Be”láthatatlan” Kiállítás
2016 szeptember 22. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
„Itt van az ősz, itt van…” és én is megérkeztem. Magam és mások szórakoztatására szeretném folytatni a blogot különösebb egyéb célom nincs e felület használatával nem feladatom és célom a világot gondolataimmal megváltoztatni viszont ha a tetteimmel közelebb tudom egymáshoz hozni az embereket vagy kínos / félig kínos mosolyt tudok az arcukra csalni akkor megérte…
Hogy az olvasót helyzetbe hozzam fontos információ hogy jelenleg főleg Bécs a tartózkodási helyem a magyar és magyarországi kötődésem nincs szándékomban feladni.
„Oh my guide!”
Gyakran ha a láthatatlan kiállítások szóba kerülnek akkor sokan megmosolyogják hogy egyrészt ha láthatatlan akkor mit kell rajta nézni és ha kiállítás akkor képek vagy mik is kerülnek kiállításra? Nyilván egyik rendezvény poénját sem szeretném lelőni de ha megnézitek a kiállítások honlapját akkor egyértelmű hogy itt más-más élethelyzeteket élhettek át a sötétben és az sem kizárt hogy tárlatot is megtekinthettek fény nélkül.
Nem mindig könnyű a felkészületlenül érkező vendég sután megfogalmazott kérdésére frappáns ellenben kijózanító de nem bántó választ adni de nem a szubjektivitásom miatt nekem tetszett mikor a párom a kérdésre miszerint „Ez itt a vakmúzeum?” azt válaszolta hogy „igen tessék bejönni formalinban mutatunk más-más vakokat de ne tessék félni már nem bántanak”
Nem egyszerű arra a kérdésre sem válaszolni hogy mi is a foglalkozása azoknak az embereknek akik a sötétben kísérik a vendégeket:
Voltam én már guide, kísérő, vakvezető de a legjobb ha németül csak úgy megkérdezik mikor nem tudják hogy hol vagyok hogy „hol is van a vezető?” Aki beszél németül ő már szerintem röhög mivel ez úgy hangzik hogy „ wo ist Der Führer?” erre bevett válaszunk hogy „ő 1945-ben meghalt de ha a guideot / kísérőt keresed akkor itt állok melletted.
„északi műszak”
A sors fintora hogy épp repülőn ültem a napfényes és sós „nagyocska” sziget Mallorca felé mikor kaptam egy levelet a budapesti Láthatatlan Kiállítás csapatától, velük azután is kapcsolatban maradtam hogy Bécsben kezdtem el dolgozni, és 2011 év végén csak a bírósági tárgyalásom miatt nem tudtam velük dolgozni Lengyelországban az ottani kiállításon kellett volna a leendő vezetőket betanítani. A most júliusi levél is egy hasonló felkéréssel érkezett azzal a különbséggel hogy ezúttal a svéd főváros a cél és időm is energiám is engedi hogy a csapattal tartsak és segítsek a kollegák felkészítésében. Az első gondolatom az volt természetesen hogy miért nem Gibraltáron vagy Görögországban kell betanítanom de mivel még sosem jártam Svédországban izgalommal vártam a kihívást.
Irodalomkedvelők és remélem a költőfejedelem is megbocsájt nekem de Babics költeményei közül nem sokat kedveltem ez lehet annak a következménye hogy akkor még csak tizenkilenc éves voltam de egyszerűen más szemüvegen keresztül néztem és nézem a világot viszont a következő verssorok jutottak eszembe amint lelkileg készültem az északi utazásra
Babits Mihály: Messze… messze… című alkotásából:
„Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.
Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!”
Egy ideje nem gondolok arra hogy ezt vagy azt sosem fogom látni mert utazások tekintetében értek vaskos meglepetések hogy csak győztem ámulni, illetve igyekszem harcolni a sztereotípiák ellen legyen szó nemzetekről akár, ezzel párhuzamosan nem bedőlni ezeknek. Még jó rég 1999-ben Győrben az IHF kupadöntőn megtapasztaltam hogy valaki északról érkezett semmit nem mond el a vérmérsékletéről, a győri csapat megynerte a döntő első mérkőzését és utána nagy haverkodások mentek a dán szurkolókkal egyáltalán nem voltak ridegek vagy elutasítóak.
A megérkezés az úticélhoz fontos pontja egy utazásnak és jelen esetben vártam már hogy nyissák a gép ajtaját és hadd szagolhassak bele a levegőbe hiszen az első benyomás sokat számít és bár a pici reptér Stockholm-tól 100 Kilométerre van az első érzésem az volt hogy de jó tiszta a levegő és ez végig az öt nap alatt megmaradt. Ugyan ilyen fontos hogy ha nem tilos akkor minden helyen ahol járok megkóstolom az ivóvizet és ebben sem csalódtam bár változatlanul a magyarországi víznél nincs jobb és szomjoltóbb álláspontom szerint de nézzétek el ha részrehajló vagyok e tekintetben.
Az első délután este sokat nem tapasztaltam az országból mivel először is mint leendő kiképzők mi is bejártuk a kiállítást és megismerkedtünk a többi kollegával mivel a prágai és a varsói Láthatatlan Kiállításról is jöttek guide-ok akikkel mondhatom hogy jó csapat alakult ki és volt mód a tapasztalatok cseréjére is és megállapítást nyert az a nem meglepő tény hogy bolond vagy nagyon vicces vendégek minden országban vannak.
„előre indulj, humort szegezz!”
Bármely sötétben zajló rendezvényen sosem a tájékozódás számunkra a legnagyobb kihívás illetve aki a mindennapi életben nem közlekedik egyedül őt érhetik váratlan meglepetések, de azt átadni a guide tanoncoknak hogy ne mint egy magnószalag illetve bocsánat ilyen már elvétve van ne mint egy mp3 lejátszó csak ugyan azokat a paneleket ismételje beleértve a humoros fordulatokat vagy stabil kérdéseket és válaszokat. Az egyik fiatal fiúra a frászt hoztam rá mikor kijöttünk a tesztvezetéséről ahol én mint megfigyelő vettem részt már a világosban azt mondtam neki hogy „te én lehet hogy égve hagytam a lámpát az egyik helyszínen” úgy megijedt hogy vissza akart rohanni hiszen alapvetően tilos fényt kapcsolni a sötétben és három percembe került hogy meggyőzzem arról hogy ugrattam csak azt szerettem volna ha lelazít mert ha fesztelenebb akkor a látogatók is intenzívebb élményt élhetnek át. Ezzel együtt ami számomra nagyon szimpatikus hogy sok kávét isznak és szívesen is tereferélnek kávé mellett viszont el kell mondanom hogy sok látássérült nem igazán beszélt angolul és ez meglepetés ként ért hiszen azzal a feltételezéssel éltem korábban hogy akkor Svédországban az angol és a német nyelvtudás elegendő lesz mivel én nem beszélek svédül.
Egy gondolat még a kávéhoz:
Gasztro műsorban hallottam hogy „borban az igazság, sörben a barátság”, hogy a kávéban mi van annak meg vagy felfejtésére nem vállalkoznék svédországi utazásom után és előtt igyekeztem sok hasznos információ mellett történeteket is elolvasni a hálón és Emőke a Svédasztal bloggere által közzétett sztorit én is ide illesztem mivel a hangulata megtetszett bár akár Ausztriában akár Svédországban nem szívesen találkoznék betörővel és nem azért mert sajnálnám tőle a koffeint…
„Ezt a történetet azoknak (is) küldöm, akik szerint a svédek hideg-rideg népek…
Január végén, egy hétfő éjjel Tomas Holmberg és párja arra ébredt kvarnåsen-i otthonukban (Västerbotten – ez jó északon van), hogy furcsa zajok jönnek az erkélyajtó felől. Az erkélyhez kívülről egy tűzlépcső vezet, amit felhasználva valaki kétségkívül be akart hatolni a lakásba.
Tomas nem habozott, magára kapta a fürdőköntösét, kinyitotta az erkélyajtót, berántotta az illetőt és azzal a lendülettel a padlóra szorította. Ezután elvette a botcsinálta betörő egyetlen fegyverét, a csavarhúzóját. Tomas élettársa eközben a rendőrséget hívta telefonon.
Kis idő múlva Tomas úgy ítélte meg, hogy a betörő nyugodtan viselkedik ezért megengedte neki, hogy felkeljen a padlóról. Majd a konyhába mentek és a betolakodó a konyhaasztal mellett elmesélte neki a problémáit, bocsánatot kért és elsírta magát. Tomas tudta, hogy a rendőrségnek időbe telik, hogy kiszálljon hozzájuk, így hát főzött egy kávét és a betörőt is megkínálta vele.
– Attól még, hogy megpróbált betörni hozzánk, nem kell ellenszenvesen viselkedni vele. Különben is, azt olvastam, hogy a váratlan vendéget kínáljuk meg kávéval.
Kb. 45 perc múlva kiérkezett a rendőrség és őrizetbe vették a betörőt.
– Semmi gond nincs ezzel. Nyugodtan visszajöhet máskor is és akkor is kap kávét. Csak akkor a normális úton jöjjön és kopogjon be az ajtón, mondta Tomas.
A rendőrállomásra szállított férfit még aznap délután szabadon engedték.
…íme még egy bizonyíték arra, hogy a svédeknél a kávé / kávézás annyira alapvető dolog, hogy ha bárkit, bármikor, bármi ér, akkor ott hamarosan előkerül a kávé is – legyen az akár nappal vagy éjszaka 🙂
A nap svéd szava: inbrott (betörés)”
Bejegyezte: Emőke
„Rövid skandináv éjszakák”
A munka mellett sokat nem volt időm és erőm kirándulni és bővebb tapasztalatot szerezni Stockholmról azért feltűnő hogy az akadálymentesítés sok helyen megoldott szimpatikusnak találtam hogy a buszmegálló bódéján mindig ugyan olyan magasságban van egy gomb melynek megnyomásával hallható hogy melyik busz és mennyi idő múlva fog oda érkezni. Igen-igen tudom van vakok számára is okos telefon nekem is van a későbbiekben majd írok róla de jártam már úgy hogy a menetrendi alkalmazás egy teljesen más járatot mutatott mint ami a valóságban megérkezett… Vezetősávval és kattogó lá mpával is gyakran találkoztam de ami nagyon tetszett a szoba ahol egy cseh fiúval a szállásunk volt mivel nem kimondottan akadálymentes szoba volt (ilyenre nem is lett volna szükség) de az elrendezése a tárgyak ergonómiája magával ragadott. Nem kellett hosszasan az ágy mellett keresni a malacka orrát (konnektort) mert mikor a telefonom szerettem volna tölteni csak gondoltam egyet lenyúltam az ágy mellé ahol én a csatlakozót reméltem és ott volt és még működött is. A zuhanyzóban ami a szobához tartozott sem volt esélyem eltévedni mert tágas volt de emberi léptékű, gyakran az akadálymentes szobákban a mozgássérültek igényei miatt a csapok olyan helyen vannak hogy kihívást jelent egy nap végén ruha nélkül hirtelen megtalálni a telepet és kiokoskodni hogy milyen elven működik. A zuhanyzó és az egész fürdőszoba sík volt illetve gondolom a vízelvezetés miatt lejtett valamennyire de nem kellett azon aggódni hogy mikor rúg bele az ember egy kiálló csavarba vagy lép a sarkával a lefolyóba, a zuhanyzó csapja is modern volt az egyik oldalon a vizet lehet megereszteni az átellenes oldalon pedig a hőmérsékletét szabályozni. Nem kívánok pozitívan diszkriminálni de nekem az volt az érzésem mivel minden este pontosan a középső állásban volt a hömérséklet szabályzó tekerentyű hogy elképzelhető a takarítók feladata az is hogy elővigyázatosságból a kellemes de semmi esetre sem a tűzforró tartományban legyen a kapcsoló ha szállóvendég felbukkan. Nem a fogyatékos emberek miatt hanem úgy általában az odafigyelés miatt gondolnám hogy így történhet.
„Ha kérditek idehaza…”
Ünneprontó ként hogy milyen benyomásom van a svédországi „Osynlig Utställning” ről azt javaslom akár jártatok már láthatatlanon akár nem ha lehetőségetek engedi keressétek fel mivel azon túl hogy más élethelyzetbe kerültök egy igazi hamisítatlan svéd környezet vár titeket fény nélkül. Ha nem is a guideok között de a svéd kiállítás személyzetében is vannak magyarok de aki hajlamos a világot járni számára ez már közhely hogy magyar beszéddel mindenhol és minden helyzetben lehet találkozni. Ez annyira igaz hogy még a levegőben is magyar szót hallottam! Nem nem a repülőn és nem a madarak énekeltek magyarul hanem jó „rádióbolond” ként Svédországba is elvittem magammal a kisrádióm és meglepett hogy este a Mr1 adását jobb minőségben tudtam középhullámon hallgatni mint Bécsben azóta is keresem a jelenség magyarázatát a hullám terjedésben vagy földrajzi viszonyokban azt nem gondolnám hogy Stockholmban lenne átjátszó vagy erősítő adó.
Mindenképp szeretnék visszatérni és nem csak a fővárosba hiszen hatalmas az ország és bár a hideget nem viselem jól de a szép téli havas tájakat és a friss levegőt kedvelem.
A végére azért egy negatív tapasztalatom megosztom veletek:
A visszaút úgy alakult hogy a Stockholm-tól 100 Km re lévő Skavsta reptérre a lengyel kollegákkal együtt mentem ki viszont az ő gépük jóval korábban indult mint az enyém és három órával a járatom indulása előtt már ott voltam, a gondolatunk az volt hogy bemegyek velük a biztonsági ellenőrzésen a tranzitba és akkor még tudunk vásárolni beszélgetni. Az ötlet azonban másodpercek alatt elszállt mivel a katona közölte hogy én túl korai vagyok a gépemhez nem tudnak még beengedni (ennek okát máig sem értem ha valaki elmagyarázná azt megköszönném) várjak a soromra majd a segítség akiket a beszálláshoz rendeltem jönni fog időben. A parancs szerint is cselekedtünk mivel egy apró reptérről van szó egy kávézó asztalánál ültem le és olvasgattam vártam. Akkor kezdtem el kényelmetlenül fészkelődni mikor már két óra volt a járat indulásáig ami sok idő viszont minden lehetséges platformon közölték velem hogy ha nem vagyok ott a jelzett időben akkor nem garantálnak semmit jegyezzem meg hogy én „spetial needs” vagyok.
Egy idő után, már nem bírtam a különleges igényeimmel amik abból adódtak hogy szerettem volna becheckolni és a víz és kávé hatására igen csak szerettem volna a reptér mosdóját belülről is megszemlélni így felkeltem és elindultam arra amerre a sort sejtettem. Fontos infó hogy Szuzi kutyus nem volt velem az utazás alatt így arra sem számíthattam hogy a reptér személyzetének feltűnik hogy jé itt egy vakvezető kutya.
Araszoltam a tekergő kordonok között amiket amúgy is imádok mivel nem vagyok egy hatalmas valaki folyton azon aggódtam hogy nehogy az előttem álló vagy haladó valamilyen óvatlan könyökmozdulatot tegyen hátra mert nem szerettem volna egy hatalmas nagy maflást kapni.
Egy brit házaspár segített végül is eljutnom a célhoz és ott hiába kérdeztem hogy bocsánat de hol maradt a segítség nem nagyon kaptam választ viszont utána egy darabon kaptam egy szimpatikusnak is nevezhető kísérőt. Azért csak „nevezhető” mert mikor érzékelve hogy üzletek mellett haladunk el és én egy nem túl nagy fából készült tradícionális svéd lovat egy Dalahäst nek nevezettet szerettem volna vásárolni mivel a bécsi kandallóra egy apróbb olyan jól elférne akkor a kísérőm kategórikus fejrázással közölte hogy nem mivel már nincs sok idő a felszállásig. Elmondanám hogy még 45 perc állt a rendelkezésre. Utána a beszálló kapu közelében le is lettem ültetve viszont mivel ott Magyarországra utazók felajánlották hogy segítenek a beszállásban úgy döntöttem hogy nem várok az asszisztenciára és azt is hogy juszt is be fogok szerezni valahogy egy aranyos falovat mivel nagyon megtetszett és letelepítem egyenlőre Ausztriában.
Munkaközi szünet
télből-nyárba
2012 február 4. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Minél inkább hull a hó… Azért-sem fogok a szibériai hidegről és a váratlanul hatalmasra nőtt összefogásról írni, mert hogy őszinte legyek ugyan azt érzem mint a fehérbot napja vagy a Karácsony ünnepe alkalmával hogy most hirtelen hűde-gyorsan mindenki odafigyel a másikra de a véleményem az, hogy nem csupán rendkívüli körülmények között kellene ezt a magatartást folytatni hanem a hétköznapokban is. Én mindenesetre délután elindulok Fehérvárra árnyalattozni talán akkora hó nem esik hogy a buszok fennakadnának. Megint bénázom de goglival megtalálhatjátok a hírt, mely szerint a kazah állatkertben a majmokat forraltborral itatják a -35 fokos hidegre való tekintettel, de az írások szerint a bor eléggé cukrozott és sok gyümölcs van benne, és a bébik vagy más veszélyeztetett egyedek nem kaphatnak a piából. Karaganda is érdekes hely lehet viszont én egy tegnapi beszélgetés után inkább trópusi célpontok után kutattam a világhálón, arra voltam kíváncsi milyen feltételekkel és mennyiért lehet eljutni Kubába. Nyilván nem fogom az utazási irodát reklámozni de egy kb 11 napos utat néztem meg csak úgy kíváncsiságból. Az a helyzet hogy a repülőjegy is meglehetősen drága kb 240000 odas-vissza bár jobb lenne vissza már nem jönni, és erre jön még a kb 150000 Forintos díj amely a transzfert és a szállást tartalmazza. A program valahogy úgy alakul ebben az ajánlatban, hogy 3 nap havannai mászkálás utá 6 nap varaderoi gondolom strandolás következik, majd a végén irány haza. Ami meglehetősen meglepett hogy a fővárosi mászkálás során van lehetőség idegenvezető igénylésére, de ha magyar nyelven szeretné valaki a magyarázatot kb 20000-et kellene ráfizetni. Aztán nem is beszélve a soksok fakultatív programról amin nyilván nem kötelező résztvenni de ha valaki nem eléggé találékony vagy bátor vagy idegennyelvet nem beszél akkor marad számára a tengerpart és a szálloda szolgáltatásai? Azon jártattam felesleges agykapacitásom hogy nem lenne olcsóbb először elutazni az Egyesült Államokba Floridába és onnan Kubába? Nyilván izgalmas lenne lélekvesztőkkel fordítva megtenni azt a közel 100 Kilométert a kontinensről a szigetre de azért én sokallom az útiköltséget, és amúgy is Havannán kívül Oriente tartományba mennék ha mennék mert a tavaly egyszer már megemlegetett Merle könyv nagy része ott játszódik és állítólag az ottani nyári karnevál valami fergeteges. Lehet hogy csak én vagyok ennyire tudatlan az ilyen drága utazásokat illetően, de 2004 óta miután az egyik utazási iroda voltszíves csődbemenni a pénzemmel és az első spanyolországi utazásom álmával ha lehet akkor önállóan szervezem vagy szervezzük az utazásokat. Tudjátok mit, jó lesz nekem a Kanári-szigetek bármelyike, de nem a lustálkodásról és napozásról jutott ez eszembe hanem néhány érdekességről amit a héten hallottam, például hogy élnek ott olyan leszármazottak akik egy bizonyos guancso népcsoporthoz tartoznak és viking kötődésük van de még kutatják hogy hogyan is kerültek oda, valamint Gomeira szigetén létezik egy nyelv mely csupán füttyel képes magán és mássalhangzókat kommunikálni a silbo, de hogy ne legyen ennyire képtelen a blogom kerestem videót is hozzá: Valóban érdekes lenne ha Szuzival ilyen módon kommunikálnék egyrészt senki nem értené és eléggé nagy lenne a feltűnés, bár kétségtelen hogy hegyi terepen hasznos ez a fütyülős módszer mert messzire hallatszik és nem félreérthető, bár én más fütyülős ízes-ségeket is kedvelnék a hegyek között:). Két dolgot szeretnék még nektek beharangozni, az egyik az hogy készülök Lola-asszony hozzászólása nyomán egy kis elmélkedésre melyet a jövő hét elején teszek majd közzé, a másik pedig hogy ha megnézitek a lathatatlan.hu weboldalt akkor láthatjátok hogy a kiállítás is készül a Valentin napjára tehát ha akad közöttetek aki nem mindennapi körülmények mellett szeretné e nap estéjét tölteni akkor foglaljatok, készüljetek és érezzétek jól magatokat. Ha tehetném én bizony elmennék a rendezvényre de jelenleg objektív akadályai vannak hogy nem tudom ezt megtenni:)
gondolathalmaz, “hadd hulljon!”
2012 február 1. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Sziasztok! Tisztára kikészít ez a hideg, de úgy döntöttem történjen akár-mi is túlélem. Eszembe jut egy film ami Kanadában játszódott Edmonton közelében, a címét sajnos nem tudom már, ott egy repülő zuhant le, és a szerencsésebbek a megmaradt roncsokban találtak fedezéket, viszont egy férfi és egy nő nem tudtak mozogni mivel annyira megsérültek és mondhatni kint a hómezőn várták a segítség érkezését. Lélektanilag olyan jól volt felépítve a film hogy bár nyár közepe volt én elkezdtem fázni és ami a művészi élményt emelte még hogy ez a bizonyos két túlélő hogy tartotta egymásban a lelket hol az egyik hol a másik került hullámvölgybe. De jöjjön valami forróbb! Mostanában újra voltak nemzetközi csoportjaim a Láthatatlan kiállításon, kellemes és érdekes tapasztalatokkal. Pénteken egy mondjuk nemzetközi kapcsolat szakra járó nagyobb tömeget fogadtunk és a csúcs az volt hogy a Népligetben vezető úton alig akartak haladni, én meg siettem volna de megelőzni nem tudtam volna őket, kicsit úgy jártam mint a nyuszika a viccben aki elmegy a zöldséges előtt álló sor mellett és a medve mindig hátradobja, és már a negyedik után mondja hogy”akkorma nem nyitok ki”:) Tehát haladunk, a tömeg kb 30 ember előttem, én meg mivel utálok cammogni szenvedve mögöttük amig oda nem érünk a kiállítás bejáratáig. Ott letettem Szuzikát a “garázsába”, és akkor édes dolog történt mert mindenki elkezdett találgatni angolul hogy a kutya honnan tudja hogy ide kellett engem hoznia és én miért jövök ide mikor itt majd sötét lesz és én nem látok tehát semmi újat nem tud-hat mutatni a kiállítás, és belőlük látok-e valamit, vagy semmit?… Ott kellett hagynom őket kétségek között, mert be kellett mennem előkészülni a vezetéshez. Öt perc múlva már a harminc ember is letette a kabátját és várták hogy csoportokra bontva elindulhassanak a sötétbe, és ekkor jött az én időm mert beléptem a “látható rész”-nek nevezett helyre és szóltam hozzájuk angolul hogy az első nyolc bátor jelentkező készülődjön és még szeretnék néhány hasznos információt közölni velük. Akkor esett le a tantusz nekik hogy pontosan mindent értettem amit találgattak miközben én Szuzit “parkoltam” ezért olyan csend olyan kínos csend lett, hogy mondtam nekik ha nem jönnek egyedül kell elindulnom a sötétbe mert ha sokáig nyitva van a bejárat elfogy a sötét. Ezzel azért sikerült oldani a hangulatot. Nagyon faintos kis csapatom volt, három ukrán és három örmény származású hallgató, és mondtam nekik mert néhány tárgyra rá szoktunk kérdezni ami a térben található hogy ez vagy az mi nem tragédia ha nem tudják a pontos angol szót, írják körbe az is megfelelő elvégre nem vizsgán vagyunk. Aztán a következő csoportom érdekes volt, ott is angol nyelven zajlott a vezetés, ők Szlovéniából érkeztek, és már-már zavaróan sokat használták az anyanyelvüket, és kérdeztem tőlük hogy van-e valami baj, vagy nem értenek-e valamit, de a válasz az volt hogy minden rendben van, és aztán szó szerint fokozódott a nemzetközi helyzet és akkor úgy határoztam, hogy jó, az egyik helyszínre átmenet magyarul mondom el az instrukciókat. Meg is lepődtek és egyből tudtak figyelni:) Ha már az érzékenyítő rendezvényeknél tartok, pénteken egy nagyon is jól sikerült esélyórát tartuttam a csapatommal Abán az általános iskolában 7 és 8 osztályosok voltak és a második órára már teljesen elememben voltam. Történt pedig hogy egy meglehetősen határozott fiú megkérdezte hogyh a nem látok akkor mi alapján választok barátnőt, és persze elmondtam neki hogy nem a külső a minden de azért nagyon picit számít és hogy egy kézfogásból mennyi minden kiderül, és erre nem tudom miért a hozzám közel ülő egyik lány irgalmatlanul elkezdett nevetni. Na nekem sem kellett több, megkérdeztem tőle hogy ha már így kineveti a módszereim végezhetünk-e egy kísérletet, és nem utasított el. Megkértem arra hogy nyújtsa felém a kezét, kezetfogtunk, de úgy képzeljétek el, hogy teljesen nem fedte egymást a két tenyér, ő így szerette volna és én erre rögtön elmondtam a benyomásaim hogy keményen meghúzza a határvonalat és mindenkivel pontosan közli hogy meddig mehet el vagy sem… és persze még másokat is mondtam neki de most felesleges lenne idéznem mert nem láttátok a helyzetet. Aztán András, (így hívták a határozott fiatalembert) újra hozzám lépett, de ő is hozott magával valakit és kérte hogy a lányról aki Merci na mondjak valamit. Kicsit úgy éreztem hogy hitetlenkednek hogy valóban a beszélgetés vagy más alapján valóban le lehet vonni következtetést a másik milyenségére. Meg is történt, elmondtam az érzéseim de hogy teljes legyen a hatás hozzá tettem még azt is hogy szüksége is van a nyugodtságára mert egy olyan nevet adtak a szülei melyet viselnie és nem elviselnie kell és ez aztán a valami az igazi méltóság. A kívánt hatás nem maradt el, ő is és a fiú is mosolyogva távoztak és mikor szálltunk volna be a minket szállító kisbuszba odajöttek megkérdezni hogy tudnak-e valamit segíteni a fellépésnél akár nekem akár Szuzinak. Ami még az előző hétvége előtt kiderült hogy a székesfehérvári “árny alatt” kiállítás március 31.-ig maradhat az Aszalvölgyi úton, utána más helyet kell keresni, így törhetem a fejem de bízom a legjobbakban. A szombat délután és éjjel a Cice-Lárke közös farsang ideje volt, akinek facebookon az ismerőse vagyok láthatta hogy milyen volt a kalózos jelmezem, amely a már emlegetett szemfedőből, egy régi kampós fehérbotból és a Gábor barátom által készített nemez bajuszból állt. Még akik segítették a kicsik-nagyok jelmezezését az “ecetes olló” kreatív csoport és önkénteseik, és hét órától pedig néha-néha kerioki is volt, és esküszöm hogy ártatlan voltam én csak táncoltam a Kft Afrikájára és énekeltem, de egyszer csak az orrom alatt lett a mikrofon és akkor már elkapott a lendület és többször is énekeltünk közösen a résztvevőkkel, aztán volt lambadázás is meg a Gipsy Kings féle volare és társai, de volt fánkevő verseny amin én nem vettem részt mert akkor épp valahol mással beszélgettem. Őszintén remélem hogy lesznekmég ilyen közös rendezvényeink mert nem csak a munkakapcsolat a fontos de jó szórakozva is megismerni a másikat bizony-bizony új arcát mutathatja meg így mindenki.
“öcsém ez a való világ”
2011 december 21. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Szép napot! Nyitásul az ünnepre való tekintettel fogadjátok a jólismert dalt természetesen kicsit más formában Régesrég hallottam caribi feldolgozásban is de a neten nem találtam, de azt gondoltam hogy a feldíszített fa alatt senki se fázzon és ha esetleg valaki az olvasók közül fizikailag egyedül is lenne őszintén bízom benne hogy ez nem tart sokáig és hogy lelkileg pedig talán sosem vagyunk egyedül, bár néha hajlamos vagyok ezt gondolni én is. Tegnap fizikailag is egyedül éreztem magam mikor kiderült hogy nem jól mondták be a villamoson a megállókat pedig az útvonalat ismerem csak el voltam veszve a saját fejemben és negyed óra kellett hozzá mire rájöttem hogy még kellene mennem egy megállót a Népligetig de annyira nem tévedtem el. Mostanában amúgy is mindenféle apró balesetek érnek, pénteken egy tükör karcolt meg az ujjaim között, amit talán mostanra el is felejtettem volna de lassan tud regenerálódni a bőr mert mindig csinálok valamit. Szombaton nagyon vicces dolog történt, ismét meggyőződhettem arról hogy mennyire apró a fehérváru autóbusz állomás. Győrből érkeztem a karácsonyi egyesületi ünnepségre, a busz meg is állt, leszálltunk Szuzival és konstatáltuk hogy valami nincs rendben mert két busz között vagyunk a másik járműnek pont az “ajtótlan” oldalánál. Először próbáltam Szuzit előreküldeni de nem ment mert szűk volt a hely. Mondom jó akkor majd én töröm az utat és ráadásul sietni is kellett és a kutyust pórázra véve elindultam a helyes irányba. Egész jól haladtunk, gondoltam magamban, hogy mindjárt ki kerülünka két busz közül és gyorsítottam és ekkor villant a fejembe valami. Egészen pontosan nem tudom mi, vagy a másik busz tükre vagy egyéb alkatrésze de olyan vicces volt hogy csak úgy megtorpantam és szegény Szuzi meg azt hitte ő hibázott pedig ő mögöttem jött tehát én kormányoztam. Annyi maradandó keletkezett, hogy az orrom bal oldalán lett egy kis karcolás lejött a fényezés, de majd alakul. Szombat este aztán a barátaimnak meséltem ezeket illetve azt hogy jártam úgy hogy egy biztosító megkeresett de nem tudták hogy vak vagyok és mikor ez kiderült akkor nem akartak már velem életbiztosítást kötni. Dávid barátom meg azt mesélte hogy vonattal indult a Nyugatiból Zuglóig és kicsit elbambult, és mivel azt hitte hogy megérkezett ezért ment hgoy leszálljon. Nyomta a gombot az ajtó utat is engedett volna neki de aztán a kalauz szólt hogy ne szálljon le. Dávid hagyta az ajtót visszacsukódni de megkérdezte hogy miért ne? Kiderült hogy az utolsó kocsiban volt és az ajtó amin ki akart lépni épp a vasúti töltés legmagasabb pontján volt és amennyiben kilép akkor hat Méteres mélység fogadta volna. Ezért mondom én mindig irónia nélkül hogy mindenm újabb nap egy ajándék. Azért vidám dolgok is történnek, például az október végi repülésem aminek a linkjeit átnyújtom nektek http://varigyula.hu/index.php/galeria/audio–videoallomanyok?task=play&id=61&sl=latest [ http://varigyula.hu/index.php/galeria/audio–videoallomanyok?task=play&id=60&sl=latest http://varigyula.hu/index.php/galeria/audio–videoallomanyok?task=play&id=59&sl=latest Maradva a hétvégénél mivel Láthatatlanoztam jó hangulatban zajlott a nap de azért nem tudom megállni hogy egy tanulságos dologra ne hívjam fel a figyelmet. Két olyan párral is találkoztam ahol az egyiknél a fiú a másiknál a lány angolul beszélt és együtt jöttek a sötétbe, idegennyelvű vezetést nem kértek bár ennek nem olyan hatalmas a felára de izgalmas dolgok tudnak így kialakulni mert előfordul hogy elveszítik egymást a sötétben és a párnak az a fele aki magyarul tud nem mindig és mindent úgy fordí ahogy az valójában van, és nem lehet benne biztos aki így jön be hogy épp nem a magyarul tudó rémül meg kicsit a sötétben és ha pánikba esik nem az lesz a legfőbb gondja hogy fordítgasson. Természetesen alapinformációkat azért el szoktam mondani ezen a másik nyelven is, de bocsánat ha valaki húslevest rendel automatikusan nem kap hozzá rántothúst is. Sanyi barátommal szombat éjszaka villamosoztunk és buszoztunk hozzá és mivel jó volt a hangulat és azt gondoltam hogy már úgy is mindegy felvettem a két héttel azelőtt kapott kellékem ami egy balszemre való kalózos szemfedő szerintem teljesen jól néztem ki benne, bár botom is volt hozzá nem kampós de Jack Sparrow talán befogadott volna a bandájába. Hogy is mondják a klasszikus meseírók? “hogy egyik szavam a másikba öltsem…” A kalózkodás és a bűnüldözés nem tud meglenni egymás nélkül. A héten már teljesen szabadlábon voltam dolgozni nem kellett csupán “magán” célokból utazgatom az országban illetőleg a volt barátnőm kutyusát vittem vissza kedden Fehérvárra mert vigyáztunk rá egy hétig. Mi jut még talán a velem egykorúaknak eszébe ha aztmondom régi hétfő este? Semmi extra? Vagy visszakérdez hogy téli vagy nyári hétfő? Nem-nem, arra utalok hogy általában ezen a napon volt adásszünet a tv-ben egészen talán a 80-as évek derekáig amikor csak az olvasás és a rádió maradt no meg a beszélgetés ( ami nem “csak”). Mára már tengernyi a csatorna éjjel nappal és hétfőn este annyi-de annyi helyszínelést mutatnak hogy ha enni bűncselekmény történne akkor még a következő generációnak is lenne mit nyomoznia. A hétfő délutánom és koraestém kellemes forraltborozással és beszélgetéssel zajlott, tíz óra körül értem haza mert másnap ismét 5-előtt kellett ébrednem és bár imádok hajnal kettőig skypeolni de most nem ez történt. A menet általában az, hogy Szuzit elengedem az udvaron hogy szimatoljon, és póráz hám nélkül jön velem a lépcsőházban. Most is így történt, de a második emeleten valami nagy veszekedést hallottam és ahogy fél emeletnyire megközelítettem két nő állt ott mint később kiderült anya és lánya és az anya mondta hogy az egyik szomszéd akinek a keresztnevét most a személyiségi jogok miatt nem írom le megverte őket hívjam a rendőröket. Nagyon meglepődtem mert én nem is ismerem őket és megálltam a korlátnak támaszkodva Szuzit lábhoz rendelve gondolkozni. Nem hagytak azonban mert lelkileg meg is lettem támadva mikor is az anya azt mondta hogy milyen ember vagyok és milyen jogász hogy nem intézkedem azonnal, szép kis alak lehetek. Ebben az utóbbiban akár igaza is lehet mert én mint törvényeken kívüli szép alak vagyok, de ott és akkor kezdett felmenni a pumpa. Aztán döntöttem, visszasétáltamm fél emeletet amit senki nem értett csak Szuzi és én. Haza szóltam a jó. édes. apámnak hogy jöjjön le a második emeletre, jófej volt mert az első kérdése az volt hogy: “mivan kisfiam sok volt a forraltbor?” Aztán mikor odaért csak annyit kérdeztem tőle hogy igaz-e hogy itt verés történt mit lát, és mondta hogy igen igaz véres a lépcsőház. Ekkor már nem volt kérdés, tárcsáztam a 112-t, amit olyan sokan reklámoznak mint egységes segélyhívó számot de bárcsak szakadt volna le az ujjam mikor így döntöttem! Nem azért mert nem akartam volna segíteni, hanem mert az ott bejelentkezőnek elmondtam hogy mi történt, erre visszakérdez hogy Győrből hívom-e mert kapcsolja az ügyeletest. Jóóó, kapcsolja, ezután hosszú várakozás folytatódik a veszekedés nekem meg a hajam égnek áll. Meguntam a várakozást és a túlterhelt agyam azt dobta ki hogy próbálkozzunk meg a 107-es számmal ami mindig is a rendőrségé volt. Lássatok csudát, fel is vették, és minden adatot rögzítettek. Nagy nehezen átküzdve magamon a lépcsőházba kipakolt táskákon és az egymást szidalmazó trión feljutottam a harmadikra a lakáshoz, Szuzit leparkoltam de én a lépcsőházban maradtam mondjuk úgy észrevétlenül. Talán tíz perc sem múlt el és két járőr érkezett, nem mentem oda hozzájuk hogy én voltam a bejelentő úgy gondoltam van nekik elég gondjuk. Rögzítették a helyszínen uralkodó állapotokat, mentőt hívtak és utána kérdezték meg hogy ki is tette a bejelentést. Ekkor jött oda hozzám a szimpatikus nyomozó, mondtuk neki hogy én nem látok, és ekkor sem dőlt össze benne a világ nem kezdte el firtatni hogy akkor én hogyan tudok telefonálni stb, hanem mondta hogy nyújtja a kezét és ebből tudtam hogy nekem is illik. Az eljárás csak formaság volt úgy beszélt velem mint bármely más bejelentővel. Nem vagyok boldog hogy ilyen események történnek körülöttem viszont hiszek abban hogy az ember amit ad ilyenkor is máskor is talán azt kapja vissza de elképzelhető hogy idealista vagyok. Őszintén remélem hogy ezzel a drága szomszéddal nem lesz konfliktusom a lépcsőházban de ha igen én úgy feljelentem újra mint a huzat. Érezhetitek ebből a bejegyzésből is hogy nem helytálló az a tézis amit néhányan hangoztatnak hogy nekem mint nemlátónak könnyebb mert nem jut el hozzám a viágnak annyi szörnyűsége, sőt csak azért vontam volna ki magam mert én nem láttam hogy mi történt? Az hatalmas sunyiság lett volna és eztkövetően milyen alapon várnám el hogy egyenrangú ként kezeljen engem a társadalom.
Be”láthatatlan” következmények
2020 november 23. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Jóreggelt!
Sok intéznivaló áll előttem de van itt valami amiről már rég írni szerettem volna.
Aki ellátogat a Láthatatlan Kiállítás honlapjára, vagy facebook oldalára olvashatja hogy egy új törvényi rendelkezés miatt a Millenárist el kell hagyniuk illetve hogy mobil formában szeretnék továbbra is működtetni a rendezvényt, és hogy helyet keresnek. Nyilván ha valaki tud segíteni vagy hivatalos információt szeretne akkor őket keressétek az elérhetőségeiken.
Politizálni most sem fogok a blogomon de elért az intézkedés egy ingerküszöböt ugyan úgy mint amikor jó tíz éve az országosan minden régióban látássérülteknek rehabilitációt nyújtó és kínáló központokat az egyik pillanatról a másikra bezárták. Korábban ösztönöztek mindenkit hogy menjen, megtanítjuk varrni, sütni-főzni, aláírni, és aztán mikor Feribácsi aki nem hogy vakon de látva sem varrt fel egyetlen gombot és már be is fűzött a tűbe és már majdnem hibátlanul felvarrotta a gombot, akkor azt mondták neki hogy ez volt az utolsó foglalkozás ne jöjjön többet. Ismerem az érzést mert az én bécsi munkám is ilyen hirtelen kezdett el szünetelni, illetve (mondjuk ez nem olyan tragikus a második eset) évvégén közölték velem két év próbálkozás után hogy zongora oktatásra ne menjek többet, kapok egy négyest a bizonyítványomba de hagyjuk inkább.
Szóval kell a hely a keresztény értékek népszerűsítésére, nem ismerem az érveket/ ellenérveket, elképzelhető hogy van reális magyarázat arra hogy miért nem működhet ott a kiállítás a továbbiakban de az elfogadhatatlan, embertelen és érthetetlen hogy miért egyik napról a másikra szórakoznak húsz ember életével, egzisztenciájával. Pontosan tudom milyen érzés mert 2012 végén Karácsony és Szilveszter közt volt az új akkor már pályázati bértámogatási rendszerben résztvevő szervezetek elbírálása és 21-én úgy búcsúztunk el a kollegáktól mint egy háborús filmben a két jóbarát a két bajtárs hogy „látlak ha látlak” nem túl érzelegve de nem is ledegradálva a félelmeket a bizonytalanságot. Aztán 28-án kiderült hogy beborult és úgy mentem az utolsó munkásgyűlésre mint amikor az ember egy gyenge dolgozat után tudja hogy semmi jóra nem számíthat. Nem a munkáltatótól de a kormányzattól meghallgathattam, helyi vezetőktől még személyesen is azt amitől a hideg futkározik a mindenhol hogy „azért te is értékes ember vagy”. „azért te is..” Igen, értékes vagy de munkát nem kapsz, a hiteled fizesd tovább mint-ha dolgoznál, és tessék kitartani, másnak sem könnyebb. Aztán találtam két hónap múlva egy állást, de előtte majdnem bekerültem a vízügyi igazgatásba egy nagyon jóindulatú vezető alá de az utolsó pillanatban elvonták a státuszomra adott pénzt. Jah, és még harcolnom is kellett volna az álláskeresési ellátásért mert jogszabályi félreértelmezés miatt nem kívánták megadni még arra a három hónapra sem.. Szóval én ilyen értékes vagyok, mehetek garimpeirónak Brazíliába hátha egy nagy gyémántot kimosok, végül is a vak az jól tud tapogatni, Szuzit meg max átképzem szarvasgombázásra mert az olyan egyszerű…
Vissza a volt kollegáimhoz és jó ismerőseimhez, sokakat ismerek akik a kiállítás kötelékébe tartoznak (szándékosan nem azt írom hogy ott dolgoztak mert bizakodó vagyok) és a szívem megszakad. Van akinek családot kellene eltartania, van aki élete teljében van és esetleg céljai lennének de most nem a célszalag hanem „útfelbontás” ahová odaért.
Amikor én a kiállításra kerültem az nagyban meghatározta az életem, például egy vezetés után amikor már csak kint kávézgattam akkor jött oda az Anita és kérdezte meg hogy nem blogolnék-e. Tudom ritkán írok mostanában de már sok látássérült társam is ír tehát van választék, ráadásul amikor bemutatkozni voltam a kiállításon akkor még Prézlistül, aztán külön útvonalengedéllyel mert csak májusban volt a vizsga Szuzival, ott találtuk ki rá a „Szúzeum” nevet. Ez a Népligetben volt tehát nekem oda fűződő emlékeim vannak de ezek a kiállításhoz kötődnek. Mint minden munkahelyen itt is voltak nehezebb és mulatságosabb pillanatok, például amikor a kutyaház épült de még félkész volt viszont kezdett hűvös lenni, akkor egy régi zárható kutyasátorban helyeztem el Szuzit, lerögzítettem és mentem dolgozni. Aztán amikor szünetem volt az egyik főnököm megkérdezte hogy extra bevételt szeretnék-e generálni az ingyencirkusszal? Nem igazán értettem hogy mire gondol, de megmutatta. Aki ismeri a kiállítás volt helyszínét, ahogy közeledünk a bejárathoz egy dombról kell lehaladni, és én a domb tetején hagytam az ebet a sátorral. A helyzet az volt hogy nem minden cöveket rögzítettem jól és amikor jött egy ismerős akit ő látott és hallott, csupán annyit lehetett látni hogy egy „zsák” hempergőzik le a dombról és olyan kutya-féle-formát kezd felvenni.
Aztán persze voltak „dudák” is a kiállításon ez véletlen alakult így, nem szoktam propagálni hogy születésnapom van, de egyszer csak behívtak az utolsó helyszínre a bárba a kollegák és elkezdtek a dudákról kérdezni én meg zavarba jöttem mert hát milyen kérdés ez, valamit válaszoltam hogy nyilván a páromé tetszik a legjobban, de csak nem hagytak békén, és megkérdezték hogy ha egy duda hangos lenne akkor mit szólnék hozzá. Nem értettem a kérdést hogy mi ez valami szinesztézia vagy miféle érzékszervek összemosása de igent mondtam. Ekkor megszólalt a Happy birthsday egy dudán.. Gondolhatjátok hogy mennyire meglepődtem. Kiderült hogy az egyik kollega egy népi zenekart kísért a sötétben és mivel koncertre mentek itt volt a duda is és ezért jöhetett létre a koncert.
A láthatatlan inspirált arra is hogy újra elővegyem a német nyelvet mert lehetőség volt németül is vezetni, illetve általuk jutottam el Svédországba is és ez is tapasztalatszerzés, mint a sok külső rendezvény is.
Máskor meg a Gábriel kollegám lepett meg mert éppen szünetem volt és odahívott hogy ő beszélget valakivel hallgassam csak a hangot , olyan ismerős volt majdnem mondtam hogy ki pedig ráhibáztam volna mert személyesen Melis Gábor volt és nem úgy érkezett mint egy híresség hogy előre bejelentve stb..
Nem túlzás de a világ minden részéből érkeztek látogatók, ami nagyon szívbemarkoló volt az arab tavasz idején vezettem vacsora előtti vezetésen egy vegyes csoportot és beszélgettem egy egyiptomi fiúval és nagyon aggódott hogy mivel az öccse forrófejű nehogy kimenjen a tüntetésekre mert lőnek és ő nem meri felhívni nehogy lehallgassák a beszélgetést és bajt okozzon a családjára.
Volt egyszer hogy már a munkám végén kávézgattam a bárban, és egy kollegína jött és hallottam hogy két hölgy van vele és fordítanak, kiderült hogy oroszok az egyik tud magyarul de a bonyolultabb kérdéseket nem tudta lefordítani. Mivel tudtak angolul én válaszoltam a kérdéseikre.
Mivel menniük kellett és nekem meg dolgom volt abban maradtunk mivel az egyikük érdeklődött a segítőkutyák iránt hogy találkozunk később valahol. Össze is jött, annyira hogy mikor két évvel később visszajött és a kiállítás a Millenárisban volt, akkor együt mentünk rajta végig.
Azt a csoportot sem tudom elfelejteni akik egy vasárnap reggel jöttek, és mindent tökéletesen csináltak és szótlanok voltak eközben, én meg megdícsértem őket mire az egyik elkezdte hogy ugyan hagyjam már ők elrontottak mindent és nagy baj lesz. Kiderült hogy annyi történt hogy előző este mivel osztálykirándulás volt az egy dolog hogy berúgtak de a sofőr szerzett nekik italt sőt ő is nagyon kikészítette magát.
Órákig tudnám még folytatni, még az volt egy hatalmas élmény amikor Gábor barátommal és Szuzival mentünk a bejárat felé a domb hajlatán lefelé, és Szuzi befékezett mert akadályt látott a földön de nehezen tudtunk megállni én pedig akaratomon kívül beletérdeltem egy hátba és egy tini lányt felborítottam. Elképzelni nem tudtam hogy mi volt, mint kiderült a felső szinten valamilyenk-pop banda játszott este de ők már reggel gyülekeztek a jó helyek miatt.
És zárásul egy szívbemarkoló anegdóta:
Aki tudja-tudja hogy a Népligetben és környékén sokféle ember megfordul és azért jó ha az ember résen van és nem mutogatja a pénztárcáját. Langyos nyári este volt még a buszom nem indult álldogáltunk Szuzival a kiállítás előtt amikor egy úr félénken megszólított és érdeklődött hogy milyen program van odabent, én felvilágosítottam hogy igen van „láthatatlan” vacsora is, amire azt mondta hogy ő sajnos azt ismeri mivel ő hajléktalan ember és gyakran nincs mit ennie.
Őszintén remélem hogy a döntéshozók nem kívánnak senkit olyan helyzetbe hozni hogy ne legyen mit ennie vagy azt kelljen mondania a gyerekének hogy „nincs”, illetve hatalmas dolog hogy van már beszélő telefon, mérleg és sok segédeszköz de ezekért is fizetni kell.
Hová lett az a nagy tavaszi összefogás? A sok elhatározás hogy „én mostantól mindent másképp csinálok és tanulok a helyzetből”? Ismétlem mégegyszer én nem ismerem a belsőösszefüggéseket közöm sincs hozzájuk de ezt a rövid határidőt embertelennek tartom.
Ahogy a film is mondja és értse mindenki jól „Hajrá franciák!”
Oldal ajánlása emailben
X