szerencsés véletlen, égés helyett dicsőség

http://www.szon.hu/itt-az-uj-%e2%80%9eorulet%e2%80%9d-a-zumba/1843862

Az egyesületet akik szervezik a programot ismerem, tavaly májusban Nyíregyházán jártam mert én vezettem független ként a választó közgyűlésüket és igazán büszkék lehetnek magukra mert ha a honlapukat megnézitek láthatjátok hogy temérdek szolgáltatást nyújtanak és még nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkeznek.

De akkor kezdődjön a tánc!

Zumbi vagy Zumba?

Nem véletlen írtam a második nevet nagybetűvel rögtön kiderül hogy mi az oka. Aki olvassa többé-kevésbé rendszeresen a blogom tudhatja hogy kedvelem a latinos dolgokat (nem orvosi) :), legyen akár európai akár latin-amerikai. Biztosan hallottatok már vagy láttatok már capoeirát bemutató csoportot, ami úgy tűnik hogy tánc és mulatság, de nem volt mindig ez mert a Xvi századi Brazíliában komoly harcművészet ként űzték az Afrikából behurcolt feketék, és később amikor az állam megszilárdult magát a harcművészetet betiltották ezért táncba rejtették az eredetileg veszélyes mozdulatokat.

Hogy kerül a csizma az asztalra? Úgy hogy az egyik legnagyobb fekete közösségnek két vezetője volt Zumbi és ige Zumba, bár szerintem utóbbinak nincs köze az új mozgásforma nevéhez. Nem tudom megállni a gonoszkodást de remélem azok akik bőszen capoeiráznak megemlékeztek november 20. napján Zumbi Dos Palmares halálának évfordulójáról akit a harcművészet megalapítójának az egyik kiteljesítőjének tartanak.

De most már nem kalandozom mert úgy járok mint 955-ben az ősök Augsburgnál, és visszatérek a zumbához.

Amennyire őrültek a kolumbiaiak simán el tudom képzelni hogy a táncoktató elfelejti elvinni a megfelelő zenét és hogy ne legyen égő akkor ami éppen nála volt hétköznapi populáris latinzene arra táncoltatja a résztvevőket. Szimpatikus az is hogy nem csak arról szól a történet hogy valami zenére ugrálunk hanem kicsit ha olyan az oktató akkor a latin-amerikai kultúrába is betekintést nyújt. Külön öröm hogy a nyíregyházi hölgy aki az órákat tartja járt a láthatatlan kiállításon és megtapasztalta a teljes sötétséget és kicsit az elveszettség érzését. Tudjátok milyen nehéz ám úgy mozogni zenére ha az ember nem lát hogy nagyjából a helyén maradjon? Most már igen ugyanis egy nagy teremben nincs sok viszonyítási pont, ráadásul természetes hogy a zene sem halk plusz a hangok verődnek össze-vissza és ahogy fárad az ember egyre kevésbé tud arra koncentrálni hogy ne gázolja el a társát:) Nem azt mondom hogy lehetetlen így zenére ezeket a gyakorlatokat végezni de kell egy kis idő ameddig az ember ráérez és el tudja lazítani magát és percről percre jobban lehet érezni a távolságokat és ha heti rendszerességgel ugyan abba a terembe jár az ember akkor ismerősek lesznek az esetleges repedések a talajon is akár.

Az jutott még eszembe hogy ha előadást kell tartanom mielőtt elkezdenék beszélni általában a szervezőktől megkérdezem hogy merre van a közönség és először az a válasz hogy velem szemben de közben hallom hogy nem pont feléjük fordulok az meg milyen illetlenség már féloldalt állni és így szándékomon kívül valakinek hátatfordítani, és ha a rendezők nem segítenek eltaláni a helyes irányt bizony volt már hogy a hallgatóságot kérdeztem meg hogy pontosan szemben állok-e velük és ilyenkor jóindulatú mosolyok kíséretében segítenek megtalálni a pozíciót.

Azt gondolom hogy legyen szó akár zumbáról akár más mozgásról a leg fontosabb hogy az ember érezze jól magát, töltődjön fel, ha fogyni akar akkor érezze hogy alkalomról alkalomra jobb formában van és ne azzal törődjön hogy pontosan úgy csinálja-e a gyakorlatokat ahogy a videókon vagy a “nagy” könyvekben meg vannak írva.

Egyszer volt egy emlékezetes “bukásom” nem csak nekem de egy kisebb csapatnak, ami úgy történt hogy a Vakok Iskolájában működött ún labdás képességfejlesztő szakkör ami azoknak jelentett némi kikapcsolódást akik nem tudtak bekapcsolódni a csörgőlabda (goalball) vagy más sportokba mert betellt az összes hely.

Úgy indult a dolog hogy felszereltek a tornaterembe egy kosárpalánkot persze nem rendes magasságban és próbáltunk beletalálni miután valaki megkopogtatta a gyűrű szélét. Rájött a testneveléstanár hogy meg kell mutatnia hogy milyen mozdulatot kell ahhoz tenni hogy a labda egyáltalán “képes” legyen a hálóba kerülni mert ha egy kapura dob az ember akkor elég egy irány viszont a kosár az bonyolultabb de nem lehetetlen. Aztán osztályon belül versenyeztünk azzal is hogy ki tudja először két majd egy kézzel sokáig pattogtatni a kosárlabdát de az egyik akkori legjobb barátommal mi bírtuk a legtovább és akkor jött közösen az ötlet hogy ezt lehetne látványosan is csinálni és a többieket is már akinek van kedve megtanítani erre.