“Nyolc óra munka…”

2017 január 19. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sosem tudtam elképzelni… Milyen azoknak a nagy íróknak költőknek akik leülnek és írnak, regényeket, szívhez vagy kevésbé szívhez szóló költeményeket csak úgy. Bizonyára az én személyiségemből fakad vagy a mostani élethelyzetemből hogy gyakran eldöntöm hogy „most ezt megírom a blogban tuti,” aztán mire a géphez ülök már nem ugyan az nem olyan intenzív az élmény. Majd kipróbálom hogy felveszem a szöveget diktafonra. Mondjuk lefilmezném a reakciót ha akár a metrón akár a városban valahol csak úgy megállok, Szuzi leül és lefekszik én összehajtom a botom előveszek egy hangfelvevőt és elkezdem mondani a magamét… Tegnap aztán arra jutottam hogy nem is mindig kell nagyívű filozofálgatásokba kezdeni a bejegyzésben lehet hogy elég ha az ember leírja hogy mi történt vele hiszen nekem aki átéli az eseményeket ha nem is unalmas de majdnem mindennapi ha más olvassa akkor elképzelhető hogy talál benne újdonságot. Nyilván értelmetlen lenne a világgal megosztanom hogy a munkám során már megint egy érdektelen iskolás csoportot vezettem illetve hogy egy türelmetlen család látogatott meg minket, viszont mint egy szerencsés aranymosó ha kiválogatom az érdekesebb hangulatokat személyiségeket a sok tucatnyiból akkor talán nem csak nektek lehet érdekes de számomra is hozhat új tanulságot ha leírva a történetet mint a sportközvetítésekben a lassítás során új mozzanatokat fedezhet fel az ember. Ki ezt ki azt hagy hátra és ki tudja mit visz magával… Ha az alcímnek megfelelően az utóbbi négy napomra vissza tekintek akkor meglehetősen vegyes a kép a kiállítás vendégeit elnézve. Ami a szösszenetek előtt fontos megjegyzés hogy akik még nem jártak sötétben zajló rendezvényen „kiállításon” a legkülönfélébb élethelyzetek kerülnek szimulálásra a tökéletes sötétségben egy vak vagy látássérült kísérőt kapnak a vendégek és ha olyan az objektum a végén egy bár is található ahol lehet inni valamit az „időleges vakság” állapotában. Az egyik érdekes beszélgetés éppen úgy zajlott hogy én a bárban dolgoztam és a vendégek a vezetés utolsó tizenöt percében találkozhattak velem és kérdezhettek. Talán onnan indult a gondolatok sodrása hogy találgatták az akcentusomat hallgatva hogy biztosan olasz vagyok, de arra nem gondoltak volna hogy magyar vagyok. Valahogy mégis maradtunk a tengernél és az olasz csizmánál említettem nekik hogy én eddig csak egy napot voltam ott Velencében és ezt kevésnek tartom nem feltétlen Velencét látogatnám meg de tengerpartot mindenképpen méghozzá olyat ahol Szuzi kutyusom is szívesen látott vendég. Két éve akartunk Szicíliába menni viszont az utazási iroda nagyon lebeszélt róla mert hogy nagyon meleg van és szegény Szuzi. Ezt elmesélve a vendégeknek ők azt mondták hogy meg értik a helyzetet és van megoldás mert ők is nagy kutyások és Bibionéban vannak kifejezetten kutyás strandok és szállodák vagy apartmanok is. Hálás vagyok nekik hogy a tudomásomra hozták ezt a tényt mert még az is lehet hogy idén nyáron leteszteljük hogy mit szólnak hozzánk. Ami mindenképp előnyös lenne hogy most nem feltétlen szeretnék 8-10 órát repülni a tengerig mint annak idején Martinique-re mondjuk ott aztán senkit nem zavart Szuzi mert természetes de nem elhanyagolt partszakaszok voltak. Sokat még nem kutakodtam a bibionei szállások után de egy tisztázandó pontot már látok mégpedig hogy hangsúlyozottan írják hogy a kutya az étterembe nem vihető be de én Szuzit nem szeretném a szobában hagyni hogy halálra aggódja magát hogy a párommal hova mentünk és ő nem tud vigyázni ránk. Ez még csak egyenlőre terv, tervezet meg fogom kérdezni az olasz segítőkutyásokat hogy pontosan milyen szabályok is vonatkoznak ránk mert nem szeretnék bakot lőni. Még 2007-ben mikor Prézlit vittük horvátországi nyaralásra kerestem meg az ottani kutyaiskolát és e-mailben kaptam egy horvát és egy angol nyelvű leírást a kutya jogairól ami azért üdvös mert én is tisztában oltam azzal hogy mire hivatkozhatok és nyomtatott formában ha valaki kételkedne hogy hová is jöhet be vakvezető kutya akkor elég oda adni neki a jogszabályi hivatkozást is tartalmazó anyagot. Ott nem volt semmi gond a „beengedem-nemengedem” témakörben egy kirándulásokat szervező ügynök ágált nagyon a kutya ellen így nem mentünk velük a hegyekbe viszont sem hajón sem tömegközlekedésen problémázás nem volt. A szállást meg kifejezetten kutyásnak hirdették és velük meg nyelvi gondok nem adódtak hiszen vajdasági magyar volt a tulajdonos igazi vendéglátós mediterrán mentalitással. Ha már ismét a magyarságra került a szó, akkor mindenképpen ide kívánkozik ami vasárnap délután történt. Nem volt nagy forgalom a kiállításon viszont egy öt fős különítmény feldobta a hangulatom. Akkor mint kísérő dolgoztam és a társaság bejövetelénél feltűnt hogy nagyon halkak alig szólnak, aztán mikor még közelebb értek az egyik fiatalember méltatlankodott hogy „itt aztán tök sötét van” így magyarul akkor kezdett világossá válni hogy itt valószínűleg kétnyelvű vezetés esete forog fent. Hamar tisztázásra került hogy ők egy család igazi kassai polgárok az apuka és két fiú kérték hogy magyarul is adjak instrukciókat, viszont a lánya németül beszélt és a párjának fordított szlovákra. Igazán vidám és kellemes hangulatú egy órát töltöttem velük a sötétben és érintettük persze a vak látássérült emberek mindennapjait de nem csak ez került szóba hanem a sport is és megtudtam hogy az egyik srác (közel két Méter magas volt) a Balatonfüredben kézilabdázik és az ígéretét vettem hogy ha világsztár lesz akkor mindenképp keressen engem mert az első sorban szeretnék ülni legaláb egy meccsén mert onnan a labda jól hallható és a játék folyása a mozgások a pályán abszolút vakon követhetők. Elsőre azt hitte bolondozok vele de mondtam hogy ez az igazság egy focinál a labdát ritkán lehet hallani így ott gyakran hagyatkozunk a közönség segítségére hogy mi is történik a pályán, talán életemben kétszer vittem kisrádiót futballmérkőzésre mert a többi alkalommal megkaptam a többiektől amire kíváncsi voltam vagy ha a B-középben szurkolva követi az ember a meccset akkor vigyázni kellene a rádióra, illetve semmit sem lehetne hallani, valamint egy ilyen szurkolói közegben ki kíváncsi a teljes objektív véleményre egyértelmű hogy ha az ellenfél lesre fut és nem fújják be akkor a bíró vak és én kölcsön akarom neki adni a fehérbotom, ha a rivális csapatból valaki a földre kerül akkor egyértelműen szimulál. Annak idején mikor minden második hétvégén meccsre jártam bizony így ment ez, és ha Barca drukker ként mondjuk egy Real rajongóval találkozom akár a kiállításon nyilván jó egy picit szekírozni de a teljesítményt minden esetben el kell ismerni. A végére ahogy észreveszem a bejegyzés is tükrözi nagyjából hogy milyenek a napjaim hiszen sokan meggyőződéssel vallják hogy egy fogyatékos ember csak a saját állapotából egyenesen következő problémákkal illetve azok megoldásával van elfoglalva de ez nincs így. Annak a vendégnek egy srácnak is először az volt a vezetés feléig a legfontosabb elfoglaltsága hogy nem lát milyen sötét van aztán megnyugodott de a jó lélek a bárban annyira kepeszkedett hogy annak kézzel tapintható eredménye is lett, előzőleg rendelt egy kávét és a háromnegyed bögrét magára öntötte és azért elég forró a kávénk érdemes nem a bőrön keresztül ozmózissal a szervezetbe juttatni. Ilyen esetekben picit lelki furdalásom van hogy talán nem mondom el elégszer hogy az üveget poharat biztos kézzel fogni és ha nagyon szükségét érzi valaki gesztikuláljon de óvatosabban mint fényben azért „kiborulások” történnek. A fiú barátnője azért megnyugtatott hogy a Michi gyakran ilyen szertelen ne aggódjak és nem érdemes a sötétség számlájára írni a történteket. Sajnos a németül beszélő vendégek nem értenék pedig akkor picit átformálva a klasszikust azt idézném nekik hogy : „Kezeket az asztal fölé!…”

Kristály tisztán

2015 február 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Ma igazán elhavazódtunk itt Bécsben, még jó hogy amúgy is szabadnap van és van idő olvasgatásra és a blog írására.

Korábbi írásaimban már olvashattatok több vicces illetve kevésbé nevetséges történetet arról hogy mennyire pórul jár az ember (akár vak akár nem) ha akarata ellenére segítenek, vagy a segítség nem a megfelelő formában érkezik.

„Aki gyorsan ad, kétszer ad”
A népi bölcsesség igazságtartalmát nem vonnám kétségbe, viszont az a vicc jut eszembe róla mikor a parasztbácsi elkerül a nagyvárosba és leint egy taxit. A bácsika még nem ült autóban csak lovaskocsin ezért a sofőr jóindulatúan magyarázza neki hogy az a kerek középen a kormány, azzal lehet irányítani a járművet. Be is céloz egy gyalogost és mielőtt elütné félrerántja a kormányt. A parasztbácsi csodálkozik nagyerősen de a következő megjegyzést teszi:
„bátyám, a maga célkeresztje nem ér semmit, ha én nem nyitom ki az ajtót sosem találja el az embert!”
Láthatjuk, gyorsan érkezett a segítség és milyen eredménnyel járt…
Évekkel ez előtt én olcsóbban megúsztam mikor egy kietlen buszmegállóban a ritkán jövő buszra várva egy néni odarángatott hozzám egy másik vak férfit hogy mi biztosan egymásra várunk, majd a kölcsönös bemutatkozás rávilágított hogy nem hogy nem ismerjük egymást de még a másikról pletykát sem hallottunk mondhatni kölcsönösen egymás vakfoltján helyezkedtünk el. A néni közjátéka egy eredménnyel járt, elment a buszom és újabb fél órát várhattam a következőre.
Aztán az ember fia tanuljon meg egyensúlyozni az udvarias elfogadás, a határozott elutasítás Szküllái és Karübdiszei között. Nyilván a hangulat, az idegállapot, hogy nyert-e a Barcelona vagy sem, számomra túl hideg van-e (túl meleg idő nem lehetséges) ezek mind hatással vannak arra hogy mi és milyen csomagolásban jön a válasz a felajánlott segítségre és nincs előre kigondolt stratégiám, egy időben volt de aztán a sutba dobtam mert az élet mindig felülírta. Ez történt az egyik hétvégén is mikor a Westbahnhof-on gyalogoltam a vonatomhoz és egy németül törve beszélő férfi megszólított hogy segíthet-e, mondta hogy sok ideje van ha szeretném akkor elkísér a szerelvényhez. Mivel már a pályaudvart jól ismerem általában a „köszönöm menni fog” választ adom a felajánlásra, viszont még időm is volt arra az esetre gondolva ha rossz vonathoz kísérne visszacsámborogni a megfelelőhöz, így éltem a lehetőséggel. Az úr igen csak küszködött a bonyolultabb német mondatokkal és én meg arra gondoltam hogy szerintem ő is magyar ezért egy kérdésére hirtelen felindulásból magyarul válaszoltam. Az ember még picit meg is ugrott úgy meglepődött és megörült nekem. Segítséget meg a lehető legjobban nyújtott, a „kutyátlan” oldalamra jött, nem rángatott, nem tolt mint egy fűnyírót, hanem vezetett.

Nem mindenkinek van ilyen szerencséje, és a nyugatinak mondott országokban sem mindig tudja a járókelő miképp segítsen és hogy ne a vaknak.
Egy Bécsben élő ex kollegám esete példázza jól ezt, az emberről tudni kell hogy 198 Cm magas és van vagy 110 Kiló és fehérbottal közlekedik.
Egyik reggel munkába menet a kedvenc pékjénél vett valami reggelit és egy kávét amit magával is vitt. Így szépen megpakolva épp akkor ért oda a metróhoz mikor már az ajtók záródtak, de egyszerre az egyik ajtó hirtelen felpattant és egy segítő utas a férfit a karjánál fogva megkísérelte a vonatba berántani. A probléma sokrétű volt, a srác nagy termete miatt csak az egyensúlyából sikerült kibillenteni és leöntötte magát kávéval és a péksüteményt is elejtette, és ogy a történet kerek egész legyen még a metró is elment. Utólag azt mondta hogy igen vicces a dolog akár egy Mr. Bean show része is lehetne, de közben nem ilyen rózsaszín a helyzet ha az ember karján folyik végig a forró fekete és a reggelije valahol pár Méterre odébb szomorúan kacsintgat.

Ma sem maradtok vakvezető kutyusos történet nélkül, ez most nem Szuzival és velem történt meg, de egy kis bevezetés:
A világ sok nagyvárosában élnek és dolgoznak vakokat segítő kutyák, és mint korszerű közlekedési eszköz ezeket a városokat sok metróvonal szeli keresztbe-kasul. Több módja is van annak hogy a kutyával hogy közelíti meg az ember a metrót abban az esetben ha csupán mozgólépcső elérhető, én felemelem Szuzit, van aki az álló lépcsőt használja, illetve sokan a kutyacipőt alkalmazzák és így a mozgólépcső alján lévő fogak nem darálják le a kutyus talpát.
Mikor Bécsbe kerültem az első három hónapban ingáztam Győr és a császárváros között, és volt a reggeli vonaton egy lány aki azzal győzködött, sőt traktált hogy ne emelgessem a kutyát hanem csak hagyjam a mozgólépcsőn mivel Szuzi okos kutya majd a végén ugrani fog ha a kritikus rész következik. Nem hagytam magam befolyásolni, ebből úgy éreztem sértődés is lett mert egy idő után a lány csak köszönt és tovább is viharzott de ez minket Szuzival egyáltalán nem zavart. Ez a csillogó és új Haubtbahnhof-on történt. Egy alkalommal aztán ellentmondást nem tűrve a lány odaállt elénk és közölte hogy ő tudja a megoldást, talált egy liftet nem lehet ellenvetésem jöjjünk vele. Követtük is, ragyogott a boldogságtól és a lelkesedéstől hogy ő (aki nagyjából tíz évvel fiatalabb nálam) most valami olyat-de olyat mutat nekem amitől ha a szemem nem is de a szám és a fülem biztosan el vagy ketté fog állni.
Meg is lett a lift csudaszép akadálymentes fülke braille-írással és hangosbemondással az egyes szinteknél, a lány úgy mutatta mint ha ő tervezte és építette volna vagy anyagi érdekeltsége fűződne a reklámozáshoz.
Nagy csodálkozás és ámuldozás közepedte le is értünk a metró szintjére, és kiszállás után a hölgy elkezdett nézelődni mert gőze nem volt arról hová is érkeztünk, éppen nagyon a terep felderítésével volt elfoglalva mikor én az álnok, kegyetlen álmok és álmodozások szétrombolója szinte fejbecsaptam a kérlelhetetlen igazsággal…
A helyzet ugyan is az volt hogy a lift arra a szintre érkezett ahonnan csupán mozgólépcsővel lehetett eljutni a metróhoz. Tudjuk már rég az élet nem habostorta, én biztosítottam a lányt arról hogy ne szomorkodjon ő mindent elkövetett és kárpótlásul amiért újra végig kell néznie a kutyaemeléses akcióm megkértem hogy segítsen, ameddig leérünk a mozgólépcsőn tartaná meg Szuzi pórázát hátha a lépcső alján becsípődne… El kell nektek mondanom hogy ez a pórázzal egy kegyes hazugság volt mivel meglehetősen vastag eszköz ez, ezért kizártnak tartom a becsípést.

És elérvén a csúcspontot elrettentésül és figyelemfelhívó szándékkal Megosztom veletek Kristály és gazdija történetét.
Mivel erre engedélyt nem kértem és kaptam a hölgy nevét nem írnám le de következzen a szívszorító történet amely miatt napokig ha eszembe jutott összeszorult a gyomrom és megemelkedett a vérnyomásom.

„
<<< Következő pár soromban pár embernek és a BKK ellenőrnek (mivel egy konkrétra gondolok) kalapomat megemelem!
Következő történt:
Vakvezetőkutyával közlekedem normális esetben. Szokásosan mentünk volna le a Corvin negyednél a metróhoz. Köztudott, hogy mi állómozgólépcsőn mehetünk le kutyánkkal. No mentünk és leszólított egy úr, hogy segíthet-e. Mondtam, hogy igen, köszönöm. Van esetleg állómozgólépcső? Mert azzal szeretnénk lemenni. Erre az úr nem válaszolt hanem elkezdett húzni a mozgómozgólépcsőhöz, hogy majd ő segít és felemeli a kutyát. Gondoltam néha már megtörtént, így nem gondoltam arra, hogy baj lehet, de már ellenkezni sem tudtam volna. Na igen, csak az úr "elfelejtette" lent felemelni a kutyámat és annak szétvágta a talpát plusz egy körmét elvesztette. Természetesen az úr volt az első aki otthagyott úgy minket, hogy a kutya sírt sőt üvöltött és ömlött a lábából a vér. Megjegyzem senkinek nem kívánom azt az érzést.. Na visszakanyarodva a történetemhez, mindenki csak jött, hogy mi történt stb., de segíteni csak páran maradtak ott. Konkrétan 2 hölgy segített nekem. A kutyánat az egyik hölgy felvitte egészen a ránk váró taxiig. A másik hölgy pedig engem vezetett. Előtte még egy ellenőr hozott le nekünk fáslit, hogy elkössük a kutya lábát és eloszlatta a tömeget: "Akinek nincs dolga menjen innen!". Akkor ott ezért baromira hálás voltam. Köszönöm valóban azoknak akik részesei voltak ebben a helyzetben segítség nyújtás terén!”

Nem szeretném magyarázni az egyértelműt, de annyi megjegyzésem van a történethez amit aki nem került kapcsolatba vakvezető kutyás vakemberrel nem tudhatja miszerint aki ilyen segítőkutyát kap minden esetben komoly felkészítésen vesz részt, mely a kutya ápolását takarmányozását és hétköznapi ellátását modellezi illetve sok várható helyzetre alakítanak ki stratégiát. Más-más okok miatt különböző a megoldás a metro és mozgólépcső problematikájára, van aki inkább a felszínen közlekedik, van aki emelgeti a kutyáját és mint olvashattátok akad aki az épp nem működő mozgólépcsőt veszi igénybe.
Az említett felkészítés miatt ezért ha ilyen helyzettel találkoztok akkor ne bíráljátok felül a gazdát illetve ha nincs kellő időtök akkor érdemesebb tovább haladni mert a meggondolatlan és kapkodó segítség szörnyű eredményekkel járhat. Nem szeretnék etológus vagy kiképző ként véleményt alkotni viszont mivel már 16 éve közlekedem kutyával ezek alapján azt gondolom hogy
Kristály borzasztó fizikai fájdalmakat élhetett át, hetekig a járás gyötrelmes lehetett számára, de ezen kívül véleményem szerint egy súlyosabb trauma is bekövetkezett hiszen ő bízik a gazdájában aki vigyáz rá illetve vigyáz a falkára és helyes döntéseket hoz. Esetükben a gazdi nem hibázott hanem a túlbuzgóság áldozatává váltak, azonban egy kutyának nehéz ezt megmagyarázni hogy nem a falkavezér hozott rossz döntést hanem őt is megtévesztették.
Őszintén remélem hogy Kristály fizikailag is és lelkileg is újra a régi less és még sokezer Kilométert tesznek meg balesetmentesen és vidáman

Szóval csak lassan, megfontoltan kéretik segíteni és ha esetleg engem látnátok egy kezemben lévő látszólag furan tartott telefonnal légyszi ne tegyetek úgy mint Fehérváron egy bácsi évekkel ez előtt aki a kezem kitörve magyarázta hogy “nem úgy köll ám azt tartanyi” szegény, nem tudta hogy az én telefonomon képernyőolvasó van 🙂