Kockázni jó!

2020 január 13. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Januári építkezés?

Lehetne a naptár alapján hidegebb is, de ezzel együtt nem gondolom hogy valaki is építkezne a szabadban, esetleg a jó meleg szobában. A lelki újratervezés és „felújítás” sem egyszerű feladat, mégis én most egy másféle alkotó folyamatról írnék.

Nem emlékszem már hogy mikor játszottam utóljára építő kockákkal vagy hasonló játékkal, de annak idején gyerek koromban rengeteg időt töltöttem mindenféle kitalálhatatlan és meghatározhatatlan objektum létrehozatalával. A 80-as évek közepéig csak hallottam a Lego építőjátékról, de nem találkoztam vele. Amivel annál gyakrabban szórakoztattuk magunkat az a Gabi építő volt. Sosem tudtam belőle semmi értelmeset építeni, valahogy az elemei számomra túl nagyok és ormótlanok voltak, és hiába építettem látszólag egy szabályos formát nem voltam megelégedve vele.
A legnagyobb szórakozásom Gabi-val az volt amikor építettem egy magas tornyot nem túl stabilat de olyat ami azért megállt a talapzatán, majd az egyetlen szem kockával amit kihagytam szándékosan a torony közepébe céloztam és figyeltem ahogy összedől. A célzás először vakon nem is volt olyan könnyű, mert volt hogy célt tévesztettem és miközben a „dobó” kockát kerestem a vállammal felborítottam a tornyot de ez nem volt az igazi, az volt valami ha eltaláltam az építményt, és utána örömmel szedegethettem a kockákat a következő fordulóra.
Általában ezt a játékot egyedül játszottam, de egyszer egy másik kisgyerek (már nem emlékszem hogy honnan ismertem) meglátta hogy mivel szórakozom, és ő is be kapcsolódott, a baj csak az volt hogy amikor nem figyeltem oda, akkor a többieket is odacsődítette és nem a lakásban hanem a lépcsőházban építették fel a tornyot.
Az első rajtaütést még én is élveztem, mert annyira nem szóródtak szét az építőkockák, viszont amikor már néhány elem pár emeletet zuhant, akkor már nem tartottam olyan jó ötletnek az egészet, és el is raktam a játékot. Következő alkalommal szomorúan konstatáltam hogy néhány kocka eltört és nem használható, és utána csak kisebb tornyokat vagy vonatot, vagy más nem borulékony műtárgyakat építettem.

A Lego-játékával először egy fodrászüzlet formájában találkoztam, ami annyira nem keltette fel a figyelmem mivel ugyan jónéhány elemből állt, de nagyon nem mozgatta meg a fantáziám. Később, mikor több „építőanyagra” tettünk szert a testvéremmel, akkor már én is mindenfélét építettem, és tudtam hogy létezik leírás hogy hogyan is kellene kinéznie a járműnek vagy épületnek, de mivel ha a szerint valaki felépítette nekem akkor olyan „unalmasnak” tűnt.
Mondjuk a járművek, az űrrepülők, autók, kamionok sosem voltak unalmasak viszont mivel sosem láttam életemben én ilyenkor nem a versenyautó vezető szárnyára gondoltam, hanem azon filóztam hogy „de milyen lehet belül, van-e benne pl üléshuzat”…

LEGO ügyben azért szerencsénk volt, mert a nővéreinktől különböző alkalmakra kaptunk új dobozokat, így a végén az ikertesómmal úgy tudtunk építeni hogy jutott is maradt is, neki nyilván fontos volt hogy a különböző elemek színben is passzoljanak, én meg a stabilitásra helyeztem a hangsúlyt. Nem emlékszem rá hogy végül is megvalósítottam-e ezt az ötletem, egyszer építettem egy pici házat, és úgy szerettem volna a pici zseblámpám beépíteni hogy hogy a kisujjam körmének a hegyével még be tudjam kapcsolni a világítást a bentieknek. Hozzá kell tennem, hogy akkor még láttam a lámpák fényét is, és nagyon szomorú voltam mert amikor felkapcsoltam a világítást semmi fényt nem érzékeltem. Mutattam én mindenkinek hogy „nézzétek nem megy”, mire kiderült hogy igazából dehogynem működik minden, csak mivel ablakot nem terveztem a házra, így bent volt fény de ki alig szűrődött belőle valami és én ezért nem érzékeltem.
Utólag visszagondolva hasznosak voltak ezek az építkezések, mert megtanultam hogy túl magas alkotmányt sem jó építeni, illetve ha mindent bezsúfolok egy helyre, akkor nem férek hozzá ami számomra fontos volt mert én a tapintásommal tudtam „ránézni” a kész műre.
És azt ti el nem tudjátok képzelni, hogy az ikertesóm milyen lelkesen mesélte hogy még milyen nagyon király legókat lát a különböző prospektusokban, hogy még az autóba motort is lehetne szerelni, és akkor elindulna.. Na, mire hozzánk is eljutottak ezek a bonyolultabb játékok, akkorra meg én már nem nagyon legóztam.

Amiért ezt így elmeséltem, az a következő cikk, jobban mondva egy a sok közül:

BRAILLE LEÍRÁST ÉS HANGOS ÉPÍTÉSI ÚTMUTATÓT KÉSZÍTETT A LEGO

Ami fantasztikus hogy egy egyszerű baráti jószándékból mekkora talán világméretű ötlet kerekedett ki. Keresgéltem az interneten de konkrét összeszerelésre vonatkozó leírást nem találtam egyenlőre, viszont szívesen meghallgatnék egy ilyet, sőt össze is szerelnék akár egy helikoptert.

Két dimenzióban meglehetősen pocsékul érzékelek és gondolkozom, a „Dialog im Dunkeln” kiállításon van egy olyan könyv ahol az oldal tetején braille írással szerepel hogy 2 d-ben lentebb milyen állat vagy növény tapintható, de én szerintem súgással ha kettőt felismernék. Ha megfordítom a helyzetet, akkor milyen jó lehetőség mondjuk egy vak diák számára bemutatni a különböző építészeti formákat, homlokzatot, vagy oszlopfőket.

Például, a 90-es évek végén a Győr Arrabona Lions Club szervezett ornamentikákból tapintható kiállítást, és számomra akkor lett világos hogy „ahha szóval ezek a formák/szobrok ott fent vannak a magasban és így néznek ki.

Miért ne lehetne akár egy városrészletet felépíteni, hogy nagyjából egymáshoz viszonyítva hogy helyezkednek el az épületek vagy utcák. Létezik persze domború térkép, van olyan vállalkozás aki le is gyártaná a kérésemre nem kevés összegért, viszont mi történik ha közben változik a világ? Egy rádió riporter a Kossuth rádió valamikori kínai tudósítója mesélte, hogy egyszer készített egy anyagot egy városban, és egy évvel később kereste az alanyt, viszont az épített környezet úgy megváltozott hogy le kellett parkolnia és telefonálnia hogy merre is kellene mennie.
Én a népligeti aluljáróval jártam így, mert volt néhány budapesti aluljáróról domború térkép vakok számára is, és mikor a győri buszokat áttelepítették a Népligetbe én akkor gondoltam hogy „megálljatok csak” és jól összetanulmányoztam a térképet, viszont mikor a tetthely-re értem akkor már semmi nem úgy volt ahogy én jól begyakoroltam, még jó hogy nem kommandós bevetésre készültem a szószerinti „vaktérképpel”.
Azért ezt ne úgy képzeljétek el hogy megy az ember botozik és közben meg tapizza a térképet mert ez kivitelezhetetlen, na esetleg ha az orra vagy a homloka van olyan érzékeny hogy azzal olvassa a térképet.

Akik esetleg olvasták a régebbi bejegyzéseim még Szuzi kutyám volt nagyon hisztis ha én telefonnal próbáltam meg navigálni mert nem úgy mozogtam mint amikor „rendesen” megyünk, és rángatott, bökdösött hogy „naaa, én segítek!”

Zárszónak is egy a vége, ami annak idején csupán játékszer ként szórakoztatott, az lehet hogy felnőtt fejjel hatalmas segítséget nyújthat a világ jobb megértésében, vagy a tájékozódásban.

Remélem a csatolt képen látszik a lényeg, a Juan Miro Alapítványnál voltunk Barcelonában és ott megmutatták az épületet az építés különböző fázisaiban, és ez hatalmas élmény volt. Gyakran a környezetemnek úgy tűnhet hogy „szinte” nem érdekel hogy milyen a környezet az épületek az összkép körülöttem, ez nincs így viszont amikor talán még több energiám, türelmem, időm lett volna felfogni megérteni hogy mi is vesz körül akkor még nem volt rá lehetőségem. Amit viszont minden vaknak ajánlok, és ez létezik szervezett formában is hogy színházban előadás előtt amennyire lehet járja be a színpadot és nézze meg a díszleteket. Rám nagy hatással volta mindig, és nem csak a látássérültek miatt lenne jó ha a múzeumok egyre inkább megérinthetővé tennék az erre alkalmas tárgyaikat, ha pedig ez nem lenne annyira jó ötlet, nem hiszem el hogy egy másolat elkészítése olyan sok pénzbe és energiába kerülne. Azt vallom hogy a „nem vak” emberek is érintsenek meg bátran fákat, bokrokat, különböző tapintású anyagokat. Persze-persze, tudom, én jobban hallok, és amúgy is olyan szép a kutyám..

Azért ha valaki eljuttatna számomra egy ilyen legós használati utasítást, annak nagyon örülnék!