“Nyolc óra munka…”

2017 január 19. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sosem tudtam elképzelni… Milyen azoknak a nagy íróknak költőknek akik leülnek és írnak, regényeket, szívhez vagy kevésbé szívhez szóló költeményeket csak úgy. Bizonyára az én személyiségemből fakad vagy a mostani élethelyzetemből hogy gyakran eldöntöm hogy „most ezt megírom a blogban tuti,” aztán mire a géphez ülök már nem ugyan az nem olyan intenzív az élmény. Majd kipróbálom hogy felveszem a szöveget diktafonra. Mondjuk lefilmezném a reakciót ha akár a metrón akár a városban valahol csak úgy megállok, Szuzi leül és lefekszik én összehajtom a botom előveszek egy hangfelvevőt és elkezdem mondani a magamét… Tegnap aztán arra jutottam hogy nem is mindig kell nagyívű filozofálgatásokba kezdeni a bejegyzésben lehet hogy elég ha az ember leírja hogy mi történt vele hiszen nekem aki átéli az eseményeket ha nem is unalmas de majdnem mindennapi ha más olvassa akkor elképzelhető hogy talál benne újdonságot. Nyilván értelmetlen lenne a világgal megosztanom hogy a munkám során már megint egy érdektelen iskolás csoportot vezettem illetve hogy egy türelmetlen család látogatott meg minket, viszont mint egy szerencsés aranymosó ha kiválogatom az érdekesebb hangulatokat személyiségeket a sok tucatnyiból akkor talán nem csak nektek lehet érdekes de számomra is hozhat új tanulságot ha leírva a történetet mint a sportközvetítésekben a lassítás során új mozzanatokat fedezhet fel az ember. Ki ezt ki azt hagy hátra és ki tudja mit visz magával… Ha az alcímnek megfelelően az utóbbi négy napomra vissza tekintek akkor meglehetősen vegyes a kép a kiállítás vendégeit elnézve. Ami a szösszenetek előtt fontos megjegyzés hogy akik még nem jártak sötétben zajló rendezvényen „kiállításon” a legkülönfélébb élethelyzetek kerülnek szimulálásra a tökéletes sötétségben egy vak vagy látássérült kísérőt kapnak a vendégek és ha olyan az objektum a végén egy bár is található ahol lehet inni valamit az „időleges vakság” állapotában. Az egyik érdekes beszélgetés éppen úgy zajlott hogy én a bárban dolgoztam és a vendégek a vezetés utolsó tizenöt percében találkozhattak velem és kérdezhettek. Talán onnan indult a gondolatok sodrása hogy találgatták az akcentusomat hallgatva hogy biztosan olasz vagyok, de arra nem gondoltak volna hogy magyar vagyok. Valahogy mégis maradtunk a tengernél és az olasz csizmánál említettem nekik hogy én eddig csak egy napot voltam ott Velencében és ezt kevésnek tartom nem feltétlen Velencét látogatnám meg de tengerpartot mindenképpen méghozzá olyat ahol Szuzi kutyusom is szívesen látott vendég. Két éve akartunk Szicíliába menni viszont az utazási iroda nagyon lebeszélt róla mert hogy nagyon meleg van és szegény Szuzi. Ezt elmesélve a vendégeknek ők azt mondták hogy meg értik a helyzetet és van megoldás mert ők is nagy kutyások és Bibionéban vannak kifejezetten kutyás strandok és szállodák vagy apartmanok is. Hálás vagyok nekik hogy a tudomásomra hozták ezt a tényt mert még az is lehet hogy idén nyáron leteszteljük hogy mit szólnak hozzánk. Ami mindenképp előnyös lenne hogy most nem feltétlen szeretnék 8-10 órát repülni a tengerig mint annak idején Martinique-re mondjuk ott aztán senkit nem zavart Szuzi mert természetes de nem elhanyagolt partszakaszok voltak. Sokat még nem kutakodtam a bibionei szállások után de egy tisztázandó pontot már látok mégpedig hogy hangsúlyozottan írják hogy a kutya az étterembe nem vihető be de én Szuzit nem szeretném a szobában hagyni hogy halálra aggódja magát hogy a párommal hova mentünk és ő nem tud vigyázni ránk. Ez még csak egyenlőre terv, tervezet meg fogom kérdezni az olasz segítőkutyásokat hogy pontosan milyen szabályok is vonatkoznak ránk mert nem szeretnék bakot lőni. Még 2007-ben mikor Prézlit vittük horvátországi nyaralásra kerestem meg az ottani kutyaiskolát és e-mailben kaptam egy horvát és egy angol nyelvű leírást a kutya jogairól ami azért üdvös mert én is tisztában oltam azzal hogy mire hivatkozhatok és nyomtatott formában ha valaki kételkedne hogy hová is jöhet be vakvezető kutya akkor elég oda adni neki a jogszabályi hivatkozást is tartalmazó anyagot. Ott nem volt semmi gond a „beengedem-nemengedem” témakörben egy kirándulásokat szervező ügynök ágált nagyon a kutya ellen így nem mentünk velük a hegyekbe viszont sem hajón sem tömegközlekedésen problémázás nem volt. A szállást meg kifejezetten kutyásnak hirdették és velük meg nyelvi gondok nem adódtak hiszen vajdasági magyar volt a tulajdonos igazi vendéglátós mediterrán mentalitással. Ha már ismét a magyarságra került a szó, akkor mindenképpen ide kívánkozik ami vasárnap délután történt. Nem volt nagy forgalom a kiállításon viszont egy öt fős különítmény feldobta a hangulatom. Akkor mint kísérő dolgoztam és a társaság bejövetelénél feltűnt hogy nagyon halkak alig szólnak, aztán mikor még közelebb értek az egyik fiatalember méltatlankodott hogy „itt aztán tök sötét van” így magyarul akkor kezdett világossá válni hogy itt valószínűleg kétnyelvű vezetés esete forog fent. Hamar tisztázásra került hogy ők egy család igazi kassai polgárok az apuka és két fiú kérték hogy magyarul is adjak instrukciókat, viszont a lánya németül beszélt és a párjának fordított szlovákra. Igazán vidám és kellemes hangulatú egy órát töltöttem velük a sötétben és érintettük persze a vak látássérült emberek mindennapjait de nem csak ez került szóba hanem a sport is és megtudtam hogy az egyik srác (közel két Méter magas volt) a Balatonfüredben kézilabdázik és az ígéretét vettem hogy ha világsztár lesz akkor mindenképp keressen engem mert az első sorban szeretnék ülni legaláb egy meccsén mert onnan a labda jól hallható és a játék folyása a mozgások a pályán abszolút vakon követhetők. Elsőre azt hitte bolondozok vele de mondtam hogy ez az igazság egy focinál a labdát ritkán lehet hallani így ott gyakran hagyatkozunk a közönség segítségére hogy mi is történik a pályán, talán életemben kétszer vittem kisrádiót futballmérkőzésre mert a többi alkalommal megkaptam a többiektől amire kíváncsi voltam vagy ha a B-középben szurkolva követi az ember a meccset akkor vigyázni kellene a rádióra, illetve semmit sem lehetne hallani, valamint egy ilyen szurkolói közegben ki kíváncsi a teljes objektív véleményre egyértelmű hogy ha az ellenfél lesre fut és nem fújják be akkor a bíró vak és én kölcsön akarom neki adni a fehérbotom, ha a rivális csapatból valaki a földre kerül akkor egyértelműen szimulál. Annak idején mikor minden második hétvégén meccsre jártam bizony így ment ez, és ha Barca drukker ként mondjuk egy Real rajongóval találkozom akár a kiállításon nyilván jó egy picit szekírozni de a teljesítményt minden esetben el kell ismerni. A végére ahogy észreveszem a bejegyzés is tükrözi nagyjából hogy milyenek a napjaim hiszen sokan meggyőződéssel vallják hogy egy fogyatékos ember csak a saját állapotából egyenesen következő problémákkal illetve azok megoldásával van elfoglalva de ez nincs így. Annak a vendégnek egy srácnak is először az volt a vezetés feléig a legfontosabb elfoglaltsága hogy nem lát milyen sötét van aztán megnyugodott de a jó lélek a bárban annyira kepeszkedett hogy annak kézzel tapintható eredménye is lett, előzőleg rendelt egy kávét és a háromnegyed bögrét magára öntötte és azért elég forró a kávénk érdemes nem a bőrön keresztül ozmózissal a szervezetbe juttatni. Ilyen esetekben picit lelki furdalásom van hogy talán nem mondom el elégszer hogy az üveget poharat biztos kézzel fogni és ha nagyon szükségét érzi valaki gesztikuláljon de óvatosabban mint fényben azért „kiborulások” történnek. A fiú barátnője azért megnyugtatott hogy a Michi gyakran ilyen szertelen ne aggódjak és nem érdemes a sötétség számlájára írni a történteket. Sajnos a németül beszélő vendégek nem értenék pedig akkor picit átformálva a klasszikust azt idézném nekik hogy : „Kezeket az asztal fölé!…”

Hová mész Zabigyerek!:)

2013 május 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Apró kis szösszenetek következnek egy picit fáradt Vaszabitól és rögtön kiderül mi is történt velem mostanában:

Zabigyerek:

Igen mindig is éreztem hogy  valami van amit még nem tudok  magamról, értelmemmel felfogtam amennyire lehet lehetett hogy végtelen nem csupán kifelé hanem befelé is létezik és a megismerés az határtalan.

Garcia Marquez írta a Száz év magányban sok más mellett hogy  “ami van az tudható”. Gyönyörű ez a tőmondat mert az emberi agy képzelet és képességek határait teszi olyan tágra hogy az Amerikai Egyesült Államok és a “mi” úniónk is csak biggyesztheti a száját.  Történt pedig április közepe felé tibor névnap körül hogy eljutott hozzám egy levél  (ahogy Kern szokta mondani  elfogtam egy levelet)  melyben ausztriai munkalehetőségről adtak hírt.A bécsi “Dialogen im Dunkeln” rendezvényt kiállítást működtető szervezet keresett “idegen” vezetőt magyarországról aki beszél németül és angolul és látássérült. Akik olvasták a régebbi bejegyzéseim talán emlékeznek rá hogy 2011 november végén a barátaimmal és (az azóta mint kiderült) reménytelen szerelmemmel ellátogattunk a látássérültek világát bemutató bécsi kiállításra. A barátaim szinte megfenyegettek hogy tűz víz és egyéb halálnemekben fogok kimúlni ha nem jelentkezem erre a hálás álláshirdetésre, ami kétségem volt az csak  annyi hogy beszélek én németül de angolul jobban  de kész a kocka el volt vetve (nem Szuzi kutyus). Elment az álláspályázatom és április 26-ára meg is kaptam a behívót állásinterjúra. Hogy finoman fogalmazzak a zabszem benne volt a fenekemben  nagyon jól szerettem volna teljesíteni de nem akartam más képet mutatni mint ami amilyen valójában vagyok. Egy nagyon jóbarátom és Szuzi kísértek el az interjúra ami három részből állt fej -tor-potroch,  tehát  volt egy beszélgetés majd egy csoporot elkísértem egy vezetés erejéig majd újabb beszélgetés következett. Abban maradtunk hogy következő hét elején kapok választ. Tudjátok ilyenkor lassan megy az idő mint kosár vagy kézilabdában mikor 3 másodperc van hátra és repül-repül a labda…  Jött is a válasz és lassan bontakozott ki a ködből a végeredmény. Megkérdezte a főnök tőlem hogy elméletileg tudnék-e május 2.-án csütörtökön kezdeni  és igen volt a válaszom. Utána elmondott egy-két hasznos információt  de akkor még nem tudtam hogy kell-e mennem hanem így búcsúzott hogy  találkozunk 8:45-kor ugyan ott ahol a kiállítás is helyet kap. Milliónyi érzés szabadult fel az emberben úgy éreztem magam mint   annak idején Prézli kutyus mikor három teniszlabdát tettünk elé egyet a szájába vett  és elfelejtette hgoy van már egy a szájában és egy másikat is vinni akart persze képtelen volt rá… Jött a szervezkedés, hogy hogy is jutok el Wiennába és hogy a leg egyszerűbb  hogynem drága és  mit is kellene csinálni… Vonat a közlekedés módja de hogy ne legyen egyszerű a helyzet  amivel a bécsi  nyugatihoz tudnék elmenni ez egy olyan szerelvény ami rendszeresen legalább egy órát késik így az egyszerű odajutás (mivel a munkahely négy megállónyira van attól a pályaudvartól) kútba esett. Maradtak a főpályaudvarra érkező eurégiós vonatok amikről meg Hegyeshalomban át kell szállni sőt visszafelé jövet is át kell szállni és ha nincs segítségem akkor könnyen hoppon maradhat az ember ha nem siet.  Az első nap izgalmasan zajlott sok új ember és az épület tanulmányozása és és olyan aranyos ahogy az osztrák kollégák  mondják hogy “Zabi”  nem kínzom őket azzal hogy Szabolcsozzanak ez úgy is rövidebb egyszerűbb…  Nyomjaad!  Sajátosan értelmezve anyáknapját szeretném párás szemmel üdvözölni Szuzi kutyusom jó-édes anyukáját hogy ilyen stramm kisléányt hozott a világra ugyan is Szuziki már az első munkanapon biztosan tudta az útvonalat a metrótól a munkahelyemig de a következő a pénteki nap volt az élesített főpróba mivel egyedül utaztunk Bécsbe. Nagy segítség az állomásokon a vezetősáv és Szuzi is tudja hogy  néha nekem ez segít ha rávisz a sávokra mert  csóvál és oda oldalaz  mutatva hogy”te van ám itt ilyen izé ha akarod követni, bár  vigyázz mert   rápakoltak a sávra bőröndöt  aj gyere majd én vezetlek jó”… Nagyban közelítünk a mozgólépcső felé hogy metrózzunk egyet mikor is egy hölgy oda jön igen barátságosan hogy segíthet-e. Hogy a géppuskába ne segíthetnél anyukám  gondoltam magamban  bár gyerekszobám külön sosem volt de tisztában vagyok azzal hogy ilyet nem illik mondani, ezen felbuzdulva segítettt nagyon profi módon felkerülni a mozgólépcsőre és szóba is elegyedtünk. Kérdezte hogy onnan jövök  meséltem hogy honnan amire felkiáltott hgoy “áá egyelek meg én ismagyar vagyok”, kiderült hogy hét éve Bécsben dolgozik mint szülésznő. Szépen oda is kísért a metróhoz és egy irányba mentünk tovább csak én korábban szálltam le és picit még beszélgettünk. Tudom hogy a 3-as metró vonalán Bécsben nekem kell kinyitnom az ajtót leszálláskor és mert az én megállóm jött oda is helyezkedtem. Megáll a szerelvény keresem a kart amivel nyílik az ajtó erre mögém lép ez a hölgy és azt mondja : “nyomjaad!  Nyomjad!”  Én meg:  “Te valóban szülésznő vagy!” A nagy   nevetés miatt majdnem a szerelvényben maradtam de ekkora magas labdát nem lehetett kihagyni.

Hétkrajcár:

Szombat reggel a vonatról történő leszállásban egy kirándulni igyekvő lelkes csoport segített és olyan muris volt hogy utána nem tudták a metró melyik irányban van én mondtam nekik hogy legjobb tudomásom szerint a vonat eleje felé és talán jöjjenek velem és bízzanak vakon bennem. Együttes erővel meg is találtuk a földalattit és annyit elmondtam nekik hogy ha a belváros tkeresik ha  azon a környéken ahol én leszállok ők is a felszínre merészkednek akkor nagyot nem fognak tévedni viszont mert hallottam hogy tanakodnak melyik vonattal utazzanak vissza Budapestre annyit elmondtam nekik hogy ne fizessenek ki feleslegesen 20 Eurot hogy azért a 18:48-as vonatot érjék el mert a következő az már feláras. Önmagában első ránézésre semmi különös nincs abban hogy ezt a velük történt szombat reggeli találkozást leírom de ami borzasztóan tetszett és tetszik hogy nem kezdtek el sajnálni hogy “üntyüm-püntyüm szegény kis vakond” és nem csak Szuzit vették észre de ha kellett segítetttek és abszolút nem volt alá vagy fölérendeltség. Este mivel már  jó fáradtak voltunk picit elkavarodtunk visszafelé a nyugatinál és már szerettem volna a vonaton lenni próbáltam segítséget kérni. Egy mint kiderült lengyel származású németül beszélő fiú segített, keresztül kasul mászkáltunk az állomás körül de hamar és gyorsan megtalálta a vonatot csak a kocsi számozások nem voltak egyértelműek ezért vagy Kilométereket mászkáltunk fel s alá. Még jó hasznát is vettem a spanyol nyelvtudásomnak mert a vonat körül lévő vasutasok németül nem viszont románul beszéltek és így többé kevésbé meg tudtam kérdezni hgoy melyik lesz az a hely ahol neem ülnöm kell.  Lengyel barátom  felkísért a vonatra és akkor  jobb szó nincs erre elkezdett mérsékelten vekengeni hogy hát hát úgy  cigizne de  nincs cigije  na de   én  adtam neki némi aprót mert nagoyn rendes volt és úgy éreztem hogy ha  nem lenne pénz nálam akkor is segített volna.  És hogy ne váljak unalmassá így a végére  címszavakban csak néhány jelenet a bécsi utazgatásaim mászkálásaim fejezetéből,   pénteken egy az utasellátó kocsiján valamit ügyködő fiú segített megtalálni a helyem a vonaton és kedden mikor  ültem  a vonatom várva a padon odajött hogy  legyek csak nyugodtan ő majd segít  vagy ha nemérne rá  küldi a kollegáját. Kedden regggel meg egy olyan győri lány köszönt rám a metróban aki  ismeri  Prézlit  és a pici Szuzit a futtatóról,  este meg egy magyar Bécsben élő úr  segített aki már a 70-es évek elején  kikísérletezett a csapatával egy   számítógép által küldött jeleket  pontírássá átalakító eszközt.

Utolsó fejezet: Szuzis kettőslátás

Amint írtam volt  szombaton jó hangulatban és tetrekészen beértem a munkavégzés helyére vártam a feladatot és az egyik  kollegával beszélgettem. Elkezdi mondani hogy  nahát nhát hol lehet Szuzi, nem látja sehol nem tudja hol van de nemsoká jönnie kell.  Erre mondtam hogy  gondolom fent van. Nem, már lejött… Nagyon buta arcot vágtam (ami nem esik nehezemre) és hallom hogy léptek közelednek és mondja a fiú a kollegám hogy   na  itt is van a Suzi,  nekem akkora kő esett le a szívemről hogy nem az én Szuzim mászkált el valamerre hanem van egy kollegína is ezzel a névvel. Egyszer épp Szuzival voltam  a kutyámmal  és egy diákcsoport búcsúzott  a másik Suzitól és  mondták hangosan hogy  “bye-bye Suzi” és az én Szuzim meg teljesen odafigyelt elvégre a nevét hallotta:)  Tudom tudom intenzívre sikerült ez a bejegyzés, olyan lehet mint   amit már régen ittam de nagyon jó olyan olyan Szuzis  a  tea ha egy kis  vaníliáscukrot tesz bele az ember mmm.