Apró kis szösszenetek következnek egy picit fáradt Vaszabitól és rögtön kiderül mi is történt velem mostanában:
Zabigyerek:
Igen mindig is éreztem hogy valami van amit még nem tudok magamról, értelmemmel felfogtam amennyire lehet lehetett hogy végtelen nem csupán kifelé hanem befelé is létezik és a megismerés az határtalan.
Garcia Marquez írta a Száz év magányban sok más mellett hogy “ami van az tudható”. Gyönyörű ez a tőmondat mert az emberi agy képzelet és képességek határait teszi olyan tágra hogy az Amerikai Egyesült Államok és a “mi” úniónk is csak biggyesztheti a száját. Történt pedig április közepe felé tibor névnap körül hogy eljutott hozzám egy levél (ahogy Kern szokta mondani elfogtam egy levelet) melyben ausztriai munkalehetőségről adtak hírt.A bécsi “Dialogen im Dunkeln” rendezvényt kiállítást működtető szervezet keresett “idegen” vezetőt magyarországról aki beszél németül és angolul és látássérült. Akik olvasták a régebbi bejegyzéseim talán emlékeznek rá hogy 2011 november végén a barátaimmal és (az azóta mint kiderült) reménytelen szerelmemmel ellátogattunk a látássérültek világát bemutató bécsi kiállításra. A barátaim szinte megfenyegettek hogy tűz víz és egyéb halálnemekben fogok kimúlni ha nem jelentkezem erre a hálás álláshirdetésre, ami kétségem volt az csak annyi hogy beszélek én németül de angolul jobban de kész a kocka el volt vetve (nem Szuzi kutyus). Elment az álláspályázatom és április 26-ára meg is kaptam a behívót állásinterjúra. Hogy finoman fogalmazzak a zabszem benne volt a fenekemben nagyon jól szerettem volna teljesíteni de nem akartam más képet mutatni mint ami amilyen valójában vagyok. Egy nagyon jóbarátom és Szuzi kísértek el az interjúra ami három részből állt fej -tor-potroch, tehát volt egy beszélgetés majd egy csoporot elkísértem egy vezetés erejéig majd újabb beszélgetés következett. Abban maradtunk hogy következő hét elején kapok választ. Tudjátok ilyenkor lassan megy az idő mint kosár vagy kézilabdában mikor 3 másodperc van hátra és repül-repül a labda… Jött is a válasz és lassan bontakozott ki a ködből a végeredmény. Megkérdezte a főnök tőlem hogy elméletileg tudnék-e május 2.-án csütörtökön kezdeni és igen volt a válaszom. Utána elmondott egy-két hasznos információt de akkor még nem tudtam hogy kell-e mennem hanem így búcsúzott hogy találkozunk 8:45-kor ugyan ott ahol a kiállítás is helyet kap. Milliónyi érzés szabadult fel az emberben úgy éreztem magam mint annak idején Prézli kutyus mikor három teniszlabdát tettünk elé egyet a szájába vett és elfelejtette hgoy van már egy a szájában és egy másikat is vinni akart persze képtelen volt rá… Jött a szervezkedés, hogy hogy is jutok el Wiennába és hogy a leg egyszerűbb hogynem drága és mit is kellene csinálni… Vonat a közlekedés módja de hogy ne legyen egyszerű a helyzet amivel a bécsi nyugatihoz tudnék elmenni ez egy olyan szerelvény ami rendszeresen legalább egy órát késik így az egyszerű odajutás (mivel a munkahely négy megállónyira van attól a pályaudvartól) kútba esett. Maradtak a főpályaudvarra érkező eurégiós vonatok amikről meg Hegyeshalomban át kell szállni sőt visszafelé jövet is át kell szállni és ha nincs segítségem akkor könnyen hoppon maradhat az ember ha nem siet. Az első nap izgalmasan zajlott sok új ember és az épület tanulmányozása és és olyan aranyos ahogy az osztrák kollégák mondják hogy “Zabi” nem kínzom őket azzal hogy Szabolcsozzanak ez úgy is rövidebb egyszerűbb… Nyomjaad! Sajátosan értelmezve anyáknapját szeretném párás szemmel üdvözölni Szuzi kutyusom jó-édes anyukáját hogy ilyen stramm kisléányt hozott a világra ugyan is Szuziki már az első munkanapon biztosan tudta az útvonalat a metrótól a munkahelyemig de a következő a pénteki nap volt az élesített főpróba mivel egyedül utaztunk Bécsbe. Nagy segítség az állomásokon a vezetősáv és Szuzi is tudja hogy néha nekem ez segít ha rávisz a sávokra mert csóvál és oda oldalaz mutatva hogy”te van ám itt ilyen izé ha akarod követni, bár vigyázz mert rápakoltak a sávra bőröndöt aj gyere majd én vezetlek jó”… Nagyban közelítünk a mozgólépcső felé hogy metrózzunk egyet mikor is egy hölgy oda jön igen barátságosan hogy segíthet-e. Hogy a géppuskába ne segíthetnél anyukám gondoltam magamban bár gyerekszobám külön sosem volt de tisztában vagyok azzal hogy ilyet nem illik mondani, ezen felbuzdulva segítettt nagyon profi módon felkerülni a mozgólépcsőre és szóba is elegyedtünk. Kérdezte hogy onnan jövök meséltem hogy honnan amire felkiáltott hgoy “áá egyelek meg én ismagyar vagyok”, kiderült hogy hét éve Bécsben dolgozik mint szülésznő. Szépen oda is kísért a metróhoz és egy irányba mentünk tovább csak én korábban szálltam le és picit még beszélgettünk. Tudom hogy a 3-as metró vonalán Bécsben nekem kell kinyitnom az ajtót leszálláskor és mert az én megállóm jött oda is helyezkedtem. Megáll a szerelvény keresem a kart amivel nyílik az ajtó erre mögém lép ez a hölgy és azt mondja : “nyomjaad! Nyomjad!” Én meg: “Te valóban szülésznő vagy!” A nagy nevetés miatt majdnem a szerelvényben maradtam de ekkora magas labdát nem lehetett kihagyni.
Hétkrajcár:
Szombat reggel a vonatról történő leszállásban egy kirándulni igyekvő lelkes csoport segített és olyan muris volt hogy utána nem tudták a metró melyik irányban van én mondtam nekik hogy legjobb tudomásom szerint a vonat eleje felé és talán jöjjenek velem és bízzanak vakon bennem. Együttes erővel meg is találtuk a földalattit és annyit elmondtam nekik hogy ha a belváros tkeresik ha azon a környéken ahol én leszállok ők is a felszínre merészkednek akkor nagyot nem fognak tévedni viszont mert hallottam hogy tanakodnak melyik vonattal utazzanak vissza Budapestre annyit elmondtam nekik hogy ne fizessenek ki feleslegesen 20 Eurot hogy azért a 18:48-as vonatot érjék el mert a következő az már feláras. Önmagában első ránézésre semmi különös nincs abban hogy ezt a velük történt szombat reggeli találkozást leírom de ami borzasztóan tetszett és tetszik hogy nem kezdtek el sajnálni hogy “üntyüm-püntyüm szegény kis vakond” és nem csak Szuzit vették észre de ha kellett segítetttek és abszolút nem volt alá vagy fölérendeltség. Este mivel már jó fáradtak voltunk picit elkavarodtunk visszafelé a nyugatinál és már szerettem volna a vonaton lenni próbáltam segítséget kérni. Egy mint kiderült lengyel származású németül beszélő fiú segített, keresztül kasul mászkáltunk az állomás körül de hamar és gyorsan megtalálta a vonatot csak a kocsi számozások nem voltak egyértelműek ezért vagy Kilométereket mászkáltunk fel s alá. Még jó hasznát is vettem a spanyol nyelvtudásomnak mert a vonat körül lévő vasutasok németül nem viszont románul beszéltek és így többé kevésbé meg tudtam kérdezni hgoy melyik lesz az a hely ahol neem ülnöm kell. Lengyel barátom felkísért a vonatra és akkor jobb szó nincs erre elkezdett mérsékelten vekengeni hogy hát hát úgy cigizne de nincs cigije na de én adtam neki némi aprót mert nagoyn rendes volt és úgy éreztem hogy ha nem lenne pénz nálam akkor is segített volna. És hogy ne váljak unalmassá így a végére címszavakban csak néhány jelenet a bécsi utazgatásaim mászkálásaim fejezetéből, pénteken egy az utasellátó kocsiján valamit ügyködő fiú segített megtalálni a helyem a vonaton és kedden mikor ültem a vonatom várva a padon odajött hogy legyek csak nyugodtan ő majd segít vagy ha nemérne rá küldi a kollegáját. Kedden regggel meg egy olyan győri lány köszönt rám a metróban aki ismeri Prézlit és a pici Szuzit a futtatóról, este meg egy magyar Bécsben élő úr segített aki már a 70-es évek elején kikísérletezett a csapatával egy számítógép által küldött jeleket pontírássá átalakító eszközt.
Utolsó fejezet: Szuzis kettőslátás
Amint írtam volt szombaton jó hangulatban és tetrekészen beértem a munkavégzés helyére vártam a feladatot és az egyik kollegával beszélgettem. Elkezdi mondani hogy nahát nhát hol lehet Szuzi, nem látja sehol nem tudja hol van de nemsoká jönnie kell. Erre mondtam hogy gondolom fent van. Nem, már lejött… Nagyon buta arcot vágtam (ami nem esik nehezemre) és hallom hogy léptek közelednek és mondja a fiú a kollegám hogy na itt is van a Suzi, nekem akkora kő esett le a szívemről hogy nem az én Szuzim mászkált el valamerre hanem van egy kollegína is ezzel a névvel. Egyszer épp Szuzival voltam a kutyámmal és egy diákcsoport búcsúzott a másik Suzitól és mondták hangosan hogy “bye-bye Suzi” és az én Szuzim meg teljesen odafigyelt elvégre a nevét hallotta:) Tudom tudom intenzívre sikerült ez a bejegyzés, olyan lehet mint amit már régen ittam de nagyon jó olyan olyan Szuzis a tea ha egy kis vaníliáscukrot tesz bele az ember mmm.
Hová mész Zabigyerek!:)
2013 május 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Apró kis szösszenetek következnek egy picit fáradt Vaszabitól és rögtön kiderül mi is történt velem mostanában:
Zabigyerek:
Igen mindig is éreztem hogy valami van amit még nem tudok magamról, értelmemmel felfogtam amennyire lehet lehetett hogy végtelen nem csupán kifelé hanem befelé is létezik és a megismerés az határtalan.
Garcia Marquez írta a Száz év magányban sok más mellett hogy “ami van az tudható”. Gyönyörű ez a tőmondat mert az emberi agy képzelet és képességek határait teszi olyan tágra hogy az Amerikai Egyesült Államok és a “mi” úniónk is csak biggyesztheti a száját. Történt pedig április közepe felé tibor névnap körül hogy eljutott hozzám egy levél (ahogy Kern szokta mondani elfogtam egy levelet) melyben ausztriai munkalehetőségről adtak hírt.A bécsi “Dialogen im Dunkeln” rendezvényt kiállítást működtető szervezet keresett “idegen” vezetőt magyarországról aki beszél németül és angolul és látássérült. Akik olvasták a régebbi bejegyzéseim talán emlékeznek rá hogy 2011 november végén a barátaimmal és (az azóta mint kiderült) reménytelen szerelmemmel ellátogattunk a látássérültek világát bemutató bécsi kiállításra. A barátaim szinte megfenyegettek hogy tűz víz és egyéb halálnemekben fogok kimúlni ha nem jelentkezem erre a hálás álláshirdetésre, ami kétségem volt az csak annyi hogy beszélek én németül de angolul jobban de kész a kocka el volt vetve (nem Szuzi kutyus). Elment az álláspályázatom és április 26-ára meg is kaptam a behívót állásinterjúra. Hogy finoman fogalmazzak a zabszem benne volt a fenekemben nagyon jól szerettem volna teljesíteni de nem akartam más képet mutatni mint ami amilyen valójában vagyok. Egy nagyon jóbarátom és Szuzi kísértek el az interjúra ami három részből állt fej -tor-potroch, tehát volt egy beszélgetés majd egy csoporot elkísértem egy vezetés erejéig majd újabb beszélgetés következett. Abban maradtunk hogy következő hét elején kapok választ. Tudjátok ilyenkor lassan megy az idő mint kosár vagy kézilabdában mikor 3 másodperc van hátra és repül-repül a labda… Jött is a válasz és lassan bontakozott ki a ködből a végeredmény. Megkérdezte a főnök tőlem hogy elméletileg tudnék-e május 2.-án csütörtökön kezdeni és igen volt a válaszom. Utána elmondott egy-két hasznos információt de akkor még nem tudtam hogy kell-e mennem hanem így búcsúzott hogy találkozunk 8:45-kor ugyan ott ahol a kiállítás is helyet kap. Milliónyi érzés szabadult fel az emberben úgy éreztem magam mint annak idején Prézli kutyus mikor három teniszlabdát tettünk elé egyet a szájába vett és elfelejtette hgoy van már egy a szájában és egy másikat is vinni akart persze képtelen volt rá… Jött a szervezkedés, hogy hogy is jutok el Wiennába és hogy a leg egyszerűbb hogynem drága és mit is kellene csinálni… Vonat a közlekedés módja de hogy ne legyen egyszerű a helyzet amivel a bécsi nyugatihoz tudnék elmenni ez egy olyan szerelvény ami rendszeresen legalább egy órát késik így az egyszerű odajutás (mivel a munkahely négy megállónyira van attól a pályaudvartól) kútba esett. Maradtak a főpályaudvarra érkező eurégiós vonatok amikről meg Hegyeshalomban át kell szállni sőt visszafelé jövet is át kell szállni és ha nincs segítségem akkor könnyen hoppon maradhat az ember ha nem siet. Az első nap izgalmasan zajlott sok új ember és az épület tanulmányozása és és olyan aranyos ahogy az osztrák kollégák mondják hogy “Zabi” nem kínzom őket azzal hogy Szabolcsozzanak ez úgy is rövidebb egyszerűbb… Nyomjaad! Sajátosan értelmezve anyáknapját szeretném párás szemmel üdvözölni Szuzi kutyusom jó-édes anyukáját hogy ilyen stramm kisléányt hozott a világra ugyan is Szuziki már az első munkanapon biztosan tudta az útvonalat a metrótól a munkahelyemig de a következő a pénteki nap volt az élesített főpróba mivel egyedül utaztunk Bécsbe. Nagy segítség az állomásokon a vezetősáv és Szuzi is tudja hogy néha nekem ez segít ha rávisz a sávokra mert csóvál és oda oldalaz mutatva hogy”te van ám itt ilyen izé ha akarod követni, bár vigyázz mert rápakoltak a sávra bőröndöt aj gyere majd én vezetlek jó”… Nagyban közelítünk a mozgólépcső felé hogy metrózzunk egyet mikor is egy hölgy oda jön igen barátságosan hogy segíthet-e. Hogy a géppuskába ne segíthetnél anyukám gondoltam magamban bár gyerekszobám külön sosem volt de tisztában vagyok azzal hogy ilyet nem illik mondani, ezen felbuzdulva segítettt nagyon profi módon felkerülni a mozgólépcsőre és szóba is elegyedtünk. Kérdezte hogy onnan jövök meséltem hogy honnan amire felkiáltott hgoy “áá egyelek meg én ismagyar vagyok”, kiderült hogy hét éve Bécsben dolgozik mint szülésznő. Szépen oda is kísért a metróhoz és egy irányba mentünk tovább csak én korábban szálltam le és picit még beszélgettünk. Tudom hogy a 3-as metró vonalán Bécsben nekem kell kinyitnom az ajtót leszálláskor és mert az én megállóm jött oda is helyezkedtem. Megáll a szerelvény keresem a kart amivel nyílik az ajtó erre mögém lép ez a hölgy és azt mondja : “nyomjaad! Nyomjad!” Én meg: “Te valóban szülésznő vagy!” A nagy nevetés miatt majdnem a szerelvényben maradtam de ekkora magas labdát nem lehetett kihagyni.
Hétkrajcár:
Szombat reggel a vonatról történő leszállásban egy kirándulni igyekvő lelkes csoport segített és olyan muris volt hogy utána nem tudták a metró melyik irányban van én mondtam nekik hogy legjobb tudomásom szerint a vonat eleje felé és talán jöjjenek velem és bízzanak vakon bennem. Együttes erővel meg is találtuk a földalattit és annyit elmondtam nekik hogy ha a belváros tkeresik ha azon a környéken ahol én leszállok ők is a felszínre merészkednek akkor nagyot nem fognak tévedni viszont mert hallottam hogy tanakodnak melyik vonattal utazzanak vissza Budapestre annyit elmondtam nekik hogy ne fizessenek ki feleslegesen 20 Eurot hogy azért a 18:48-as vonatot érjék el mert a következő az már feláras. Önmagában első ránézésre semmi különös nincs abban hogy ezt a velük történt szombat reggeli találkozást leírom de ami borzasztóan tetszett és tetszik hogy nem kezdtek el sajnálni hogy “üntyüm-püntyüm szegény kis vakond” és nem csak Szuzit vették észre de ha kellett segítetttek és abszolút nem volt alá vagy fölérendeltség. Este mivel már jó fáradtak voltunk picit elkavarodtunk visszafelé a nyugatinál és már szerettem volna a vonaton lenni próbáltam segítséget kérni. Egy mint kiderült lengyel származású németül beszélő fiú segített, keresztül kasul mászkáltunk az állomás körül de hamar és gyorsan megtalálta a vonatot csak a kocsi számozások nem voltak egyértelműek ezért vagy Kilométereket mászkáltunk fel s alá. Még jó hasznát is vettem a spanyol nyelvtudásomnak mert a vonat körül lévő vasutasok németül nem viszont románul beszéltek és így többé kevésbé meg tudtam kérdezni hgoy melyik lesz az a hely ahol neem ülnöm kell. Lengyel barátom felkísért a vonatra és akkor jobb szó nincs erre elkezdett mérsékelten vekengeni hogy hát hát úgy cigizne de nincs cigije na de én adtam neki némi aprót mert nagoyn rendes volt és úgy éreztem hogy ha nem lenne pénz nálam akkor is segített volna. És hogy ne váljak unalmassá így a végére címszavakban csak néhány jelenet a bécsi utazgatásaim mászkálásaim fejezetéből, pénteken egy az utasellátó kocsiján valamit ügyködő fiú segített megtalálni a helyem a vonaton és kedden mikor ültem a vonatom várva a padon odajött hogy legyek csak nyugodtan ő majd segít vagy ha nemérne rá küldi a kollegáját. Kedden regggel meg egy olyan győri lány köszönt rám a metróban aki ismeri Prézlit és a pici Szuzit a futtatóról, este meg egy magyar Bécsben élő úr segített aki már a 70-es évek elején kikísérletezett a csapatával egy számítógép által küldött jeleket pontírássá átalakító eszközt.
Utolsó fejezet: Szuzis kettőslátás
Amint írtam volt szombaton jó hangulatban és tetrekészen beértem a munkavégzés helyére vártam a feladatot és az egyik kollegával beszélgettem. Elkezdi mondani hogy nahát nhát hol lehet Szuzi, nem látja sehol nem tudja hol van de nemsoká jönnie kell. Erre mondtam hogy gondolom fent van. Nem, már lejött… Nagyon buta arcot vágtam (ami nem esik nehezemre) és hallom hogy léptek közelednek és mondja a fiú a kollegám hogy na itt is van a Suzi, nekem akkora kő esett le a szívemről hogy nem az én Szuzim mászkált el valamerre hanem van egy kollegína is ezzel a névvel. Egyszer épp Szuzival voltam a kutyámmal és egy diákcsoport búcsúzott a másik Suzitól és mondták hangosan hogy “bye-bye Suzi” és az én Szuzim meg teljesen odafigyelt elvégre a nevét hallotta:) Tudom tudom intenzívre sikerült ez a bejegyzés, olyan lehet mint amit már régen ittam de nagyon jó olyan olyan Szuzis a tea ha egy kis vaníliáscukrot tesz bele az ember mmm.
Oldal ajánlása emailben
X