Lesz spanyoltankönyvem!

2011 január 14. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

 Sziasztok!

Csoda történt! Na nem nem „látultam” meg, csupán rám talált az interneten egy kedves nővér! És képzeljétek, ő az az egyik kedves nővér, akit születésemtől fogva ismerek, és sok üdvözlet neki és a kedves családjának!

Na, a nagy összeborulás után jöjjenek a száraz tények.

Még hétvégén kaptam egy nagyon örvendetes telefonhívást, ennek az volt az érdekessége számomra, hogy a „műintézményben”, ahol előző évben tavasszal a spanyol nyelvet tanultam, január 11-étől újra indul tanfolyam, és részt is tudok venni rajta! A problémám az volt csupán, hogy a tankönyv és a munkafüzet nem állt rendelkezésre elektronikus formában, illetve egy régebbi kiadású könyvem volt, és egy aktuálisabbnak egy része. Tudnotok kell, hogy aki teljesen vak, mint én, általában szkenneli a könyveket (jobb esetben szkennelteti :)), és majd ezt felismerteti egy ún. karakterfelismerővel, és a digitálissá lett szöveget a képernyő-felolvasó felolvassa. A jogot is ilyen módszerrel végeztem, és az eőadásokat egy hordozható számítógéppel csendben jegyzeteltem. Egyszer egy megnevezni nem kívánt oktató, aki a vakvezető kutyám sem vette észre mellettem, rám is szólt, hogy: „kolléga, ott az első sorban, maga már lusta tollal írni, a WC-re is számítógéppel jár talán?”

De nem ez az írásom fő csapásiránya, visszatérnék a tankönyv problémájához. Mivel egy A4-es méretű szkennerem van otthon, előfordulhat, hogy a könyv túl nagy és lelóg róla, és így használhatatlan lesz az eredmény. Kedden reggel gondoltam egyet, és írtam egy „szívhez szóló” levelet a Nemzeti Tankönyvkiadónak, aki a könyvet forgalmazza.

Az írás lényege az volt, hogy nem ingyenesen, de szeretném tőlük a szükséges könyv és munkafüzet digitális változatát megkapni, mert így megvalósulna az esélyegyenlőség…

Na mit gondoltok, a mai magyar viszonyokat és a föld szögsebességét figyelembe véve milyen választ kaptam?

(10 másodpercet még várjatok a továbbolvasással)

Igen, nem, talán…

Kellemes csalódás ért, mert tíz percen belül jött a visszaigazolás, hogy olvasták a mailt, és újabb tíz minutumra rá a válasz.

Nagyon-nagyon is pozitív és normális reakciót kaptam a kérésemre, és ha nem veszitek reklámnak stb.-nek akkor szeretném megköszönni Ungor Barbarának és az ügyben releváns munkatársaknak, hogy a közeli napokban el fog jutni hozzám a tananyag, szóval tanulhatok!

Emlegettem még előző bejegyzésemben a környezetvédelemmel kapcsolatos rendezvényt, melyről információkat az

www.artventura.hu 

www.zoldkrajcar.hu

helyeken találtok, kedden az első spanyolórám előtt részt vettem a média képviselőinek tájékoztatóján. A megérkezésem kicsit viharosra sikerült, ugyanis ez a művház, ahol a kiállítás is helyet kap, egy tóparton van, és drága Szuzim mindenáron bele akart vinnni engem a nem mondom milyen hideg vízbe, és meg kellett győznöm, hogy nincs sem impregnált bundám, sem olyan zsírrétegem, mint neki, bár utóbbin lehet segíteni.

A teremben régi barátommal, az Árpássy Mikivel találkoztam – sok-sok-sok tandemtúra, evezés és kulturális programok szervezése, látogatása és megannyi közös élmény, ami minket összefűz. A nagy megörülés következménye az lett, hogy nem figyeltem, és felborítottam egy könnyűszerkezetű széket. Gondoltam magamban, „remélem, ezt nem fotózzák le, eléggé ártana a renomémnak”.

A tájékoztató rendben lezajlott, több gond nem volt velem. 🙂 Tamás barátom, akinél Csornán töltöttem a szilvesztert, szokta mondani, hogy „kiskopasz, kamera- és mikrofonérzékeny vagy”, most nem dicsekedni szeretnék, tényleg ne értsétek félre, de egyszerre két fehérvári rádiónak nyilatkoztam két mikrofonba! 

Jött a televízió, és azt kérték, álljak oda egy műalkotáshoz, és mondjam el, mi az, amit eszembe juttat. Oda is állítottak a „szent” helyre, és közben ömlött rólam a víz, egyrészt az izgalom, másrészt a meleg miatt, fogalmam nem volt, mit kellene mondanom, ráadásul rögzítik az „örökkévalóságnak” is a bolondságaim! A próba jó eredményt hozott, nem maradtam azért szégyenben!

Ezekről a tárgyakról nem is igazán írnék később sem, ha gondoljátok, akár itt Székesfehérváron tekintsetek meg engem és a kiállítást, illetve mivel három hét után a rendezvény költözni fog, más városban is elérhető lesz.

Kifelé az úton Szuzi már nem akart megúsztatni, és száguldottunk spanyolra. Menetközben az autóbusz-állomáshoz közeli kis téren, ha valaki ismeri, keveredtem konfliktusba egy hölgyszeméllyel, éppen kicsit megálltam telefonálni vagy sminkelni-tollászkodni, és ő, egy kisgyermek és egy férfi haladtak el mellettem. A kisgyerek természetes érdeklődéssel közeledni akart a kutyámhoz, erre a nő  hatalmas hangerővel kinyilvánította a megcáfolhatatlant: „gyere má odébb, mer megharap!”

Sajnos felpörgetett napom volt, és rosszulesett Szuzikámnak a megvádolása, egyszóval eléggé hangosan kértem őt, hogy „ne beszéljen már félre, ezek a kutyák nem támadnak!”.

Azért nem hagytam elrontani a napom, következett a szezon első spanyolórája, ami a várakozásomhoz képest fantasztikusan sikerült, nagyon jó fej és dinamikus a csapat!

És „ne féljetek”, mára sem maradtok még egy kutyás történet nélkül.

Prézlikémmel együtt esett meg a következő, nagyjából tíz évvel ezelőtt.

Győrben laktam még apukámmal együtt. Nyári vizsgaidőszak volt, minden este nagyjából 7 és 8 óra között volt a kutyasétáltatás mint program, legalább el tudtam szabadulni kicsit az állandó tanulástól. A menet általában az volt, hogy mentünk egy kisebb kört a családi házak mentén, Prézli szagolgatott. A séta eleje úgy indult, hogy a kutyus egy alacsony kőfalon túl lévő területen „füvezgetett”, és ez a hely pont egy korcsmával van szemben.

Történt pedig, hogy a „közérzetjavítóból” egyik este egy kapatos úr jött oda hozzánk, és beszélgetni kezdett. Elmondta, neki is van kutyája, és olyan, mint az enyém, illetve pontosabban a Prézli olyan, mint a Babér. Mosolyogtam is, hogy nem rossz név egy kutyának Babér. Aztán egy-két perc csevegés után mindenki folytatta az útját, mi eléggé biztosan és egyenesen, az úr bizonytalanul és görbén.

Két nappal később a történelem ismételte önmagát, újra ott álltunk Prézlivel a kőpárkánynál, és jött az említett úriember. Igen ám, de a kelleténél jobban felönthetett a garatra, mert így kezdte:

„Szia, Babér, nahát, de messzire elgyüttél othonról! És mennyire megnőttek a füleid, és az orrod sem olyan, mint reggel!”  Egy kis hatásszünet, és a kulcsmondat:

„Ja, ez nem is a Babér!” 🙂

Sajnos most ismét búcsúznom kell, mivel éppen természetesen szervezésben vagyok, január 22-én az egyesületem, a Látássérültek Regionális Közhasznú Egyesülete jótékonysági rendezvényt szervez, ha gondoljátok, a www.larke.hu oldalon vagy tőlem is kérhettek információt!

Ne feledjétek, ma este a környezetvédelemmel kapcsolatos rendezvény megnyitója lesz, küldjetek sok-sok energiát!