Újra Vaszabi!

2013 december 4. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

Bár indul a tél, én arra az elhatározásra jutottam, hogy összeszedem az energiáim, és folytatom a blogom írását. Két oka is van annak, hogy éppen most, éppen ma, éppen…. 🙂  Az egyik az, hogy ma van a fogyatékossággal élők világnapja, aki azért valamennyire ismer, tudja, hogy ez olyan „kamu indok”, mivel pozitív, hogy léteznek jeles és egyéb kiemelt napok, de nem ezek körül forog az életem. A másik tény, ami miatt újra jelentkezem, az az, hogy mint talán még nyáron olvashattátok, a bécsi „Dialog im Dunkeln” alkalmazásában látogatókat vezetek a sötétben mint azt korábban Magyarországon is tettem. Nagy titkot nem árulok el a következővel:

A sötétbe történő indulás előtt a bátor jelentkezők kapnak egy eligazítás,t, hogy hogy kell a fehérbotot használni, mit tegyenek és mit ne a sötétben, amolyan mentális túlélőcsomagot a bevezetést tartó kollegától. Fontos, hogy a rendezvény filozófiája az, hogy a látogatók a túra végén, ha a vak/ látássérült vezető is úgy akarja, megmutatja magát a vendégeknek, de csak akkor, korábban nem. A csoport elindításánál szépen lassan fokozatosan jönnek be a sötétbe, és ekkor az instrukciókat adó kolléga elmondja többek között a leendő vezető nevét is, ami esetemben a „Szabi”, viszont néhány nappal ez előtt csoportra várva szinte megdermedtem a meglepetéstől, amikor a vendég rákérdezett: „hogy is hívják a kísérőnket? Vaszabi?”

 

Kivel mással, illetve kikkel másokkal foglalkozhatnék a bejegyzésben mint négylábú segítőtársainkkal, akik önfeláldozásukkal, illetve humorukkal megszínesítik a hétköz- és a nem hétköznapokat. Készülve a blogírásra, leültem a szőnyegre picit Szuzit simogatni, és néhány perc után ő úgy gondolta, hogy a simogatás nem elég, ezért a labdáját megkeresve azt elkezdte belenyomni a fülembe, az orromba, sőt, a számba is. Lehet, hogy arra gondolt, nekem is

úgy kellene megfognom a gömböt, mint neki, szájjal. Aztán ez a játék nem volt elég, mindenképp jól össze akarta szőrözni a fekete pulóverem, és hiába próbáltam picit eltolni, akkor lehajtva a kockafejét közelített. Aztán gondoltam egyet, és lecseréltem a felsőt, de ez már akkor nem is volt annyira izgalmas Szuzinak, így kisebb intenzitással folytatta tovább a feldöntésem.

A „fogyi” világnap alkalmából épp az előbb hallottam egy beszélgetést Mosolyka Fannival, és sok tekintetben egyetértek azzal, amit mond, aki esetleg őt nem ismerné, háttér információ hogy ő kerekesszékkel közlekedik, és megnevettetett, mert a riporternek arra a kérdésére hogy mit szeretne, hogy az emberek hogy tekintsenek rá, azt válaszolta hogy ő egy csaj, így bánjanak vele…

Azt gondolom, a belinkelendő írásban szereplő amerikai vak férfi is azt szerette volna, hogy ne mint vak, ne mint kutyás vak, hanem emberi mivolta miatt bánjanak vele emberségesen.

http://index.hu/kulfold/2013/11/15/lekuldtek_egy_vakot_a_repulorol_mindenki_vele_tartott/

Esetleg lehet néhány olvasó, aki csak most talál rá a blogomra, nekik elmondom, hogy annak ellenére, hogy születésemtől foga nem látok, imádok utazgatni, és Prézlivel is, aki az első, valamint Szuzival is aki a jelenlegi segítőkutyám, sokat utazunk akár repülőn is. Szuzival Angliában is voltunk, ahol szigorúbb feltételekhez kötött még az ilyen különleges kutyusok beutazása is, de a repülőn nem kérték, hogy tartsam a kutyát az előttem lévő ülés alatt. Nem tartom magam kutyás szakembernek, csupán a 15 évnyi kutyázás mondatja velem, hogy őszintén nem értem, miért jó álláspontom szerint értelmetlen feladatokkal nyúzni egy munkakutyát, akinek az élete amúgy is csupa odafigyelés.

Szuzival és Prézlivel is úgy tanultuk a kiképzés és oktatások során, hogy járműveken a kutya az én ülésem alatt kell, hogy üljön úgy, hogy a lehető legkisebb része lógjon ki, így elképzelhetőnek tartom, hogy Szuzi hamarabb nyugtalankodott volna ha be „tuszkoltam” volna az előttem található ülés alá. Magyarországon ehhez hasonló, amikor a sofőr mögötti ülésre akarnak beszuszakolni tiltakozásom ellenére, de elfelejtik, hogy ott a tűzoltó készülék, seprű, lapát és még lehet, hogy a buszvezető gyermekkori játékai is, és ezek folyományaként lehetetlen elférni még kutyus nélkül is. Mivel a Vaszabi egyik fontos tulajdonsága hogy csíp, is egy picit, engedjétek meg, hogy elmeséljem nektek azt a történetet, ami egy hete valamiét nem hagy nyugodni.

Győrbe utaztam volna Budapestről, és venni akartam egy hely- és pótjegyet a 9-es vágánynál lévő apróbb pénztárnál. Tíz perc volt még a vonatig, kértem a jegyet, ki is adták. Még annyi kérésem volt, hogy a pénztáros hölgy mondja meg, legyen szíves, mely kocsi melyik ülésére szól a jegyem, de erre ő fennhangon kijelentette, hogy nagy soráll mögöttem, és kérdezzem meg a kalauzt. Méltatlannak éreztem az eljárást, és szívem szerint nagyon beolvastam volna, és kértem volna a felettesét, de cirkuszolni sem szerettem volna, így csupán megjegyeztem, hogy igenis, ha látom a jegyvizsgálót, bizonyára megkérdezem, hová szól a jegyem. Ez a helykeresés és -találás most nem filozófiai, hanem utazásos értelemben sem egyszerű mutatvány, tekintettel arra, hogy milyen szórakozott tudok lenni. Rendszeresen elfelejtem vagy felcserélem a vagon és az ülés számát, így kilométereket gyalogolhatok a táskák és emberek közt szlalomozva. Két éve, amikor Miskolcon voltam, akkor annyira nem tudtam megjegyezni a visszafelé útra vonatkozó számokat, hogy Braille írással ráírtam a jegyre, a kalauz igen nagyot nézett, amikor kezelte.

Most elköszönök, és rendszeresen jelentkezni fogok, ezt vehetitek fenyegetésnek is 🙂