Na Hallja!

2018 december 10. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Sokan kérdezik hogy igazából mi is az ami nehézséget okoz egy vak ember életében, és erre nem is mindig könnyű válaszolni, mert ami egyszer könnyen megoldható feladat, máskor szinte lehetetlennek tűnik…
Nyilván több szereplős a történet és sok faktora van, hogy az ember éppen milyen fáradt, vagy mennyire lusta, akár hogy mennyire bátor..

November elején adódott egy feladat, Győrben hogy egy igazolványomhoz fényképet kell csináltatni, de a nagy bevásárló központokat nem szeretem meg nem nagyon találok el bennük ezért olyan helyet kerestem ami mondjuk a belvárosban van és nem automata hanem humán erőforrás tehát ember fényképez..
Biztos én nem adtam meg megfelelő kereső szavakat a google-nek de semmit nem találtam ezért a facebookon is megfuttattam a kérdést és jött is egy nagyon jó válasz hogy a belvárosban egy mondjuk úgy gyorsétterem közelében van is ilyen fényképészet. Ennek az is az előnye hogy „illatról” na meg a szellőző hangjáról is könnyű megtalálni, már csak át kell menni a Baross út másik oldalára és célnál vagyok… Gondoltam én.

„te is jársz néha tilosban”..
Khm, a Bergendi dala amúgy gondolatébresztő, de én most a zseniális portré felé vezető úton a Szent István úton lévő hangos lámpára gondolok, ahol már a 80-as években is működött egy kezdetlegesebb csipogó lámpa ha jól tudom a műszaki főiskolások jóvoltából…
Amikor fotózkodni mentem akkor a lámpával nem volt semmi gond, de szeptemberben és októberben vasárnap este sajnos a hangjelzés ki volt kapcsolva és azt nem értem hogy miért, hiszen Győr egyik nagyforgalmú csomópontjáról van szó, és annál nincs elviselhetetlenebb ha az ember nem lehet biztos abban hogy kap-e hangos támogatást vagy sem.. Egyébként jeleztem a problémát a győri egyesületnek és úgy tudom továbbították is az illetékesek felé de azért itt is leírom mert azt veszem észre hogy a nagy garral megvalósított akadálymentesítési projektek átadása után gyakran a karbantartásra a finomhangolásra nincs energia vagy pénz vagy egyik sem..

Na, de a sztorihoz visszatérve, beértem a belvárosba, meg is találtam a „szagos-hangos” gyors-éttermet, és az utca túl oldalán elkezdtem kérdezősködni hogy „elnézést merre találom a fényképész szövetkezetet?”..
Talán a közel hat évnyi bécsi tartózkodás alatt nem felejtettem el magyarul vagy nem lett ákcentusom de a válaszok többsége abban merült ki hogy „itt van a közelben…” Aki szintén vakon közlekedik tudja hogy milyen tehetetlenség érzés kapja el az embert amikor egy olyan egyszerű kérdésre szeretne választ kapni hogy melyik házszám előtt áll vagy hogy hányas busz érkezett meg de ez valami különleges okból lehetetlen…
Amint tudjuk véletlenek ugye nincsenek, ahogy ott forgolódtam majdnem nekimentem egy éppen a cigarettáját elnyomó hölgynek és mint kiderült ő a fényképészethez tartozott és nagyon megörült nekünk és kézségesen beinvitált a helységbe, meg kell jegyeznem hogy korrekt módon segített, nem is akart sem fejbevágni az ajtóval, sem felvinni a pár lépcsőn..
Ez azért hasonló érzés mint amikor a sivatag vándora egy oázist talál, mert azon túl hogy a keresett célt eléri az ember még kedves fogadtatásban is van része. Hamar letisztáztuk hogy Szuzira azért vigyáznak mert talán a fényképezést nem zavarná de ne aggódjon hogy mi történik a „papával”..

„Most repül a „..
Eddig kétszer készült rólam fotó automata segítségével, de az első az emlékezetes marad, a páromnak is szüksége volt igazolványképre itt Bécsben, és egy látó segítővel egy „fényképező robotot „ vettünk igénybe.
Először talán ő ült a székbe, és a pénz bedobása után meghallgathattuk hogy mi fog történni és hogy itten fénykép fog készülni és ne mosolyogjon hiszen ez nem hobbi célú fényképezés.. Majd a férfihang emelkedő tonalitással a következőt mondta „Jetzt gehts loos!” kb hogy „most ugrik a majom a vízbe” és akkor próbáld meg megállni hogy nem röhögsz..

Nekem ezek a „most repül a…” pillanatok mindig nehezek mert izgulok hogy ne is mozduljak be és ne is úgy üljek mint egy karótnyelt valaki és ne is röhögjem el magam.
Győrben is majdnem sikerült elröhögni a fontos pillanatot , mert miután a fényképész hölgy beállította a fejem utána eltűnt az objektív mögött és én még mondtam valamit amire ő a következőt közölte:
„Ne haragudjon nem értem hogy mit mond mert én nagyothalló vagyok”..
Ti kibírnátok röhögés nélkül? Remélem hogy kibírtam..:)

Erről nem is kérdés hogy a Vaklárma c film vonatkozó jelenete jut eszembe mikor próbálják rabosítani őket..

Gondolhatjátok mikor elmeséltük az előtérben lévő kollegáknak hogy hát hogy is jártunk az egyik nagyothalló a másik meg vak, volt röhögés..

Amúgy is megtörtént velem még Prézlivel róttam az utat amikor is Pest felé menet egy olyan régi gyorsvonatról szerettem volna leszállni ahol „hála istennek” mind a a két tehát a rossz oldalon is ki lehet nyitni az ajtót hogy megkérdeztem valakit aki előttem állt a vállát megfogva hogy melyik a helyes oldal de ő meg teljesen siket volt de segített a srác és nagy ölelkezés lett a dologból.
Hallatlan dolgok vannak ugye?:)