A szerelem vak?
2012 március 12. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (3)
Sziasztok!
Új lendületet adok a vágtának, rögtön egy hosszabb írással örvendeztetlek meg titeket és természetesen várom az esetleges kérdéseket, hozzászólásokat, bátran lehet vitatkozni az állításaimmal, véleményemmel.
Ilyen az igazi vakszerelem
Egy hazai felmérés nemrég azt állapította meg, hogy a látássérült emberek többsége látó társat szeretne maga mellé.
A szerelem vak – A Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány e címmel adott ki közleményt nemrégiben, melyben azt vizsgálta-firtatta, a látássérült (aliglátó, vak, gyengénlátó) emberek mi alapján választanak párt. Ezen felbuzdulva és a saját tapasztalataim, valamint a környezetemben elvégzett rövid és semmi esetre sem reprezentatív felmérés és régebben olvasott írások alapján mint születésétől fogva jelenleg vak szingli, úgy döntöttem, én is a világra szabadítom gondolataim.
Felmérések, kutatások szerint a Magyarországon élő átlagember számára a vakság a legijesztőbb fogyatékossági állapot. Sokan egyáltalán nem tudják elképzelni az életüket vakon, ezzel együtt nem is gondolnak arra, hogy ha esetleg elvesztenék a látásukat, pont a párválasztáson ügyködnének. Sokan mondták: „örülnék, hogy élek, biztosan nem az ismerkedés lenne a legnagyobb problémám”.
Amennyiben valaki élete folyamán veszíti el akár teljesen, akár részlegesen a látását, hatalmas traumát jelent számára, és fél vagy egy évig valóban nem a randevúk szervezésével fog foglalkozni, bár hozzá kell tennem, találkoztam olyan fiatal lánnyal, aki miután elvesztette a látását, két-három hónapot követően ugyanott folytatta az ismerkedést, ahol korábban abbahagyta, csak más módon, és erre a „más módra” még ki fogok térni.
Hatalmas kérdés, hogy amennyiben valaki elveszíti a látását és van párja, élettársa, az a pár, a család együtt tud-e maradni a megváltozott körülmények között, illetve a látását vesztett nem látva is vonzónak tartja-e majd partnerét. Mindkét esetre tudok példát, ezeket azonban azért nem boncolgatnám, mert a mostani alaphelyzet, amivel az olvasókat megismertetni szeretném, az az az állapot, amikor teljesen vakon, vagy csak minimális látással történik a párválasztás.
A hírekből és a róla készült filmből tudható, hogy amikor Ray Charles, a híres amerikai vak zenész egy lánnyal ismerkedett, akkor a csuklóját érintette, tapintotta meg, ez alapján vont le következtetést a hölgy alakját illetően. Arról nem szól a fáma, hogy az isteni Ray érdeklődött-e a kiválasztott szeme vagy haja színe iránt, illetve ha ezt meg is kérdezte, befolyásolta-e őt a döntésben. Gyanítom, nem…
Az első szerelmek
Mivel egy kevés fénynél sosem láttam többet eddigi életem során, a lányok sosem a látvány alapján tetszettek vagy voltak kedvesek számomra. Julcsit is azért kedveltem annak idején 6-7 éves koromban, mert egyszerre volt kedves és kacér, amikor szándékosan odébb tette a homokozóban a kislapátom, hogy ne találjam meg. Nézzék el nekem, de a külső jegyeit nem tudom most leírni, mert már akkor sem ez volt a hangsúlyos, de arra emlékszem, hogy mindig kellemes illata volt, arra emlékeztetett, mint mikor az ember kiteszi a napra az ágyneműt, és éjjel pedig belefekszik. Júliám annyira megbabonázott engem, hogy mikor szobafogságra ítélték, akkor felmásztunk a földszinti ablakába, hogy így beszélgessünk vele, és mikor a szülei jöttek, én ugrottam le utoljára, és ez az ugrás annyira balszerencsésen sikerült, hogy az egyik bokám zúzódott, és egy hét fekvő-, valamint három hét már járásra alkalmas gipszes időszak következett.
Az első, mondhatni igazi nagy szerelmem 15 éves koromban, 1994 tavaszán döntött le a lábamról, akkor én még a budapesti Vakok Általános Iskolájába jártam mint kollégista, mivel győri lévén meglehetősen húzós lett volna a napi bejárás, tehát megismertem őt, aki két évvel volt fiatalabb nálam. Már az ismeretségünk második percében tudtam róla, hogy barna, hosszú haja van és zöld szeme, de ha más színeket említett volna, az sem igazán befolyásolta volna a döntésemet, hogy szeretném jobban megismerni. De miért is rá esett a választásom? Gyakran hallok olyanokat hogy: „maga vak, tehát a hang a legfontosabb az ismerkedésnél”, ez nem teljesen így van; kétségtelen, hogy van olyan női hang, ami jobban tetszik, mint másé, de ez csak egy adottság a sok közül, ráadásul ezen nem is lehet változtatni. Ami nagyon megfogott az első szerelmemben, az a humora, a nyitottsága, hogy komolyabban gondolkozott, mint a vele egykorúak, de megvolt benne az a vidámság is, mint bennem.
Ez az első kapcsolat nem tartott soká, mert én befejeztem az általános iskolát, és Győrött folytattam a tanulmányaim és az udvarlásaim.
Mivel az iskolában, és mondhatni a tágabb környezetemben olyan emberek vettek körül, akik teljesen jól láttak, kicsit nehezebbé vált a kapcsolatfelvétel a lányokkal, mert ha ők nem jönnek oda hozzám beszélgetni, akkor én jószerivel azt sem tudom, ők merre vannak, nemhogy megpróbáljam leszólítani őket. Tiniként, mint a kortársaknál is, egyre nagyobb hangsúlyt kapott a külső (nem azért írom, mert most nem fontos, csak akkor gyakran túlságosan is meg szerettem volna felelni), és ez kihatással volt a keresési szempontjaimra is, ebben a néhány évben a tökéletes, a legcsinosabb lányt kerestem (sokan vagyunk talán így ezzel), próbáltam a legjobb, leggyorsabb, „legerősebb” lenni, talán a filmélményeim hatására is és gyakran olyan helyzetekbe is belementem, melyek erőn felüli energiát és munkát kívántak, és csak picivel később láttam, hogy igen kevés eredményt sikerül velük elérni.
Nagyjából 17-18 éves koromra jutottam el odáig, hogy beláttam: olyan versenyszámokban nem érdemes indulni, amiben az ember nemhogy nem nyerhet, de egy kis mosolygáson kívül mást nem vált ki rajongása tárgyából, ezért már nem szerettem volna minden áron, például a buli kedvéért vakon kosárpalánkra dobni, bizonyítandó, hogy nekem ez is megy, hanem a beszélgetésekre, jó poénokra, a kiszámíthatóságra helyeztem a hangsúlyt. Borzasztó fontos egy súlyosan látássérült vagy vak embernél is, hogy ne értse félre a közeledő lányokat, nőket, kell ahhoz a tapasztalat, a jó kérdések és megérzés is, hogy el tudjam dönteni, valaki azért érdeklődik irántam, mert az állapotom érdekli, esetleg tetszik neki, amiket mondok, vagy unatkozik, vagy 100 százalékban kíváncsi rám, mint férfira, és meg szeretne ismerni. Célszerű nem messzemenő következtetést levonni abból, ha egy lány átkísér az úton, én már jártam úgy, hogy egy hölgy, akivel kétszer találkoztam csak úgy kutyafuttában, a városban egyik hétfő reggel szakadó esőben meglátott minket a kutyusommal a buszmegállóban, és mivel ő autóval volt, elvitt dolgozni, de eszembe nem jutott, hogy megkérjem a kezét csupán e miatt, nyilván próbáltam az autózás alatt leszervezni egy következő találkozót, ami mellesleg nem jött össze, viszont a mai napig sem tudom, hogy ő hogy néz ki, rövid vagy hosszú-e a haja, annyi információm van, hogy sportos, mert ez a beszélgetésből kiderült.
Látható a fenti példából is, hogy a hétköznapokban hogyan zajlik egy ismerkedés látássérült oldalról.
A képernyőolvasó és nagyító szoftverek segítségével vakon is lehet internetezni és néhány társkereső oldalt is használni, hozzá kell tennem, hogy ezek nem mindegyike akadálymentes, és nem hiszek abban, hogy létre kellene hozni egy speciálisan látássérülteket kiszolgáló ilyen portált, mivel ez a különbségek hangsúlyozásával járna.
Egy ilyen oldalon talán egy kommunikatív látássérült előnyben is lehet a versenytársaihoz képest, mivel ő nem a külső alapján fog választani, hanem a bemutatkozás, levelezés, csevegés alapján válik számára egy másik társkereső izgalmassá. A kardinális kérdés itt az, hogy mikor és milyen módon közli az ember, hogy vak, látássérült, azzal, akivel éppen ismerkedik. Tavaly ősszel kerültem olyan helyzetbe, hogy egy lány egyórai beszélgetés után küldött nekem képet magáról, és én erre elmondtam neki, hogy nem látom a képét, mivel nem látok, viszont ha leírja, hogy mi látható a képen, akkor megköszönöm, de röviden és tömören annyit válaszolt, hogy akkor vegyek fel szemüveget, és eltűnt…
Véleményem szerint a legjobb ismerkedési alkalmak közé tartozik egy kutyasétáltatás, házibuli vagy olyan szórakozóhely, ahol beszélgetni is lehet, mivel egy zsúfolt tánctéren teljesen vakon, „se hall, se lát” állapotban kicsit bonyolultabb az ismerkedés, de harmincas kortársakkal beszélgetve, akár látók, akár nemlátók, ők is ezekkel a kihívásokkal küzdenek, el lehet mondani, hogy e téren esélyegyenlőség van.
Korántsem jelenteném ki, hogy egy vak férfi vagy nő számára a másik külseje lényegtelen, viszont azt kategorikusan cáfolnám, hogy minden látássérült úgy ismerkedik, hogy a leendő partnere arcát végigtapogatja. Elképzelhető, hogy van, aki ezt igényli, de számomra az arc annyira intim kategóriába tartozó terület, hogy egy első randin egy kávézóban nem fogok testszkennert játszani, azért sem, mert ha addig nem keltené fel az ember a figyelmet, egy arcot tapogató ember látványa biztosan helyi szenzációvá avanzsálna.
Barátaim körében férfiak és nők vegyesen azt az álláspontot képviselik velem együtt, hogy a választott legyen igényes, hozza ki a külsejéből, amit lehet, és ne gondolja, hogy egy látássérültnek nem számít, hogy a párja miben jelenik meg egy belvárosi séta vagy más rendezvény alkalmával. Visszafelé is igaz a történet, bár itt is meg kell találni az egyensúlyt, azzal együtt, hogy számomra fontos, hogy jól érezzem magam abban a ruházatban, amiben vagyok. Ki másnak szeretnék tetszeni, mint a páromnak, illetve akivel éppen tart a megismerkedés, ezért szívesen fogadok tőle tanácsokat, hogy ez a frizura vagy az az ing előnyös vagy sem, viszont mikor ez elmozdul abba az irányba, hogy az embert át próbálja szabni a saját stílusára erőszakosan, garantálom, hogy zárt kapukat fog találni. Egyszer egy három randevúból álló történetem végén azt kaptam meg, hogy a lány nem kíván többet velem találkozni, volt egy aprócska félreértés, de hozzátette, hogy nem öltözöm elég színesen. Jót mosolyogtam ezen, mert ha „betuszkol” egy próbafülkébe, és javasolja, hogy ezt vagy azt hordjam, mostanában nem mondtam volna nemet.
Meglepő számomra is, amiről a nemlátó nő ismerőseim beszámolnak, de úgy érzik, hogy kicsivel nehezebb helyzetben vannak, mint a nemlátó férfiak, bár az ismerkedés a lányokat illetően gördülékenyebben indul, hiszen aki lát, le tudja szólítani a lányt, és ez még mindig elfogadottabb, ha a férfi kezdeményez, viszont nem biztos, hogy el tud jutni egy komolyabb kapcsolat szintjére. Ennek több oka is lehet, akadnak olyanok, akik izgalmasan vonzónak tartják, ha egy vak lánnyal ismerkednek meg, mondván az érintéseknek nagyobb a szerepe, és valami különlegességet keresve kezdenek kapcsolatot, másoknál egy magasabb szinten reked meg a kapcsolat, vagy akkor, mikor a barátoknak kellene bemutatni a lányt, vagy akkor, ha kicsit más közös programokat kell szervezni, illetve más módon kell felkészülni rájuk, mint egy látó pár esetében, és ami súlyos gondokat szokott okozni: a látó fél családjának kapcsolatot ellenző magatartása. A „jobbat is kaphatsz” és a „kiszolgálhatod egész életeden keresztül” kijelentések ilyenkor nem ritkák, és a nem eléggé magabiztos ember be is dől ezeknek. Történt már velem olyan, hogy amint közelebb kerültem egy lányhoz, aki történetesen jól látott, rögtön más olyan látó fiú ismerőse is felfigyelt rá, aki korábban nem is szeretett volna e hölgy esetében kapcsolatot.
Tévhit, hogy egy látássérült lány nem tud az alkalomhoz illően felöltözni, igen-igen sok olyan lányt ismerek, akik nem megjátszásból, de harmonikusan, elegánsan, ha a helyzet úgy kívánja, kihívóan öltöznek fel. Ez sem működik másképp, mint általában, mert akár lát, akár nem, egy nő sokszor kikéri a barátnői véleményét az öltözködéssel kapcsolatosan.
A pasik sem ússzák meg kellemetlen megjegyzés nélkül, mert a kiválasztott lány családja részéről itt a „sosem lesz autója” vagy a „hogy fogja megszerelni, ha valami elromlik” mondatokat, illetve ami máshol is gondot szokott okozni, a „biztosan eleget keres, hogy megadjon neked mindent?” köré lehet fűzni a problémás helyzeteket.
Egyetemista voltam, 22 éves, és egy 4 évvel fiatalabb lány édesapjától az apával való találkozás második percében megkaptam, hogy „ha baja lesz a lányomnak, megveretlek” mondatot, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne reagáljak valami „ütőset”, de a reménybeli kapcsolat érdekében csendben maradtam, csupán bőszen bólogattam.
Nem állítom, hogy a vakságom egyetlen szakításnál vagy kapcsolat befejezésénél sem játszott szerepet, de ha így is történt, inkább más körülmények miatt nem folytatta valamelyikünk a viszonyt.
Nem kerülhetem meg a testiség a szexualitás témakörét sem, különösen azért kap ez nagy hangsúlyt mert ezt illetően is élnek sztereotípiák, ezeket olyan részletesen nem tárgyalnám de utazás közben kaptam én már olyan kérdést hogy a fülem ketté állt, az érdeklődő arra volt kíváncsi hogy vakon hogy tud egy fiú eligazodni a tekintetben hogy ha egy lánnyal van akkor mit hol talál, és természetesen megnyugtattam hogy az ösztönök azok nálunk is megfelelően irányítják az embert.
Az érintéseknek talán megnő a szerepük mert a szemkontaktus hiányát bizony megfelelően lehet kompenzálni. Az a véleményem, hogy itt sem feltétlen az a meghatározó hogy az ember lát vagy sem, hanem a neveltetés, a személyiség és a felvilágosítás milyensége tud sokat lendíteni vagy ártani.
Azt tudom, hogy egy-két lány megjegyezte, hogy milyen óvatosan érintem meg őket és hogy ilyennel kevésszer találkoztak, bár nem biztos, hogy ez a vakságommal áll összefüggésben.
Elmondható, hogy „nálunk” sem működnek az emberi kapcsolatok, ezzel együtt az ismerkedés más módon, függetlenül attól, hogy lát valaki vagy sem, a különbség csupán az, hogy más tulajdonság vonja magára a figyelmet, nem egy őzike-szempár vagy egy gyönyörű hajkorona, de szeretném felhívni látó férfitársaim figyelmét, hogy ezek az „élvezetek” nekik is járnak, bátran érjenek hozzá a partnerükhöz, és ha imádják a hangját, mondják el neki bátran. A volt párom hangját gyakran dicsértem, ezért kapcsolatunk elején ajándékba kaptam tőle egy felolvasott szöveget CD-n, hogy így is csodálhassam a hangját.
Ámor valóban vaktában lövöldöz, és én arra biztatom az olvasót, hogy merjen bátor lenni és kilógni a sorból. Kezdeményezzetek kommunikációt azzal, aki szimpatikus, hiszen sosem tudhatjátok, ki mellett megyünk el, és a „majd holnap” nem biztos, hogy jó stratégia. Elképzelhető, hogy addigra valaki megelőz. Úgyhogy vállaljátok fel az érzéseiteket tekintet nélkül arra, hogy a rajongásotok tárgya lát vagy sem, idősebb vagy akár fiatalabb, túl alacsony, vagy netán túl magas…
Az élet dolgai
2012 január 5. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Akkor kezdjük! Új év újabb hétköznapok következnek nem mindennapi helyzetekkel és reakciókkal. Őszintén remélem hogy a drága olvasóimnak kellemesen zajlott az évváltás, amint említettem is én takarékon voltam, de majd az idén lesz nemulass, illetve ellenkezője de na úgy is értitek… Azt tudom hogy nem csupán nekem de a Manchester United és a hölgyek nagy kedvencének Waine Rooney számára is nyögvenyelősen kezdődött az év mert egy korábbi 5 gólos győzelmet nagyon sikerült megünnepelnie másik két csapattársával és a trainer a másnapi szószerint másnapi teljesítményével nem volt megelégedve ezért a következő bajnokin ki is hagyta a csapatból és az egy hétre eső fizetését sem kapta meg. A hétfői napom mondhatni az évem nekem is csikorgósan indult, úgy éreztem hogy senki nemtalálja a helyét, munkanap volt de tanítás még nem volt, az nem zavart hogy sok telefonos érdeklődő volt a legkülönbözőbb jogi kérdésekkel kapcsolatosan, meg is értem hogy sokan aggódnak amiért a rokkantsági ellátások rendszere megváltozott, de legalább hárman azzal fárasztottak hogy látássérült ként ők miért nem jogosultak támogatásra hogy gépkocsit szerezzenek és mikor szépen nyugodtan vázoltam nekik a helyzetet hogy abban az esetben érdemes próbálkozni ha mozgásszervi problémáik is vannak még szinte én voltam a hibás hogy rossz a rendszer és minden-minden de igazságtalan. Reggel ráadásul a szívbaj jött rám mert törvényesen le akartam nyúlni a győri bankom beszélő atm-jét és a bankfiók ajtajánál elkezdtem keresni a kártyám de csak nemtaláltam. Volt három percem a keresgélésre, és arra határozottan emlékeztem hogy előző délután direkt a kabátom belső zsebébe tettem hogy reggel ne húzzam az időt az elővétellel. A végeredmény az lett hogy nem jutottam pénzhez és a kis lelkem meglehetősen felzaklatódott és így ültem a hajnali buszra. Nyugodni azonban nem tudtam és expedíciót indítottam a kártya előkerítése érdekében és mármár keztem feladni a feladhatatlant mikoris előkerült. És jogosan kérdezhetnétek hogy mit bénáztam hogy ilyen sokáignem sikerült megtalálnom, de elmondom nektek hogy a drága elrejtőzött. Egy konferenciáról maradt a zsebemben egy műanyag kitűző és ebben volt pont akkora hely hogy a kártya oda beférkőzhetett és rútul nem engedte hogy megtaláljam. És hogy a nap teljes legyen kiderült hogy nincs információ arról Január 31.-e után az egyesületem megkapja-e a munkabéremre a támogatást vagy sem, ezért is meg amúgy is fokozott aktivitással kell állást keresnem. Ezen túl délután a két óra amit várnom kellett a buszomra olyan de olyan lassan múlt mint amennyire lassan Chariernek Pillangó ként Francia-guyanán, egyszerűen minden kényelmetlen volt, a váróteremben lejtett a szék, tömegvolt…. Más választásom nem maradt mint rádiót hallgatni a visszakapott mp3 lejátszómon amit két évvel ez előtt emelt el valaki egy Városligetben található söröző teraszán mert ott volt a korsóm mellett aztán egyszer meg már nem volt ott és mivel voltak rajta olyan adatok ami alapján elérhető vagyok a becsületes megtaláló két hete vissza is juttatta számomra. De elkalandoztam mit ahogy már megszokhattátok, tehát keresgélem nagyban a megfelelőr rádióállomást az ólomlábú idő társaságában amikor is egyszer csak megszólalt az isteni Erosnak ez a száma Ha hiszitek ha nem erre aztán olyan régi-régi 18 évvel ezelőtti emlékek ugrottak elő hogy már nem is volt hideg és szürke körülöttem minden mert egy nyári hajnal volt a Gyurit az ikertesóm vártam haza a napfényes Itáliából mert ott volt az általános iskolával kézilabdázni és persze nyaralni is és én abban az időben mindent tudni akartam ami olasz és nyilván önző az ember bíztam benne hogy csak hoz nekem valami iigazi itáliai ajándékot az sem baj ha csak egy marék homok vagy egy kavics de onnan származik ahová én annyira vágyakoztam. Aki emlékszik rá abban az időben volt egy bűnügyi filmsorozat a Polip ahol Conrado Cattani felügyelő üldözte a modernkor betyárait és engem bevallom egy idő után nem is a történet érdekelt hanem a látszólag apróságok a dallamos hangzású nevek de tulajdonképpen minden apró részlet az ottani életről. Ebbe a hangulatba mármint a nyári hajnaliba varázsolódtam vissza és képzeljétek annak idején igen kaptam ajándékot mégpedig egy kicsi labdát amibe vizet lehetett tölteni, és megvolt formázva egy kis arc, szem, és kinyújtott nyelv és a trükk az volt hogyha valakinek mutattam hogy nézd de érdekes arca van a labdámnak ahogy kereste az érdekességet nekem csak össze kellett nyomni és máris összevizeztem a gyanútlant. Egyszer fél évvel később bajba is kerültem majdnem egy ilyen vicces eszköz miatt a vakok iskolájában mert sikerült szeritem a Patrick unokaöcsém jóvoltából egy a megszólalásig hasonlító cigarettás dobozt amiből még tapintásra is lóggott ki néhány szál cigi de ittis trükk volt a dologban mert mikor a dohányos megfogta a dobozt hogy engedjen a kínálásnak ráadásul márkás dohányt ígérkezett akkor őt is lespricceltem. Gondom abból akadt hogy elterjedt a tanárok között hogy valamiféle cigarettával mászkálok és szörnyű rólam aztán sosem gondolták volna és veszélyes a dolog mert ha cigim van akkor tűzszerszámom is lehet és nehogy balesetet okozzak… Amikor vinni akartak raportra kezemben volt az inkriminált doboz és az egyik nevelő olyan lendülettel tépte ki a kezemből hogy szétesett és világosan látszott hogy nincs itt szó semmi dohányról csak hatalmas nagy diákcsínről. Már majdnem elérkezett nagy álmodozásaim közepedte a buszom indulásának ideje de rezgett a zsebem és két darab sms várt a bankomtól és az egyikben 50000 Forintot levettek a számlámról a másik szerint ugyan ennyit jóváírtak, és azon mosolyogtam hogy Győrbe érkezésem után megint lesz egy apró utacskám de már abban a biztos tudatban hogy jóhelyen van a kártyám.
“minden csoda három napig tart
2011 december 15. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Újra itt! Az eredeti szövegen nem változtatok, de azért tart minden csoda három napig tart mert hétfőn kezdtem és annyi minden volt munka, meg kisebb hullámvölgy hogy talán ma be tudom fejezni. Egy láthatatlanozós és enyhe szombat éjszakai elhajlós hétvége után visszatértem. Nehezen indul a hétfőm a legjobb szó az a csikorgós lenne az állapot jellemzésére, talán azért is érzem így mert sok feladat vár rám a szünet előtti utolsó héten. Szuzit azonban az én belső csikorgásom egyáltalán nem érdekli munkamániával fordul a feladatok felé. Annyira érdekes hogy reggel is hozza valamelyik játékát vagy a kötelét vagy a kiskutyáját vagy az egyik labdáját és tolja, akkor is ha foglalt a kezem. Ezt apukámmal is megteszi viszont amint látja hogy felvettem a cipőm és indulunk valahová akkor egy kisebb körön kívül már nem megy távolabb tőlem és eszeveszetten csóvál hogy “dejódejó vezethetek”, a lépcsőházban is van hogy lefut egy félemeletet előttem és rájön hogy kicsit túl gyors volt akkor vissza szalad. Tegnap meg tegnapelőtt jó napja volt mert Sanyi barátom Argó kutyusával játszott sokat, a kedvenc játékom amikor ketten két irányba húzzák a kötelet és úgy morognak mint valami motorvonat induláskor. Ma sem maradtok olvasnivaló nélkül, íme: http://origo.hu/itthon/20111202-serulnek-a-latasserultek-jogai-az-ombudsman-szerint.html http://origo.hu/itthon/20111202-serulnek-a-latasserultek-jogai-az-ombudsman-szerint.html Nem tudom ez hogy fog megjelenni remélem nem törik meg a hivatkozás és lehet használni, az írás arról szól hogy megállapítást nyert hivatalosan is amit én már vagy 6 éve folyamatosan mondok előadásokon riportokban, hogy igen is megvan a szándék az akadálymentesítésre de a közlekedésben meglehetősen nagy aránytalanságok vannak. Ha Győr példáját veszem, nagyszerű hogy telepítették az intelligens buszmegállókat ugyanakkor az autóbuszok indulását a pályaudvaron egy ott ülő valaki mondja el a mikrofonba és nem mindig jól érthetően és erre senki ne alapozzon mert volt már hogy valamelyik busz kimaradt a felsorolásból. Szabó Mátéról nekem az az emlékem van mikor politológia előadást tartott és valakik beszélgettek az évfolyamból, és akkor az oktató elmondta hogy véleménye szerint a hallgató azért hallgató mert hallgat és nem beszél. Világos, okszerűen megindokolt retorikai szempontból is felépített érvelés. Időközben csütörtököt mondok, ma folytatom a bejegyzést esős nap van ma és a fehérvári hangos jelzőlámpák hangszórójába belefolyt a víz és nagyon halkak és ezért ott vártam három höldet (nem kell rosszra gondolni), mire át tudtam kelni, de képzeljétek, az egyik kereszteződésnél, állt egy autós, kitolva az orrát hogy a Balatoni útra ki tudjon jönni, és mikor meglátott minket, vissza tolatott hogy elférjünk és egy rövidet dudált is, de én nem indultam el, csak felemeltem a botom hogy valóban mehetünk-e és akkormégegyet dudált. Látjátok hogy nem is nehéz nekem örömet szerezni? Báár egyesek szerint nehéz, ráadásul telhetetlen és türelmetlen is vagyok, ami igaz. És majd elfelejtettem mert ezen a héten szét vagyok esve hogy nagyjából egy éve írom a blogot, hol jobb hol rosszabb bejegyzésekkel ésha ez nincs sok embert nem ismerhettem volna meg akik fenekestül felfordítják az életem helyen ként de ez egyáltalán nem rossz dolog. Az ünnepelt nevében pedig adok egy ajándékot is, sokat meséltem már a Lárkéről az egyesületről ahol dolgozom és most pályázat révén sikerült elkészíteni egy kisfilmet ami a szolgáltatásainkat mutatja be, nem reklám célból mutatom meg nektek, akit nem érdekel úgy sem nézi meg akit igen ő meg úgy is kérdez. Láthatjátok a kollegáim, az egyesület telephelyeit köztük az árny alattnak is othont adót, szerintem a leg poénosabb rész benne mikor egy képzés után kötelet húzva kellett kijönni úgy, hogy a látók szeme el volt takarva (utálom azt használni hogy bekötve) és én vezettem őket és a feladat egy ásványvizes üveget kellett megtalálni és lehetőleg nem összetörni senkit. Végezetül a zaklatott bejegyzésem végére egy kérdés: Nem tud valaki egy wc takarítói álllást Ausztriában, úgy mennék már mert rendesen meg kellene tanulnom a nyelvet ráadásul az eddigi keresgéléseim nem jártak eredménnyel. Vigyázzatok a csúszós utakon magatokra, rám nem muszáj!
Az életed mindig drága
2011 december 5. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Újra megragadom a billentyűzetet és az alkalmat hogy szórakoztassalak titeket és persze jómagam is de mielőtt a komoly dolgokra rátérnék reagálok azért egyre-s-másra: Köszönöm a bíztató és kedves hozzászólásokat. Ma reggel is amint a Fehérvárra jövő buszomra vártam hallottam hogy a bácsi intelligensen mondta hogy melyik járat érkezik és hogy ha még nem volt a megállóban hány perc a menetidő amikorra oda fog érni. Az egyik Drága olvasóm akinek ezúton is kitartást kívánok a hétfőhöz ő említette hogy állítólag van egy lista hogy mely buszmeggállókat alakították át beszélővé, a szépsége csak az hogy én az internetes keresővel is alig találtam írást a rendszerről tehát poén mert pont én az érintett nem tudom hogy hol számíthatok ilyen segítségre. Ez ahhoz hasonló mint amikor a Népstadion metrómegállóban is felszereltek látássérültek számára térképet braille-írással és jelekkel-jelmagyarázatokkal de olyan helyre tették hogy lehetetlen megtalálni. Azon viccelődtem hogy hamár egy járókelőtől megkérdezem hogy hol van a megtalálhatatlan térkép akkor már azt is meg tudom tőle kérdezni hogy hol vagyok. Érdekes ez a milyen hangot építsünk a jelzőlámpába kérdés mert ahogy írtam Bécsben kattog bár én egyforma üteműnek hallom a kattogást, Győrött a régebben épült lámpák a Baros híd belváros felé eső oldalán folyamatos sípolással jelzik ha szabad az átkelés és tilosnál elnémulnak és képzeljétek a hídnál már a 80-as években is volt csipogó hangot adó lámpa amit a műszaki főiskolások tettek hangossá legalább is én így tudom, viszont a néhány évvel ezelőtt felszerelt kattogó hangjelző is megtalálható a városban aminek az előnye hogy nem annyira hangos és nem utolsó sorban olcsó. Vannak még beszélő lámpák is melyek az út nevét mondják amit épp keresztezni készülünk én ma ilyen rendszerűről Győrben nem tudok. Azt tudom hogy egyszer az egyik ilyen kattogó lámpát tönkretették mert a lakókat zavarta hogy éjszaka is kattog, én mindenkit meg tudok érteni de azért a biztonságos közlekedés talán nekünk is jár. És ami miatt tegnap óta nyűgös vagyok és csalódott valamint tehetetlen is az a következő
http://www.168ora.hu/punch/elfogta-a-rendorseg-egy-vak-ferfi-tamadojat-87018.html
Nem ismerem a bűncselekmény áldozatát de talán nem is a kiléte fontos. Joggal mondhatnátok hogy most már megint mi a bajom mert másokat is megtámadnak és ez alól a vakok sem kivételek. Nyilván nem voltam ott ezért nem is tudhatom hogy zajlott a történet de nem igazán örülök annak hogy ez ekkora nyilvánosságot kap. Nagyszerű hogy elfogták ezt a gazembert de ne azért fókuszáljanak egy ilyen társadalomra veszélyes egyénre mert vakot támadott meg mert a védelemm a biztonság járjon már egyformán mindenkinek nőnek férfinak idősnek gyereknek stb. Amiért meg nem örülök annak hogy ilyen nagy nyilvánosságot kap a médiában az eset az az hogy eddig akinek eszébe sem jutott hasonló bűncselekmény most lehet hogy kipattan az isteni szikra a fejéből és… Amit hiányolok viszont akár általános akár középiskolában legalább is nekem nem beszéltek annak idején ilyenről hogy mit tegyen és mit ne az ember ha támadás éri. Más a helyzet természetesen akkor ha a támadót vagy lopni készülőt nem látjuk mert nem tudom felmérni hogy van-e esélyem esetleg elmenekülni, ha utcán vagyok hogy hányan vannak, és még személyleírást sem tudok adni. Tudjátok az nem fér a fejembe tegnap óta hogy akkor mi a bánatot tegyünk egy ilyen helyzetben amiről a cikkben is említést tesznek? Ha odaadom kapásból mindenem akkor lehet hogy az elkövető vérszemet kap és még azt is elveszi ami rajtam van de ha az ember ellenáll akkor meg úgy jár mint szegényem?
Két évvel ez előtt Székesfehérváron volt egy rendőrségi konferencia illetve ez minden évben megrendezésre kerül de akkor azon én ott voltam és a következőt vetettem fel.
Ha esetleg nem olvastatok róla jó ha tudjátok hogy személyazonosságot igazoló dokumentumnak mindig kell kellene nálunk lennie mert különben legfeljebb 72 órára illetve a kilétünk kiderüléséig őrizetbe vehetőek vagyunk. Nincs is ezzel probléma működjön csak az igazoltatás, de én honnan fogom tudni hogy kinek adom át az okmányaim? A jogszabályok és szolgálati szabályzat szerint az intézkedés befejeződése után valóban a járőr vagy egyéb beosztásban lévő rendőr köteles azonosítani magát és ha elárulja a jelvényének a számát akkor gondolom én hogy telefonon már rá tudok kérdezni hogy ki is foganatosított velem szemben intézkedést. A nagy kérdés és az ellentmondás az hogy mivel nem látom az igazolványát mert azt azért mutatni fogja honnan tudom hogy kivel állok szemben?
Nem csupán az utcán ez a helyzet de esetleg egy lakásba sem engedek be mindenkit, a múltkor is kizártam vagy kigurult a Szuzi egyik labdája és az egyik szomszéd srác mondta hogy beadja az ajtón de mivel nem ismertem a hangját ezért nem engedtem be, arra kértem hogy a lábtörlő alá tegye a játékot és csak később mentem ki érte amikor már hallottam hogy nincs ott. A lépcsőház kapuján sem szoktam csak úgy bárkit beengedni ha nem ismerem, mert ha jött valakihez akkor csengessen fel hozzá van kaputelefon ha meg a keresett személy nincs othon akkor okafogyottá lett hogy bejöjjön. “imádnak” ezért engem a szórólaposok is mert bizony az ajtón kívüli gyűjtőbe tetetem velük a szórólapot tekintettel arra hogy ne mindenki mászkáljon a lépcsőházban ráadásul egyszer Győrben ha nincs szerencsém nagyon összetörhettem volna magam mert egy ilyen lelkes aktivista a bejárat után rögtön a lépcsőre tette le egykupacban az újságokat ráadásul fényes síma volt a felületük és talán esős idő is lehetett én meg száguldottam le a lépcsőn és bizony a kapuig repültem volna ha nemsikerül elkapni a korlátot.
Ezért mondom a vak barátaimnak is folyton hogy fontos hogy legyen a mindennapokhoz elégséges erőnlétük nem kell gyúrniuk de a kapaszkodáshoz vagy a buszon az állvamaradáshoz vagy egy becsukódni készülő fotocellás ajtó lelassításához jó ha van az emberben elég “bátorság”.
Ha most nagyon le szeretnék vonni hatalmas következtetést az írásom végén akkor figyeljünk egymásra és nem csak ti tudtok ránk figyelni hanem én is mi is rátok és nem kell rögtön azzal kezdeni hogy megfutamítjuk a betyárokat elegendő annyit megtenni mondjuk mint pénteken tettem hogy fehérváron egy újabb típusú busz jött és egy idős néni lassan tudott csak leszállni és a fotocella nem érzékelte hogy ott van ezért mivel ott álltam a jelzőnél megnyomtam hogy ne csukódjon vissza az ajtó. Hála istennek nem vette észre hogy én voltam mert akkor mindenki nézett volna hogy “aztaa vakon segít” stb de ennek semmi köze az én állapotomhoz csupán tudom hogy nekem is mennyire jól esik ha valaki látva hogy nagy táskával nyomulok megfogja az ajtót.
Ha gondoljátok még keressetek utána de létezik egy vak férfi Németh Vilmos aki
aikidózik és feketeöves természetesen nem az ő képességeiből kell kiindulni de mondjuk elképzelhető hogy egyszer megkeresem és elhívom Székesfehérvárra hogy neki milyenek a tapasztalatai a mindennapokban és mit gondol mi az eredményre vezető viselkedésiforma ha az embert támadás éri. Milyen jó előadást lehetne erre szervezni, megkeresném a rendőrséget, aztán egy kriminálpszichológust és a Vilmost vagy más látássérültet aki küzdősporttal foglalkozik.Legyetek körültekintőek gyanakodjatok de ne legyünk bizalmatlanok!
“szállj velem”
2011 szeptember 21. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok! Meg talált Emese a Kellemes- és nemeslelkű, szembejött a mult:) Igazán örülök hogy jól sikerült a felkészítés, bár messze nem vagyok angoltanár csak sokat beszélgettünk. Vasárnap meg képzeljétek elszálltam, de elkaptak. Viccen kívül egy nagyszerű kezdeményezés keretében mely a Lárke az Albatrosz Egyesület és a Sziti Egyesületek összefogásában a Székesfehérvár melletti börgöndi repülőtéren valósult meg igazán hatalmas élményt nyújtott. Nem csupán a repülés volt a fontos, de ezen kívül szakértő vezetésssel melyet Szilády Dezső úr prezentált érthetőbbé vált sok kifejezés. Ami tetszett hogy ott a reptéren egy igazi közösséget láthattam, segítik egymást az emberek vigyáznak a másikra és nem volt kapkodás. Mielőtt én és a kísérőm repültünk volna kiderült hogy meg kell tankolni a madarat, és arra is lehetőség volt hogy az utánfutót amin a töltő szerkezet érkezett megnézzem (a kezemmel). Szuzi nem repült velünk, mert azt gondolták a szakemberek hogy hangos lesz nheki esetleg a repülő belsejében. A beszállás és elhelyezkedés után mindenki becsatolta az öveit, amúgy ugyan olyanok mint bármely nagyobb repcsiben. Kaptam egy nagy fülest is ami kellemes volt és puha ( nem is fájt), mert ezen és a mikrofonon keresztül lehetett kommunikálni a többiekkel. Tudom-tudom nem szép megszegni a szabályokat de én menetközben a felszállás után levettem a fejhallgatót mert ha sehall-selát az ember az annyira nem jó és kíváncsi voltam mit lehet hallani a gép belsejében, és meg kellett állapítanom hogy egy dombra felkapaszkodó autóbusz leghátsó ülésén ülve sokkal nagyobb a hangzavar mint a gépben volt. Átrepültünk Székesfehérvár felett, de nekem nem is csupán ez és az elmesélt látvány okozott élményt, hanem mivel épp sütött a nap és azt még érzékelem, ezért tudtam követni hogy mikor melyik irányba fordul a gép. A kapitány még azt is megtette hogy szemléletesebb legyen a dolog, hogy emelkedett hirtelen egy jelentőset a géppel hogy érzékeltesse milyen is ez. A leszállás után Szuzi pedig majdnem felborított, állítólag nagyon is hiányoztam neki mert mikor a gépbe beszálltam nyüsszögött és hiába volt ott a labdája azért aggódott értem. Ami szintén a megfelelő hozzáállást tükrözte hogy, látás, mozgássérült emberek, kisgyermekek együtt vettek részt a rendezvényen nem volt egy olyan “gyertek vakok röpüljetek” felhangja a dolognak. Ha az égiek is úgy akarják akkor a galériába töltök majd fel képet az eseményről, nem elsősorban miattam de inkább Szuzi és a csodaszép gép miatt, meggyőződésem hogy nekik is lelkük van. Nem is olyan rég hívtam fel egy ismerősöm figyelmét hogy ne beszéljen olyan csúnyán a laptoppal amit használ mert ha a készülék bosszút áll akkor igen nehéz helyzetben lesz:) Még egy rövid történetem van mára, nagyon aranyos, és a Láthatatlan kiállításhoz kötődik. Hétfőn délután és este több idegennyelvű csoport is érkezett, igazán jól szórakoztunk a sötétben, de ami izgalmas volt egy amerikai hölgy társasága. Volt egy magyarul is beszélő kísérője de ő nem tudott bejönni a sötétbe mert dolga volt viszont a gondot az okozta hogy a hölgy az amerikai a Népligetbe a metróig nem talált vissza egyedül. Említettem nekik hogy én szívesen segítek és ezt látszólag el is fogadták, így elindultunk kettesben a kirándulásra a sötétbe. kellemes beszélgetés volt, úgy éreztem hogy Cindy is érti a lényeget és mosolyogva jöttünk vissza a világosba. Itt jön a történet csavarja, mert Szuzival is nagyon összebarátkozott sőt kérte is hogy valaki Őt, Szuzit és engem fotózzon le, és ezt követően indultunk el a metróhoz. Nekem ilyenkor mindig arra kell figyelnem hogy akit kísérek ne szorítsuk be a bokrokba, ne toljuk le az útról és ne is menjek túl gyorsan követhetetlenül nagy sebességgel. Minden jól sikerült és a metró lépcsőjénél a nő mondta hogy akkor köszöni a kalauzolást, de én nem hagytam magam, lekísértem a lépcsőn a helyes irányba és mondtam hogy az ötödik megálló lesz a Deák. Nagyon jó hangulata volt ennek a néhány percnek, én is és ő is elfelejtettük azt hogy bár már kijöttünk a sötétből mégis a vak segít a jóllátó de helyismerettel nemrendelkező embernek és ez a másik ezt a segítséget elfogadja és bízik is bennem. Ez volt a jó értelemben meglepő hogy így egy óra ismeretség után rám bízta magát. Mondhatnátok hogy már megint túl érzékeny vagyok hiszen nekem is ugyan ezt kell tennem az utcán feltétel nélkül bízni a segítőkész emberekben, de én már ezt megszoktam és könnyebb helyzetben vagyok. Még egy említésre méltó dolog történt ami a szívemnek kedves volt ezen a napon, remélem nem lesz abból senkinek baja hogy elmesélem igyekszem semmi érzékeny adatot nem elárulni. A győri buszra vártam, de mivel szakadt az eső és szél is volt és az 1-es kocsiállás közel van a forgalmas úthoz tehát alig lehetett hallani hogy beparkolt-e a buszom vagy sem. Odalépett hozzám egy úr a feleségével és kérdezte hogy Győrbe szándékozom-e utazni mert ha igen, akkor szálljak fel nyugodtan mert látja hogy hidegem van és hogy nem voltam biztos benne hogy a buszom ott van-e vagy sem. Pont a vezető mögött szép tágas hely volt, segített is leülni és Szuzival “beklubboltunk”, mint valami moziban. Az előadás nem is maradt el, mert indulás előtt kicsivel a nekem segítő úr is felszállt és oda ült velem párhuzamosan. Beszélgetni kezdtek a sofőrrel, és kiderült hogy az utastárs kamionozással foglalkozik és épp útra ment. Nyilván ilyenkor nem hallgatózik az ember viszont nem is fogom betapasztani a fülem mert érdekes volt a témakör amiről beszélgettek. Ami megragadott hogy pillanatok alatt egy hullámhosszra kerültek úgy hogy még sosem látták egymást és érződött rajtuk hogy szeretik a munkájukat annak minden kihívásával nehézségével együtt. És ami nagyon emberséges volt, hogy a buszom sofőrje néhány másodpercre megállt egy olyan megállóban is ahol igazából a menetrend szerint nem kellene, hogy a kamionosnak ne kelljen átbuszozni az éjszaka közepén a városon. Azt gondolom ezek olyan pozitív értelmű társadalmi igazságtalanságok amikre szükség van és nem ártanak senkinek. A hab a tortán az volt, hogy a leszállásnál a vezető segített, mondta, hogy ő megfogja a pórázát a Szuzinak, én szálljak le lassan mert az esőtől csúszik a lépcső és jobb ha mind a két kezem szabad mert lehet hogy kapaszkodnom kell ő majd hozza utánam Szuzit. Nem nagy dolog ugye sem a megállón kívüli megállás, sem az hogy az ember valakit feltesz egy metróra egy idegen városban, de ha mindenki ennek csak a töredékét megtenné nem lenne reggel anyázás és dudálás. Kívánom hogy ti is ilyen élménnyekkel gazdagodjatok, és ha nem féltek tőle próbáljátok ki a repülést, mert óriási dolog.
Világosi fegyverletétel, és elveszendő Ábel a városban!
2011 augusztus 29. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Mindenki lehet eladó!!
2011 július 5. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Szép napot ! Újra egy cikket ajánlanék a figyelmetekbe ami meglehetősen részletes, nem is törekednék a kibővítésére de azért néhány gondolatot leírnék ezzel kapcsolatosan. http://penzcentrum.hu/cikk/1026903/1/romlott_arut_kap_a_vak_lany_a_boltban_neki_ez_is_jo_lesz Unalmas lehet néhányótoknak ezt olvasni viszont akkor is ez a véleményem hogy a helyzet az áruházakban nem minden esetben lehetetlen ha vakon szeretnénk vásárolni. Egyre többen segítenek akár eladók akár vásárlók, persze néha belefut az ember egy-két “jóképességűbe”, aki a Szuzi kutyánál fogva szeretne engem vezetni, vagy olyanra is volt példa hogy ő ment tovább már mint a segítő eladó engem meg ott hagyott az egyik sorban és kellett két perc hogy észrevegye hogy az utánfutója lemaradt:) Természetesen addig nem is várhat az ember megfelelő segítséget ameddig nem mondja el hogy mit is szeretne, ezért én az ilyen vásárlásoknál mindig azzal kezdem hogy m it és hogyan szeretnék. Az azért nem fordul rendszeresen elő hogy romlott vagy rossz árut adnának nekem, ha ilyenre kerül sor akkor én visszaviszem és meg is kérdezem hogy szándékosan akarták-e rámsózni és hogy gondolkozzanak egy kicsit mert ha mégegyszer előfordul akkor az életben többet nem fogok vásárolni náluk. Nem lenne azért hátrány képzéseket tartani (ebben természetesen szívesen segítek) a már dolgozó illetve a leendő eladók részére hogy milyen módon tudnak hatékonyan segíteni. Néha az csapja ki a biztosítékot ha az ember vakon is válogat a termékek között, és kérdezősködik hogy ez milyen vagy az milyen, értem én hotgy kicsit fura és unalmas egy nagyobb bevásárlásnál segíteni de nekünk is el kell az ügyeinket valamilyen módon intézni. Arra még kíváncsi leszek ha itt is divatba fognak jönni a pénztáros nélküli kasszák hogyan fogunk ott fizetni? Angliában mikor tavaly voltam már eléggé elterjedt, és azért ott is megvicceli az embereket. Aranyos volt egyszer még mikor nem volt vakvezető kutyám az egyik áruházban az eladó úgy vezetett, hogy hozott egy bevásárlókocsit én fogtam ahol tolni kell a kocsit ő meg az elején irányított és teljesen jól tudtunk közlekedni, ki is találtuk hogy ilyen kocsitoló versenyt lehetne rendezni akadálypályán úgy hogy az egyik tagja a csapatnak lát, a másik nem, és kell hogy legyen összhang:) A vásárláshoz és közlekedéshez kapcsolódik még hogy ma hallottam hogy az aluljárókban Budapesten mégnagyobb rend lesz, a közterületesek illetve a Nemzeti Adó És Vámhivatal közösen felszámolják az ott alkalmilag árut kínálgató helyeket. Van egy kollegám barátom a “láthatatlanon” ő fehérbottal közlekedik nagyon karakán módon és volt már hogy a Népligetnél átrendezte a paradicsomokat zöltségeket az útközepén árulók kínálatát teszem hozzá teljesen jogosan mert ez a tér arra való hogy lehessen benne közlekedni, és azt mesélte hogy néhány alkalom után ha meglátták hogy jön le a lépcsőn spricceltek odébb a mozgó árusok:) A ma hallott rádióriportban is megszólaltattak egy “vak” koldust akinek egy papír volt kiírva hogy rossz a szeme és ezért van ott, aztán kiderült hogy nem is magyar.. A Nyugati aluljárójában gyakran gondolok arra hogy az ott zenélőnek adok egy ötszázast hogy egy negyed órára hagyja abba a muzsikálást mert az arra közlekedő látásérültek nem tudnak tájékozódni. Nyilván sajnos adódhatnak olyan helyzetek hogy valaki kéregetni kényszerül de főleg Budapesten ha az ember látássérült azért nem lehetetlen elhelyezkedni. Nem azt mondom hogy bankigazgatói fizetést adnak de aki nem is próbálkozik az álláskereséssel persze hogy nem talál. Azért zavar ez a dolog mert amikor várok valakire engem is a kutyámmal gyakran néznek koldusnak és olyan nehéz lebeszélni őket arról hogy minden áron pénzt akarjanak adni. Egyszer egy jólszituált hölgy akart így “támogatni” aztán elmondtam neki hogy inkább ha tud akkor a kapcsolatai segítségével próbáljon meg álláshoz juttatni legalább egy interjúig, ezen meg teljesen elszörnyülködött mert azt gondolta hogy minden vakot gyámolítani kell és ne mászkáljunk az utcán mert az veszélyes. Jó 10 évvel ez előtt láttam valamelyik magazinban egy riportot, talán Moldáviában volt még a szovjet időszakban egy komplett város 30000 ember akik mind látássérültek voltak, a szervezést igazgatást olyanok látták el akik azért gyengénlátók voltak, de döbbenetes azért hogy ez megvalósult. Nyilván kényelmes és mindenki tudja használni a várost de én és sok barátom sosem szeretnénk ilyenben élni. Gyakran kérdezik tőem például a “láthatatlan” kiállításon is hogy milyen lakásban lakom és bizonyára egy vakok számára épült tömb a lakóhelyem és nagyon meglepődnek mikor elmondom hogy egy átlag bérház átlag negyedik emeleti lakásában élek. Ami még megökkenésre ad okot hogy a negyedik emeleten lakom, de könyörgöm a lábammal nincs semmi baj és fel tudok mászni a lépcsőn, ha majd nem leszek rá képes akkor alacsonyabb szintre fogok költözni. Ezek lettek volna itten a magvas gondolataim többé kevésbé rendezetten. Tudjátok mielőtt “neün” segítetek előtte kérdezni és mindig kérdezni!:) Szép délutánt kívánok nektek!
“Még Szerencse hogy van….”
2011 június 4. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Még Szerencse hogy van, nem Gábriel, hanem Szuzi kutyusom! Képzeljétek a héten az eltévedésem után úgy alakult hogy nem gyalogoltam hanem inkább buszoztam, és mikor csütörtökön gyalog jöttem a gyönyörű meleg időre való tekintettel haza a közelemben lévő pizzéria magasságában Szuzi a zebránál nem akart felmenni a járdára hanem az úton vitt tovább, kicsit félelmetes volt az autókkal egyvonalban haladni de ahogy később kiderült igaza volt mert a jártán egy hatalmas lyuk tátongott valamilyen aknát felnyitottak.. Amúgy is imádom a mindenkori vakvezető kutyámat, de ilyenkor jövök rá arra mekkora segítség hogy velem van. Tudjátok mint egyesületi vezetőségi tag többször kértük már az útkezelőt és egyébb szerveket, amennyiben útszakaszt újítanak fel, vagy karbantartási munkákat terveznek küldjék el e-mailben részünkre hogy felkészülhessünk a váratlan eseményekre. Gondoljátok végig, hiába megyek át az út túloldalára, főleg ha valaki kutya nélkül közlekedik nem fogja tudni hogy az útvonalán éppen hol tart mert elképzelhető hogy az úttest másik oldalát nem ismeri és honnan lehetne információja arról hogy már visszatérhet-e az eredeti oldalra vagy még nem érdemes.. Egyszer még Prézlis korszakomban aki a magas akadályokat nem mindig jelezte, Győrben fájdalmas módon szereztem tudomást egy kiírásról. Mentem-mentem az egyetem felé a szokott útvonalon, és egyszer csak egy hatalmas csattanást hallottam és tompa fájdalmat éreztem a homlokomban. Tudjátok ennek olyan a lélektana hogy az ember nem is tudja mi történt az első néhány tized másodpercben, aztán rájöttem hogy a harmadik szememmel próbáltam leolvasni egy táblát de közvetlen közelről:) Arra jött egy járókelő és megkérdeztem tőle mi áll a táblán, nevetni fogtok az volt kiírva hogy “gyalogos forgalom a túloldalon”, de legalább megtudtam az információt. Az lenne a kérésem ezért ha olyan döntési vagy döntés előkészítő pozícióban vagytok figyeljetek oda a minél szélesebb tájékoztatásra!:) Ma este pedig a Csillag Születikben finálé lesz, szurkolok Tecának és nem azért mert vak, hanem mert szeretném hogy ez a műsor nagy lökést adjon neki az életében, a pályafutásához. Nem mondom kérem azt hogy igen és mindenki szavazzon rá, mert előre nem tudhatom milyen produkciót fog előadni, de ha úgy gondoljátok akkor ne habozzatok támogatni őt. A helyzet az hogy én is gondolkozom hogy ki kellene próbálnom magam egy televíziós show keretei között de ez még a jövő zejéne, ha többet tudok a dologról értesítelek titeket! No nem is terhellek titeket tovább, kellemes hűsölést ai esetleg vízparton van a hétvégén, mi most utazunk Szuzival Budapestre, természetesen a kutyusnak lesz vize és itató-edény nálam, én meg lubickolok ebben a forró nyári időjárásban, 30 fok felett kezdődik az élet! Kellemes délutánt!
újratöltve!
2011 május 30. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok! Kényszerű pihenőm után “szabadkézi” írással hova-tovább rajzzal jelentkezem újra. Mindenek előtt szeretnék gratulálni Krizbai Tecának, bár a hétvégi szereplését nem láttam, mert éppen látástól vakulásig dolgoztam de úgy érte-sültem hogy Teca ismét maradandót alkotott, és már hosszú hetek óta jól bírja a gyűrődést, a tanulás mellett a gyakorlást és a népszerűséget is. Szombat este más kedvenceim is felléptek és nem akarok senkit eltántorítani a blog olvasásától de szubjektív módon hadd gratuláljak a Fc Barcelona játékosainak és egyéb munkatársainak, Nemes ellenfelet múltak felül. Mint már megszokott a szombat este nálam arról nevezetes hogy történik valami váratlan és erről természetesen azonnal be is kell számolnom nektek: Nem tudom elhagyni érdekvédő mivoltomat, a következő helyzetet képzeljétek el: Aki ismeri a népligeti aluljárónak azt a részét ahol az autóbuszok felé lehet bemenni, ott található egy fotocellás ajtó és ez működik rendületlenül napközben, be és ki engedi az induló érkező utasokat. Szombat este a kedvenc törzshelyemem iszogattunk a barátaimmal és beszélgettünk, mikor is egy oroszul beszélő üzletember jött oda hozzánk és megcsodálta Szuzit, és vegyesen oroszul és angolul eltársalogtunk. Nem figyeltem az időt, és az utolsó buszom 23 óra 10 perckor indul Székesfehérvárra, de néány perccel indulás előtt Olivér barátommal összekészülődtünk és búcsút vettünk friss barátunktól. A meglepetés akkor ért minket mikor az üvegajtót zárva találtuk és ki volt írva hogy 23 óra után nem lehet bemenni a pályaudvar területére, ráadásul nyil jelezte hogy a felszínen merre is kell haladni. Nem szeretnék én mindig károgni, Varga vagyok és nem madár, de mekkora esélyeml ett volna elérni az utolsó utáni pillanatban a járatot ha csak Szuzira számíthatok? Néha olyan érzésem van hogy utas ként csak felesleges ballasztok vagyunk, vegyük megtiszteltetésnek ha elvisz minket a busz vagy vonat valahová. Nem vagyok az a pánikolós fajta de ilyenkor mindig átfut az agyamon hogy ha már le kell zárni a pályaudvart ám zárják le, biztosan meg vannak okai, de az esélyegyenlőséget érvényesítve napközben a hangszórókon keresztül ugyan tájékoztatnák már “szegény” látássérülteket is hogy olyan busz után véletlen se szaladjanak ami nem veszi fel őket:) Ne csak negatívkodjak, a tegnapi napom varázslatosan sikerült Magyaralmáson voltam nem (messze Székesfehérvártól) egy gyermeknapi rendezvényen képviseltem a Lárke egyesületét és mondhatom igazán kellemes közösség fogadott minket. Szuzinak építettek egy akadálypályát ezen meg tudtuk mutatni hogy ő úgy kikerüli az oda rakott tárgyakat hogy nekem tudomásom sincs arról éppen mit kerülünk ki, majd demonstrálva a különbséget Szuzi nélkül fehérbottal mentem végig a pályán és koncentrálni kellett azért. Egyesületünk egyik büszkesége Ábele Helga zongorázott és énekelt is a rendezvényen, igazán jó hangulatot teremtett. Jön a jóidő, legalább is remélem és egyre jobban beindulnak a külső rendezvények és ezeken szabadabban más módon lehet “érzékenyíteni” a tisztelt érdeklődőket, kevésbé kötött formában mint egy előadáson. Izgalom természetesen a mai hétfői napon is akadt, muna után indultam haza az úgy nevezett “technika házából”, a nem rég átadott civil központból egy aliglátó kollegámmal. Az utat nem teljes pontossággal tudtuk Szuzival és a srác aki jött mögöttünk is bizonytalan volt. Mentünk-mendegéltünk, nagyjából tudtam is hol járhatunk, mikor is a fiú aki velünk volt mondta hogy ő lecsatlakozik innen már ismeri hol járunk. Szuzit talán ez zavarhatta meg és én is szórakozott voltam, csak menünk, mentünk, egy zebra-mégegy zebra, és azon gondolkoztam hogy merre is járhatunk. A hatalmas nagy büszkeségem miatt először nem kérdeztem meg a városnak melyik részén lehetünk gondolván majd csak egy ismerős támpont, illat, hang adódik és rájövök arra hol is tartunk az úton. Természetesen mikorra már úgy éreztem jó lenne valakit megkérdezni egyetlen lélek sem volt a közelben. Hirtelen megfordultunk, és Szuzi nagy lendülettel elkezdett újra vezetni. Mentünk-mentünk, és egyszer csak megállt.. Megkérdeztem hol vagyunk és kiderült hogy az én drágaságom vissza vezetett a civilközponthoz, mert azt gondolta gyakorolni szeretnénk az útvonalat. Most már hogy biztosra menjek egy olyan irányt választottam hogy ne tévedjünk el, és fél óra differenciával azért sikerült hazaérni. Mondhatnám hogy öregszem, vagy fejlődöm de egyáltalán nem aggódtam azért mert eltévedtünk, nyilván el tudtam volna kellemesebb délutáni programot is képzelni de a kutyám is ügyesen reagált a helyzetre, érezte rajtam a bizonytalanságot de nem esett pánikba. Látjátok újra jelentkezem és mennyi-mennyi minden történik néhány nap alatt az emberrel! Most búcsúzom, vár a munka, no nem azért mert éjszakás leszek hanem rendbe kell szednem a lakást, bele kell jönnöm mint a kiskutyának az ugatásba de jó pap is holtig tanul, ráadásul én sem pap sem jó nem vagyok:)
“para-frázisok”
2012 szeptember 7. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)
Sziasztok!
Megén eltűntem mint szürkebarát a ködben, de már vagyok ismét, jelentem, ahogy elkezdődött az iskola, elkezdődöm én is.
Egészen új és izgalmas időszak áll előttem, de erről még fogok írni, most azonban egy-két aktuálisabb dologról:
Igen, a londoni olimpiai játékok sem hagytak hidegen, teljesen megmelegedett a söröm a Magyarország-Izland férfi kézimeccsen, ahogy ez a szerethető csapat játszott, elszorult a szívem látva, hogy hogy küzdöttek a pólósok, hogy mindent kihozzanak magukból és mindig csak az a pici plusz hiányzott, és úgy örültem Risztov Éva sikerének mint amikor váratlanul felajánlották, hogy tanulhatok egy nyelviskolában. Risztov Éváról nekem az a kellemes emlékem van, hogy megkérdezték tőle, hogy mivel szereti a focit, ki a kedvenc játékosa és azt mondta, hogy Roberto Carlos, akit én is nagyon tisztelek becsülök.
A Paralimpiáról összefoglalót adnak a csatornák és nincs olyan gondom mint a “nem para” eseménynél, hogy vissza kellett fognom a gólörömöm egy kézilabdánál, mert a rádió hangja előbb ért ide Londonból mint a televízió képe és hangja és egyszer apukám meg is kérdezte, hogy én honnan tudom, hogy gól lett, aztán mondtam neki, hogy a rádióból és nem nekem van valami csudalátó képességem.
Igazán tisztelek minden médiás szakembert, aki akár papíron, akár elektronikusan tudósít sporteseményekről, de azt figyeltem meg, hogy mint ahogy a svájci bicska is vágni jó igazán, aki televíziós volt sokáig, küzd, ha rádióban kell beszélnie és fordítva is igaz ez.
Nyilván minden eseményt lehet értékelni, de ami nekem a közhangulatban feltűnt, hogy akikkel beszéltem, már nem csak akkor örültek, voltak elégedettek, ha egy sportoló aranyat nyert és egy hatalmas kultúrális fejlődésnek érzem ezt a tényt.
És itt van a mostani “parázás”
Félig-meddig tudatosan, de paraolimpia kifejezést használok a paralimpia helyett, mert bár tudom, hogy a második az elfogadott, de csak nem gyün a nyelvem hegyire.
Nem fog nyilván a média napi 24 órát a paraeseménnyel foglalkozni, viszont örömmel tapasztalom, hogy az egyes sportágakat illetve kategóriák mibenlétét elmagyarázzák a nézőknek illetve hogy éppen milyen fogyatékossággal élő sportolók mérettetik meg magukat. Igen, fogyatékossággal és nem fogyatékkal, az egyik televíziós riporter a “fogyatékkal élő” kifejezést használta, bár a fogyaték az az én szótáramban valami veszteséget deficitet jelent. Az egyik nagyothalló barátomtól évekkel ez előtt kérdezte valaki hogy : “Ön fogyatékkal él?”
a lány válasza:
“nem kérem én a férjemmel élek.”
Az összefoglalókban szerepelt a látássérültes sportágak közül csörgőlabda (goalball) melyet a nyári olimpián a kézilabda helyszínének szolgáló csarnokban rendeztek nem véletlenül mert e játékkal mutatja a legtöbb hasonlóságot. Két csapat melyek három-három főből állnak próbálják az ellenfél kapujába eljuttatni a csörgőlabdát úgy, hogy annak a gurító lövő játékos térfelén a földet kell érintenie mivel a levegőben nem ad hangot a labda és így nem “vakbarát”.
A center a csapat vezére aki kicsit előrébb helyezkedik el a két bekkhez képest. Van egy kézzel és lábbal tapintható ragasztott vonal amin a játékosok nem léphetnek túl mert az szabálytalanság és szankció jár érte, enyhébb szankció a labdavesztés vagy a súlyos a büntető, például emlékeim szerint magaslabda esetén ha túl sokat van a levegőben a gömb akkor jár a büntetés. Régebbi írásomban már megemlítettem de lehet akadnak akik nem olvasták de mi a Vakok Általános Iskolájában is játszottuk a goalballt akár tornaórákon is sőt voltak osztályok közötti meccsek melyek véres rangadónak számítottak mert a győztes csapat csokit tortát vagy fagyizást nyerhetett, és egyszer egy ilyen rangadón bizony magasra dobtam a labdát és meg is kaptam a büntetőm. Egy góllal vezethettünk és nagyon kétségbe voltam esve hogy ha kiegyenlít az ellenfél akkor miattam lesz és jöhet a hosszabbítás és mekkora égés ez a többiek előtt. Láthatjátok hogy ugyan úgy érez egy vak kisgyerek ilyenkor mint látó társai, vágyik a győzelemre ő szeretne lenni a leg jobb de ha nem is lesz az legalább nem a leg ügyetlenebb. Jött a büntetés és úgy álltam ott mint egy rakás szerencsétlenség, de hallottam hogy a lövő játékos már lendíti a labdát és gondoltam adok egy esélyt magamnak és csak úgy találomra beálltam nem is pontosan háttal a saját kapumnak de azt gondolva jöjjön aminek jönnie kell.
Jött a “jószág”, kanyarodott, kanyarodott, átjött a félpályán és a következő pillanatban arra lettem figyelmes hogy fáj a sípcsontom még utána össze is rogytam de ez volt az igazi édes fájdalom, helyrehoztam a csorbám és a “vak” szerencse megsegített.
De térjünk vissza a jelenbe, ezt az írást érdemesnek tartom elolvasásra:
http://szegedma.hu/hir/szeged/2012/09/paralimpia-szabo-nikolett-bronzermes-palos-peter-dontos-fotok.html
El kell mondjam a hölgyet Nikolettet nem ismerem de szívesen beszélgetnék vele mivel tizenévesen néhány hónapig magam is cselgáncsoztam illetve Ildikó az egyik nővérem és Gyuri az ikertesóm is tehát családilag is közös a pont. A látássérült cselgáncsban is megvannak a kategóriák mert nem mindegy hogy valakinek van-e látásmaradványa vagy nincs, hiába lennék én technikás cselgáncsos ha az ellenfelem jobban lát egy picivel mint én akkor semmi esélyem.
Nem zörög a Kabóca ha …
Van egy maratoni futó fiú akivel a Láthatatlan kiállításon együtt dolgozom és sokat szoktam beszélgetni vele valamint a fárasztó vicceivel is megfűszerezi ha ott van a munkanapom aki szeptember 9.-én fogja a távot teljesíteni és ezúton is szurkolok neki és a nevében kérem a ti bíztatásotokat is neki.
A fogyatékossággal élők sportja lényegét tekintve nyilván nem más mint a “normál” sport mert küzdeni kell kitartóan a célért és nem árt a szerencse és a támogatók megléte sem, és mára már azt is sikerült kivívni hogy az érmekért is magasabb jutalom jár mint korábban. Ne gondoljátok hogy a pénzéhség miatt tartom ezt fontosnak, de ez akár fogyatékossággal élő akár egészséges sportolóról beszélünk sok lemondással áldozattal jár a felkészülés egy világszínvonal elérése és sérült ként önmagában is nem könnyű állást találni pláne ha valaki mondjuk azért nem tanult felsőoktatásban mert a sportnak szentelte az idejét és az energiáját azt gondolom méltó megbecsülés a jutalom neki bár alapelvem a “halászni megtanítani és nem halat adni” akkor lennék igazán boldog ha paraolimpikonjainkra nem csupán akkor terelődne figyelem ha épp érmet szereznek hanem a hétköznapokban is mert számukra ugyan úgy fontos egy megfelelő kerekesszék vagy akadálymentes környezet, szemüveg vagy nagyító mint más nem sportoló társuk számára.
Szándékomban áll az egyesületemhez is elhívni akár több olyan sportolót akik résztvettek ezen az olimpiai játékon hogy meséljenek élményeikről és mivel ők mint egy lángoszlop lélekben rátermettségben is kimagaslanak az átlag közül adhatnak jó példáikkal kisugárzásukkal nekünk hétköznapi embereknek is lelki útravalót. Bizony gondolom hogy e sportemberek is sok gyötrelmen mentek és mennek át de nem adják fel mert bennük van az a bizonyos plusz és ha ezt mint valami ellopott tüzet átadnák nekünk azt gondolom mindannyian épülhetnénk ezáltal.
A végére egy vidám sztori egy siket vizilabdás srác és én vagyko a főszereplő.
2004 nyarán az első félig-meddig diákmunkahelyem az Abilitypark volt ahol hallás-mozgás-értelmi-látássérültek dolgoztak együtt játékos formában bemutatva élethelyzetünket. Az első nap nem volt még sok látogató és ott volt egy tandemkerékpár. Mindenáron tekerni szerettem volna de senki nem akadt aki eljönne velem, és egyedül meg rövid ideig tudtam volna egyensúlyozni illetve mert a Hajógyári szigeten voltunk nem szerettem volna a Dunában landolni. Álldigálok a kerékpár mellett mikor ishallom hogy valakik érkeznek mert ropog a kavics a talpuk alatt. Mondta az egyik kollega hogy na van jelentkező aki kerékpározik velem. Megörültem, be is állítottuk a nyergeket, minden kényelmes volt, rábíztam Prézlikutyusom valakire és felültem hátra a pilótám meg előre és elindultunk lassan. A tandemezés azért olyan műfaj ahol össze kell picit szokni nem kell rögtön sietni ezért mi is lassan indultunk. Elkezdtem örömködni hogy á de jó és Pestig meg sem állunk mikor valaki felkiáltott:
“úristen Szabi mi lesz aki előtted ül a biciklin a Laci ő siket”! Kicsit ezen elgondolkoztam hogy hogy tudok majd vele kommunikállni mert ha megbököm a vállát akkor ő hátra tud fordulni viszont akkor az utat nem látja ami felettébb veszélyes illetve hogy fogom érteni ha szeretne nekem valamit mondani.
Na sebaj, gyorsult a tempó, hallottam egy i és egy á hangot a Lacitól, erre ösztönösen lehúztam a fejem és jól tettem mert jött egy faág és nem akart gondolom megállni.
Egyszer csak lassul a bicikli és vezetőmtől hallottam egy rövid egy hosszú és egy rövid magánhangzót amit én úgy dekódoltam hogy “megállunk” és valóban le is szálltunk a nyergét igazította.
Utána visszapattanás a paripára és a kommunikáció többi része már ment magától, komolyan én olyan büszke voltam magunkra hogy Lacit aki amúgy Pintér Laci és vizipólós nem is akármilyen szinten az út után nagyon meglapogattam.
Látjátok? Sok dolog igen is lehetséges ami elsőre megoldhatatlannak tűnik…
Oldal ajánlása emailben
X