Ma egy nagyon egyszerű de nem “hétköznapi” dologról írok ami nem más mint a vasárnap.

Lehet az az oka, hogy nem dolgozom és van ideje és tere az emlékeknek megrohanni engem. Tökéletes hangulatindító Zorán vasárnap délután című száma.

Egészen hat éves koromig nem igazán bírtak a hét napjai jelentősséggel, annyi számított évközi időszakban hogy kell-e oviba menni vagy sem, de ha kellett az sem negatívan érintett.

Akkor nem érhettem fel ésszel de ma már tudom milyen szerencsés helyzetben is voltam mai szóhasználatban integráltan járhattam az intézménybe, bár amit akkor nem tudtam édesanyámnak mindig ott kellett ülnie azt a néhány órát velem mert csak így vállalta az intézmény a felelősséget.

A hét utolsó napja akkor kezdett más formát ölteni mikor hat éves koromban elkerültem kötelezően a Vakok Általános Iskolájába, akkor még kötelező volt oda járni általánosba, talán egy-két ritka ivétel volt aki othon maradhatott mint magántanuló vagy befolyásos kapcsolatai révén “normál” iskolába járhatott. A 9 év alatt az első 5 évben vonattal ezt követően busszal utaztam Győr és Budapest között, pénteken ként haza, ezt természetesen örömmel tettem, a vasárnap délután viszont kínvszenvedés volt, mert hangulatomtól függően hol kisebb hol nagyobb hisztériákkal utaztunk el. Aztán ahogy kezdtem megérteni hogy nincs más választás ha nem is örömmel de sztoikus tűréssel utaztam. Történtek persze izgalmak is, nem emlékszem pontosan az évszámra de vagy 1987 vagy 1988 telén egy vasárnap sikerült nagyon behavaznia az országnak, mi útnak indultunk, de a két órás utazás öt óra hosszan tartott, és estére kiderült hogy igazából semmi értelme nincs másnap bemennem az iskolába mivel egy-két diákon kívül nem tudtak visszajönni. Nem csak negatív hozadéka van ennek a sok megpróbáltatásnak mivel mostanra annyi élményem és tapasztalatom gyűlt össze hogy bár azt nem állítanám hogy meglepetés nem érhet de talán az átlagnál jobban bírom a gyűrődést és nem reklamálok a sofőrnél hogy “mikor megyünk már tovább” ha elromlik az autóbusz mert szegénynek van elég baja.

Emlékezetes buszozásaim közé tartozik:

A 90-es évek elején “divat” volt a vonatokat megdobálni és súlyos áldozatot is követelt ez az értelmetlen őrület, egy idő után feltételezhetően kiszorították a bandákat a sínek mellől és új terepet az autópályákat szemelték ki. Annyi történt végül is, hogy mivel a Patrick unokaöcsém is velünk utazott nem én hanem ő ült az ablak mellé mondván kettőnk közül ő lát többet hadd nézegessen, amikor is egyszer csak hatalmas robbanás és a busz ablakának darabjai szana-szerte szóródva beterítettek minket. Az utasokat és édesanyámat kicsit megrémítettem mert a nagy csattanás után rögtön a szemem elé kaptam a kezem és ők azt hitték hogy valami történt. Az eredmény tetemes késés, mindenki ideges, helyszínelés…

Tehát a mai napon is büszkén gondolok azokra a diákokra, munkába járókra akik ilyenkor veszik a táskát és beszállnak a mindent eldöntő harcba, küzdenek a helyért, hogy feljuthassanak a járműre, aztán harcolnak hogy a megfelelő állomáson le is szálljanak és az othonról hozott hazainak ne történjen semmi baja, és ha csatlakozásra kell sietniük még izgulniuk is kell.

Az élet fura fintora hogy az egyetem alatt mikortól egyedül közlekedtem Prézli kutyámmal, kizárólak olyan lányokkal sikerült megismerkednem akik minimum három órányi utazásra de inkább többre laktak tőlem. Apukám ezért mondta a következő már-ár szállóigévé lett mondatot:

“Fiam, nem tudnál Kamcsatkára udvarolni esetleg?”

A gyermekkori utazásoknak nem csak negatív emléke van, ezt az időt fergetegesen ki lehetett használni könyvek, regények olvasására, beszélgetésre, volt olyan mikor egy kupéban nagyszerű társaság jött össze és vidám hangulatban a befúvó szél sem olyan hideg.

A munkavállalásommal együtt indult az újabb utazós korszak elsőre számomra is hihetetlen volt hogy ilyen bekövetkezhet de a 2004-es év őszén naponta legalább öt órát utaztam ingázva Győr és a főváros között, de hasonlóan az egyetemi időszak mászkálásaihoz ezt már én döntöttem el hogy vállalom a megpróbáltatást inkább mint hogy munka nélkül othon üljek és semmi ne történjen velem.

Ez úton kívánok az érintetteknek gond és baj nélküli utazgatást és olyan járművet ahol nincs túl hideg sem viszont nem is egy szaunára emlékeztet. Meggyőződésem hogy sokszor azért fázik meg az utazó mert a fülkét nagyon felfűtik, ablakot nem mindig lehet nyitni vagy azért mert fizikailag lehetetlen vagy az utastársak nem viselnék jól.

Oh és a végére egy rövid történet:

Nagyjából 5 éve történt, az este hat órakor Budapestről Győrbe induló vonattal utaztam, és hallottam hogy a bemondás szerint a vonatot három részre kapcsolják majd szét, az eleje Komáromnál válik le és indul Varsóba, a többi része Győrben “szedődik” szét tehát az engem nem érint. Felszálltam, elhelyezkedtem és mikor jöttek kezelni a jegyem a jegyvizsgálótól meg is kérdeztem hogy a megfelelő vonatrészben ülök-e, erre ő azt reagálta hogy biztosan valamit félreértettem mert ezt a vonatot csak Győrött szedik szét.

Hurrá, megnyugodva üldögéltem a vonaton mikor is elértük Komáromot. Ekkor nekem nem a híres Klapka jutott eszembe hanem a hideg veríték csurgott a hátamon mikor éreztem egy nagy pattanást biztos voltam benne hogy valamelyik részét a vonatnak leakasztották…

Kabát táska fel, kutyus felébreszt és örült “vakvákta” a folyosón hogy hol van legalább egy utas aki tudja a vonatnak ezen része merre megy. Az őrület határán álltam mikor egy fülkében találtam egy feltűnően nyugodt srácot aki elmondta hogy semmi okom az aggodalomra jó helyen vagyok..

Na ezt a néhány percet nemkívánom senkinek, szerintem éveket vett el az életemből!

Othon természetesen elmeséltema dolgot és mi volt a Gyuri testvérem reakciója:

“Dokikám!, megnéztelek volna hogyan magyarázkodsz a határon útlevél és jegy nélkül!”