Be”láthatatlan” következmények

2020 november 23. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Jóreggelt!

Sok intéznivaló áll előttem de van itt valami amiről már rég írni szerettem volna.

Aki ellátogat a Láthatatlan Kiállítás honlapjára, vagy facebook oldalára olvashatja hogy egy új törvényi rendelkezés miatt a Millenárist el kell hagyniuk illetve hogy mobil formában szeretnék továbbra is működtetni a rendezvényt, és hogy helyet keresnek. Nyilván ha valaki tud segíteni vagy hivatalos információt szeretne akkor őket keressétek az elérhetőségeiken.

Politizálni most sem fogok a blogomon de elért az intézkedés egy ingerküszöböt ugyan úgy mint amikor jó tíz éve az országosan minden régióban látássérülteknek rehabilitációt nyújtó és kínáló központokat az egyik pillanatról a másikra bezárták. Korábban ösztönöztek mindenkit hogy menjen, megtanítjuk varrni, sütni-főzni, aláírni, és aztán mikor Feribácsi aki nem hogy vakon de látva sem varrt fel egyetlen gombot és már be is fűzött a tűbe és már majdnem hibátlanul felvarrotta a gombot, akkor azt mondták neki hogy ez volt az utolsó foglalkozás ne jöjjön többet. Ismerem az érzést mert az én bécsi munkám is ilyen hirtelen kezdett el szünetelni, illetve (mondjuk ez nem olyan tragikus a második eset) évvégén közölték velem két év próbálkozás után hogy zongora oktatásra ne menjek többet, kapok egy négyest a bizonyítványomba de hagyjuk inkább.

Szóval kell a hely a keresztény értékek népszerűsítésére, nem ismerem az érveket/ ellenérveket, elképzelhető hogy van reális magyarázat arra hogy miért nem működhet ott a kiállítás a továbbiakban de az elfogadhatatlan, embertelen és érthetetlen hogy miért egyik napról a másikra szórakoznak húsz ember életével, egzisztenciájával. Pontosan tudom milyen érzés mert 2012 végén Karácsony és Szilveszter közt volt az új akkor már pályázati bértámogatási rendszerben résztvevő szervezetek elbírálása és 21-én úgy búcsúztunk el a kollegáktól mint egy háborús filmben a két jóbarát a két bajtárs hogy „látlak ha látlak” nem túl érzelegve de nem is ledegradálva a félelmeket a bizonytalanságot. Aztán 28-án kiderült hogy beborult és úgy mentem az utolsó munkásgyűlésre mint amikor az ember egy gyenge dolgozat után tudja hogy semmi jóra nem számíthat. Nem a munkáltatótól de a kormányzattól meghallgathattam, helyi vezetőktől még személyesen is azt amitől a hideg futkározik a mindenhol hogy „azért te is értékes ember vagy”. „azért te is..” Igen, értékes vagy de munkát nem kapsz, a hiteled fizesd tovább mint-ha dolgoznál, és tessék kitartani, másnak sem könnyebb. Aztán találtam két hónap múlva egy állást, de előtte majdnem bekerültem a vízügyi igazgatásba egy nagyon jóindulatú vezető alá de az utolsó pillanatban elvonták a státuszomra adott pénzt. Jah, és még harcolnom is kellett volna az álláskeresési ellátásért mert jogszabályi félreértelmezés miatt nem kívánták megadni még arra a három hónapra sem.. Szóval én ilyen értékes vagyok, mehetek garimpeirónak Brazíliába hátha egy nagy gyémántot kimosok, végül is a vak az jól tud tapogatni, Szuzit meg max átképzem szarvasgombázásra mert az olyan egyszerű…

Vissza a volt kollegáimhoz és jó ismerőseimhez, sokakat ismerek akik a kiállítás kötelékébe tartoznak (szándékosan nem azt írom hogy ott dolgoztak mert bizakodó vagyok) és a szívem megszakad. Van akinek családot kellene eltartania, van aki élete teljében van és esetleg céljai lennének de most nem a célszalag hanem „útfelbontás” ahová odaért.

Amikor én a kiállításra kerültem az nagyban meghatározta az életem, például egy vezetés után amikor már csak kint kávézgattam akkor jött oda az Anita és kérdezte meg hogy nem blogolnék-e. Tudom ritkán írok mostanában de már sok látássérült társam is ír tehát van választék, ráadásul amikor bemutatkozni voltam a kiállításon akkor még Prézlistül, aztán külön útvonalengedéllyel mert csak májusban volt a vizsga Szuzival, ott találtuk ki rá a „Szúzeum” nevet. Ez a Népligetben volt tehát nekem oda fűződő emlékeim vannak de ezek a kiállításhoz kötődnek. Mint minden munkahelyen itt is voltak nehezebb és mulatságosabb pillanatok, például amikor a kutyaház épült de még félkész volt viszont kezdett hűvös lenni, akkor egy régi zárható kutyasátorban helyeztem el Szuzit, lerögzítettem és mentem dolgozni. Aztán amikor szünetem volt az egyik főnököm megkérdezte hogy extra bevételt szeretnék-e generálni az ingyencirkusszal? Nem igazán értettem hogy mire gondol, de megmutatta. Aki ismeri a kiállítás volt helyszínét, ahogy közeledünk a bejárathoz egy dombról kell lehaladni, és én a domb tetején hagytam az ebet a sátorral. A helyzet az volt hogy nem minden cöveket rögzítettem jól és amikor jött egy ismerős akit ő látott és hallott, csupán annyit lehetett látni hogy egy „zsák” hempergőzik le a dombról és olyan kutya-féle-formát kezd felvenni.

Aztán persze voltak „dudák” is a kiállításon ez véletlen alakult így, nem szoktam propagálni hogy születésnapom van, de egyszer csak behívtak az utolsó helyszínre a bárba a kollegák és elkezdtek a dudákról kérdezni én meg zavarba jöttem mert hát milyen kérdés ez, valamit válaszoltam hogy nyilván a páromé tetszik a legjobban, de csak nem hagytak békén, és megkérdezték hogy ha egy duda hangos lenne akkor mit szólnék hozzá. Nem értettem a kérdést hogy mi ez valami szinesztézia vagy miféle érzékszervek összemosása de igent mondtam. Ekkor megszólalt a Happy birthsday egy dudán.. Gondolhatjátok hogy mennyire meglepődtem. Kiderült hogy az egyik kollega egy népi zenekart kísért a sötétben és mivel koncertre mentek itt volt a duda is és ezért jöhetett létre a koncert.
A láthatatlan inspirált arra is hogy újra elővegyem a német nyelvet mert lehetőség volt németül is vezetni, illetve általuk jutottam el Svédországba is és ez is tapasztalatszerzés, mint a sok külső rendezvény is.
Máskor meg a Gábriel kollegám lepett meg mert éppen szünetem volt és odahívott hogy ő beszélget valakivel hallgassam csak a hangot , olyan ismerős volt majdnem mondtam hogy ki pedig ráhibáztam volna mert személyesen Melis Gábor volt és nem úgy érkezett mint egy híresség hogy előre bejelentve stb..
Nem túlzás de a világ minden részéből érkeztek látogatók, ami nagyon szívbemarkoló volt az arab tavasz idején vezettem vacsora előtti vezetésen egy vegyes csoportot és beszélgettem egy egyiptomi fiúval és nagyon aggódott hogy mivel az öccse forrófejű nehogy kimenjen a tüntetésekre mert lőnek és ő nem meri felhívni nehogy lehallgassák a beszélgetést és bajt okozzon a családjára.

Volt egyszer hogy már a munkám végén kávézgattam a bárban, és egy kollegína jött és hallottam hogy két hölgy van vele és fordítanak, kiderült hogy oroszok az egyik tud magyarul de a bonyolultabb kérdéseket nem tudta lefordítani. Mivel tudtak angolul én válaszoltam a kérdéseikre.
Mivel menniük kellett és nekem meg dolgom volt abban maradtunk mivel az egyikük érdeklődött a segítőkutyák iránt hogy találkozunk később valahol. Össze is jött, annyira hogy mikor két évvel később visszajött és a kiállítás a Millenárisban volt, akkor együt mentünk rajta végig.
Azt a csoportot sem tudom elfelejteni akik egy vasárnap reggel jöttek, és mindent tökéletesen csináltak és szótlanok voltak eközben, én meg megdícsértem őket mire az egyik elkezdte hogy ugyan hagyjam már ők elrontottak mindent és nagy baj lesz. Kiderült hogy annyi történt hogy előző este mivel osztálykirándulás volt az egy dolog hogy berúgtak de a sofőr szerzett nekik italt sőt ő is nagyon kikészítette magát.

Órákig tudnám még folytatni, még az volt egy hatalmas élmény amikor Gábor barátommal és Szuzival mentünk a bejárat felé a domb hajlatán lefelé, és Szuzi befékezett mert akadályt látott a földön de nehezen tudtunk megállni én pedig akaratomon kívül beletérdeltem egy hátba és egy tini lányt felborítottam. Elképzelni nem tudtam hogy mi volt, mint kiderült a felső szinten valamilyenk-pop banda játszott este de ők már reggel gyülekeztek a jó helyek miatt.

És zárásul egy szívbemarkoló anegdóta:

Aki tudja-tudja hogy a Népligetben és környékén sokféle ember megfordul és azért jó ha az ember résen van és nem mutogatja a pénztárcáját. Langyos nyári este volt még a buszom nem indult álldogáltunk Szuzival a kiállítás előtt amikor egy úr félénken megszólított és érdeklődött hogy milyen program van odabent, én felvilágosítottam hogy igen van „láthatatlan” vacsora is, amire azt mondta hogy ő sajnos azt ismeri mivel ő hajléktalan ember és gyakran nincs mit ennie.

Őszintén remélem hogy a döntéshozók nem kívánnak senkit olyan helyzetbe hozni hogy ne legyen mit ennie vagy azt kelljen mondania a gyerekének hogy „nincs”, illetve hatalmas dolog hogy van már beszélő telefon, mérleg és sok segédeszköz de ezekért is fizetni kell.

Hová lett az a nagy tavaszi összefogás? A sok elhatározás hogy „én mostantól mindent másképp csinálok és tanulok a helyzetből”? Ismétlem mégegyszer én nem ismerem a belsőösszefüggéseket közöm sincs hozzájuk de ezt a rövid határidőt embertelennek tartom.

Ahogy a film is mondja és értse mindenki jól „Hajrá franciák!”