2018 július 1. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Lekvárba az ember sok módon kerülhet.
Ha megfordítom, a lekvár az emberbe illetve emberhez szintén több csatornán eljuthat.

Sorra ér véget az egyes osztrák tartományokban a tanév, és ilyenkor az élet nem egyszerű, az utolsó héten már senki nem akar odafigyelni, olyan mint ha a nyáriszünet azt is jelentené hogy ősztől nincs már semmi kötelezettség és a diák nyugdíjba vonul… Egyszer még nagyon rég hallgattam egy scifi hangjátékot ahol a fiatalok 18 évesen nyugállományba vonultak de előtte mindenféle próbát ki kellett állniuk, sport, intelligencia, és volt amelyik a szeretkezésről szólt, majd mikor egy kort elértek lettek újra aktívak, minden esetre érdekes elgondolás…
Az afféle szövetségi államokban mint Németország vagy Ausztria a tartományok igen is bizonyos autonómiával rendelkeznek például a tanév tartamának a meghatározásánál, illetve Németországban a súlyosan fogyatékos személyek egyes tartományokban más-más összeget kapnak, Ausztriában néhány éve ezt egységesítették. Miért írom le ezt? Mert a héten csúcsra voltunk járatra, a szünetre készülődő diákokat elhozták még egy picit érzékenyülni és néha elérzékenyülni.

Csütörtök reggel az első vezetett csoportom az érettségihez közeledő német diákok voltak (nem semmi lánycsapat hét fővel) és volt egy köztük aki már a kezdő instrukciók átadásakor picit mindent jobban tudott mint a látó kollega aki bemutatja a védőtartást, a bothasználatot…

„Csak lazítson Ramóna!”
Igen, ő az, a főnökasszony aki miután átvettem a csoportot még mindenhez apró megjegyzéseket fűzött, valamint nem hitte el hogy én tényleg vak vagyok mint a denevér, többször is hangoztatta hogy én csalok és éjjellátó készülékem van…
Már a határán álltam hogy emlékeztetem a szerdai Dél Kórea elleni német fiaskóra de attól tartottam hogy akkor ő megkérdezi hogy a magyar válogatott most hogy áll és nem szerettem volna a mi „belgaságainkról” beszélni. Ezzel együtt is a két évvel ezelőtti franciaországi szereplés csodálatos hangulatott teremtett úgy is hogy nem Magyarországon voltam…

Nem tudtam már azonban mit kitalálni a folyamatos kamera és hőkamera és egyéb bolondságok hangoztatása ellen, ezért drasztikusan fogalmaztam ugyan is azt mondtam a fiatal hölgynek hogy „én többet nem reagálok ha nem hiszed el hogy én tényleg vak vagyok de a végén ne hogy sírás legyen a vége…”.
Nem állt szándékomban senkit megbántani, azt azért nehezen viselem ha intelligens emberek a fejüket nem használják és csak egy megakadt lemezt pörgetnek.

„Ne üssük bottal a nyomát!”

A „túra” elég jó hangulatban folytatódott, a hölgyek nem hoztak pénzt magukkal így a bárban csak cseverésztünk majd kimentünk szép lassan a világosba. Milyen apropóból azt nem tudom de Ramóna kisasszony utolsó ként érkezett és hála istennek sírva azért nem fakadt viszont meglehetősen lefagyott amikor meglátta hogy én nem „művak” vagyok annyira feldolgozásra várt az információ hogy a fehérbotot is majdnem magával vitte és ha nem szólok kíváncsi lettem volna mikor veszi észre hogy egy hatalmas periszkópot visz magával…
Nyilván aki oktat vagy hasonló programokban vesz részt nem veszi ezeket a szívére, én igazából jókat szoktam derülni a megjegyzéseken viszont alapvetően nehéz úgy valakit a sötétben irányítani ha nem bízik bennem vagy a szavahihetőségemben.

A történelem ismétli önmagát?
Egyes elméletek szerint igen, illetve nem teljesen hiszen párszáz évenként ugyan azok a folyamatok játszódnak le, válságok, fellendülések, stagnálások de egy magasabb szinten. Elképzelésem sincs hogy igaz-e ez vagy sem, azt tudom hogy ha nagyon kutatnék akkor az én eddigi pályafutásom alatt találnék ezt alátámasztó tényeket.
Ami nem kérdés hogy ha semmi közbe nem jön akkor csütörtök után jön a péntek és én akkor is dolgozom és vezetek, és az első csoport kis késéssel érkezik, viszont ahogy azz előző napon szintén Németországból, és szintén volt egy Ramóna aki irányított bár visszafogottabban. Ismeritek bizonyára az Idétlen időkig című filmet ahol a főhős mindig ugyan arra a napra ébred, bizonyos napokon erősen kell koncentrálnom hogy ne érezzem azt hogy megzizzentem, mikor a város ugyan azon pontján két egymás utáni napon ugyan olyan hangú emberek kérdezik ugyan azt…

Biztos ami biztos, ennél a csoportnál (amúgy szintén nyolc lányból tevődött össze) már az elején deklaráltam hogy nincs éjjellátóm, illetve volt de eladtam mert vak vagyok és a pénzből inkább Szuzi kutyának vettem valamit… Nem is kételkedtek abban hogy lökött vagyok.

Vidámra sikerült az „utazás”, van egy hely ahol mindenkinek szabad ülést kell keresni és voltak nagy „mellényúlások”, röhögések, visítások…

„nézzék a kezem, nem csalok!”
A csattanó itt is a világosban ért utól, majdnem elrohantam mert ahogy említettem is kis késésben voltam mikor is a csoport újra odajött és egy kis csomagott a kezembe hogy ők ezzel készültek és hálásak az élményért, a csomagban egy kártya volt található amit még nem szkenneltem be tehát még kiderítésre vár mi áll rajta, és egy házi készítésű lekvár. Ha nem is pirultam bele de meglepődtem rendesen a gesztustól.

„A meglepetés borítékolható?”

A nap további része nem mindig volt ilyen gördülékeny, és mivel vacsora is volt hosszú napról beszélünk bár már éjfél előtt pár perccel haza is értem.
Rendezem a táskám, mutatom otthon a lekvárt hogy na na nézd ezt kaptam, forgatom a borítékot az üdvözlő lappal erre kiesik valami belőle. Jön a körbetapi megpróbálva nem lefejelni a szekrényt, és legnagyobb meglepetésemre tizenöt Euró esett még ki… Na de lányok ezt igazán nem kellett volna…

Most meg én nem találtam a szavakat…

Mosst indulok szavakat és pénzt keresni, „Vár a munka a kertben”, és továbbra is hajrá Spanyolország és az uruknak meg baráti ölelés és ne felejtsétek nem minden az aminek nem látszik!