Kristály tisztán

2015 február 9. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Ma igazán elhavazódtunk itt Bécsben, még jó hogy amúgy is szabadnap van és van idő olvasgatásra és a blog írására.

Korábbi írásaimban már olvashattatok több vicces illetve kevésbé nevetséges történetet arról hogy mennyire pórul jár az ember (akár vak akár nem) ha akarata ellenére segítenek, vagy a segítség nem a megfelelő formában érkezik.

„Aki gyorsan ad, kétszer ad”
A népi bölcsesség igazságtartalmát nem vonnám kétségbe, viszont az a vicc jut eszembe róla mikor a parasztbácsi elkerül a nagyvárosba és leint egy taxit. A bácsika még nem ült autóban csak lovaskocsin ezért a sofőr jóindulatúan magyarázza neki hogy az a kerek középen a kormány, azzal lehet irányítani a járművet. Be is céloz egy gyalogost és mielőtt elütné félrerántja a kormányt. A parasztbácsi csodálkozik nagyerősen de a következő megjegyzést teszi:
„bátyám, a maga célkeresztje nem ér semmit, ha én nem nyitom ki az ajtót sosem találja el az embert!”
Láthatjuk, gyorsan érkezett a segítség és milyen eredménnyel járt…
Évekkel ez előtt én olcsóbban megúsztam mikor egy kietlen buszmegállóban a ritkán jövő buszra várva egy néni odarángatott hozzám egy másik vak férfit hogy mi biztosan egymásra várunk, majd a kölcsönös bemutatkozás rávilágított hogy nem hogy nem ismerjük egymást de még a másikról pletykát sem hallottunk mondhatni kölcsönösen egymás vakfoltján helyezkedtünk el. A néni közjátéka egy eredménnyel járt, elment a buszom és újabb fél órát várhattam a következőre.
Aztán az ember fia tanuljon meg egyensúlyozni az udvarias elfogadás, a határozott elutasítás Szküllái és Karübdiszei között. Nyilván a hangulat, az idegállapot, hogy nyert-e a Barcelona vagy sem, számomra túl hideg van-e (túl meleg idő nem lehetséges) ezek mind hatással vannak arra hogy mi és milyen csomagolásban jön a válasz a felajánlott segítségre és nincs előre kigondolt stratégiám, egy időben volt de aztán a sutba dobtam mert az élet mindig felülírta. Ez történt az egyik hétvégén is mikor a Westbahnhof-on gyalogoltam a vonatomhoz és egy németül törve beszélő férfi megszólított hogy segíthet-e, mondta hogy sok ideje van ha szeretném akkor elkísér a szerelvényhez. Mivel már a pályaudvart jól ismerem általában a „köszönöm menni fog” választ adom a felajánlásra, viszont még időm is volt arra az esetre gondolva ha rossz vonathoz kísérne visszacsámborogni a megfelelőhöz, így éltem a lehetőséggel. Az úr igen csak küszködött a bonyolultabb német mondatokkal és én meg arra gondoltam hogy szerintem ő is magyar ezért egy kérdésére hirtelen felindulásból magyarul válaszoltam. Az ember még picit meg is ugrott úgy meglepődött és megörült nekem. Segítséget meg a lehető legjobban nyújtott, a „kutyátlan” oldalamra jött, nem rángatott, nem tolt mint egy fűnyírót, hanem vezetett.

Nem mindenkinek van ilyen szerencséje, és a nyugatinak mondott országokban sem mindig tudja a járókelő miképp segítsen és hogy ne a vaknak.
Egy Bécsben élő ex kollegám esete példázza jól ezt, az emberről tudni kell hogy 198 Cm magas és van vagy 110 Kiló és fehérbottal közlekedik.
Egyik reggel munkába menet a kedvenc pékjénél vett valami reggelit és egy kávét amit magával is vitt. Így szépen megpakolva épp akkor ért oda a metróhoz mikor már az ajtók záródtak, de egyszerre az egyik ajtó hirtelen felpattant és egy segítő utas a férfit a karjánál fogva megkísérelte a vonatba berántani. A probléma sokrétű volt, a srác nagy termete miatt csak az egyensúlyából sikerült kibillenteni és leöntötte magát kávéval és a péksüteményt is elejtette, és ogy a történet kerek egész legyen még a metró is elment. Utólag azt mondta hogy igen vicces a dolog akár egy Mr. Bean show része is lehetne, de közben nem ilyen rózsaszín a helyzet ha az ember karján folyik végig a forró fekete és a reggelije valahol pár Méterre odébb szomorúan kacsintgat.

Ma sem maradtok vakvezető kutyusos történet nélkül, ez most nem Szuzival és velem történt meg, de egy kis bevezetés:
A világ sok nagyvárosában élnek és dolgoznak vakokat segítő kutyák, és mint korszerű közlekedési eszköz ezeket a városokat sok metróvonal szeli keresztbe-kasul. Több módja is van annak hogy a kutyával hogy közelíti meg az ember a metrót abban az esetben ha csupán mozgólépcső elérhető, én felemelem Szuzit, van aki az álló lépcsőt használja, illetve sokan a kutyacipőt alkalmazzák és így a mozgólépcső alján lévő fogak nem darálják le a kutyus talpát.
Mikor Bécsbe kerültem az első három hónapban ingáztam Győr és a császárváros között, és volt a reggeli vonaton egy lány aki azzal győzködött, sőt traktált hogy ne emelgessem a kutyát hanem csak hagyjam a mozgólépcsőn mivel Szuzi okos kutya majd a végén ugrani fog ha a kritikus rész következik. Nem hagytam magam befolyásolni, ebből úgy éreztem sértődés is lett mert egy idő után a lány csak köszönt és tovább is viharzott de ez minket Szuzival egyáltalán nem zavart. Ez a csillogó és új Haubtbahnhof-on történt. Egy alkalommal aztán ellentmondást nem tűrve a lány odaállt elénk és közölte hogy ő tudja a megoldást, talált egy liftet nem lehet ellenvetésem jöjjünk vele. Követtük is, ragyogott a boldogságtól és a lelkesedéstől hogy ő (aki nagyjából tíz évvel fiatalabb nálam) most valami olyat-de olyat mutat nekem amitől ha a szemem nem is de a szám és a fülem biztosan el vagy ketté fog állni.
Meg is lett a lift csudaszép akadálymentes fülke braille-írással és hangosbemondással az egyes szinteknél, a lány úgy mutatta mint ha ő tervezte és építette volna vagy anyagi érdekeltsége fűződne a reklámozáshoz.
Nagy csodálkozás és ámuldozás közepedte le is értünk a metró szintjére, és kiszállás után a hölgy elkezdett nézelődni mert gőze nem volt arról hová is érkeztünk, éppen nagyon a terep felderítésével volt elfoglalva mikor én az álnok, kegyetlen álmok és álmodozások szétrombolója szinte fejbecsaptam a kérlelhetetlen igazsággal…
A helyzet ugyan is az volt hogy a lift arra a szintre érkezett ahonnan csupán mozgólépcsővel lehetett eljutni a metróhoz. Tudjuk már rég az élet nem habostorta, én biztosítottam a lányt arról hogy ne szomorkodjon ő mindent elkövetett és kárpótlásul amiért újra végig kell néznie a kutyaemeléses akcióm megkértem hogy segítsen, ameddig leérünk a mozgólépcsőn tartaná meg Szuzi pórázát hátha a lépcső alján becsípődne… El kell nektek mondanom hogy ez a pórázzal egy kegyes hazugság volt mivel meglehetősen vastag eszköz ez, ezért kizártnak tartom a becsípést.

És elérvén a csúcspontot elrettentésül és figyelemfelhívó szándékkal Megosztom veletek Kristály és gazdija történetét.
Mivel erre engedélyt nem kértem és kaptam a hölgy nevét nem írnám le de következzen a szívszorító történet amely miatt napokig ha eszembe jutott összeszorult a gyomrom és megemelkedett a vérnyomásom.

„
<<< Következő pár soromban pár embernek és a BKK ellenőrnek (mivel egy konkrétra gondolok) kalapomat megemelem!
Következő történt:
Vakvezetőkutyával közlekedem normális esetben. Szokásosan mentünk volna le a Corvin negyednél a metróhoz. Köztudott, hogy mi állómozgólépcsőn mehetünk le kutyánkkal. No mentünk és leszólított egy úr, hogy segíthet-e. Mondtam, hogy igen, köszönöm. Van esetleg állómozgólépcső? Mert azzal szeretnénk lemenni. Erre az úr nem válaszolt hanem elkezdett húzni a mozgómozgólépcsőhöz, hogy majd ő segít és felemeli a kutyát. Gondoltam néha már megtörtént, így nem gondoltam arra, hogy baj lehet, de már ellenkezni sem tudtam volna. Na igen, csak az úr "elfelejtette" lent felemelni a kutyámat és annak szétvágta a talpát plusz egy körmét elvesztette. Természetesen az úr volt az első aki otthagyott úgy minket, hogy a kutya sírt sőt üvöltött és ömlött a lábából a vér. Megjegyzem senkinek nem kívánom azt az érzést.. Na visszakanyarodva a történetemhez, mindenki csak jött, hogy mi történt stb., de segíteni csak páran maradtak ott. Konkrétan 2 hölgy segített nekem. A kutyánat az egyik hölgy felvitte egészen a ránk váró taxiig. A másik hölgy pedig engem vezetett. Előtte még egy ellenőr hozott le nekünk fáslit, hogy elkössük a kutya lábát és eloszlatta a tömeget: "Akinek nincs dolga menjen innen!". Akkor ott ezért baromira hálás voltam. Köszönöm valóban azoknak akik részesei voltak ebben a helyzetben segítség nyújtás terén!”

Nem szeretném magyarázni az egyértelműt, de annyi megjegyzésem van a történethez amit aki nem került kapcsolatba vakvezető kutyás vakemberrel nem tudhatja miszerint aki ilyen segítőkutyát kap minden esetben komoly felkészítésen vesz részt, mely a kutya ápolását takarmányozását és hétköznapi ellátását modellezi illetve sok várható helyzetre alakítanak ki stratégiát. Más-más okok miatt különböző a megoldás a metro és mozgólépcső problematikájára, van aki inkább a felszínen közlekedik, van aki emelgeti a kutyáját és mint olvashattátok akad aki az épp nem működő mozgólépcsőt veszi igénybe.
Az említett felkészítés miatt ezért ha ilyen helyzettel találkoztok akkor ne bíráljátok felül a gazdát illetve ha nincs kellő időtök akkor érdemesebb tovább haladni mert a meggondolatlan és kapkodó segítség szörnyű eredményekkel járhat. Nem szeretnék etológus vagy kiképző ként véleményt alkotni viszont mivel már 16 éve közlekedem kutyával ezek alapján azt gondolom hogy
Kristály borzasztó fizikai fájdalmakat élhetett át, hetekig a járás gyötrelmes lehetett számára, de ezen kívül véleményem szerint egy súlyosabb trauma is bekövetkezett hiszen ő bízik a gazdájában aki vigyáz rá illetve vigyáz a falkára és helyes döntéseket hoz. Esetükben a gazdi nem hibázott hanem a túlbuzgóság áldozatává váltak, azonban egy kutyának nehéz ezt megmagyarázni hogy nem a falkavezér hozott rossz döntést hanem őt is megtévesztették.
Őszintén remélem hogy Kristály fizikailag is és lelkileg is újra a régi less és még sokezer Kilométert tesznek meg balesetmentesen és vidáman

Szóval csak lassan, megfontoltan kéretik segíteni és ha esetleg engem látnátok egy kezemben lévő látszólag furan tartott telefonnal légyszi ne tegyetek úgy mint Fehérváron egy bácsi évekkel ez előtt aki a kezem kitörve magyarázta hogy “nem úgy köll ám azt tartanyi” szegény, nem tudta hogy az én telefonomon képernyőolvasó van 🙂