“Nyolc óra munka…”

2017 január 19. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sosem tudtam elképzelni… Milyen azoknak a nagy íróknak költőknek akik leülnek és írnak, regényeket, szívhez vagy kevésbé szívhez szóló költeményeket csak úgy. Bizonyára az én személyiségemből fakad vagy a mostani élethelyzetemből hogy gyakran eldöntöm hogy „most ezt megírom a blogban tuti,” aztán mire a géphez ülök már nem ugyan az nem olyan intenzív az élmény. Majd kipróbálom hogy felveszem a szöveget diktafonra. Mondjuk lefilmezném a reakciót ha akár a metrón akár a városban valahol csak úgy megállok, Szuzi leül és lefekszik én összehajtom a botom előveszek egy hangfelvevőt és elkezdem mondani a magamét… Tegnap aztán arra jutottam hogy nem is mindig kell nagyívű filozofálgatásokba kezdeni a bejegyzésben lehet hogy elég ha az ember leírja hogy mi történt vele hiszen nekem aki átéli az eseményeket ha nem is unalmas de majdnem mindennapi ha más olvassa akkor elképzelhető hogy talál benne újdonságot. Nyilván értelmetlen lenne a világgal megosztanom hogy a munkám során már megint egy érdektelen iskolás csoportot vezettem illetve hogy egy türelmetlen család látogatott meg minket, viszont mint egy szerencsés aranymosó ha kiválogatom az érdekesebb hangulatokat személyiségeket a sok tucatnyiból akkor talán nem csak nektek lehet érdekes de számomra is hozhat új tanulságot ha leírva a történetet mint a sportközvetítésekben a lassítás során új mozzanatokat fedezhet fel az ember. Ki ezt ki azt hagy hátra és ki tudja mit visz magával… Ha az alcímnek megfelelően az utóbbi négy napomra vissza tekintek akkor meglehetősen vegyes a kép a kiállítás vendégeit elnézve. Ami a szösszenetek előtt fontos megjegyzés hogy akik még nem jártak sötétben zajló rendezvényen „kiállításon” a legkülönfélébb élethelyzetek kerülnek szimulálásra a tökéletes sötétségben egy vak vagy látássérült kísérőt kapnak a vendégek és ha olyan az objektum a végén egy bár is található ahol lehet inni valamit az „időleges vakság” állapotában. Az egyik érdekes beszélgetés éppen úgy zajlott hogy én a bárban dolgoztam és a vendégek a vezetés utolsó tizenöt percében találkozhattak velem és kérdezhettek. Talán onnan indult a gondolatok sodrása hogy találgatták az akcentusomat hallgatva hogy biztosan olasz vagyok, de arra nem gondoltak volna hogy magyar vagyok. Valahogy mégis maradtunk a tengernél és az olasz csizmánál említettem nekik hogy én eddig csak egy napot voltam ott Velencében és ezt kevésnek tartom nem feltétlen Velencét látogatnám meg de tengerpartot mindenképpen méghozzá olyat ahol Szuzi kutyusom is szívesen látott vendég. Két éve akartunk Szicíliába menni viszont az utazási iroda nagyon lebeszélt róla mert hogy nagyon meleg van és szegény Szuzi. Ezt elmesélve a vendégeknek ők azt mondták hogy meg értik a helyzetet és van megoldás mert ők is nagy kutyások és Bibionéban vannak kifejezetten kutyás strandok és szállodák vagy apartmanok is. Hálás vagyok nekik hogy a tudomásomra hozták ezt a tényt mert még az is lehet hogy idén nyáron leteszteljük hogy mit szólnak hozzánk. Ami mindenképp előnyös lenne hogy most nem feltétlen szeretnék 8-10 órát repülni a tengerig mint annak idején Martinique-re mondjuk ott aztán senkit nem zavart Szuzi mert természetes de nem elhanyagolt partszakaszok voltak. Sokat még nem kutakodtam a bibionei szállások után de egy tisztázandó pontot már látok mégpedig hogy hangsúlyozottan írják hogy a kutya az étterembe nem vihető be de én Szuzit nem szeretném a szobában hagyni hogy halálra aggódja magát hogy a párommal hova mentünk és ő nem tud vigyázni ránk. Ez még csak egyenlőre terv, tervezet meg fogom kérdezni az olasz segítőkutyásokat hogy pontosan milyen szabályok is vonatkoznak ránk mert nem szeretnék bakot lőni. Még 2007-ben mikor Prézlit vittük horvátországi nyaralásra kerestem meg az ottani kutyaiskolát és e-mailben kaptam egy horvát és egy angol nyelvű leírást a kutya jogairól ami azért üdvös mert én is tisztában oltam azzal hogy mire hivatkozhatok és nyomtatott formában ha valaki kételkedne hogy hová is jöhet be vakvezető kutya akkor elég oda adni neki a jogszabályi hivatkozást is tartalmazó anyagot. Ott nem volt semmi gond a „beengedem-nemengedem” témakörben egy kirándulásokat szervező ügynök ágált nagyon a kutya ellen így nem mentünk velük a hegyekbe viszont sem hajón sem tömegközlekedésen problémázás nem volt. A szállást meg kifejezetten kutyásnak hirdették és velük meg nyelvi gondok nem adódtak hiszen vajdasági magyar volt a tulajdonos igazi vendéglátós mediterrán mentalitással. Ha már ismét a magyarságra került a szó, akkor mindenképpen ide kívánkozik ami vasárnap délután történt. Nem volt nagy forgalom a kiállításon viszont egy öt fős különítmény feldobta a hangulatom. Akkor mint kísérő dolgoztam és a társaság bejövetelénél feltűnt hogy nagyon halkak alig szólnak, aztán mikor még közelebb értek az egyik fiatalember méltatlankodott hogy „itt aztán tök sötét van” így magyarul akkor kezdett világossá válni hogy itt valószínűleg kétnyelvű vezetés esete forog fent. Hamar tisztázásra került hogy ők egy család igazi kassai polgárok az apuka és két fiú kérték hogy magyarul is adjak instrukciókat, viszont a lánya németül beszélt és a párjának fordított szlovákra. Igazán vidám és kellemes hangulatú egy órát töltöttem velük a sötétben és érintettük persze a vak látássérült emberek mindennapjait de nem csak ez került szóba hanem a sport is és megtudtam hogy az egyik srác (közel két Méter magas volt) a Balatonfüredben kézilabdázik és az ígéretét vettem hogy ha világsztár lesz akkor mindenképp keressen engem mert az első sorban szeretnék ülni legaláb egy meccsén mert onnan a labda jól hallható és a játék folyása a mozgások a pályán abszolút vakon követhetők. Elsőre azt hitte bolondozok vele de mondtam hogy ez az igazság egy focinál a labdát ritkán lehet hallani így ott gyakran hagyatkozunk a közönség segítségére hogy mi is történik a pályán, talán életemben kétszer vittem kisrádiót futballmérkőzésre mert a többi alkalommal megkaptam a többiektől amire kíváncsi voltam vagy ha a B-középben szurkolva követi az ember a meccset akkor vigyázni kellene a rádióra, illetve semmit sem lehetne hallani, valamint egy ilyen szurkolói közegben ki kíváncsi a teljes objektív véleményre egyértelmű hogy ha az ellenfél lesre fut és nem fújják be akkor a bíró vak és én kölcsön akarom neki adni a fehérbotom, ha a rivális csapatból valaki a földre kerül akkor egyértelműen szimulál. Annak idején mikor minden második hétvégén meccsre jártam bizony így ment ez, és ha Barca drukker ként mondjuk egy Real rajongóval találkozom akár a kiállításon nyilván jó egy picit szekírozni de a teljesítményt minden esetben el kell ismerni. A végére ahogy észreveszem a bejegyzés is tükrözi nagyjából hogy milyenek a napjaim hiszen sokan meggyőződéssel vallják hogy egy fogyatékos ember csak a saját állapotából egyenesen következő problémákkal illetve azok megoldásával van elfoglalva de ez nincs így. Annak a vendégnek egy srácnak is először az volt a vezetés feléig a legfontosabb elfoglaltsága hogy nem lát milyen sötét van aztán megnyugodott de a jó lélek a bárban annyira kepeszkedett hogy annak kézzel tapintható eredménye is lett, előzőleg rendelt egy kávét és a háromnegyed bögrét magára öntötte és azért elég forró a kávénk érdemes nem a bőrön keresztül ozmózissal a szervezetbe juttatni. Ilyen esetekben picit lelki furdalásom van hogy talán nem mondom el elégszer hogy az üveget poharat biztos kézzel fogni és ha nagyon szükségét érzi valaki gesztikuláljon de óvatosabban mint fényben azért „kiborulások” történnek. A fiú barátnője azért megnyugtatott hogy a Michi gyakran ilyen szertelen ne aggódjak és nem érdemes a sötétség számlájára írni a történteket. Sajnos a németül beszélő vendégek nem értenék pedig akkor picit átformálva a klasszikust azt idézném nekik hogy : „Kezeket az asztal fölé!…”

Esti-reggeli Blogmosás

2011 április 28. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Újra rámsötétedett, és ideje lemosni magamról az út porát az El Clássico izgalmai közben , valamint elmondani hogy zajlottak a mai “ünnepségek”

A székesfehérvári eseményen az elején hat, későbbiekben öt vakvezető kutyus vett részt, közülük az egyik már veterán, a többi még aktív szolgálatban lévő. Ma az egyik rádiónak pontosan arról beszéltem, hogy még a nevelés alatt lévő vakvezetők csak-csak kapnak jelzést és a gazdi tudja igazolni hogy miért viszi fel az állatot a buszra vonatra, de egy munkában megöregedett kutya számára is biztosan lehetne megoldást találni. Tisztában vagyok azzal is hogy ennél hatalmasabb problémája is van az emberiségnek, de megemlítem hátha akad valakinek jó ötlete. Színesen zajlott a világnap már csak azért is merrt a körünkben tartózkodott zsemleszínű, csokiszínű és fekete labrador retriever is, napközben el is mondtam hogy tiszteletbéli vendég gyanánt meg lehetett volna hívni egy törpelovat Angliából, ha jól tudom ott már vakvezetésre képeznek ilyen jószágot, nyilván zöldterületből jól elvannak látva, és az ilyen lovak előnye talán hogy hosszabb ideig élnek mint a kutyusok, hátrányuk hogy ha megjelennék a tömegben egy ilyennel az emberek visítva menekülnének!

Délelőtt “jóindulatú” mászkálással hívtuk fel a Pláza látogatóinak a figyelmét a világnapra, sokan meg is símogatták a kutyusokat elsősorban kisgyerekek. Délben a helyi televízió látogatott meg minket, az eredményt itt láthatjátok

http://www.fehervartv.hu/a-vakvezeto-kutyak-fontossagara-hivtak-fel-a-figyelmet

A riportok, életút interjúk, “köszönöm Mamák” elhangzását követően került sor a felvonulásra, ezúttal nem a munkát hanem a munkakutyákat ünnepelve. Volt felvezető, és utóvéd, nehogy valamelyik résztvevő elkalandozzon vagy esetleg betérjen a kutyusa egy kajáldába vagy kozmetikushoz, a szőrtelenítést mondjuk rosszul viselném, ezért volt ekkora az elővigyázatosság.

Az útvonal egy nagy kört írt le, átmentünk a Palotai út két forgalmas zebráján is, és ami tetszett különösen hogy nem vártunk “tiszta” zöldet, hanem amikor odaértünk az öt kutya egyszerre indult el különböző sebességgel, ívben, és ekkor mondta az egyik kísérő hogy még 9 másodperc van a szabad jelzésből, nem tudom hogy Szuzi ezt hallotta-e meg, de egy hatalmasat kigyorsított és nem hazuttolta meg önmagát első ként ért át az úton. Ha hiszitek ha nem nem, nem egyszerű őket rávenni hogy lassítsanak, pláne ha ekkora a falka, ha meg visszahúzom akkor meg megáll és ez egy átkelésnél nem életbiztosítás.

Volt egy meglepett kerékpáros bácsi is nem sokkal a cél előtt, minden áron el akarta magyarázni hogy intézzük el hogy tanítsák meg a kutyáinkat arra hogy hol a biciklisek számára felfestett út, általában ha tudjuk hogy ilyen út mellett megyünk figyelünk is rá, de most nagyon nagy volt a falka és igen szélesek voltunk.

A kis közjáték után, a gazdiknak ebéd, a kutyusoknak víz jutott, és egy kis pihenő.

Aztán bár a “Labambát” nem énekeltem el de befutott Györök Márk barátom a guitárjával, és majd egy órán keresztül zenélt, énekelt. Őt többször is hallottam már és bár nem értek a zenéhez de azt érzem hogy fejlődik remélhetőleg egy szép zenei pályafutás áll előtte.

A nap során ami eszembe jutott az esti tévéműsorban el is mondtam, hogy jó lenne létrehozni akár egy önkéntesekből is álló hálózatot annak érdekében hogy az idejüket kiszolgált vakvezető kutyák napközben egy jól kiképzett “pót” gazdinál tartózkodnának, de estére, éjszakára újra a “régi” gazdival lehetnének. Nincs információm hogy más országokban milyen módon oldják meg ezt a kérdést, amint lesz két percem kutakodni fogok, nem szeretném újra feltalálni a melegvizet!

Képek, képek, a képes felem is meg fogom mutatni csak még nem érkeztek meg a számítógépemre.

Annyi aranyosság még történt hogy a rendezvényünk bejáratánál megállt egy pár babakocsival és félig hangosan megjegyezték hogy miért engedik be ezeket a kutyákat ide…? Természetesen normálisan elmagyaráztuk nekik hogy szinte minden ügyféltérbe, a nagy közönség által nyitva lévő helyre őket be kell engedni.

Újabb régi rövid történet:

2000 október elsején az évfolyamtársaimmal tartottunk haza az egyetemről és abban az időpontban volt a Magyarország Dánia női kézilabda olimpiai döntő. A belvárosban felépítettek egy sátrat ahol kivetítőn lehetett követni a mérkőzést, természetesen eszembe jutott hogy me kellene menni, de kezdő kutyás ként nem voltam benne biztos hogy Prézlit be fogják-e engedni. Beengedték, sőt a rendezők mondták hogy mivel esős idő van jöjjünk már be, van forró teájuk, és hadd símogassák meg a kutyust négylábú szurkoló még nem volt köreikben. Más kérdés az hogy a döntőben a válogatott nem győzött de az a menetelés akkor is fantasztikus és lélekemelő volt főleg mikor Prézli hátára ráterítettek egy magyar zászlót!