Jelentkezem, szusszanásnyi időre!

Tegnap fantasztikusan sikerült az első érzékenyítéses nap az óvodában, még egy kisautót is kaptam, mivel egy elmeháborodott pillanatomban telefonon keresztül azt mondtam hogy minden vágyam hogy autólopás okán kerüljek a médiába!

Szuzi is nagyon ügyes volt jól bírta a símogatást igazán büszke vagyok rá, egy nagyon jóhangulatú közösséget ismerhettem és ismerhetek meg, részemről a megtiszteltetés hogy engem választottak a nemes feladatra.

Délután a felnőtteknek is tartottam érzékenyítő beszélgetést a teraszon igazi mediterrán napsütéses időben, némi hatásvadászattal és sok-sok jó kérdéssel, amiket azért szeretek mert akkor nem csak a levegőbe beszélek hanem kicsit irányítva van az “előadás” és jobban célt ér.

Jogosan kérdezhetnétek hogy miért nem említem az intézmény nevét pontosan, ennek is meg van az oka nem szorulnak szerintem reklámra és akkor a többi ovi jogosan mondhatná hogy menjek hozzájuk is, csak akkor szétszakadnék és nem lennék képes blogot írni.

Hétfői krónikájához fontos elmondani hogy újra a Ferenckörútnál a metróban nagy látványosságot nyújtottam, mert Szuzival mozgólépcsőztünk. Amitől szinte sikítottam hogy egy srác odajött miközben mentünk a lépcső felé és nem is akart metrózni de lejött megnézni hogy hogyan csinálom az emelést stb. Nem tudtam eldönteni nevessek-e rajta vagy sajnáljam…

Kedd is pozitív élményeket tartogatott a székesfehérvári egészségügyi szakközépben tartottunk “esélyórát”, és ez is felhőtlenül sikerült, a diákok annyira érdeklődőek voltak hogy a 45 perc sem volt elég számukra. Ami különösen tetszett, hogy a szituációs játékra is volt önként-önként és nem kijelölt önként jelentkező. Ez azt tartalmazza, hogy két “bátor” versenyzőt kérek, az egyik névlegesen vak lesz a másik látó. Mivel a “vakká tett” látta korábban a termet ezért nekem a feladatom hogy valahová a teremben elhelyezzem a székem, a “vakunknak” meg az a feladata hogy a kísérőjének magyarázza el hogy ő arra a helyre szeretne leülni ahol én ültem korábban. Természetesen figyelünk arra hogy a szemtakarás ne legyen szoros ugyanakkor ne is lásson ki a szemkötő alól, fehérbotot ilyenkor nem adunk mert az csak akadályozna. Amikor tart a kísérés senki nem szól semmit sem az osztály sem én, mivel később elemezzük a történteket. Van olyan kísérő is aki pusztán hanggal történtő irányítással mozgatja szegény “vakot”, ilyenkor mindig elmondom neki hogy ez itt működött de gondoljon bele egy nagy forgalomban semmi esélye nem lenne a vaknak eljutni a célba.

Ha sikeresen megérkezik a “kísért, segített” a helyére, akkor elmeséltetem vele hogy érezte magát, mit csinált volna más módon, majd utána az osztály többi tagját is megkérdezem mi a véleményük. Általában gyakori hiba az is hogy a segítő tolja maga előtt a segítettjét mint egy fűnyírót, ami nem jó mert ha esetleg szintkülönbség vagy küszöb lenne a vak fog először elesni, illetve székre úgy ültetnek le minket de a valóságban is hogy odakísérnek majd a vállamat nyomkodják lefelé, pedig ha a szék támlájára vagy karfájára ráteszik az ember kezét akkor utána már ki tudom következtetni hová kell leülni.

Sosem az a lényege ennek a játéknak hogy a segítőt beégessem ezt mindig határozottan el is mondom neki, sőt a jutalma mivel ilyen bátor volt hogy engem is kísérhet ha akar és ilyenkor én eljátszom a nehezen kommunikáló túlmozgásos vakot aki lehet hogy nem szándékosan de nehezen vezethetővé válik.

Nagy kihívás a forgóajtó amúgy, tudjátok a modern irodaházakban, így kedvesz építészek tervezők léccike mindig hagyjatok mellette egy rendes ajtót is mert kutyával nehéz ám bejutni az ilyen átjárón mindig azon aggódom hogy szétpréseli a lábát a körmét…

A szerdai érzékenyítésem szintén az oviban történt, jókedvű, felszabadult csoportokkal találkoztam, szívemből mondom hogy ezek a “kis” gyermekek emberségből toleranciából Csillagos ötösre vizsgáztak!

Őszintén bízom benne hogy minél hamarabb vissza tudok vagy én vagy más látássérült vagy egyéb fogyatékossággal élő ember jutni és játékos formában elindíthatjuk a szemléletváltást.

Annyira aranyos volt egy kislány, természetesen nem nevezem meg, de azt gyakoroltuk hogy ha egy vaktól szeretne valamit lépjen oda hozzá óvatosan bökje meg a vállát hogy tudja a vak látássérült hogy tőle szeretne valamit. Itt a feladat az volt hogy kérdezzék meg megsimizhetik-e Szuzit. Ez a kislány már sokadszor jött oda és igazából nem is akart kérdezni semmit, de mikor megbökött és felé fordultam, csak mosolygott és hatalmas szeretettel megsímogatta a karom. No ilyen a vakosított testbeszéd.

Ezt követően egy kislány később érkezett és még nem tudta hogy látok-e vagy nem, mennyit látog mennyit sem, és a kezét mutatta a szemem előtt hogy észre veszem-e. És ez az előbb említett lányka elmagyarázta neki hogy ne mutogasson előttem mert úgy sem fogom látni és mit kell ilyenkor tenni.

Egy ilyen nap után azt érzem hogy van igen is hatása értelme az ilyen programoknak nem szabad rászánni szabad vagy munkaidőt energiát, nem fizikailag nehéz egy ilyen napot végig “bírni”, hanem nagyon gyorsan alkalmazkodni kell csoportról csoportra a felnőttekhez és a gyerekekhez egyaránt.

Nem szeretnék nagy szavakat használni, de biztos vagyok abban hogy ha ebbe az oviba egy látássérült gyerek fog járni már sokkal könnyebb lesz neki mint egy olyan intézményben ahol még sem a felnőttek sem az óvodások testközelből még csak vakembert sem láttak.

Kedden még egy dolgot megtudtam az “esélyóra” közben, és azóta is nyomozok, állítólag Marichuynak a filmben volt egy labrador vakvezetőkutyája. Arra lennék kíváncsi vajon elmondták-e a film során hogy miben tud egy ilyen jószág segíteni vagy csupán kellék volt a kutyus?

Gábriel barátommal beszélgettük aki a “láthatatlan” kiállításon dolgozik és jól tud spanyolul, hogy szívesen bevinnénk azokat a szereplőket akik vakokat fognak játszani vagy játszottak színházban, filmen bárhol.

Utólag is elnézést a blogom szünetjéért, de láthatjátok nem rajzolgatással töltöttem az időt:)

Kívánok minden egyes közeli és távoli (de nem lelkileg) olvasómnak szép tavaszi napot, az az igazság én már várom nagyon a Nyuszikát!:)

Szuzi futtában írnék nektek és persze magamnak is néhány gondolatot:

A látássérült populáció egy fiatal “vak csillagtól” hangos aki most van születőben.

A “vak-lárma” kiváltója Krizbai Terézia (Teca) aki a tehetségkutató műsorban lépett fel és ez szombat este került sugárzásra. Nem értek a zenéhez, kritikus sem volnék de örömmel tölt el hogy lehetőséget kap a megjelenésre a médiában. Természetesen mivel egy 15 éves Hölgyről beszélünk még rutint kell szereznie a nyilatkozatok adásában, bár amikor zongorázik és énekel akkor senkinek semmi kérdése nem merülhet fel mivel a tudás és a képességek számítanak. Biztosan én is irigykedhetnék rá hogy bezzeg-bezzeg ő zongorázik és énekel én meg nem, de e helyett nagyon is sok-sok energiát küldök neki és sok kitartást a furkálódások elviseléséhez a sok ráakaszkodni kívánó elkerüléséhez.

Élőben, egyenes adásban nem hallottam a lány produkcióját mert szombat este mérhetetlen mennyiségű forrócsokit ittam és ez a dolog teljesen elvette az eszem.

Tecához nem linkelnék be cikket, vagy írást, nem akarok én semmit rátok erőltetni, de a kugli a barátunk úgy is megtalál mindent és mindenkit.:)

Amúgy is itt a tavasz és egyre több úgynevezett “érzékenyítő” programra hívnak, ugye előző pénteken például egy győri középiskolában rontottam a levegőt, jövő héten meg pesti ovisoknak fogok nehéz perceket okozni és nem utolsó sorban állandó hétvégi “Minotaurus” ként ott figyelek a Láthatatlan Kiállítás labirintusában is!

Mindig mosolygok ha mondom vagy írom az “érzékenyítés” szót, ilyenkor arra gondolok hogy engem már sok korlát és oszlop a rossz helyen érzékennyé tett, valami megmagyarázhatatlan ok miatt ez ugrik be.

Képzeljétek sajnos viszont Grúzia most kimarad az életemből némely gazdasági okok és szervezési nehézségek bizonytalanságok miatt, de nem adom fel idén is el szeretnék jutni egy különleges helyre. Természetesen amennyiben lehetőségem lesz rá és mindent el fogok követni akkor vinni fogom magammal az én Szuzim is, aki valami megmagyarázhatatlan oknál fogva csütörtökön és pénteken megkérdőjelezte hogy én lennék a falkavezér.

Tudjátok ez úgy működik mivel fontos hogy a kutyám jól tudjon helybenmaradni például ha egy boltban szűkebb helyre nem férne be akkor le tudjam ültetni néhány percig, szóval a vacsorája előtt 5 10 akárhány percig ott kell maradnia ahol én mondom. csütörtökön és pénteken ez valami ok miatt nem igazán sikerült, így vagy fél órával később kapott enni.

Örülök hogy a blogom nemzetközi szinten is olvassák és hogy egy másik Susana is képbe került Petivel együtt.

Nem kívánom ezt a felületet magán célokra felhasználni, de az jutott eszembe hogy Petivel szívesen beszélgetnék skypeon, természetesen bekapcsolt webkamerával, szívesen elmesélem hogy a magyar vak barnahajú jogászok mit tesznek és mit nem tesznek, és hogy szívesen elmenének felkutatni néhány floridai kubai látássérült menekültet a spanyol nyelv gyakorlásának céljából!:)

Susikádnak pedig szép napot kívánok csak vigyázz hogy meg ne lógjon ha nagyon szökős akkor akassz egy csengőt a nyakába!

Kezdő skypeoló koromban történt hogy egy thayföldi lány felvett a partnerei közé és fel is hívott. Minden áron látni akart engem kamerán és mivel álmos voltam azt mondtam neki hogy akkor láthat engem ilyen távolságból kamera segítségével ha én is láthatom őt. Ezen persze megörült és próbálta elindítani a kameráját, de mondtam neki hogy kár a kapcsolgatásért ugyan is én vak vagyok..

Ez az információ annyira szíven ütötte hogy bontotta a vonalat és le is tiltott, az óta is pszichológushoz járok!:)

Amúgy is izgalmas helyzet ha csak valaki úgy megkeres skypeon, mert nyilván nem azzal fogom neki kezdeni legyen akár magyar akár nem, hogy “szia én Szabolcs vagyok főállású vak”.

Általában ott szokott elkapni a nevetés miután kér tőlem képet és meg is kapja én vállalom az arcom, és ő is küld magáról fényképet és erre én közlöm hogy sajnos nem látom.

Na ez után a leg különbözőbb reakciók szoktak bekövetkezni, volt olyan aki azt javasolta vegyek szemüveget, vagy olyan aki nem hitte el azt gondolta csak rossz vicc amit vele űzök.

DAVID BISBAL & KNAAN::)

Ígértem hogy elmondom a mobilokon hallható csenggőhangokkal kapcsolatos álláspontom

A “hőskorban”, csak előre gyártott dallamok közül lehetett választani, maximum a telefon típusára utalt néhány készülék hangja. A nagy áttörést az indukálta, mikor már jó pénzért persze csengődallamokat is lehetett tölteni a telefonokra és lehetett egyéniesíteni őket. Egészen 2006-ig nem volt beszélő telefonom, tehát úgy tudtam néhány hívómat beazonosítani hogy külön dallamot rendeltettem látó segítséggel hozzájuk. Sosem felejtem el azonban azt az aggodalmat ami akkor fogott el mikor a Gyuri testvérem mobilja megszólalt az asztalon mert smse érkezett és nem tudni miért egy wc lehúzás volt rögzítve és beállítva a jelzéshez.

Ma azon mosolygok ha a buszon, vonaton megszólal egy zúzós Tankcsapda szám és ezt követően egy idős úr vagy hölgy szól bele a telefonba, valószínűleg a gyermeke vagy unokája levetett telefonját kapta meg és nem tudja átállítani a hangokat. Korábban (sosem felejtem el) egyszer nagyon becsaptam magam, mert az üzenetjelző hangom az a Máv szignálja volt, és tudnotok kell hogy Győrben laktam még akkor és közel van a vasútállomáshoz az a beszélő atm amit használni szoktam. Felvettem a pénzt, sétálok ki a bankból megyek-megyek, és egyszer csak megszólal a szignál. Ábrándozós hangulatban voltam és el nem tudtam képzelni hogy milyen módon kerülhettem ilyen közel a vasútállomáshoz hogy ilyen hangosan szól a “zene”, a hideg veríték levert, és azonnal megálltam. Gyanús volt a dolog mert hirtelen csend lett és a Prézli kutyám meg igen csak nézett egy irányba, és rájöttem hogy a saját mobilom tévesztett meg:)

Jó tíz évvel ezelőtti dolgom is elmesélem, akkor az első rezgős telefonom okozott riadalmat, a fürdőszobában voltam és letettem a készüléket mert nem akartam összevizezni. Nagyban tisztálkodom, csobog a víz, és olyan hangothallok mint amikor egy irtózatosan nagy bogár repked körülöttem. Mivel félek az ilyen repülő-objektumoktól védekező állásba kaptam magam, elzártam a vizet és akkor jött a “kínos” felismerés hogy a megemlegetett telefonom rezgett egy műanyag lavórban ami borzalmasan felerősítette a hangot.

Még egy dologgal sokkoltam a járó-kelőket, egészen sokáig a Fc Barcelona himnusza volt a csengőhangom, ami egy induló szerűre komponált alkotás, de mivel sokan megrágalmaztak hogy valami régi mozgalmi dal a csengőhangom és mit képzelek magamról lecseréltem. Hiába mutattam nekik hogy hallgassák mert katalánul van, csak hajtogatták az igazukat.

Tavaly nyáron az ingyenesen letölthető vuvuzela hanggal okoztam pánikot, majd ezt követően egészen mostanáig a 2010-es foci Vb egyik hivatalos dala a

DAVID BISBAL & KNAAN által énekelt ” when I will be older..” szólalt meg ha hívtak, e szigorúan a spanyol szöveges részt vágtam ki a zenéből.

Azért is szerettem volna leírni ezt a kis szösszenetet a hangokról, mert számomra vagy néhány hasonlóan gondolkozó látássérült ismerősöm számára ezek a hangok, hatások keltik fel a figyelmet.

Továbbra is vigyázzatok magatokra, ma délután újabb hidegfront érkezik, a hócsukám tele van már a réteges öltözködéssel és vetkőzgetéssel.

Adnék rövid hangulatjelentést, mert hogy életben vagyok ám!

A hétvégén amint említettem dolgoztam a “láthatatlan” kiállításon, és képzeljétek szombat este meglepetés ért.

Beültünk a barátaimmal némi komlókompótot fogyasztani, de a terv az volt hogy én az utolsó fehérvári azaz a 22:50-kor induló busszal megyek haza.

Csak azért osztom meg veletek e rövid történetet, mert nem csak nekem mint vak okozott a következő dolog problémát.

Tehát ott voltunk az autóbusznál, és a sofőr nagyon kézségesen mondta hogy ha van kedvem még sétálgassam kicsit, mert ápr 1-jétől új menetrend lépett életbe és az utasok kérése alapján az utolsó busz 23:10 perckor indul.

Azt is elmondta hogy tudja hogy a webre nem került fel sőt a menetrendbe sem került be az információ. És a poén az, hogy akik későbbi megállóban szálltak fel már aggódtak hogy lekésték a buszt ami az utolsó Veszprém felé és csodálkoztak hogy ennyit késik.

Azért is akartam elmesélni ezt a történetet mert ugyan úgy akadályoz látót nemlátót magyart külföldit az információk pontatlansága egyaránt akadályoz.

No de még két rövid információt megosztok veletek, az egyik hogy óvodásokat fogok érzékenyíteni először holnap Székesfehérváron és aztán két hét múlva Budapesten, szegény óvodapedagógusok még nem tudják hogy egy őrültet azaz engem szabadítanak magukra:)

Az ovisoknak is megyőződésem hogy lehet beszélni megmutatni a különböző fogyatékossági állapotokat, csak érthetővé kell tenni számukra.

A másik amit el akarok mesélni egy film élményem:

előző hét csütörtökén este az m 1-en volt egy film, csak a tizedik perctől kezdve tudtam követni, és rájöttem valamire.

A film címe Barbarossa volt, és mivel imádom a történelmet látó segítség nélkül nagyon jól érzékelhető volt a történet fonala, és csak később jöttem rá hogy ez a kétrészes alkotásnak csak a második része volt de így is teljességgel érthető volt számomra. Az jutott eszembe, hogy persze nem lehet nem szabad egy filmnél előre elmesélni a jó poénokat és a történetet magát, de milyen érdekes lenne úgy mozizni hogy a fontosabb jelenetekről tudnám előre hogy mi történik.

Itt sem az számított hogy milyen egy csatajelenet, hogy vívnak, vagy ugratnak a paripákkal, de azt lehetett tudni hogy ki a két tábor akik küzdenek, ráadásul a császár ellen készülő seregek hadvezérének “eligazításába” is bekapcsolódhatott a néző.

Ami még az alkotás színvonalát fokozta hogy őrült jó szinkronhangok voltak benne, és ugye nekem például nem az számít hogy néz ki az eredeti színész, hanem aki a magyar hangját kölcsönzi.

Igazi majdnem a jól látó emberekéhez hasonló volt ez a filmélmény, mivel a hanghatások is fantasztikus módon követték a jelenetet, ha zártabb térbe értek a lovakkal megváltozott a dobogás környezete, és ha mezőt mutatott a kamera volt madárcsicsergés is.

Tudjátok ez olyan mint a nagy klasszikus amikor földúton csikorog a kerék, ami fizikailag nem lehetséges…

Még záró gondolat ként a “bátor” Jarulcának csak annyit hadd üzenjek hogy nem vagyok én más jobb vagy tökéletesebb attól hogy jogász vagyok, és természetesen kívánom hogy tudd ezt a vak srácot leszólítani, szerintem hívd el valahová mégsem a folyosón lenne talán jó beszélgetni.

Várom amúgy a fejleményeket!

Kedves Ancsi, köszönöm hogy rámtaláltál, lehet memóriát kellene bővítenem, de így kapásból nem tudlak beazonosítani, ha úgy gondolod hogy felfeded kiléted akkor küldj egy mailt, csak ne fényképet!:)

Most pedig kellemes napot kívánva elváktázunk Szuzival, vigyázzatok egymásra és magatokra!

Amint érzékelhettétek ez a hét sem volt eseménytelen, ezért is tűntem el kicsit, de előkerültem!

Most fordított sorrendben mondanám el a hét krónikáját ami Szuzival és velem történt.

Tegnap, azaz szombaton volt a kirándulás amit emlegettem már a delfines bejegyzésemben, a “láthatatlan” kiállításon ismerkedtem meg egy jófej csoportal akik természetjárók is szabadidejükben, havonta egy helyszínt kiválasztanak és meglátogatnak. Most éppen Pátyról indultunk és Nagykovácsi volt a délutáni visszainduló pont, közben túrázás, ahol lehetett Szuzit elengedtem hadd rohangáljon. Hatalmas élmény volt ez a program, mert a résztvevő diákok és pedagógusok megfelelően segítettek és nem estek kétségbe attó sem amikor egy lezárás miatt egy létrán kellett átmászni nekem is, és Szuzit pedig átemeltük az akadályon.

Az időjárás vagy hát felsőbb hatalom is kegyes volt hozzánk mert eső nem volt sőt szép napos időben sétálhattunk. Közben jókat lehetett beszélgetni.

Gyakran kérdezitek tőlem akár az utcán akár a láthatatlanon, de valóban tud élményt nyújtani a kirándulás vakon is, egyrészt érezni lehet a domborzat a talaj a növényzet változását, és kérdezünk illetve jó ha a kísérők is elmondják hogy bennük milyen érzelmeket idéz elő az a hely ahol járunk. A tegnapi napon például ilyen volt mikor Brigitta aki a kirándulást vezette azt mondta nekem hogy most olyan érzése van hogy a helyszín ahhoz hasonló mint amin Hófehérke járt mikor vándorolt. Utána próbálta leírni színekkel egyebekkel számomra hogy miért ilyen neki ez a környék, de mondtam neki hogy az első mondatával mindent érzékeltetett…

Már amúgy a tegnap reggelem is jól indult, mert az 1-es villamosról egy kedves lány segített a metróig és az érzéseim nem csaltak, rákérdeztem nála hogy biztosan legalább egy fél évet élt külföldön, mert például olyanokatt kérdezett a lépcsőhöz érve hogy könnyebb-e nekem ha megfogom a korlátot, viszont nem akart felcsavarni csak azért is a korlátra mondván “ha vak vagy, akkor menj a korlát mellett”, tehát összefoglalva egyáltalán nem volt korlátolt!

A “kézről-kézre adás” folytatódott egészen a még Moszkva térig, mert a metrón is kaptam egy hölgytől segítséget, aki mellesleg ot futott össze a rég nem látott barátnőjével, a barátnője a Szuzit jött megcsodálni és akkor “találtak” egymásra.

Érdekes dolgot mesélt az egyikük én ezek hallatán mindig megdöbbenek és szégyenlem is magam. Az a történet rövid lényege hogy szeretett volna egy látássérültnek segíteni mire a leendő segített megpróbált a lány felé rúgni. A blogban is írtam már néhányszor és személyes találkozásokkor is elmondom hogy “mi” is ugyan olyan emberek vagyunk mint bár ki más csak esetleg nem vagy nem jól látunk. Gyakran azon kapom magam hogy a “láthatatlan” kiállítás mintájára az ilyen “elvakult” látássérülteknek fogok rendezvényt, képzést szervezni hogy ismerkedjenek meg a jóllátó embertársaikkal, kérdezzenek tőlük, tapasztalják meg hogy nem gonoszabbak mint a látássérültek…

Tudom, tudom nem én fogom megteremteni a világbékét, de azért törekszem rá!

A pénteki napom is csuda izgalmasra sikerült, mert a székesfehérvári “Árny Alatt” rendezvényemmel kapcsolatosan érkeztek kedvező hírek és bejelentések.

Számomra a bejelentéseken túl egy fiatal lány tette emlékezetessé a tárlatvezetést, mert kicsit megrémült vagy tőlem vagy a sötétségtől és végig kézenfogva közlekedtünk. Hatalmas dolog azért egy öt esztendős kislánytól hogy pánikolás hisztizés nélkül teljesítette a távot.

Elnézést hogy nem linkelek cikket, de valami miatt a hivatkozást nem tudtam kinyerni de a Fmh.hu oldalon és Székesfehérvár város honlapján biztos vagyok benne hogy meg tudjátok találni az írást és a képet.

A héten azért más utazáson is lehettem, no nem fizikai de lelki értelemben. Nem, az UFo-k nem raboltak el csupán egy nagyon érdekes regény szippantott be. Ez a mű Spiró György Fogság című igazán monumentális alkotása, közel 800 oldal és tele van sok-sok történelmi hivatkozással ami miatt különösen tetszett mert imádom a történelmet!

Az úgy kezdődött, hogy hangoskönyvben a négy könyvből álló alkotásnak azt a részét hallgattam mely az ókori egyiptomi Alexandriában játszódik, és a végighallgatás után derült ki számomra hogy bizony létezik a történetnek előzménye és utózmánya is, és ezeket elektronikus formátumban tudtam megszerezni tehát számítógépen keresztül a képernyőolvasómmal olvastam.

Ha valaki ismeri a művet tudja hogy a főszereplő Uri aki egy olyan fiatalember akit a mai szóhasználat szerint igen erős gyengénlátónak vagy néha aliglátónak neveznének. Természetesen mikor az olvasást elkezdtem nem tudhattam hogy félig-meddig sorstárs lesz a főhős nem ez motivált, hanem hogy utazhattam térben és időben és mivel a főszereplő félig vak ragyogó leírásokat kaptam a környezetéről amerre járt.

Nem vagyok az író ügynöke de aki nem fél a vastag könyvektől és valami kellemesen szokatlanra vágyik ajánlanám neki a művet. Nem rendelkezem kritikai vénával ezért a fentieket tessék teljesen szubjektívnek tekinteni!

És végül még egy hozzászólásra reagálnék a “hangadással” kapcsolatosan.

Valóban nem mindegy hogy az ember milyen környezetben ad ki hangot az a hang honnan érkezik vissza. A lakásomban például a beköltözéskor egészen nagy volt a hangok vissza, inkább össze-visszaverődése mivel kevés bútor és textília volt. Mára ez a helyzet normalizálódott, de például két éve mikor a fürdőszoba került átalakításra új kád radiátor és egyebek kerültek bele fél napig kellett szoknom hogy az addigi hangviszonyok bizony megváltoztak, ráadásul a mosógép is közelebb került a bejárattal szembeni falhoz és megnőtt a tér.

Mondjuk a kutyusos “csettegő” a klikker azért lenne érdekes, mert belegondoltam véletlen egy olyan kugya-gazdi párossal találkozom ahol a kutyust így képezték ki, szegény gazdi lehet hogy nem örülne ha csak úgy akaratlanul is irányítanám a kutyáját.

Az ötlet természetesen nem rossz, találkoztam én már olyan vakkal aki kutyákhoz használatos pergőt tett a botjára vagy a táskájára.

Egyszer még egyetemista koromban Prézlivel akartam leszállni a vonatról Győrben, és amint említettem volt ő csengős kutya ként közlekedett.

Kimentünk a vagon előterébe és Prézli-nyuszi tollászkodott tehát halkan csiningelt ezért a csengője. Egyszer csak egy lány meglepődve megkérdezte hogy úr isten ki piszkálja a táskáját?

Mivel csak ketten voltunk és én a terem másik végében álltam em értettük a dolgot, én nem tudtam mire gondol, ő pedig azt hitte a kutya csengőjére hogy a táskáját mozdította meg valaki mivel a táskán is volt egy pici csengettyű véletlen hasonló volt a hangmagassága mint ami a Prézli nyakában is ott lógott.

Sikeres hetet kívánok nektek, én kicsit szomorú vagyok mert Kobajasit mint nem rég olvastam kizárták utólag az ausztrál nagydíj eredményéből és ezért Szuzit vígasztalnom kell!

Beindult a “vezérhangya”, és újabb írással örvendeztetlek meg benneteket.

Ez remélhetőleg kevesebb elgépelést fog tartalmazni mint az előző ezért előre is elnézést kérek csak nagyon siettem , és kevésbé lesz lírai.

Az elmúlt három napban is élt, mozgott, zajlott körülöttem a világ érdekes emberekkel találkoztam. Pénteken például említésre méltó hogy dél körül városi autóbusszal utaztam az “árny alatt” kiállításra csoportot vezetni és a 23-as autóbusz “városnéző” volta miatt sok megállót érint és sok embert össze is szed. Egy idős hölgy ült le mellém, a szituáció úgy nézett ki hogy a menetiránynak háttal ültem az ablak mellett. Alapelvem ha nem túlságosan szűk a hely és a kutyusom is elfér akkor minek foglaljak el két helyet, örömmel veszem ha valaki van olyan “vakmerő” és le ül mellém… egészen addig ameddig nem kezd el helytelenül viselkedni. Éppen telefonáltam mikor is azt éreztem hogy a nénike a térdemet megérintve próbál a Szuzihoz hozzáférni és megsimizni. Mondtam neki kultúráltan, udvariasan, hogy legyen szó akár nem segítő akár vakvezető kutyáról mindig kérdezze meg meg lehet-e érinteni az állatot. Erre azt válaszolta hogy ő keztyűben van… Ezután kicsit megsértődött rám mert én féltékeny vagyok a kutyámra..

Azt már jobban elfogadtam volna ha a belőlem áradó illatra panaszkodik, nem kell rosszra gondolni mivel barátságban vagyok a szappannal és egyéb kellékekkel, arra céloztam hogy Szuzinak mostanában halas jutalomfalatokat szoktam adni és rossz szokásomhoz mérten ha nem találom a zsebemben lévő falatokat tároló zacsi bejáratát fúrok egy másikat, ennek folyománya ként kipotyognak a rázkódástól a falatok a zsebembe és a kabátom jobb oldala olyan bukét áraszt mint mikor ellátogatunk egy halpiacra.

Fontosak azért ezek a falatkák bár a kutyusom jól végzi a munkáját de ahogyan az embernek is szüksége van pozitív megerősítésre egy jól megoldott nehezebb feladat után fontos hogy három másodpercen belül meg kell kapnia a falatot.

Szuzinak péntek este volt még azért egy nem mindennapi jelenete, mivel Győrbe utaztunk és már rég nem jártunk othon édesapámnak olyan szinten megörült hogy felborította. No nem álló helyzetből, hanem gugolásból. Szuzinak amúgy is jókedve van, sajnos szombat és vasárnap reggel noha nem dolgoztam most a “láthatatlan” kiállításon de ő hajnali nyolc óra körül meglátogatott, és pici orrát a fejemhez fülemhez nyomva felkeltett, mire én első kábulatomban megfordultam ennek ő mégjobban megörüllt és a számba akarta tenni a hajókötél formájú játékát amit mi csak családilag “döngölőnek” hívunk. Már két éve velem van a “Szuzuki”, de nem tudtam elmagyarázni neki hogy az emberek nem a szájukkal hanem a kezükkel fognak markolnak.

Hétvégén hallottam egy döbbenetes információt is és gondoltam ma SOS rákérdezek a blogban hátha ti tájékozottabbak vagytok mint én:

Az jutott el hozzám, hogy szörnyű dolog történt Az “árva Angyal (Marichuy)” elveszítette a látását.. Azt is csiripelték a madarak, hogy a módszere a közlekedésben az hogy számolja a lépéseket. Ha valaki tudja az elérhetőségét kérem írjátok meg neki hogy az ember akár lát de főleg ha vak nem mindig ugyan akkorát lép és nehogy később úgy járjon mint én, amikor is lépésszámlálással kerestem a szokott számtech üzletet és e helyett mivel többet léptem az eredeti cél helyett egy butikban akartam írható cd-t vásárolni az eladó-kislányt halálra rémítve.

Szóval akár privátban is érdekelne mi ahelyzet a dél-amerikai sorstársammal? Ha hiányt szenved bizisten küldök neki egy fehérbotot!:)

Kiskutyám lendülete és jókedve hétfő reggel is kitartott, és jó gyorsan bezakatoltunk a munkahelyünkre, soksok előzéssel, ritmusváltással. Aki szereti a Forma 1-et értékelni fogja a poént, Szuzit mindig Kamui Kobajasihoz hasonlítom mert úgy előz árkon-bokron keresztül mint ő és ezzel együtt sosem kerülünk veszélybe a manőverek során. Szívesen elbeszélgetnék azért a japán versenyzővel, állítólag azt nyilatkozta egyszer hogy azért előzget folyamatosan mert keskenyek a szemei és nem látja a többieket!:) Akár ő mondta ezt, akár más órákig jókedvet biztosít a mai napomra.

Azért ne gondoljátok hogy kaland nélkül érkeztem a munkahelyemre, az autóbuszállomás közelében kiépítésre kerültek vezetősávok melyek a vakok látássérültek közlekedését segítik, mivel a nagy “légüres” térben segítenek tartani az egyenes irányt. Szuzi pontosan tudja hogy bár a sávok nélkül is tudnánk egyenesen menni mégis rá szokott vezetni nagyon helyesen. Ma ennek két az utcát sepregető takarító hölgy látta majdnem kárát, mert ők a sáv közepén tartózkodtak és majdnem elsodortuk őket, viccen kívül a fékezésnél még a cipőm is csikorgott!

Aztán ami még megmosolyogtatott, a Lárke Egyesület irodájától 50 Méterre mint ahogy a kresz elő is írja egy átkelőnél szépen megálltam és jelezve az átkelés szándékát reménykedtem abban hogy az autós átenged, de bár a remény.. utóljára nem engedett, és az LGT-től megtanultam tisztelni kell a túlerőt, maradtam a fenekemen.

Természetesen épségben beértem a munkahelyemre és Szuzi bőszen sütteti magát az erősődő tavaszi nappal.

A hétvégi feltöltődés után belevetem magam a teendőkbe, de még valamit ami remélem meg fog valósulni meg szeretnék veletek osztani.

Azt már korábban is írtam hogy vakságom ellenére szeretek a világban járni-kelni.

Nem szeretném elkiabálni a dolgot de úgy néz ki, hogy Húsvét hétvégéjén ha az égiek is úgy akarják Olivér barátommal és még lehet néhány egyéb leendő ismerőssel érdekes utazáson vehetünk részt.

A cél nem valamelyik nyugati ország, hanem Grúzia. Nem merem biztosra mondani még az utat, mert repülőjegyet és szállást kell foglalni és sok-sok információt addig is begyűjteni ami hasznos.

Minden esetre pozitív izgalommal tölt el az utazás gondolata, első körben fel fogom venni a kapcsolatot az ottani vakokat segítő szervezettel abban bízva talán információhoz juthatok az ottani látássérültek életkörülményeiről mindennapjairól.

Most viszont búcsút veszek tőletek, lassan készülök indulni Dunaújvárosba az egyesületünk ottani kistérségi csoportjához.

Sok erőt kívánok a hétre nektek!

Nem ment el az a maradék eszem is, csak most sportosra vesszük a figurát!

Készülök írni egy komolyabb írást is a látássérültek munkalehetőségeivel kapcsolatban is, csak a szezonális depresszióm miatt fékezetthabzású az agyműködésem. De ne reménykedjetek, hétvégén feltöltődöm napsütéssel és amúgy is javasolták hogy próbáljam ki a szoláriumot hátha segít rajtam. Végül is talán vakságot nem fog okozni! 🙂

És akkor sportoljunk!

A vakemberek számára is elengedhetetlen a mozgás legyenek felnőttek vagy gyerekek. Aranyos dolog volt hogy hat éves korom előtt én is fociztam az ikertesóm barátaival akik az én barátaim is voltak, és általában mindig én álltam a kapuban. Esélyem sok nem lett volna megfogni a hangtalanul közeledő labdát ezért a csk úgy döntött hogy lesz egy “villámkapus” is aki segít nekem. Nem aranyos? Nem mondták hogy “vaksikám ne áljj be közénk”, hanem úgy segítettek hogy az ne legyen fájdalmas.

A “Vakodában” az általános iskolában volt testnevelés óra amit nagyon kedveltem a mi eszközeink sem voltak mások mint egy átlagos suliban, bordásfal, mászórúd és kötél… Természetesen akinek volt látásmaradványa más módon mozgott mint én, de ezek a foglalkozások nagyon fontosak a jó mozgáskoordináció kialakítása miatt, és amúgy is az az álláspontom hogy egy fogyatékosságossággal élő embernek is állapotához egészségi körülményekhez képest legyen állóképessége és ha teheti mozogjon napi rendszerességgel. Itt nem a söröskorsók emelgetésére gondolok mint aktivitás bár ez sem elvetendő ötlet, bár vigyázni kell mert ha az ember sok “gumibogyószörpöt” iszik akkor a zsír is felkúszik rá.

Ami izgalmas volt még az általánosban hogy megismerkedtünk a csörgőlabdával amit a goalball nevű vakok számára tervezett sporthoz és játékhoz használnak. Azért mondom hogy mindkettő, mert Magyarországon komoly goalball csapatok és bajnokság működik és a nemzetközi versenyeken is szép sikereet értek el. Viszont én a versenysportról nem igazán írnék, mert nem értek hozzá, és akinek nem inge rizlingje!

Maga a szabályos goalball felállás kétszer három fős csapatot jelent, ahol úgy kell a labdát a kapuba juttatni hogy az a felezővonal előtt földet kell hogy érjen még a gurító játékos térfelén különben “highball” magas labda miatt büntető jár, amit egyedül kell védeni ami egy nagyjából kézilabda kapu nagyságú hálónál nem kis feladat. Egyszer volt osztályok közötti csörgőlabda bajnokság és a bíró szerint magas volt a labdám, szerintem nem, büntetőt kellett védenem. Duzzogásból beálltam a pálya olyan pontjára ahol azt gondoltam biztosan nem oda fogja lőni a játékos, és lássatok csodát, a vak szerencsének köszönhetően lábon lőtt így a csapatom nem került hátrányba az én bénaságom miatt.

Vakon elég sok formája van a mozgásnak amit lehet végezni, persze célszerű előtte orvosi javaslatot kérni főleg gyermekkorban, például egy zölhályogosnak nem célszerű nehezet emelni és számtalan hasonló példa van.

A víz is egy biztonságos környezet akár gyerek akár felnőtt vak számára mert javítja a mozgás rendezettségét a vízben való mászkálás, és amúgy meg jókat lehet a vízben kergetőzni labdázni persze ez utóbbit látó segítséggel. Tíz éves koromig úszni igazán nem tudtam csak úszógumival de ez kezdett égővé lenni és apukám nagy türelemmel egy balatoni nyaralás során képessé tett arra hogy ne féljek a víztől. A tanítás majdnem tökéletes volt, egy félelmemet nem sikerült egészen sokáig leküzdenem nevezetesen hogy nem mertem belerakni a fejem a vízbe mert akkor “sehall-selát” az ember.

Később aztán a Vakok Iskolájával is jártunk úszni tanulni, ahol is az egyik úszómester a következő módszerrel szeretett volna arra rábírni hogy a fejem ne tartsam ki a vízből.

Arra kérte a lányokat hogy fogják be a fülüket és a következő szavak szökkentek ki foga kerítésin:

“Szabolcs! Ha nem teszed bele a fejed a vízbe, rá fogok lépni a micsodádra és hanyattlöklek!”

Gondolhatjátok, ezt követően mikor vele volt a foglalkozás mindent megtettem a szankció elkerülése érdekében.

Úszni amúgy látássérültek versenyszerűen is úsznak a látásvesztés fokozatai alapján más-más kategóriákban.

Segítőkkel nyári táborban az evezés is lehetséges volt, sikerült néhány kalandos élménnyel gyarapodnunk Dunakilitiben és ha régi cimborákkal összefutunk gyakran megemlegetjük ezeket.

Az általánosban azért a vak gyerekek is szoktak focizni, itt a módszer az volt hogy egy zörgős zacskót húztunk a labdára é így lehetett hallani. Három-három fős csapatokban játszottunk, és mondhatom jó buli volt, a labdát nem mindig találtuk el de legalább levegőn voltunk és mozogtunk.

Kerékpározni sem egy utolsó mozgás, az ügyesebbek “szóló” biciklivel ispróbálkoznak én mivel az egyensúly érzékem e tekintetben csapnivaló maradok a tandemnél, ahol szerencsés esetben egy látó ül elöl és kormányoz. A már megemlegetett szentendrei Paradicsom Klub és Miklós barátommal sokat tekertünk együtt és a mellett hogy felfrissíti a sokat ülő embert ez a mozgásforma jókat lehet beszélgetni kérdezősködni milyen helyeken járunk mi van körülöttünk.

Létezik a “showdown” nevű játék és egyben sport is, elárulom hogy ez “vakosított” asztaliteniszt jelent. Bár a nemzetközi látássérült sportért felelős szövetség hibás elnevezésnek tartja ha valaki ezt az asztaliteniszhez rokonítja, mégis sok hasonló vonás van. Maga ajátéktér egy körülkerített asztal amelyről a csörgőlabda nem tud legurulni, a cél hogy az ellenfél “kapujába” kell bejuttatni ütővel a labdát úgy, hogy az ne repüljön a levegőben de ha el is száll a félpálya felett emelkedő palánkhoz nem érhet hozzá alatta kell átgurulnia. Feltételezésem szerint azért nem repülhet a labda mert viszonylag nehéz lenne így játszani ugyan is nem olyan rugalmas a fala mint egy átlag labdának, és ha repül a levegőben akkor nincs hangja. A “vak” szerencsének köszönhetően sikerült már nekem úgy gólt ütnöm ilyen játékban hogy átemelődött a labda a palánk felett és a játékostárs kapujába esett, de nagyképűség lenne ezt szándékos tettnek nevezni inkább volt ez gondatlanság!:)

A székesfehérvári “árny alatt” kiállításon Halász Attila barátom jóvoltából (a kiállítások nélküle nem jöhettek volna létre), található egy ilyen “ping-pong” asztal, ahol szemtakaróval akár látók együtt vagy látó nemlátó mérkőzéseket is lehet vívni. a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (Láss) is nem rég szervezett showdown versenyt de ezen idő hiány miatt nem tudtam résztvenni. Amúgy is mindenképp meg szerettem volna említeni a szervezetet mert a síeléstől a szörfözésig, aerobik és jóga programokon túl felkutatják és szervezik a látássérültek számára a mozgási lehetőségeket. Ami még hatalmas dolog hogy önkénteseket is biztosítanak keresnek, mivel egy futás a Margit-szigeten segítő nélkül esetleg fától-fáig tartana jobb ha kontroll alatt áll az ember.

Elképzelhető hogy az egyesület nem minden tevékenységét soroltam fel, de a honlapjukon minden információ megtalálható.

A dinamikus mozgáson kívül azért a súlyok emelgetése sem tilos ha az ember vak, nekem othon van két 4,5 Kilogrammos súlyzóm velük szoktam ilyen tevékenységet végezni. Egyrészt az erősítés miatt, másrészt annyi hiúság van az emberben hogy ha jön a nyár nem szeretnék senki számára esztétikai környezetszennyezést okozni!

Még egy számomra kedves embert hadd említsek meg, akivel legalább 15 éve nem találkoztam.

Koczka Béláról van szó aki a Vakok Iskoláját azzal kereste meg hogy cselgáncsot és íjászatot szeretne oktatni látássérültek számára. Ez 1993-ban volt és az iskola vezetése kétségekkel fogadta a próbálkozást. Részemről nagyon megörültem a lehetőségnek mivel a cselgáncsot valamennyire ismertem gyerekkorom óta, mivel az Ildikó nővérem sokáig versenyszerűen űzte és gyakran elvitt eddzésekre is ahol amit lehetett meg is mutattak. Mivel az általános iskola utolsó évében volt Béla részéről ez a megkeresés utána nem tudtam folytatni ezt a sportot. Ne úgy képzeljétek el hogy vérig menő küzdelmek folytak, viszont adott egy mozgáskultúrát, megtanított normálisan esni, és nem utolsó sorban hagyománytiszteletet is tanított.

Aztán a Márti nővérem is elvitt rendszeresen akár eddzésre akár más szabad programra a kézilabdás csapattársaival, tehát ott ismertem meg ezt a sportot is alaposan. A szerencsém az volt hogy ha kérdésem volt ez- vagy az a szakkifejezés mit jelent nem azzal válaszoltak hogy úgy sem látok miért érdekel, hanem elmagyarázták megmutatták hogy el tudjam képzelni.

A “passzív” sportolás sem megvetendő dolog amikor az ember eljár sporteseményekre. Még mikor Győrött laktam rendszeresen az Attila és a Menyus barátaimmal jártunk focimeccsekre de mivel elköltöztem és nem mindig szabad a hétvégém ez egy idő után abbamaradt.

Engedjétek meg azért hogy két maradandó élményem mint néző elmeséljem:

Az egyik 1999 tavaszán a Győri Eto Viborg EHF kupa döntő első mérkőzése volt melyet meg”nyertünk” három góllal és fantasztikus érzés volt ott szurkolni, együtt élni a játékkal. A kézilabdánál főleg pontosan lehet hallani hogy merre jár a labda és ha tudja a vakember melyik csapat merre felé támad a játék jól követhető. Ami még lenyűgözött a dán szurkolók nyitottsága volt, nem kellett kerítéssel villanypásztorral elzárni őket a számukra vesztes első meccs után gratuláltak és örültek hogy valakivel tudtak angolul beszélni.

Képzeljétek már akkor is felfigyelt rám a másféle média mert két évvel később a “harmadikfélidő” újság riportot készített velem mert izgalmasnak találták hogy valaki vakon idegenbéli meccsekre is elutazik az országon belül.

A másik életreszóló sportélményem 2006 szeptember 12-én volt amit a Fc Barcelona stadionjában éltem át a Levski Szófia elleni 5-0 ra megnyert játék alatt, közel 60000 ember, szakadó eső viszont forró hangulat. Tudjátok bámulatos ahogy bármely sport is családokat, apró pici gyerekekkel együtt ki tud vonzani a pályákra és jól tudják érezni magukat, bizonyára számít hogy a kedvencek győznek vagy veszítenek a kulcskérdés a jó hangulat és a közösségi élmény.

No elég messzire sikerült eljutnom a látássérültek sportjától, ezért a csúcson “abba” is fejezem az írást, mozogjatok sokat és kellemeset ameddig jól esik, bár nem vagyok szakember de az az álláspontom senkinek nem kell megszakítania magát sportolás címén viszont ha rendszeresen végez aktivitást annak meg lesz az eredménye!

És zárszó ként még annyi a szentimentális élményekhez hogy akkor azon a bizonyos 2006 szeptemberi estén a koronát az élményre az tette fel hogy a metró a barcelonai csapatkapitány Puyol nevétől volt hangos, és bár emelkedett volt a hangulat mikor meglátták hogy fehérbottal egy vak szurkoló érkezik azonnal helyet adtak és örültek hogy ott vagyok velük!

Megfagyva bár de letörve nem,.. ismét jelentkezem.

Némi gondom akadt egy háztartási segédeszközzel, és ez érzékenyen befolyásolta a “kis” életem, nem, nem vágtam el a kezem, csupán pénteken reggel hideg-zuhany ként ért, hogy a vízmelegítő elromlott és hideg vízben kell tusolni. Végül is túléltem a műveletet, és azt a környezetvédelem szempontjából is hasznos megfigyelést tettem, ha így tisztálkodik az ember akkor mennyivel kevesebb édesvíz fogy. Természetesen mikor reszketegen láltam a víz alatt nem tartottam ennyire “zuhany”-rózsásnak a helyzetet!

Nem adtam fel azonban a küzdelmet tudtam hogy péntek van, és újra utazás haza a barátaimhoz a családomhoz és Prézli”cicához”.

A második baleset indulás előtt ért, még három héttel ez előtt egy minden földrész fűszerét forgalmazó üzletben nagy mennyiségű chili paprikához jutottam, ugyan is szeretep a csípőset. A gond csak az volt hogy nem rendelkezem olyan törő, daráló eszközzel amivel porrá lehetne átkonvertálni, ezérd apukám azt ajánlotta fel, ha elviszem neki az alapanyagot akkor ledarálja nekem.

Pénteken épp a paprikás dobozt maceráltam, ellenőriztem a tartalmát, hogy nem szóródik,potyog, majd jól lezártam az útra. A “nagy” eszemmel azonban elfelejtettem jó alaposan eztkövetően megmosni a kezem, és igen, nem sokkal később valamiért a szememhez nyúltam..

No ahogy említettem már talán színeket nem látok, de szerintem a vörös szín ilyen érzést kelthet az emberben, a hatóanyagnak csak egy töredéke juthatott a szemem alá de olyan érzés volt mint ha perzselnének.

Az utazásom zökkenőmentesre sikerült, sőt, engedjétek meg hogy egy nagyon pozitív példát említsek meg.

2006-ban sokat jártam Szegedre, mert ott is vezettem egy “sötétben mászkálós” rendezvényt, és hetente utaztam Szeged és Székesfehérvár között így a buszvezetők jól ismertek, én is őket, és mindig segítettek, például ha Solton a busz várakozott, segítettek vagy kerestek olyat aki segít felkeresni a mellékhelyiséget, és visszakísér a buszhoz. Nem egyszerű ám egy “kisdolog” után visszatalálni a buszáoz az embernek ha nem lát, főleg ha közben a jármű át is áll egy másik ocsiálllásra, nagyjából annyi esélyem van mint a hintalónak a Nemzeti Váktán!

No lényeg-a lényeg, hogy mind pénteken mind szombaton az elmúlt hétvégén a Tiszavolán járatával utaztam, és maximális segítségben részesültem, megkeresték nekem a leg ” Szuzisabb” helyet ahol nekem sem kell a nyakamba húzni a lábaim.

A hétvége rövidített volt, mert időközben derült ki hogy szombat 5-re jön a szakember aki fakaszt melegvizet.

A mozizás is végre megvalósult a Tamás barátommal a győri “kereskedelmi központban” lévő egyik teremben megkukkantottuk Csokiékat. Erre a filmre is igaz, hogy minden bizonnyal az alaptörténet látás nélkül csak a hangok alapján is érthető lett volna, de sok poénról biztosan lemaradtam volna. Tamással meg már a sok koncert és focimeccs meg kézilabda alatt kialakult a jó kommunikáció, így hiánytalan volt a kommentálás. Szuzi a székem alatt nézte végig a filmet, nem igazán aggódott aludt szépen, ennek az is volt az oka hogy a hangerő nem volt olyan őrült mint némely vetítőteremben. Sosem szeretem ha egy valóságban apró hang robbanás hangerejét veszi fel.

Magáról a filmről azért nem igazán beszélnék mivel lehet hogy van köztetek olyan aki nem látta és nem akarom lelőni a humoros jelenetek lényegét, a benyomásom azért az hogy érződik hogy elmúlt nagyjából tíz év az első rész óta, sokat változtak a társadalmi viszonyok. Arra gondoltam milyen izgalmas lenne bejárni azokat a helyszíneket (bár tudom hogy egy része díszlet, stúdió), ahol a forgatás készült, akkor tudnám igazán elképzelni kerek egész ként az alkotást, meg nem lenne rossz feelingje a történetnek úgy hogy tudom ezeket az eszközöket azok a színészek használták akik a filmvásznon is szerepelnek. Biztos néhányan meglepődtök hogy miért néz egy vak filmet, mozit stb, de ez nem lehetetlen ha kapunk segítséget, bár amint említettem fontos a pontos fogalmazás és az összecsiszolódás! Külföldön vannak olyan televíziós csatornák ahol vakok számára adaptálnak filmeket. Bízom benne hogy a digitális technológia fejlődésével ez számomra is elérhető lesz a “belátható” jövőben!

Még egy pozitív megjegyzést hadd tegyek, mikor beléptünk a mozi folyosójára, vagy a terembe nem volt negatív megjegyzés hogy miért hozok be kutyát sőt mindenki kedvesen mosolygott, ráadásul a kijövetelkor is előre engedtek minket.

A napot még a sietős családi ebéd után az ikertesóm színesítette, ugyan is azt a kérdést tette fel nekem hogy:

“Mi van öcsém bolondok napja van ma?”

Nem értettem miért mondta aztán kibökte hogy felemás zokni volt rajtam, úgy látszik valami hiba került a rendszerbe és a párkereső zoknik félreléptek!

A végére még egy cikk, erről a következő bejegyzésben fogok értekezni

Bevezetésül annyit, hogy ezért fontos ha az ember rosszul vagy nem lát kérdezni kérdezni kérdezni!