“jármű önkényes elvételétől”, a Nyuszikámig
2011 április 21. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Sziasztok Kedves olvasók bár merre is járjatok a világban! Jelentkezem, szusszanásnyi időre! Tegnap fantasztikusan sikerült az első érzékenyítéses nap az óvodában, még egy kisautót is kaptam, mivel egy elmeháborodott pillanatomban telefonon keresztül azt mondtam hogy minden vágyam hogy autólopás okán kerüljek a médiába! Szuzi is nagyon ügyes volt jól bírta a símogatást igazán büszke vagyok rá, egy nagyon jóhangulatú közösséget ismerhettem és ismerhetek meg, részemről a megtiszteltetés hogy engem választottak a nemes feladatra. Délután a felnőtteknek is tartottam érzékenyítő beszélgetést a teraszon igazi mediterrán napsütéses időben, némi hatásvadászattal és sok-sok jó kérdéssel, amiket azért szeretek mert akkor nem csak a levegőbe beszélek hanem kicsit irányítva van az “előadás” és jobban célt ér. Jogosan kérdezhetnétek hogy miért nem említem az intézmény nevét pontosan, ennek is meg van az oka nem szorulnak szerintem reklámra és akkor a többi ovi jogosan mondhatná hogy menjek hozzájuk is, csak akkor szétszakadnék és nem lennék képes blogot írni. Hétfői krónikájához fontos elmondani hogy újra a Ferenckörútnál a metróban nagy látványosságot nyújtottam, mert Szuzival mozgólépcsőztünk. Amitől szinte sikítottam hogy egy srác odajött miközben mentünk a lépcső felé és nem is akart metrózni de lejött megnézni hogy hogyan csinálom az emelést stb. Nem tudtam eldönteni nevessek-e rajta vagy sajnáljam… Kedd is pozitív élményeket tartogatott a székesfehérvári egészségügyi szakközépben tartottunk “esélyórát”, és ez is felhőtlenül sikerült, a diákok annyira érdeklődőek voltak hogy a 45 perc sem volt elég számukra. Ami különösen tetszett, hogy a szituációs játékra is volt önként-önként és nem kijelölt önként jelentkező. Ez azt tartalmazza, hogy két “bátor” versenyzőt kérek, az egyik névlegesen vak lesz a másik látó. Mivel a “vakká tett” látta korábban a termet ezért nekem a feladatom hogy valahová a teremben elhelyezzem a székem, a “vakunknak” meg az a feladata hogy a kísérőjének magyarázza el hogy ő arra a helyre szeretne leülni ahol én ültem korábban. Természetesen figyelünk arra hogy a szemtakarás ne legyen szoros ugyanakkor ne is lásson ki a szemkötő alól, fehérbotot ilyenkor nem adunk mert az csak akadályozna. Amikor tart a kísérés senki nem szól semmit sem az osztály sem én, mivel később elemezzük a történteket. Van olyan kísérő is aki pusztán hanggal történtő irányítással mozgatja szegény “vakot”, ilyenkor mindig elmondom neki hogy ez itt működött de gondoljon bele egy nagy forgalomban semmi esélye nem lenne a vaknak eljutni a célba. Ha sikeresen megérkezik a “kísért, segített” a helyére, akkor elmeséltetem vele hogy érezte magát, mit csinált volna más módon, majd utána az osztály többi tagját is megkérdezem mi a véleményük. Általában gyakori hiba az is hogy a segítő tolja maga előtt a segítettjét mint egy fűnyírót, ami nem jó mert ha esetleg szintkülönbség vagy küszöb lenne a vak fog először elesni, illetve székre úgy ültetnek le minket de a valóságban is hogy odakísérnek majd a vállamat nyomkodják lefelé, pedig ha a szék támlájára vagy karfájára ráteszik az ember kezét akkor utána már ki tudom következtetni hová kell leülni. Sosem az a lényege ennek a játéknak hogy a segítőt beégessem ezt mindig határozottan el is mondom neki, sőt a jutalma mivel ilyen bátor volt hogy engem is kísérhet ha akar és ilyenkor én eljátszom a nehezen kommunikáló túlmozgásos vakot aki lehet hogy nem szándékosan de nehezen vezethetővé válik. Nagy kihívás a forgóajtó amúgy, tudjátok a modern irodaházakban, így kedvesz építészek tervezők léccike mindig hagyjatok mellette egy rendes ajtót is mert kutyával nehéz ám bejutni az ilyen átjárón mindig azon aggódom hogy szétpréseli a lábát a körmét… A szerdai érzékenyítésem szintén az oviban történt, jókedvű, felszabadult csoportokkal találkoztam, szívemből mondom hogy ezek a “kis” gyermekek emberségből toleranciából Csillagos ötösre vizsgáztak! Őszintén bízom benne hogy minél hamarabb vissza tudok vagy én vagy más látássérült vagy egyéb fogyatékossággal élő ember jutni és játékos formában elindíthatjuk a szemléletváltást. Annyira aranyos volt egy kislány, természetesen nem nevezem meg, de azt gyakoroltuk hogy ha egy vaktól szeretne valamit lépjen oda hozzá óvatosan bökje meg a vállát hogy tudja a vak látássérült hogy tőle szeretne valamit. Itt a feladat az volt hogy kérdezzék meg megsimizhetik-e Szuzit. Ez a kislány már sokadszor jött oda és igazából nem is akart kérdezni semmit, de mikor megbökött és felé fordultam, csak mosolygott és hatalmas szeretettel megsímogatta a karom. No ilyen a vakosított testbeszéd. Ezt követően egy kislány később érkezett és még nem tudta hogy látok-e vagy nem, mennyit látog mennyit sem, és a kezét mutatta a szemem előtt hogy észre veszem-e. És ez az előbb említett lányka elmagyarázta neki hogy ne mutogasson előttem mert úgy sem fogom látni és mit kell ilyenkor tenni. Egy ilyen nap után azt érzem hogy van igen is hatása értelme az ilyen programoknak nem szabad rászánni szabad vagy munkaidőt energiát, nem fizikailag nehéz egy ilyen napot végig “bírni”, hanem nagyon gyorsan alkalmazkodni kell csoportról csoportra a felnőttekhez és a gyerekekhez egyaránt. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de biztos vagyok abban hogy ha ebbe az oviba egy látássérült gyerek fog járni már sokkal könnyebb lesz neki mint egy olyan intézményben ahol még sem a felnőttek sem az óvodások testközelből még csak vakembert sem láttak. Kedden még egy dolgot megtudtam az “esélyóra” közben, és azóta is nyomozok, állítólag Marichuynak a filmben volt egy labrador vakvezetőkutyája. Arra lennék kíváncsi vajon elmondták-e a film során hogy miben tud egy ilyen jószág segíteni vagy csupán kellék volt a kutyus? Gábriel barátommal beszélgettük aki a “láthatatlan” kiállításon dolgozik és jól tud spanyolul, hogy szívesen bevinnénk azokat a szereplőket akik vakokat fognak játszani vagy játszottak színházban, filmen bárhol. Utólag is elnézést a blogom szünetjéért, de láthatjátok nem rajzolgatással töltöttem az időt:) Kívánok minden egyes közeli és távoli (de nem lelkileg) olvasómnak szép tavaszi napot, az az igazság én már várom nagyon a Nyuszikát!:)
édes-anya
2012 május 7. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Anyáknapi megemlékezés következik sajátosan és sajátos körülmények között.
Felvéve a harcot a rosszindulatú blogomat támadó robotokkal juszt is leírom amit Május első vasárnapja az emlékezés az édesanyákra előhoz és hozott belőlem.
Akik régebbtől fogva olvasnak engem tudhatják hogy édesanyámmal mindig is nagyon szoros meghitt kapcsolatban álltam ez azt gondolom köszönhető az ő és az én személyiségünknek, valamekkora mértékben a vakságomnak és a külső körülményeinknek. Mivel ő már tizennégy éve lassan hogy nincs velem fizikailag ezért emlékekre hagyatkozhatom akkor amikor rá gondolok de ezek a “fotók” nem sárgulnak halványulnak az évek múlásával sem.
Már az óvodába járásomnál is anyám nagy áldozatot hozott értem de én erről csak évekkel később szereztem tudomást. Történt ugyan is hogy a közelben lévő győri ovi csak úgy engedte hogy az ikertesómmal egy csoportba járhassak és egyáltalán átlépjem az intézmény kapuját ha folyamatosan szülői felügyelet alatt állok. Édesanyám abban az időben már nem dolgozott de azért a háztartást el kellett látnia ami akkor hat embert jelentett, de ő egy percig nem habozott hogy délelőttönként ott üljön és figyeljen engem, természetesen észrevétlenül mert megzavarni nem akarta az óvodai beilleszkedésem. Egy esetre emlékszem amikor “elszólta” magát ugyan is éppen csendben volt és ő nagyon halkan köhhintett egyet mire én mint egy vadászkutya a fejem körbeforgatva elindultam a teremben hogy eez biztosan ő volt, hol rejtegetik és ha itt van akor miért nem jön vagy nem jöheto da hozzám.
Ez az amúgy is szoros kapcsolatunk anyuval megmaradt sőt talán erősödött is mikor hat éves koromban elkerültem a budapesti Vakok Általános Iskolájába, de itt egy másik édesanyával is átalakult a kapcsolatom mégpedig a nagymamámmal aki Budapesten lakott. A rendszer úgy nézett ki, hogy elvileg péntek délután kaptunk eltávot iletve kimenőt és vasárnap estére kellett csak visszamenni, de mivel én tudtam Pesten aludni megtehettem hogy csak hétfőn reggelre mentem be a “támaszpontra”.
A mamával való kapcsolatomról azt gondolom mindent elmond, érzékeltet, hogy anyámat folyamatosan vegzálta hogy ne kényeztessen el és különben is ne nézzek sokáig televíziót mert nyolc órakor már ágyban a helyem. Fontos információ hogy azt a kegyet is elnyertem hogy hetente egy napot általában szerdán estét a mamánál tölthettem, ez mondjuk akkori eszemmel nagyon kellemes volt, de így visszatekintve lehet hgoy lassította a beszokásom az új közösségbe. Na most azt sosem felejtem el (már nem tudom melyik évben történt) de hét nyolc éves koromban volt ez az esemény de azzal együtt hogy a mama folyton hangoztatta hogy engem rövidebb pórázon kellene tartani és majd megtudnám mi a magyarok istene ha ő lenne a nevelőtanár, egyik tavaszi délután nagy meglepetésemre nem a felé vivő trolibuszra szálltunk fel hanem valami egészen másik irányba mentünk, és mikor rákérdeztem hogy merre tartunk, csak annyit mondott hogy ” a vidámparkba, de anyádnak nehogy elmeséld!”
Máskor csak úgy soron kívül eperrel kedveskedett nekem, de a leges-legnagyobb húzása az volt, hogy közölte, ha a másnapra megtanulandó Mátyás anyja verset a fürdőkádban ülve hibátlanul felmondom neki akkor közösen megnézzük az akkor még bajnok csapatok európa kupája valamelyik elődöntőjét, és még mielőtt özbevágtam volna, azt mondta hogy ha büntetők lesznek akkor azt is természetesen de titkomat meg kellett tartanom. Gondolhatjátok hogy gőzerővel tanultam az Arany balladát, még a fekete hollót is imádtam benne.
A meccs fantasztikus volt, annyira emlékszem hogy a Monaco játszott.
Visszatérve édesanyámra, elbúcsúzni tőle hétfő reggel mindig nehéz volt de várt a kötelesség, a tanulás és az a tudat éltetett hogy ha kibírom az általánost akkor újra othon lehetek vele és a családommal. Az este és főleg a hétindító este volt szívszaggató, de a két egymáshoz pórázolt plüskutyám akik az othont hozták el akkor a hálóterembe valami miatt intenzívebben emlékeztettek mindenre ami nem volt velem. Egyszer aztán meg is oldódott a titok hogy miért tudtam hétfői napok estéjén-éjjelén könnyebben hazagondolni mint máskor. A kutyusaim nappali szolgálati helye az ágyneműtartóban volt, és a módszer úgy nézett ki hogy őket vettem ki mindenek előtt, és az éjjeliszekrényre tettem ameddig az ágyazás folyamata el nem érte a 100-százalékot, utána mert még voltak esti teendőim szépen bekerültek a párnámra és betakartam őket hogy várjanak békességgel. Egyik este viszont váratlan hang ütötte meg a fülem egy koppanás ahogy a böhöm-nagy paplant emeltem ki a tartóból. Azonnal elkezdtem kotorni a fa dobozban és találtam is egy hengeres fém dobozt. A szívem egyre vadabbul vert hogy mi lehet ez, remélhetőleg nem került semmi olyan tárgy hozzám akár véletlenül is ami függelemsértésnek minősül mert az akkor korábbi takarodót vagy két esetleg több órás “kiállítást” vont maga után ami komoly büntetés volt mert nem volt szabad szólni senkihez. Csak megjegyzem, akkor kaptam ilyen hosszú büntetést mikor egy bohém estén ahogy egy szappantartót dobáltunk egymásnak a társaimmal pont vállon találtam a belépő éjszakás nevelőt.
Kezemben a hengeres tárgy, próbálok behajolni vele az ágyneműtartóba hogy véletlen se lásson senki, kicsit magamra is csuktam ami könnyedén ment mert eléggé pici voltam, tapizgatom, forgatom, rázom, és akkor jöttem rá hogy nem más mint egy doboz egy dezodor doboza. Picit megnyomtam hogy ne szisszenjen nagyot és akkor ütött lelken a felismerés hogy ez nem másé mint az édesanyámé! Tíz év körüli lehettem de rögtön összekapcsolódott bennem minden hogy ezt most éppen itt felejtette de ez volt az oka hogy a hét első napjain jobban emlékeztem a lakásunkra és mindenre ami oda köt. Persze visszatettem a tartóba a parfümöt bár nagy volt a kísértés hogy vigyem magammal és titokban othon és anyu illatot varázsoljak magamnak de arra gondoltam hogy nem szabad kiderülnie hogy rájöttem a “trükkre”, ezért oda tettem ahol eredetileg is volt.
Lassan-lassan beleszoktam a rendszerbe de ez nem sokat változtatott az anyai kötődésemen, nem lett sem gyengébb, sem erősebb csak kevésbé látványos.
Általában a nyárvégi másfél hét volt kicsit siralmas nekem, mert tudtam hogy lassan újra be kell “rukkolnom” ahogy Svejkék mondták és minden másodpercet az anyai közelségben szerettem volna tölteni. Ezt a helyzetet ő pontosan átlátt és bár nagyon aggódott értem tudta hogy az egészséges fejlődésem érdekében néha be kell húznia a féket. Egy ilyen fékhúzás meglehetősen jól sikerült, nyár vége volt és Balatonalmádiban nyaralt az egész család, nővéreim a sógoraikkal az ikertestvérem a szüleim és én, sőt a Győrben alattunk lakó szomszédaink is akikkel igen jó azóta is a kapcsolat ők is a városban tartózkodtak tehát igazi mediterrán hangulatú esték voltak, gyereksírásos, futkározásos vizipisztollyal ismerőst idegent lelövöldözős, és sokat éneklős viccmesélős esték voltak eze. A nyaralás elején még erre is emlékszem egy keddi napon a testvéreimmel és a társaságból még néhány fiúval lánnyal elmentünk egy szórakozóhelyre diszkóba, szerintem akkor voltam életemben először egész éjszaka ilyen helyen és nagyon tetszett a sok ember, a sok jó zene amire azért táncolni is “kellett”, mert a lányotól a társaságból vastagon kaptam az ívet hogy ” na ne ülj csak ott, nem rádiót hallgatsz, tessék mozogni”. Az első ilyen este nagyon is tetszett és reméltem hogy a következő nyáron is lesz részem ilyenben. A sors azonban másképp alakította az eseményeket, mert néhány napppal később hallottam én hogy a fiatalok készülnek valahová de addigra már vészesen közeledett az év eleje és én szégyen-nemszégyen inkább maradtam volna anyám szoknyájánál. El is vonultam este nyolc körül hogy áh én már a kis kuckómban vagyok és baromira aludni készülök de anyámat ez egyáltalánnem hatotta meg, este kilenc körül közölte velem hogy jó lenne ha a ruhámat lecserélném mert amiben vagyok nem lehet szórakozóhelyre menni, és mielőtt felsorakoztathattam volna az érveim azt is megemlítette hogy ha most nem mozdulok ki akkor mit fogok mesélni a kollégiumban a többieknek, esetleg azt hogy mehettem volna de inkább csak feküdtem egész este? No nekem sem kellett ennél több iletve a hiúságomnak, fél perc alatt teljes harcidíszbe öltöztem és aztán ugyan azzal a társasággal belevágtunk a poppélet sűrűjébe. Ezúttal az egyik sógorom közreműködésével sikerült megismerkednem egy német lánnyal, és minden bátorságom összeszedve először a La Izla Bonitára táncoltunk majd egy Tina Turner számra még lassúztunk is. Anna, mert hogy örökíttessék meg lány neve nagyon jól tolerálta hogy nem tudok táncolni és mert nemsoká mennie kellett még egy apró kőzetdarabot egy kvarcot is adott nekem. Másnap fáradtságot nem igazán éreztem, ugyan úgy strandoltam mint máskor viszont este bár a két bajtárs a plüskutyusok is ott voltak az ágyamban de a kvarc is helyettalált a párnámon. Éppen már félálomban voltam mikor ahogy hívtuk mindig is anyu belépett, azt érzékeltem hogy járkál körülöttem, néz nagyon néz valamités csak ennyit mondott: “látom kisfiam kezdesz felnőni.”, csak napok múlva értettem meg hogy mire vonatkozott ez a kijelentés.
Eztkövetően a hazautazást követően nagyon is felgyorsultak az események főleg érzelmi szempontból. Az történt például, hogy volt egy nap amikor teljesen véletlenül ahogy lógattam a kezem állva a szobában az ujjaim közé zártam egy méhecskét, a győri strandon beleléptem egy darázsba, és én ezeket ürügyül szerettem volna felhasználni arra hogy ne kelljenmég iskolába vonulnom. De eljött az indulás napja ami amúgy évközben nem zaklatott fel olyan intenzíven mint év elején, pakolás, kicsi játék, rituális búcsúa lakástól, az ebéd szigorúan sültkrumpli és rántothusi jó sok mert a koleszban nem mindent ettem meg részben dacból részben válogatós is voltam részben meg mert valóban szörnyű volt az étel.
Anyu kedveskedni akart nekem és mondta hogy ezúttal nagyon finomra sütötte a krumplit. Számhoz emeltem az első darabot és olyan furcsa ízét éreztm. Gondoltam hogy biztos a cukros üdítő miatt amit ittam. Jött a következő és a következő, több mint a felét megettem a porciónak de anyám látta rajtam hogy valami nem tetszik és a “nemtetszés” meg neki nem tetszett, és rám is szólt hogy ha nem kell hagyjam ott, bár ő szeretettel csinálta. Ott is hagytam és a lehető legszomorúbb lettem de fájt hogy az utolsó lakomám sem sikerül jól és nem hiszik el nekem hogy fura ízt érzek, és a vonaton is biztosan sokan leszne és…
Ebben a hangulatban készülődtem, és semmihez nem volt kedvem, ráadásul még a véletlenül erkélyünkre tévedt kismadarat sem tarthattam meg előző nap mert “állítólag” mikor labdázni voltam akkor értejött az anyja és el kellett engedni a dobozból, szótlan voltam egész úton bár mindig is imádtam forróságban utazni. Az iskolakezdésen is csak átestem, mentem előre mint egy gép, bántottak a vasárnap délután történtek, de eljött a szerda és a nagymama, aki akkor már nem vitt el magához, hanem csak eljött beszélgetni velem, és kedvetlenül-kelletlenül válaszolgattam neki mikor is azt mondta hogy “anyád azt üzeni hogy igazad volt, véletlenül megcukrozta a krumplit vasárnap”. Erre aztán könnyekben törtem ki hogy van igazság a földön és hirtelen úgy éreztem helyre állt a világ rendje de azért megérintettem a zsebemben lévő kvarcot.
Anyám nem csupán ilyen “gyerekes” dolgokban állt ki értem, de amit sosem fogok neki elfelejteni hogy mikor utolsó évem töltöttem az általánosban és egyetlen győri középiskola sem akarta hogy ott folytassam tanulmányaim, ő fáradtságot idegeskedést érzelmi ráhatást és fenyegetőzést nem kímélve kiállt értem. Meg kell említenem még két nevet mert a fairplay így kívánja Nagy ernőt az akkori győri megyei vakok szervezete elnökét és Olaszi Imrét aki az önkormányzat oktatási irodáját vezette hogy ők sem nyugodtak bele ebbe a helyzetbe.
Anyám azt még megérhette és bár beszélni már nem tudott de elmondhattam neki hogy sikerüllt az érettségim és nem hiába törte magát mert egy évvel később a felvételim a jogra is eredményes volt.
Neki köszönhetem mert mindig ébren tartotta a parazsat bennem hogy vakvezető kutyával közlekedem bár Prézlivel már nem találkozott, és tudjátok néha azon kapom magam hogy szó szerint ugyan azokat a mondatokat mondom bizonyos helyzetekben vagy olyan poénokat sütök el amelyeket ő is szokott.
Oldal ajánlása emailben
X