olvastam és így a jó hangulat biztosítása érdekében a következővel zárnám e monumentális bejegyződést.
A részlet a “Holt tenger” c regényből származik ami messze-messze Délen és tengernél játszódik és úgy gondolom örök érvényű emberi kérdéseket gyötrelmeket örömöket-bánatokat feszeget.
Úgy olvassátok ezt az idézetet mint ha tükörben lenne. Nem szeretnék grandiózus szavakat használni ám aki akár fehérbottal akár kutyával akár maradvány látásával veszi a bátorságot és minden nap a várus vagy falu aszfal-tengerére merészkedik számára éppen olyan kiszámíthatatlan az út teli apróbb és nagyobb veszélyekkel mint az idézetben a hajósok számára és ugyan ez igaz egy ismeretlen helyre utazó számára is és úgy áll a helyzet hogy “máma nekem holnap neked” És vigyázzatok a táskátokra nehogy elhagyjon titeket valahol!:) Búcsúzom, és ne féljetek nem a képen látható módon fogok közlekedni:)
” A város utcái megszámlálhatatlanok, s valamennyin tükör-
sima aszfalt simul. A tengernek egyetlen útja van, amely hullám-
zik és ezer veszedelmet rejt. A város utcáit réges-régen meghódí-
tották már az emberek; a tengert mindennap újra és újra meg
kell hódítani, minden új kifutás új kalandot tartogat.”
MÁVV míg felkel…
2013 február 13. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok ebben a nagy hóesésben!
Majdnem úgy jártam a következő történet, téma megírásával mint Hjalmar Egdal a Vadkacsa c drámában a találmányával hogy addig készült a feltalálmányozásra hogy közben elfogytak a felvonások és szegény kislány talált egy nem vaktölténnyel megtöltött vadászfegyvert. Jellemző hogy a középoskoláig nem is hallottam a norvég drámaírásról viszont mert a 90-es évek elején sok mérkőzést játszott a magyar fociválogatott Norvégiával csak egy játékosra emlékeztem a keretből egy bizonyos Mini Jacobsen-re aki gondolom a norvég átlagmagassághoz képest volt alacsony.
A bejegyzéseimnél igyekszem odafigyelni arra ha panaszkodom is alaptalanul ne bántsak meg senkit, hatóságot, embert, szolgáltatót. A mostani história egészen tavaly december 4. napjáig nyúlik vissza amikor is egy baráti sördögűzés után az utolsó vonatommal tartottam Győrbe. Írtam már korábban hogy fájlalom a buszközlekedés szülővárosomba történt drasztikus redukálását de a kialakult helyzethez alkalmazkodtam és a vasúttársaságot veszem igénybe autóm és sofőröm nem lévén. Az esti győri vonatok a szó hagyományos értelmében utolsó vonatok, negatív értelemben nem mondanám hogy “utolsó” rájuk mert ők kérem tisztelettel alacsonypadlósak és a Flirt család prominens tagjai. Kamera is van rajtuk (nem a valóságshow miatt) könnyű a ki és beszállás, és hangos utastájékoztatással is fel vannak vértezve ezért a Vaszabi is tudja mely megállónál tartózkodik ami egy személyvonatnál nagy-nagy segítség. Ami viszont életmentő lehet leszállás esetén a “rossz” oldalon tehát ahol nincs peron a szerelvény nem engedi kinyitni az ajtaját. A mosdóról meg olvashattatok év végén az is kultúrált bár vakcsapdákat nyomokban tartalmaz mint az ijesztő kézszárító vagy a figyelmetlenebbjének nehezen megtalálható ajtó.
Volt ez a bizonyos 2012.12.04-i nap amikor is tartottam jóhangulatban egy gömbölyödő Szuzival haza, de a “jó hangulatba egy kis üröm is elvegyült mert a járgányom elromlott..” mivel a hangbéli utastájékoztatás nem működöt a vonatban. Elárulok azért egy praktikát, igazán Komárom után jó nekem aki Győrig megy az utastájékoztatás mert ott áll a vonat néhány percet és az ablakokon azért picit behallatszik ahogy Szalóci Pál mondja hogy “Komárom állomás”. Ezután már csak számolni kell és az ötödik megállónál kell leszállnom. De hogy is van? Öt gigabyte vagy öt Libamáj? Magyarul az öt megálló nem keverendő össze az öt megállással. Ez okoszta az én haragom is azért lobbant fel mert ha lett volna hangos tájékoztatás akkor nincs cicó ülhetek az ülőgumóimon. Komárom után azonban sem az utastájékoztató sem egy komáromi kisleány de a jegyvizsgáló sem érkezett a segítségemre ezért a maroklőfegyveremhez illetve telefonomhoz kaptam. Mászkáltam én fel-alá a vonatban mint a kóboráram de utast nem találtam illetve azért be kell hogy valljam hogy bántott a helyzet hogy itt egy akadálymentes eszköz és nem működik. Felhívtam a MÁV ügyfélszolgálatát mert valahol Ács után nagyon sokat várakoztunk a nyilt pályán és jelezni szerettem volna hogy nem működik a néni és nem mondja a megállókat. A hölgy aki felvette a panaszom nagyon kézséges volt, még a jegyvizsgálót illetve a vonat személyzetét is próbálta elérni valamely távrecsegő berendezésen de e kísérletei eredménytelenek voltak. Valami jelzés azért eljuthatott a gépészekhez mert az utolsó három megállót a masiniszta már bemondta, és mikor szálltam le két férfi is akik a vasúthoz tartoztak odajöttek hogy na itt vannak ha annyira kell nekem segíteni a leszállásban és enyhén cinikus megjegyzéseket tettek. Nem vettem fel a keztyűt mert nem láttam értelmét. Az eset után kértem az ismerőseim akik ezen a vonalon utaznak hogy figyeljék az esti járatokat melyek akadálymentesek hogy tapasztalnak-e ilyet mint én illetve olyat hogy túl halk a bemondás. Érkezett a vasúttársaságtól egy levél hogy vizsgálják a panaszom míg végül néhány napja a következőt kaptam részlet a levélből:
“Tisztelt Dr. Varga Szabolcs!
Köszönjük a 2012. december 4-ei telefonos észrevételét. Szíves
elnézését kérjük válaszle-
velünk késedelme miatt. Megkeresésével kapcsolatban az
alábbiakról tájékoztatjuk:
Utasaink részéről alapvető és jogos elvárás, hogy minden esetben
megfelelő tájékoztatást
kapjanak járataink közlekedéséről és az időközben kialakult
módosulásról. Az előzőek tükré-
ben természetesen Társaságunk alapvető célkitűzése a megfelelő,
mindenre kiterjedő, pon-
tos és időben elhangzó utastájékoztatás. Őszintén sajnáljuk, és
szíves elnézését kérjük,
amennyiben a tárgynapi utazása során a 4928-as számú járatunknál
fenti célkitűzésünk nem
valósult meg maradéktalanul.
Bízunk benne, hogy az eset egyedi jellegű volt és jövőbeni
utazásai alkalmával nem szem-
besül hasonló jellegű problémával.
Nagyon köszönjük megkeresését. A történteket őszintén sajnáljuk,
elnézését és egyben
megértését kérjük…”
Elnézést de lusta voltam megformáztatni a levelet de a lényeg így is érthető talán. Mielőtt levonnám a következtetést, egy újabb érdekes tényt említek meg, a győri pályaudvaron mostanában aaz jött a szokásba, hogy több vonatot raknak, több szerelvényt tolnak egy azon vágányra… Az utas pedig azt hallhatja hogy az ő vonata erről vagy arról a vágányról indul jobbra vagy balra. Aki ismeri az állomás szerkezetét ő tudhatja hogy két aluljáró is van és nem mindegy az ember melyik feljáraton jön a vágányokhoz mert a jobb és a bal viszonyítás kérdése. Január közepén utaztam Budapestre, meg is találtam a vágányt, állt is ott két vonat azt is tudtam nagyjából merre kell mennem de azt nem érzékelhettem hogy hol van a két szerelvény határa és senki nem volt körülöttem. Egy kopogós cipőt hallottam és őt meg is kérdeztem melyik lesz a pesti és közlékenyen elmondta hogy menjek még tovább ott lesz az a kék szerelvény. Jó hogy volt tíz percem még az indulásig már kínomban arra gondoltam hogy felszállok az egyik szerelvényre és megkérdezem hogy hová megy, ebben az tartott vissza hogy ha nem a megfelelőre szállok és az elindul akkor nagyon mérges lennék. Végül kaptam segítséget de azért e helyütt is felhívnám az illetékesek figyelmét hogy néhány évvel ez előtt gond nélkül megtalálta az ember vakon a vonatját és biztos forgalmi vagy egyéb általam feldolgozhatatlan indokok igazolják a vasúti-személyforgalmi-közlekedési-alrendszer ezen elvek mentén történő organizálását de kéretik gondolni azokra a nem csupán látássérült hanem helyismerettel nem rendelkező utasokra akik megkavarodhatnak. Szombaton egy jóllátó tagokból álló család segíteni akart nekem mert az 1-es vágányról balra indult a pesti vonat és aggódtak hogy nincs is itt a vonat rohanni akartak az információhoz e mondtam hogy még menjünk balra jó sokáig és majd látni fogják a vonat kiírását. Fontosna tartom ezt is megosztani veletek mert nem magam vagy a látássérültek miatt kardoskodom csupán hanem szeretném védeni a figyelmetleneket, utazásban rutintalanokat, fáradtakat vagy külföldi utasokat.
“És ha elindul a vonat…”
Tegnap volt az első munkanapom a Siketvakok Országos Egyesülete kötelékében mint jogász és a Keleti pályaudvarra érkeztem és onnan metróval folytattam az utat. Fontos hogy mióta áttelepítették a régi kerengőtől a metróba a lejáratot csak kísérővel jártam arra de azt tudtam hogy két mozgólépcső van így biztosított a Vaszabi testmozgatása. Az első munkanap kellemesen zajlott már reggel a MÁV azzal meglepett hogy a gyorsvonatom alacsonypadlós volt, nem is e miatt említem meg az eseményt hanem mert visszafelé Szuzi a metrótól nagyon szépen segített eljutni a peronokig igazi csapatmunka volt. A 9-es vágánynál álltunk meg mert az internetes menetrend azt írta majd onnan indul a gyorsvonatom de Palibácsi még nem mondta be pontosan. Várakozásom alatt (bár nem számoltam) legalább öten odajöttek utasok vasutasok megkérdezni hogy segíthetnek-e és a “leendő” vonatom jegyvizsgálója miután kiderült hogy egyszer Győrben már találkoztam vele biztosított arról hogy ne aggódjak majd ő vigyáz rám. Ígéretét be is tartotta mert segített a felszállásnál de Győrben is odajött és mondta hogy melyik lejárat melyik irányban található. Verácskával (mert a nevét is elárulta) lehet hogy holnap reggel is találkozni fogok mert ha minden igaz az én vonatom elején fog szolgálatot adni.
Segítő kezek
2013 február 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Mielőtt elkezdenék “kutyálkodni”, elmesélem hogy az ikertesómnak köszönhetően új billentyű került nekem beültetésre mert a régit már leharcoltam és gyakran kifogyott belőle a tinta és bizonyos betűket nem írt le én meg olyan gyors voltam hogy nem vettem észre…
Ezen a héten szintén felgyorsultak az események, már rögtön a hétfői napon lett munkám egy siketvakokat képviselő egyesületnél, nem teljes állás de legalább lett és nagyon kedvesen-lelkesen fogadnak és persze Szuzit is. Aztán emlékezhetnek a törzsolvasók hogy cirkuszolok az álláskeresési járadékom miatt, no megkaptam a határozatot e-mailben de először olvashatatlan formában de egy kis recklAmálásra ideért normálisan is, bár papír alapon még mindig nem sikerült hozzájutnom és ezért jövőhéten kell Vaszabiskodnom.
Aztán mit is találtam nem rég az interneten nézzétek csak! Nem a reklám miatt másolom be, de:
http://www.origo.hu/tafelspicc/kozelet/20130126-trend-kutyas-ettermek.html
Többé-kevésbé jól írják a kutyával kapcsolatos észrevételeket helyzeteket, ami megmosolyogtatott hogy az egyik tulajdonos említi hogy náluk az ajtón is ott a kutyás ikon miszerint ebeket szívesen látnak, mondjuk ennek meglátására, észrevételére nincs igazán esélyem. Tudom nyilván hogy a segítőkutyákat éttermekbe, kávézókba, teázókba be lehet vinni, de mint már több helyen bejegyzésben, médiumban, szócsőben,nyomtatottan elektronikus valamint elektronikusan nyomtatott médiában említettem azzal ha bemegyek Szuzival egy boltba, pékségbe még nem fogom megtudni a kínálatot illetve más fontos információt mondjuk akciót, ha van akkor mit akcióznak. Ami a cikkben nem íródik le pedig fontos nekem hogy jó ha odafigyelnek a kutyámra de voltam már olyan helyen ahol sűrűn kérdezték hogy nem kell-e kivinni, miért nem iszik, nem éhes-e és ha nem éhes miért nem éhes tehát lehet ezt rosszul is intézni, mondjuk nyitnék egy vendéglőt és az autósokat azzal nyaggatnám hogy “jaj ne mossam le a kocsiját, ne töltsem fel az aksit? Megnézhetem van-e elég nyomás a kerekében? Láttam, a bal irányjelzője halvány adjak izzókészletet?…:)”
Mondjuk egyszer megnéznék egy ilyen kutya etető-itató berendezést, Prézlikémet nem akarom odafenn megbántani viszont ő tuti addig nyokodta volna a kutyaetető gombját ameddig csak kaja van benne.
Két és fél hete ismertem meg egy budai teázót/kávézót ahol az első pillanattól kezdve nagyon ügyesen segítettek Szuzinak és Nekem, a személyzet mosollyal konstatálta hogy zavarba jöttem a sokféle teától és mint a kisgyerek a játékboltban tanácstalanul forgattam a fejem de szakszerűen segítettek választani, amikor azt hallottam hogy kaktuszvirágos tea is van biztos valami ijedt nyuszi módjára nézhettem mert a lány mondta hogy ne féljek nem bök a kaktusz.
Abból sem lett “cirkusz” hogy Szuzi a kockáját (a fejét) rátette az egyik babzsákra mert ez éppen olyan alkalom volt amikor keleti kényelemben a földön ültünk.
Jött hamarosan a “nyugati izgalom” is mert hétfőn mivel “szépruhában-lakkcipőben” voltam az állásinterjú miatt és így asztalhoz ültem a café-ban, és hogy úgy mondjam egy külső körülmény hatására otthagytam a visszafelére szóló vonatjegyem. Különösebb gond nem adódott belőle de egy jótevőm másfél órával azt követően hogy eljöttünk a helyről telefonált nekik hogy bizony én ottfelejtettem valamit és majd megyek érte. A hetem eléggé zsúfoltra sikerült és csütörtököt mondtam, úgy értem csütörtök lett az a nap amelynek délutánján sort tudtam keríteni a tervezett látogatásra a “jegyességem” visszaszerzésének érdekében.
Égi póráz:
hogy bonyolítsam a dolgot, még idetűzök egy érdekes történetet:
Szerdai napon jutottam el az információs szupersztráda azon útmenti kiszögelléséhez amit gps-nek neveznek és egy barátom segítségével elkezdtem bizdergálni a telefonomon ezt az alkalmazást, és láss csodákat mikor mentem bankolni végül is megállított a jó épületnél. Virult a Vaszabi feje hogy ez milyen jó játék de akár hasznos is lehet. Ügyintézés után mert jókedvem lett hogy a bankomban megvolt a bankszámlaszerződésem és le is másolták nekem, nagy lendülettel (nem Hévvel mert az Győrött nincs) bementem a törzshelyemre ahol egy nagyon kellemes de ismeretlen társaság tereferélt és mielőtt távoztak rákérdeztek hogy Szuzi miben tud segíteni és beszélgettünk ráadásul meghívtak még egy “rövidárura” is. Ők távoztak, én még lassan elkortyolgattam a “korsófőzelékem”, aztán arra gondoltam hogy megnézzük hogy állnak a műholdjaim talán nem fogyatkoznak épp. Beállítottam az okos készüléket hogy vigyen haza, egy ideig jó irányba is vitt, de elgondolkoztam hogy de jófejek voltak a mostani társaság tagjai is illetve vasárnap is az a srác aki megy majd Madridba a Real-Barca rangadóra, de a telefonom csak mondta hogy menjek egyenesen de ekkor egy ketyegő hangra lettem figyelmes. Aztán megfordultam, mivel túlfuttatott a navigátor a célon és ez a hang a Győrben elterjedt hangoslámpa kattogása volt. Némi kesernyés szájízzel (és nem a sörtől), navigáció nélkül mentünk haza Szuzival. Makacs mivoltomra azért jellemző hogy másnap mivel egy győri belvárosi célponthoz kellett mennem és csak nagyjából tudtam merre is van úgy döntöttem adok a műhódaknak és a rendszernek mégegy esélyt. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe hozni senkit ezért az utcaneveknél nem a valós címek fognak szerepelni. ODamentem a lakásomhoz közeli beszélő buszmegállóhoz a “totemoszlophoz” de látjátok milyen a vak-szerencséje, akkor pont nem múkodott a rendszer, nem mondta mikor jön7-es vagy 17-es busz ami a Virágpiacig jó nekem. Jött aztán egy 7-es és elöl le is ültem a vezető mögé de bár ne tettem volna mert ott alig lehetett érteni a z utastájékoztatást még jó hogy a végállomásig utaztunk Szuzival. A leszállás után úgy döntöttem hogy eljött az idő és beprogramoztam a telefonom navigációs programját a Bogáncs u 18 címre. Fel is szökött az adrenalinom mikor megnyomtam a “gyalog ide” nevű gombot és elindultam. Nagy hátránya az ilyen közlekedésnek télen hogy mert a hangzavar miatt nem hallanám a gps utasításait ha a zsebemben van a telefon hogy a jobbkezemben fogtam a bot mellett és 2 perc után úgy éreztem magam mint valami fogyatékossággal élő fóka aki rossz éghajlatra született és egy helyen nagyon fázik. Az eszköz szépen mondta hogy menjek menjek egyenesen, a csuda akkor következett be mikor el kellett kanyarodnom, mert Szuzi igencsak meglepődött hogy olyan helyen ahol rég nem jártunk honnan tudom hogy kanyarodni kell. Nézett-nézett hogy “ej-de magabiztos lettél öregem” de természetesen engedelmeskedett. Hihetetlenek ezek a kutyák mert később mikor meghallotta hogy a telefonom navigációja mond valamit lassított mert megtanulta három perc alatt hogy ha ezt hallja akkor döntési helyzet van. Egyszer csak azt az utasítást kaptam hogy megérkeztem a célhoz, de biztos ami biztos a járó-kelőktől megkérdeztem hogy hol vagyok és a Bogáncs 18 előtt álltam.
Most jön a huncutság mert akikkel a megbeszélésem volt hívtak hogy hol vagyok és én válaszoltam hogy itt a 18 előtt. Két perc múlva újabb hívás hogy hát ott bizony nem vagyok. De mondtam hogy én a Bogáncs 18 előtt vagyok és kezdtem kétségbe esni hogy mi történt, elromlottak a Holdak, vagy a járó-kelő nem tud olvasni és utálok elkésni. Kiderült a turpiszság mert az interneten a célpontom régi címe volt fent és nem a jelenlegi de érdekes újszerű helyzet volt úgy eljutni egy célponthoz hogy már nem emlékeztem milyen támpontokra kell figyelnem de lentről is és fentről is vigyáztak rám. Jó lenne ha lehetne forrás tökéletesíteni ezeket a rendszereket és így csökkenne a kiszolgáltatottság…
És hogy kedves olvasók ne rágjátok tövig a körmötök elmondom azt is hogy délután eljutottam a teázóba is és a felszolgáló hölgy (akivel akkor találkoztam először) miután kétséget kizáróan meggyőződött arról hogy én vagyok aki elhagyta a vonatjegyét nagy mosolyok közepedte vissza is adta nekem.
Mivel reklámolni nem szabad, magánban elmondom szívesen merre található ez az “oázis”.
És végezetül egy aranyos dolog, miután ezt a vendéglátó helyet likeoltam facebookon, utána kaptam egy üzenetet a tulajdonosától hogy én vagyok-e az aki kutyussal ott jártam és abban kérte a segítségem hogy milyen módon tudná még vakbarátabbá tenni a helyet.
Ezek az igazán szívmelengető helyzetek amikor minden hátsó szándék nélkül megkeresik az embert hogy milyen módon tehetnék “számunkra” is konfortosabbá a helyet, természetesen adtam tanácsot amit most nem részleteznék viszont ami általános és örökérvényű legyen szó bármely szolgáltatásról ha emberséggel, nyitottsággal és jóindulattal segítenek bármely fogyatékossággal élő csoport tagjainak és erre ők is “rezonálnak” akkor csupa jó és hasznos dolog sülhet ki!!
Akivel szintén sokhelyre elvittük egymást
“NAV-igare necesse est”
2012 június 12. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Van egy látássérültek által használt levelező fórum, lista ahol néha-néha fellángolnak kisebb-nagyobb elvi viták. Most éppen azon megy a polémia hogy lehet-e vakon egyedül ügyet intézni vagy sem, érvek és ellenérvek hangoznak el pro és kontra.
Nekem meg közben zajlik a “való-világ” mert elvesztettem az adókártyám és kellett igényelnem egy másikat, ráadásul tegnap a mobilnetem pinkódját is elrontottam és a puk meg ki tudja hol van, ráadásul a telefonos ügyfélszolgálaton elrontottam háromszor a biztonsági kódom tehát személyes ügyintézésre kellett hogy sorkerüljön. Előre szeretném bocsájtani hogy amely szerveket cégeket az írásban megemlítek nem reklámozás céljából teszem hanem mint pozitív követendő példák szeretném bemutatni őket.
Irány a lenyugvó nap felé
Hasonlóan mint Kolumbusz annak idején én is nyugati irányba ezdtem meg hétfői ügyintézésem, annyi támpontom volt hogy a Tamás barátom illetve a jó.édes.apám segítségével kiderítettem hogy átérve a vasút feletti hídon és az ős-régi hangos jelzőlámpán balra kell tartanom.
De azért egy-két dolgot meg kell említenem:
Amikor Székesfehérváron laktam a lakásomtól kb 5 percnyire volt az Apeh mostmár NAV, és valamennyire ismertek is ott már minket de mivel a kutyás írásomra érkezett egy komment hogy a NAV győri ügyfélszolgálatán szívesen látják az ilyen okos kutyákat gondoltam teszünk egy próbát. Nem az a kérdés hogy beengedik-e a Szuzit, hanem hogy velem mit fognak kezdeni.
De vissza az eljutáshoz.
A Baross-hídon simán átmentünk Szuzival, el is jutottunk a már említett Szent István úthoz, balra kanyarodtunk és haladtunk egyenesen Nyugat felé. Figyelnem kellett mert aztán visszafelé nem rögtön hazafelé át a hídon akartam menni hanem be a Baross útra a Vodafone üzletébe az elrontott kódom miatt, és jó támpont volt hogy működött a szökőkút ami visszafelé sokat fog majd segíteni.
Szuzi nagyon ügyesen megállt az első kereszteződésnél, ilyenkor nem tudom neki kiadni a “zebrához” vezényszót mert nem ismerem az útvonalat nem tudom hogy mikor kellene mondanom. Kicsit pirosban sikerült átmennünk mert velem párhuzamosan mentek az autók és azt gondoltam mehetünk és már az út közepén jártam mikor elkezdett kattogni a lámpa tehát félig zöldben mentem át. Szuzi próbált segíteni, ha ajtót látott akkor megállt, és erre egy hölgy felfigyelt és kérdezte hogy segíthet-e, és mondtam neki hogy az APEH leánykori névvel rendelkező intézményt keresem, és úgy informáltak hogy mégegy keresztutcán kell átmennem és valahol ott van. Mosolygott és nagyon korrektül elmondta hogy valóban jól tudom az útvonalat, mégegy lámpás zebrán kell áthaladni de figyeljek mert az nem hangjelzéses, és utána rögtön tartsak jobbra mert az első ajtóra lesz szükségem.
Tovább is indultunk és három perc múlva már ott álltunk az ajtóban, ahonnan jöttek ki és megkérdeztem hogy ez-e a NAV, és azt mondták hogy igen így bementem. A biztonságiőr vagy rendész (ahogy tetszik) rögtön érkezett és segített keresett nekem egy ügyintézőt. Elmondtama a hölgynek hogy adókártyát szeretnék pótolni és rögtön ha nincs szerencsém bonyolódott is volna a helyzet mert valahol máshol más helyszínen ablaknál kellett volna izetnem, de félve mondta hogy ha van bankkártyám akkor tudnék fizetni, és mivel van új modern csipes kártyácskám így ez az akadály is elhárult.
Az ügyintéző egy cseppet volt csak zavarban mert megkérdezte hogy ki tudom-e tölteni a nyomtatványokat amire közöltem hogy sajnos nem, valószínűleg ekkor tudatosult benne igazán hogy én “full” vak vagyok. Fennakadás azonban nem volt, az adó azonosító jelem nálam volt braille írással és sok szem nézése közepedte bediktáltam ezt is, és jött az aláírás ami nálam egy monogramm és nagyon bölcsen mondta a hölgy hogy a biztonság miatt ő nyomtatott betűkkel odaírja a teljes nevem.
Ezzel meg is voltunk, átkísértek egy másik asztalhoz ahol a fizetés következett. Az ott ülő hölgy kérdezte hogy a kutyusom nem szomjas-e és ameddig a terminál életre kelt beszélgettünk kicsit és nem tudtam megtagadni önmagam.
Említette az ügyintéző a következő szavakat: ” szokott idejárni egy másik kutyás is de ő fiú”. Erre elkezdtem nevetni mert amit lehet azt félreértem és akár úgy is lehet csavarni ezt a mondatot hogy a másik utyás vak fiú bezzeg én nem, szegényt ezzel kicsit zavarba is hoztam de nem lennék Vaszabi ha ezt a labdát nem csaptam volna le. Aztán kézhez is kaptam a terminált, kérdezte hogy be tudom-e ütni a pint, mondtam hogy igen mert általában az ötös szám meg van jelölve, és még annyi segítséget kaptam a munkatárstól hogy a zöld gomb a terminál jobb alsó sarkában van így el is indult a tranzakció. Viccesen megjegyezte hogy ne féljek mert a megfelelő összeget fogják levonni a számlámról de mondtam neki hogy nem aggódom mert kapok smsben értesítést ha pénzmozgás történik a számlámon, de rögtön hozzá is tettem hogy a telefonomon van eggy olyan szoftver ami felolvassa az üzenetet.
E rövid érzékenyítés után még megkérdezték hogy Szuzi kér-e vizet de mondtam hgoy nemrég indultunk csak köszönjük nem és kellemes hangulatban elváltunk. Jött a visszafelé út el a két kereszteződésen túl és a szökőkút mellett, be is fordultunk a Baross útra aminek a jobb oldalán kellett mennem, de Szuzi középen és baloldalt akart vinni de sikerült megbeszélnünk a dolgot. A telefonos szaküzlett elhelyezkedéséről annyit tudtam hogy az első keresztutcán túl van, de egy bizonyos gyorsétteremig amit a hangjairól és illatáról meg lehet ismerni addig nem kell elmenni.
A kereszteződés meg is volt, és tömeget kerülgettünk, és Szuzi mindenképpen át akart vinni az út másik felére ez amúgy sétálóutca aki nem lenne ismerős Győrött, de sikerült megbeszélni hogy naa maradjunk ezen az oldalon. Aztán mikor úgy éreztem akkor az első szembejövőt megkérdeztem hogy hol a keresett üzlet és pár lépésnyire volt csupán és mondta hogy mikor forduljunk jobbra a bejárathoz.
Helyesre sikerölt a sztori, mert gondolom valakivel egyszerre léphettem be az üzletbe és a lánytól megkérdezte a biztonságiőr hogy együtt vagyunk-e de sajnos azt mondta hogy nem, és én már megint elkezdtem vigyorogni de nem tehetek róla… Kaptam sorszámot, leültettek és két percen belül sorra is kerültem. Az ügyintéző srácna előadtam hogy milyen ügyetlen voltam mert elrontottam a pint, a biztonsági kódot és a feloldáshoz szükséges kód meg valahol elveszett.
Kér egy-két adatot és kérdezte hogy ha ő most felírja nekem a kódot akkor lesz-e aki elolvassa, persze lett volna de ezzel a kérdéssel kipattintott egy gondolatot a fejemből és megkérdeztem hogy volna-e arra lehetőség hogy elküldi e-mailben a kódot és akkor segítség nélkül is tudom intézni a kártya zárolásának feloldását.
A válasz pozitív volt, csak mikor a mailcímem kezdtem betűzni a vaszaki részét és mondtam hogy Viktor, Aladár, elkezdte leírni a neveket, aztán a gmail-t azt jól írta és meg akart győzni hogy .hu a vége de mondom nem, .com, és győztem, hármoszor visszabetűzte és jó volt a címem.
Nagyon szimpatikus volt itt is az elfogadó hozzám-állás, bár látták hogy Szuzi a kijárathoz odavisz mégis tucatnyian kísértek minket a szemükkel.
Az út hazafelé zökkenőmentes volt, Szuzi volt aranyos mert odavitt egy fagyizóhoz mert Székesfehérváron mostanában el szoktam csábulni, de ami jó hogy nem koldulja a finomságot, hanem megáll a pult előtt és csóvál, és akkor sem esik kétségbe ha mondom hogy “neem, megyünk tovább”.
Elmondhatom hogy jól sikerült ez a hétfői mászkálásom, persze szerencse és az emberek jóindulata is kellett a pozitív végkicsengéshez és elengedhetetlen hozzá az én vagy más résztvevő nyitottsága és bátorság is kell hozzá hogy az ember merjen elindulni, kérdezni, vállalni a kockázatot és azt ha nem jól segítenek udvariasan elmagyarázza hogy mit és hogyan szeretne.
Köszönöm ezúton is azoknak akik segítettek és szándékos is a pozitív visszajelzés valamint másokat is szeretnék bátorítani hogy ne essen kétségbe például ha egy vak ember szeretne igazolványképet csináltatni, mindentmeg lehet oldani de erről most nem írok, ha majd rabosítanak akkor elmondmo hogy készült a kép, legyen elég annyi hogy a vaklárma című komédiában nem a megfelelő módszert választották.
Kristály tisztán
2015 február 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Ma igazán elhavazódtunk itt Bécsben, még jó hogy amúgy is szabadnap van és van idő olvasgatásra és a blog írására.
Korábbi írásaimban már olvashattatok több vicces illetve kevésbé nevetséges történetet arról hogy mennyire pórul jár az ember (akár vak akár nem) ha akarata ellenére segítenek, vagy a segítség nem a megfelelő formában érkezik.
„Aki gyorsan ad, kétszer ad”
A népi bölcsesség igazságtartalmát nem vonnám kétségbe, viszont az a vicc jut eszembe róla mikor a parasztbácsi elkerül a nagyvárosba és leint egy taxit. A bácsika még nem ült autóban csak lovaskocsin ezért a sofőr jóindulatúan magyarázza neki hogy az a kerek középen a kormány, azzal lehet irányítani a járművet. Be is céloz egy gyalogost és mielőtt elütné félrerántja a kormányt. A parasztbácsi csodálkozik nagyerősen de a következő megjegyzést teszi:
„bátyám, a maga célkeresztje nem ér semmit, ha én nem nyitom ki az ajtót sosem találja el az embert!”
Láthatjuk, gyorsan érkezett a segítség és milyen eredménnyel járt…
Évekkel ez előtt én olcsóbban megúsztam mikor egy kietlen buszmegállóban a ritkán jövő buszra várva egy néni odarángatott hozzám egy másik vak férfit hogy mi biztosan egymásra várunk, majd a kölcsönös bemutatkozás rávilágított hogy nem hogy nem ismerjük egymást de még a másikról pletykát sem hallottunk mondhatni kölcsönösen egymás vakfoltján helyezkedtünk el. A néni közjátéka egy eredménnyel járt, elment a buszom és újabb fél órát várhattam a következőre.
Aztán az ember fia tanuljon meg egyensúlyozni az udvarias elfogadás, a határozott elutasítás Szküllái és Karübdiszei között. Nyilván a hangulat, az idegállapot, hogy nyert-e a Barcelona vagy sem, számomra túl hideg van-e (túl meleg idő nem lehetséges) ezek mind hatással vannak arra hogy mi és milyen csomagolásban jön a válasz a felajánlott segítségre és nincs előre kigondolt stratégiám, egy időben volt de aztán a sutba dobtam mert az élet mindig felülírta. Ez történt az egyik hétvégén is mikor a Westbahnhof-on gyalogoltam a vonatomhoz és egy németül törve beszélő férfi megszólított hogy segíthet-e, mondta hogy sok ideje van ha szeretném akkor elkísér a szerelvényhez. Mivel már a pályaudvart jól ismerem általában a „köszönöm menni fog” választ adom a felajánlásra, viszont még időm is volt arra az esetre gondolva ha rossz vonathoz kísérne visszacsámborogni a megfelelőhöz, így éltem a lehetőséggel. Az úr igen csak küszködött a bonyolultabb német mondatokkal és én meg arra gondoltam hogy szerintem ő is magyar ezért egy kérdésére hirtelen felindulásból magyarul válaszoltam. Az ember még picit meg is ugrott úgy meglepődött és megörült nekem. Segítséget meg a lehető legjobban nyújtott, a „kutyátlan” oldalamra jött, nem rángatott, nem tolt mint egy fűnyírót, hanem vezetett.
Nem mindenkinek van ilyen szerencséje, és a nyugatinak mondott országokban sem mindig tudja a járókelő miképp segítsen és hogy ne a vaknak.
Egy Bécsben élő ex kollegám esete példázza jól ezt, az emberről tudni kell hogy 198 Cm magas és van vagy 110 Kiló és fehérbottal közlekedik.
Egyik reggel munkába menet a kedvenc pékjénél vett valami reggelit és egy kávét amit magával is vitt. Így szépen megpakolva épp akkor ért oda a metróhoz mikor már az ajtók záródtak, de egyszerre az egyik ajtó hirtelen felpattant és egy segítő utas a férfit a karjánál fogva megkísérelte a vonatba berántani. A probléma sokrétű volt, a srác nagy termete miatt csak az egyensúlyából sikerült kibillenteni és leöntötte magát kávéval és a péksüteményt is elejtette, és ogy a történet kerek egész legyen még a metró is elment. Utólag azt mondta hogy igen vicces a dolog akár egy Mr. Bean show része is lehetne, de közben nem ilyen rózsaszín a helyzet ha az ember karján folyik végig a forró fekete és a reggelije valahol pár Méterre odébb szomorúan kacsintgat.
Ma sem maradtok vakvezető kutyusos történet nélkül, ez most nem Szuzival és velem történt meg, de egy kis bevezetés:
A világ sok nagyvárosában élnek és dolgoznak vakokat segítő kutyák, és mint korszerű közlekedési eszköz ezeket a városokat sok metróvonal szeli keresztbe-kasul. Több módja is van annak hogy a kutyával hogy közelíti meg az ember a metrót abban az esetben ha csupán mozgólépcső elérhető, én felemelem Szuzit, van aki az álló lépcsőt használja, illetve sokan a kutyacipőt alkalmazzák és így a mozgólépcső alján lévő fogak nem darálják le a kutyus talpát.
Mikor Bécsbe kerültem az első három hónapban ingáztam Győr és a császárváros között, és volt a reggeli vonaton egy lány aki azzal győzködött, sőt traktált hogy ne emelgessem a kutyát hanem csak hagyjam a mozgólépcsőn mivel Szuzi okos kutya majd a végén ugrani fog ha a kritikus rész következik. Nem hagytam magam befolyásolni, ebből úgy éreztem sértődés is lett mert egy idő után a lány csak köszönt és tovább is viharzott de ez minket Szuzival egyáltalán nem zavart. Ez a csillogó és új Haubtbahnhof-on történt. Egy alkalommal aztán ellentmondást nem tűrve a lány odaállt elénk és közölte hogy ő tudja a megoldást, talált egy liftet nem lehet ellenvetésem jöjjünk vele. Követtük is, ragyogott a boldogságtól és a lelkesedéstől hogy ő (aki nagyjából tíz évvel fiatalabb nálam) most valami olyat-de olyat mutat nekem amitől ha a szemem nem is de a szám és a fülem biztosan el vagy ketté fog állni.
Meg is lett a lift csudaszép akadálymentes fülke braille-írással és hangosbemondással az egyes szinteknél, a lány úgy mutatta mint ha ő tervezte és építette volna vagy anyagi érdekeltsége fűződne a reklámozáshoz.
Nagy csodálkozás és ámuldozás közepedte le is értünk a metró szintjére, és kiszállás után a hölgy elkezdett nézelődni mert gőze nem volt arról hová is érkeztünk, éppen nagyon a terep felderítésével volt elfoglalva mikor én az álnok, kegyetlen álmok és álmodozások szétrombolója szinte fejbecsaptam a kérlelhetetlen igazsággal…
A helyzet ugyan is az volt hogy a lift arra a szintre érkezett ahonnan csupán mozgólépcsővel lehetett eljutni a metróhoz. Tudjuk már rég az élet nem habostorta, én biztosítottam a lányt arról hogy ne szomorkodjon ő mindent elkövetett és kárpótlásul amiért újra végig kell néznie a kutyaemeléses akcióm megkértem hogy segítsen, ameddig leérünk a mozgólépcsőn tartaná meg Szuzi pórázát hátha a lépcső alján becsípődne… El kell nektek mondanom hogy ez a pórázzal egy kegyes hazugság volt mivel meglehetősen vastag eszköz ez, ezért kizártnak tartom a becsípést.
És elérvén a csúcspontot elrettentésül és figyelemfelhívó szándékkal Megosztom veletek Kristály és gazdija történetét.
Mivel erre engedélyt nem kértem és kaptam a hölgy nevét nem írnám le de következzen a szívszorító történet amely miatt napokig ha eszembe jutott összeszorult a gyomrom és megemelkedett a vérnyomásom.
„
<<< Következő pár soromban pár embernek és a BKK ellenőrnek (mivel egy konkrétra gondolok) kalapomat megemelem!
Következő történt:
Vakvezetőkutyával közlekedem normális esetben. Szokásosan mentünk volna le a Corvin negyednél a metróhoz. Köztudott, hogy mi állómozgólépcsőn mehetünk le kutyánkkal. No mentünk és leszólított egy úr, hogy segíthet-e. Mondtam, hogy igen, köszönöm. Van esetleg állómozgólépcső? Mert azzal szeretnénk lemenni. Erre az úr nem válaszolt hanem elkezdett húzni a mozgómozgólépcsőhöz, hogy majd ő segít és felemeli a kutyát. Gondoltam néha már megtörtént, így nem gondoltam arra, hogy baj lehet, de már ellenkezni sem tudtam volna. Na igen, csak az úr "elfelejtette" lent felemelni a kutyámat és annak szétvágta a talpát plusz egy körmét elvesztette. Természetesen az úr volt az első aki otthagyott úgy minket, hogy a kutya sírt sőt üvöltött és ömlött a lábából a vér. Megjegyzem senkinek nem kívánom azt az érzést.. Na visszakanyarodva a történetemhez, mindenki csak jött, hogy mi történt stb., de segíteni csak páran maradtak ott. Konkrétan 2 hölgy segített nekem. A kutyánat az egyik hölgy felvitte egészen a ránk váró taxiig. A másik hölgy pedig engem vezetett. Előtte még egy ellenőr hozott le nekünk fáslit, hogy elkössük a kutya lábát és eloszlatta a tömeget: "Akinek nincs dolga menjen innen!". Akkor ott ezért baromira hálás voltam. Köszönöm valóban azoknak akik részesei voltak ebben a helyzetben segítség nyújtás terén!”
Nem szeretném magyarázni az egyértelműt, de annyi megjegyzésem van a történethez amit aki nem került kapcsolatba vakvezető kutyás vakemberrel nem tudhatja miszerint aki ilyen segítőkutyát kap minden esetben komoly felkészítésen vesz részt, mely a kutya ápolását takarmányozását és hétköznapi ellátását modellezi illetve sok várható helyzetre alakítanak ki stratégiát. Más-más okok miatt különböző a megoldás a metro és mozgólépcső problematikájára, van aki inkább a felszínen közlekedik, van aki emelgeti a kutyáját és mint olvashattátok akad aki az épp nem működő mozgólépcsőt veszi igénybe.
Az említett felkészítés miatt ezért ha ilyen helyzettel találkoztok akkor ne bíráljátok felül a gazdát illetve ha nincs kellő időtök akkor érdemesebb tovább haladni mert a meggondolatlan és kapkodó segítség szörnyű eredményekkel járhat. Nem szeretnék etológus vagy kiképző ként véleményt alkotni viszont mivel már 16 éve közlekedem kutyával ezek alapján azt gondolom hogy
Kristály borzasztó fizikai fájdalmakat élhetett át, hetekig a járás gyötrelmes lehetett számára, de ezen kívül véleményem szerint egy súlyosabb trauma is bekövetkezett hiszen ő bízik a gazdájában aki vigyáz rá illetve vigyáz a falkára és helyes döntéseket hoz. Esetükben a gazdi nem hibázott hanem a túlbuzgóság áldozatává váltak, azonban egy kutyának nehéz ezt megmagyarázni hogy nem a falkavezér hozott rossz döntést hanem őt is megtévesztették.
Őszintén remélem hogy Kristály fizikailag is és lelkileg is újra a régi less és még sokezer Kilométert tesznek meg balesetmentesen és vidáman
Szóval csak lassan, megfontoltan kéretik segíteni és ha esetleg engem látnátok egy kezemben lévő látszólag furan tartott telefonnal légyszi ne tegyetek úgy mint Fehérváron egy bácsi évekkel ez előtt aki a kezem kitörve magyarázta hogy “nem úgy köll ám azt tartanyi” szegény, nem tudta hogy az én telefonomon képernyőolvasó van 🙂
Oldal ajánlása emailben
X