édes-anya
2012 május 7. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Anyáknapi megemlékezés következik sajátosan és sajátos körülmények között.
Felvéve a harcot a rosszindulatú blogomat támadó robotokkal juszt is leírom amit Május első vasárnapja az emlékezés az édesanyákra előhoz és hozott belőlem.
Akik régebbtől fogva olvasnak engem tudhatják hogy édesanyámmal mindig is nagyon szoros meghitt kapcsolatban álltam ez azt gondolom köszönhető az ő és az én személyiségünknek, valamekkora mértékben a vakságomnak és a külső körülményeinknek. Mivel ő már tizennégy éve lassan hogy nincs velem fizikailag ezért emlékekre hagyatkozhatom akkor amikor rá gondolok de ezek a “fotók” nem sárgulnak halványulnak az évek múlásával sem.
Már az óvodába járásomnál is anyám nagy áldozatot hozott értem de én erről csak évekkel később szereztem tudomást. Történt ugyan is hogy a közelben lévő győri ovi csak úgy engedte hogy az ikertesómmal egy csoportba járhassak és egyáltalán átlépjem az intézmény kapuját ha folyamatosan szülői felügyelet alatt állok. Édesanyám abban az időben már nem dolgozott de azért a háztartást el kellett látnia ami akkor hat embert jelentett, de ő egy percig nem habozott hogy délelőttönként ott üljön és figyeljen engem, természetesen észrevétlenül mert megzavarni nem akarta az óvodai beilleszkedésem. Egy esetre emlékszem amikor “elszólta” magát ugyan is éppen csendben volt és ő nagyon halkan köhhintett egyet mire én mint egy vadászkutya a fejem körbeforgatva elindultam a teremben hogy eez biztosan ő volt, hol rejtegetik és ha itt van akor miért nem jön vagy nem jöheto da hozzám.
Ez az amúgy is szoros kapcsolatunk anyuval megmaradt sőt talán erősödött is mikor hat éves koromban elkerültem a budapesti Vakok Általános Iskolájába, de itt egy másik édesanyával is átalakult a kapcsolatom mégpedig a nagymamámmal aki Budapesten lakott. A rendszer úgy nézett ki, hogy elvileg péntek délután kaptunk eltávot iletve kimenőt és vasárnap estére kellett csak visszamenni, de mivel én tudtam Pesten aludni megtehettem hogy csak hétfőn reggelre mentem be a “támaszpontra”.
A mamával való kapcsolatomról azt gondolom mindent elmond, érzékeltet, hogy anyámat folyamatosan vegzálta hogy ne kényeztessen el és különben is ne nézzek sokáig televíziót mert nyolc órakor már ágyban a helyem. Fontos információ hogy azt a kegyet is elnyertem hogy hetente egy napot általában szerdán estét a mamánál tölthettem, ez mondjuk akkori eszemmel nagyon kellemes volt, de így visszatekintve lehet hgoy lassította a beszokásom az új közösségbe. Na most azt sosem felejtem el (már nem tudom melyik évben történt) de hét nyolc éves koromban volt ez az esemény de azzal együtt hogy a mama folyton hangoztatta hogy engem rövidebb pórázon kellene tartani és majd megtudnám mi a magyarok istene ha ő lenne a nevelőtanár, egyik tavaszi délután nagy meglepetésemre nem a felé vivő trolibuszra szálltunk fel hanem valami egészen másik irányba mentünk, és mikor rákérdeztem hogy merre tartunk, csak annyit mondott hogy ” a vidámparkba, de anyádnak nehogy elmeséld!”
Máskor csak úgy soron kívül eperrel kedveskedett nekem, de a leges-legnagyobb húzása az volt, hogy közölte, ha a másnapra megtanulandó Mátyás anyja verset a fürdőkádban ülve hibátlanul felmondom neki akkor közösen megnézzük az akkor még bajnok csapatok európa kupája valamelyik elődöntőjét, és még mielőtt özbevágtam volna, azt mondta hogy ha büntetők lesznek akkor azt is természetesen de titkomat meg kellett tartanom. Gondolhatjátok hogy gőzerővel tanultam az Arany balladát, még a fekete hollót is imádtam benne.
A meccs fantasztikus volt, annyira emlékszem hogy a Monaco játszott.
Visszatérve édesanyámra, elbúcsúzni tőle hétfő reggel mindig nehéz volt de várt a kötelesség, a tanulás és az a tudat éltetett hogy ha kibírom az általánost akkor újra othon lehetek vele és a családommal. Az este és főleg a hétindító este volt szívszaggató, de a két egymáshoz pórázolt plüskutyám akik az othont hozták el akkor a hálóterembe valami miatt intenzívebben emlékeztettek mindenre ami nem volt velem. Egyszer aztán meg is oldódott a titok hogy miért tudtam hétfői napok estéjén-éjjelén könnyebben hazagondolni mint máskor. A kutyusaim nappali szolgálati helye az ágyneműtartóban volt, és a módszer úgy nézett ki hogy őket vettem ki mindenek előtt, és az éjjeliszekrényre tettem ameddig az ágyazás folyamata el nem érte a 100-százalékot, utána mert még voltak esti teendőim szépen bekerültek a párnámra és betakartam őket hogy várjanak békességgel. Egyik este viszont váratlan hang ütötte meg a fülem egy koppanás ahogy a böhöm-nagy paplant emeltem ki a tartóból. Azonnal elkezdtem kotorni a fa dobozban és találtam is egy hengeres fém dobozt. A szívem egyre vadabbul vert hogy mi lehet ez, remélhetőleg nem került semmi olyan tárgy hozzám akár véletlenül is ami függelemsértésnek minősül mert az akkor korábbi takarodót vagy két esetleg több órás “kiállítást” vont maga után ami komoly büntetés volt mert nem volt szabad szólni senkihez. Csak megjegyzem, akkor kaptam ilyen hosszú büntetést mikor egy bohém estén ahogy egy szappantartót dobáltunk egymásnak a társaimmal pont vállon találtam a belépő éjszakás nevelőt.
Kezemben a hengeres tárgy, próbálok behajolni vele az ágyneműtartóba hogy véletlen se lásson senki, kicsit magamra is csuktam ami könnyedén ment mert eléggé pici voltam, tapizgatom, forgatom, rázom, és akkor jöttem rá hogy nem más mint egy doboz egy dezodor doboza. Picit megnyomtam hogy ne szisszenjen nagyot és akkor ütött lelken a felismerés hogy ez nem másé mint az édesanyámé! Tíz év körüli lehettem de rögtön összekapcsolódott bennem minden hogy ezt most éppen itt felejtette de ez volt az oka hogy a hét első napjain jobban emlékeztem a lakásunkra és mindenre ami oda köt. Persze visszatettem a tartóba a parfümöt bár nagy volt a kísértés hogy vigyem magammal és titokban othon és anyu illatot varázsoljak magamnak de arra gondoltam hogy nem szabad kiderülnie hogy rájöttem a “trükkre”, ezért oda tettem ahol eredetileg is volt.
Lassan-lassan beleszoktam a rendszerbe de ez nem sokat változtatott az anyai kötődésemen, nem lett sem gyengébb, sem erősebb csak kevésbé látványos.
Általában a nyárvégi másfél hét volt kicsit siralmas nekem, mert tudtam hogy lassan újra be kell “rukkolnom” ahogy Svejkék mondták és minden másodpercet az anyai közelségben szerettem volna tölteni. Ezt a helyzetet ő pontosan átlátt és bár nagyon aggódott értem tudta hogy az egészséges fejlődésem érdekében néha be kell húznia a féket. Egy ilyen fékhúzás meglehetősen jól sikerült, nyár vége volt és Balatonalmádiban nyaralt az egész család, nővéreim a sógoraikkal az ikertestvérem a szüleim és én, sőt a Győrben alattunk lakó szomszédaink is akikkel igen jó azóta is a kapcsolat ők is a városban tartózkodtak tehát igazi mediterrán hangulatú esték voltak, gyereksírásos, futkározásos vizipisztollyal ismerőst idegent lelövöldözős, és sokat éneklős viccmesélős esték voltak eze. A nyaralás elején még erre is emlékszem egy keddi napon a testvéreimmel és a társaságból még néhány fiúval lánnyal elmentünk egy szórakozóhelyre diszkóba, szerintem akkor voltam életemben először egész éjszaka ilyen helyen és nagyon tetszett a sok ember, a sok jó zene amire azért táncolni is “kellett”, mert a lányotól a társaságból vastagon kaptam az ívet hogy ” na ne ülj csak ott, nem rádiót hallgatsz, tessék mozogni”. Az első ilyen este nagyon is tetszett és reméltem hogy a következő nyáron is lesz részem ilyenben. A sors azonban másképp alakította az eseményeket, mert néhány napppal később hallottam én hogy a fiatalok készülnek valahová de addigra már vészesen közeledett az év eleje és én szégyen-nemszégyen inkább maradtam volna anyám szoknyájánál. El is vonultam este nyolc körül hogy áh én már a kis kuckómban vagyok és baromira aludni készülök de anyámat ez egyáltalánnem hatotta meg, este kilenc körül közölte velem hogy jó lenne ha a ruhámat lecserélném mert amiben vagyok nem lehet szórakozóhelyre menni, és mielőtt felsorakoztathattam volna az érveim azt is megemlítette hogy ha most nem mozdulok ki akkor mit fogok mesélni a kollégiumban a többieknek, esetleg azt hogy mehettem volna de inkább csak feküdtem egész este? No nekem sem kellett ennél több iletve a hiúságomnak, fél perc alatt teljes harcidíszbe öltöztem és aztán ugyan azzal a társasággal belevágtunk a poppélet sűrűjébe. Ezúttal az egyik sógorom közreműködésével sikerült megismerkednem egy német lánnyal, és minden bátorságom összeszedve először a La Izla Bonitára táncoltunk majd egy Tina Turner számra még lassúztunk is. Anna, mert hogy örökíttessék meg lány neve nagyon jól tolerálta hogy nem tudok táncolni és mert nemsoká mennie kellett még egy apró kőzetdarabot egy kvarcot is adott nekem. Másnap fáradtságot nem igazán éreztem, ugyan úgy strandoltam mint máskor viszont este bár a két bajtárs a plüskutyusok is ott voltak az ágyamban de a kvarc is helyettalált a párnámon. Éppen már félálomban voltam mikor ahogy hívtuk mindig is anyu belépett, azt érzékeltem hogy járkál körülöttem, néz nagyon néz valamités csak ennyit mondott: “látom kisfiam kezdesz felnőni.”, csak napok múlva értettem meg hogy mire vonatkozott ez a kijelentés.
Eztkövetően a hazautazást követően nagyon is felgyorsultak az események főleg érzelmi szempontból. Az történt például, hogy volt egy nap amikor teljesen véletlenül ahogy lógattam a kezem állva a szobában az ujjaim közé zártam egy méhecskét, a győri strandon beleléptem egy darázsba, és én ezeket ürügyül szerettem volna felhasználni arra hogy ne kelljenmég iskolába vonulnom. De eljött az indulás napja ami amúgy évközben nem zaklatott fel olyan intenzíven mint év elején, pakolás, kicsi játék, rituális búcsúa lakástól, az ebéd szigorúan sültkrumpli és rántothusi jó sok mert a koleszban nem mindent ettem meg részben dacból részben válogatós is voltam részben meg mert valóban szörnyű volt az étel.
Anyu kedveskedni akart nekem és mondta hogy ezúttal nagyon finomra sütötte a krumplit. Számhoz emeltem az első darabot és olyan furcsa ízét éreztm. Gondoltam hogy biztos a cukros üdítő miatt amit ittam. Jött a következő és a következő, több mint a felét megettem a porciónak de anyám látta rajtam hogy valami nem tetszik és a “nemtetszés” meg neki nem tetszett, és rám is szólt hogy ha nem kell hagyjam ott, bár ő szeretettel csinálta. Ott is hagytam és a lehető legszomorúbb lettem de fájt hogy az utolsó lakomám sem sikerül jól és nem hiszik el nekem hogy fura ízt érzek, és a vonaton is biztosan sokan leszne és…
Ebben a hangulatban készülődtem, és semmihez nem volt kedvem, ráadásul még a véletlenül erkélyünkre tévedt kismadarat sem tarthattam meg előző nap mert “állítólag” mikor labdázni voltam akkor értejött az anyja és el kellett engedni a dobozból, szótlan voltam egész úton bár mindig is imádtam forróságban utazni. Az iskolakezdésen is csak átestem, mentem előre mint egy gép, bántottak a vasárnap délután történtek, de eljött a szerda és a nagymama, aki akkor már nem vitt el magához, hanem csak eljött beszélgetni velem, és kedvetlenül-kelletlenül válaszolgattam neki mikor is azt mondta hogy “anyád azt üzeni hogy igazad volt, véletlenül megcukrozta a krumplit vasárnap”. Erre aztán könnyekben törtem ki hogy van igazság a földön és hirtelen úgy éreztem helyre állt a világ rendje de azért megérintettem a zsebemben lévő kvarcot.
Anyám nem csupán ilyen “gyerekes” dolgokban állt ki értem, de amit sosem fogok neki elfelejteni hogy mikor utolsó évem töltöttem az általánosban és egyetlen győri középiskola sem akarta hogy ott folytassam tanulmányaim, ő fáradtságot idegeskedést érzelmi ráhatást és fenyegetőzést nem kímélve kiállt értem. Meg kell említenem még két nevet mert a fairplay így kívánja Nagy ernőt az akkori győri megyei vakok szervezete elnökét és Olaszi Imrét aki az önkormányzat oktatási irodáját vezette hogy ők sem nyugodtak bele ebbe a helyzetbe.
Anyám azt még megérhette és bár beszélni már nem tudott de elmondhattam neki hogy sikerüllt az érettségim és nem hiába törte magát mert egy évvel később a felvételim a jogra is eredményes volt.
Neki köszönhetem mert mindig ébren tartotta a parazsat bennem hogy vakvezető kutyával közlekedem bár Prézlivel már nem találkozott, és tudjátok néha azon kapom magam hogy szó szerint ugyan azokat a mondatokat mondom bizonyos helyzetekben vagy olyan poénokat sütök el amelyeket ő is szokott.
Hová mész Zabigyerek!:)
2013 május 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)
Sziasztok!
Apró kis szösszenetek következnek egy picit fáradt Vaszabitól és rögtön kiderül mi is történt velem mostanában:
Zabigyerek:
Igen mindig is éreztem hogy valami van amit még nem tudok magamról, értelmemmel felfogtam amennyire lehet lehetett hogy végtelen nem csupán kifelé hanem befelé is létezik és a megismerés az határtalan.
Garcia Marquez írta a Száz év magányban sok más mellett hogy “ami van az tudható”. Gyönyörű ez a tőmondat mert az emberi agy képzelet és képességek határait teszi olyan tágra hogy az Amerikai Egyesült Államok és a “mi” úniónk is csak biggyesztheti a száját. Történt pedig április közepe felé tibor névnap körül hogy eljutott hozzám egy levél (ahogy Kern szokta mondani elfogtam egy levelet) melyben ausztriai munkalehetőségről adtak hírt.A bécsi “Dialogen im Dunkeln” rendezvényt kiállítást működtető szervezet keresett “idegen” vezetőt magyarországról aki beszél németül és angolul és látássérült. Akik olvasták a régebbi bejegyzéseim talán emlékeznek rá hogy 2011 november végén a barátaimmal és (az azóta mint kiderült) reménytelen szerelmemmel ellátogattunk a látássérültek világát bemutató bécsi kiállításra. A barátaim szinte megfenyegettek hogy tűz víz és egyéb halálnemekben fogok kimúlni ha nem jelentkezem erre a hálás álláshirdetésre, ami kétségem volt az csak annyi hogy beszélek én németül de angolul jobban de kész a kocka el volt vetve (nem Szuzi kutyus). Elment az álláspályázatom és április 26-ára meg is kaptam a behívót állásinterjúra. Hogy finoman fogalmazzak a zabszem benne volt a fenekemben nagyon jól szerettem volna teljesíteni de nem akartam más képet mutatni mint ami amilyen valójában vagyok. Egy nagyon jóbarátom és Szuzi kísértek el az interjúra ami három részből állt fej -tor-potroch, tehát volt egy beszélgetés majd egy csoporot elkísértem egy vezetés erejéig majd újabb beszélgetés következett. Abban maradtunk hogy következő hét elején kapok választ. Tudjátok ilyenkor lassan megy az idő mint kosár vagy kézilabdában mikor 3 másodperc van hátra és repül-repül a labda… Jött is a válasz és lassan bontakozott ki a ködből a végeredmény. Megkérdezte a főnök tőlem hogy elméletileg tudnék-e május 2.-án csütörtökön kezdeni és igen volt a válaszom. Utána elmondott egy-két hasznos információt de akkor még nem tudtam hogy kell-e mennem hanem így búcsúzott hogy találkozunk 8:45-kor ugyan ott ahol a kiállítás is helyet kap. Milliónyi érzés szabadult fel az emberben úgy éreztem magam mint annak idején Prézli kutyus mikor három teniszlabdát tettünk elé egyet a szájába vett és elfelejtette hgoy van már egy a szájában és egy másikat is vinni akart persze képtelen volt rá… Jött a szervezkedés, hogy hogy is jutok el Wiennába és hogy a leg egyszerűbb hogynem drága és mit is kellene csinálni… Vonat a közlekedés módja de hogy ne legyen egyszerű a helyzet amivel a bécsi nyugatihoz tudnék elmenni ez egy olyan szerelvény ami rendszeresen legalább egy órát késik így az egyszerű odajutás (mivel a munkahely négy megállónyira van attól a pályaudvartól) kútba esett. Maradtak a főpályaudvarra érkező eurégiós vonatok amikről meg Hegyeshalomban át kell szállni sőt visszafelé jövet is át kell szállni és ha nincs segítségem akkor könnyen hoppon maradhat az ember ha nem siet. Az első nap izgalmasan zajlott sok új ember és az épület tanulmányozása és és olyan aranyos ahogy az osztrák kollégák mondják hogy “Zabi” nem kínzom őket azzal hogy Szabolcsozzanak ez úgy is rövidebb egyszerűbb… Nyomjaad! Sajátosan értelmezve anyáknapját szeretném párás szemmel üdvözölni Szuzi kutyusom jó-édes anyukáját hogy ilyen stramm kisléányt hozott a világra ugyan is Szuziki már az első munkanapon biztosan tudta az útvonalat a metrótól a munkahelyemig de a következő a pénteki nap volt az élesített főpróba mivel egyedül utaztunk Bécsbe. Nagy segítség az állomásokon a vezetősáv és Szuzi is tudja hogy néha nekem ez segít ha rávisz a sávokra mert csóvál és oda oldalaz mutatva hogy”te van ám itt ilyen izé ha akarod követni, bár vigyázz mert rápakoltak a sávra bőröndöt aj gyere majd én vezetlek jó”… Nagyban közelítünk a mozgólépcső felé hogy metrózzunk egyet mikor is egy hölgy oda jön igen barátságosan hogy segíthet-e. Hogy a géppuskába ne segíthetnél anyukám gondoltam magamban bár gyerekszobám külön sosem volt de tisztában vagyok azzal hogy ilyet nem illik mondani, ezen felbuzdulva segítettt nagyon profi módon felkerülni a mozgólépcsőre és szóba is elegyedtünk. Kérdezte hogy onnan jövök meséltem hogy honnan amire felkiáltott hgoy “áá egyelek meg én ismagyar vagyok”, kiderült hogy hét éve Bécsben dolgozik mint szülésznő. Szépen oda is kísért a metróhoz és egy irányba mentünk tovább csak én korábban szálltam le és picit még beszélgettünk. Tudom hogy a 3-as metró vonalán Bécsben nekem kell kinyitnom az ajtót leszálláskor és mert az én megállóm jött oda is helyezkedtem. Megáll a szerelvény keresem a kart amivel nyílik az ajtó erre mögém lép ez a hölgy és azt mondja : “nyomjaad! Nyomjad!” Én meg: “Te valóban szülésznő vagy!” A nagy nevetés miatt majdnem a szerelvényben maradtam de ekkora magas labdát nem lehetett kihagyni.
Hétkrajcár:
Szombat reggel a vonatról történő leszállásban egy kirándulni igyekvő lelkes csoport segített és olyan muris volt hogy utána nem tudták a metró melyik irányban van én mondtam nekik hogy legjobb tudomásom szerint a vonat eleje felé és talán jöjjenek velem és bízzanak vakon bennem. Együttes erővel meg is találtuk a földalattit és annyit elmondtam nekik hogy ha a belváros tkeresik ha azon a környéken ahol én leszállok ők is a felszínre merészkednek akkor nagyot nem fognak tévedni viszont mert hallottam hogy tanakodnak melyik vonattal utazzanak vissza Budapestre annyit elmondtam nekik hogy ne fizessenek ki feleslegesen 20 Eurot hogy azért a 18:48-as vonatot érjék el mert a következő az már feláras. Önmagában első ránézésre semmi különös nincs abban hogy ezt a velük történt szombat reggeli találkozást leírom de ami borzasztóan tetszett és tetszik hogy nem kezdtek el sajnálni hogy “üntyüm-püntyüm szegény kis vakond” és nem csak Szuzit vették észre de ha kellett segítetttek és abszolút nem volt alá vagy fölérendeltség. Este mivel már jó fáradtak voltunk picit elkavarodtunk visszafelé a nyugatinál és már szerettem volna a vonaton lenni próbáltam segítséget kérni. Egy mint kiderült lengyel származású németül beszélő fiú segített, keresztül kasul mászkáltunk az állomás körül de hamar és gyorsan megtalálta a vonatot csak a kocsi számozások nem voltak egyértelműek ezért vagy Kilométereket mászkáltunk fel s alá. Még jó hasznát is vettem a spanyol nyelvtudásomnak mert a vonat körül lévő vasutasok németül nem viszont románul beszéltek és így többé kevésbé meg tudtam kérdezni hgoy melyik lesz az a hely ahol neem ülnöm kell. Lengyel barátom felkísért a vonatra és akkor jobb szó nincs erre elkezdett mérsékelten vekengeni hogy hát hát úgy cigizne de nincs cigije na de én adtam neki némi aprót mert nagoyn rendes volt és úgy éreztem hogy ha nem lenne pénz nálam akkor is segített volna. És hogy ne váljak unalmassá így a végére címszavakban csak néhány jelenet a bécsi utazgatásaim mászkálásaim fejezetéből, pénteken egy az utasellátó kocsiján valamit ügyködő fiú segített megtalálni a helyem a vonaton és kedden mikor ültem a vonatom várva a padon odajött hogy legyek csak nyugodtan ő majd segít vagy ha nemérne rá küldi a kollegáját. Kedden regggel meg egy olyan győri lány köszönt rám a metróban aki ismeri Prézlit és a pici Szuzit a futtatóról, este meg egy magyar Bécsben élő úr segített aki már a 70-es évek elején kikísérletezett a csapatával egy számítógép által küldött jeleket pontírássá átalakító eszközt.
Utolsó fejezet: Szuzis kettőslátás
Amint írtam volt szombaton jó hangulatban és tetrekészen beértem a munkavégzés helyére vártam a feladatot és az egyik kollegával beszélgettem. Elkezdi mondani hogy nahát nhát hol lehet Szuzi, nem látja sehol nem tudja hol van de nemsoká jönnie kell. Erre mondtam hogy gondolom fent van. Nem, már lejött… Nagyon buta arcot vágtam (ami nem esik nehezemre) és hallom hogy léptek közelednek és mondja a fiú a kollegám hogy na itt is van a Suzi, nekem akkora kő esett le a szívemről hogy nem az én Szuzim mászkált el valamerre hanem van egy kollegína is ezzel a névvel. Egyszer épp Szuzival voltam a kutyámmal és egy diákcsoport búcsúzott a másik Suzitól és mondták hangosan hogy “bye-bye Suzi” és az én Szuzim meg teljesen odafigyelt elvégre a nevét hallotta:) Tudom tudom intenzívre sikerült ez a bejegyzés, olyan lehet mint amit már régen ittam de nagyon jó olyan olyan Szuzis a tea ha egy kis vaníliáscukrot tesz bele az ember mmm.
Oldal ajánlása emailben
X