Sziasztok!
Hétvége végén minek is terhelnélek nagyívű, kesernyés vagy lefagyott metróról panaszkodó bejegyzéssel?
Nem tudom, ki mikor olvas, vagy a vasárnap esti punnyadásban, vagy hétfőn a munkában vagy ki tudja… Erről az a filmrészlet jut eszembe bár nem szeretném magam egy népszerű képzeletbéli rádióshoz hasonlítani Mikor a főszereplő műsorvezető adását mindenhol hallgatják a katonák a dzsungelben, hajókon, szállítógépen, eltávon a városokban stb.
A rövid történet elé egy talán a 90-es években látott (igen llátott) filmélményem citálnám ide no nem erőszakkal.
Aki esetleg ráismer a filmre, dobjon már meg a film címével. Amire emlékszem belőle, hogy fiatalok, olyan kb 18 20 éves amerikai fiatalok a főszereplői, és tanulnak, ismerkednek, szerelmesek és csalódnak és boldogok tehát élnek viszont az egyik szereplőnek van egy lánytesója, talán húga, aki vak. Valamilyen úton-módon a testvére és a testvére barátja elviszik egy szórakozóhelyre, ahol a többiek salsát táncoltak, és már nem emlékszem pontosan de a vak lány ott marad egyedül. ODa is megy hozzá egy fiú mert úgy látta hogy a lány őt nézi és elkezdődik az ismerkedés, a fiú talán Jesus-nak hívták latin zenész. A cselekményre nem emlékszem már, de az megragadt bennem, hogy a vak lány egyszer egy kertben volt, és a körülötte lévők a sikítására lettek figyelmesek, és nem tudták, mi történt, pedig egyszerű a megfejtés: mert bogarak, valamilyen méh szerű rovarok voltak körülötte, és ettől rémült halálra. Hozzá kell tennem, hogy (talán régebbi bejegyzésemben meséltem volt) volt már, hogy darázs riadó miatt fagyit vagy vattacukrot, úgy ahogy volt, hajítottam messzire, bánta a fene, ott vesszen de engem egy ilyen”dög” ne csípkedjen, jó, tudom tudom hogy ő támadásnak véli a hirtelen mozdulatot, de akkor is…
A lényeg, hogy ezt a filmet vadászom, kergetem de még nem akadtam vele össze újra. Nem azért, mert egy “sorstárs” szerepel benne, hanem mert rég láttam, és jók voltak a szinkronhangok is benne. A filmélményeimről egy következő poszt-ban kívánok megemlékezni:)
Szerénytelenség és nagyképűség nélkül írom, hogy megesik, hogy ismeretlen, vagy kevéssé ismert emberek mondják, írják nekem, hogy akár a gondolataimból, vagy hogy csak látnak akár Szuzival, vagy régebben Prézlivel közlekedni, erőt merítenek. Amint az orvosnak is van orvosa, és a pszichológusnak is kell lelki segítség, néhanap e analógia mentén könnyen megérthető, hogy nekem is kell töltődnöm a pozitív visszajelzések, erőtadó történetek, személyiségek által. Később egy nagymérvű töltődésemre még visszatérek, de annyit elárulhatok hogy a NL Cafénak is köszönhetem, mert tavaly február elején történt valami olyan esemény, aminek a későbbiekben nagy hatása lett, és megváltoztatta az életem, de nem ide szerettem volna kilikadni.
Szükség van pozitív döbbenetre, rácsodálkozásra hogy “aztaa, azanyja, ahha” élményekre, bár sosem bírtam jól a negédes, sírós, elborzasztó sztorikat, de amivel most találkoztam, ez ez sokáig erőt fog adni:
Nézzétek csak, mit olvastam szombat reggel!
Remélem, működik a hivatkozás, nem lettem még profi az ilyen tartalmak beillesztésében. Az írás elolvasása után nagy melegség járta át a szívem, és nem azért, mert leöntöttem magam kávéval, éppenséggel a kiváltó ok az volt, hogy igen, így is lehet újra építeni az életet. Nagy lelkesedés fogott el, hogy milyen jó lenne Senor Sandovallal felvenni a kapcsolatot, bár mostanában nem volt időm a spanyolra, de csak össze tudnék hozni egy levelet. Kerestem, kutattam, ástam (Szuzi is szaglászott a neten) sehol sem leltem a táncoló és táncot oktató urat, pedig titkon már arra készültem, hogy nekem is elárulja a nagy titkokat-tanulságokat, amelyekre szert tett a szerelemmel kapcsolatosan. Gondoltam egyet, és mert fúrta a kíváncsiság az oldalam, (még jó hogy eső nem esett) írtam a cikket megjelentető szerkesztőségnek, hogy lennének-e szívesek elküldeni az eredeti kolumbiai El Tiempo c. lapban megjelent írást, mert kíváncsi vagyok rá, ezen felül szeretnék írni, talán ők tudnak elérhetőséget az úriemberhez.
Köszönetet szeretnék mondani Hardy Mártonnak, aki miután a mail nem működött, a facebookos megkeresésemre egy órán belül elküldte a spanyol nyelvű cikket, amiből egy-két újabb részlet is kiviláglott:
Nem ismételném meg a “vakspecifikus” dolgokat a cikkből, de azt kiemelném, hogy azért is taníthat jól táncokat, mert látta, és el tudja képzelni a mozdulatokat, ha szépen fogalmazom meg, akkor tud a “két világ” közt közvetíteni. Szeretnie kell az embereket, és nem visszariadni attól, hogy megérinti a másikat, hiszen vakon érintés nélkül ilyen mozdulatsorokat lehetetlen elsajátítani. Gyakran hangoztattam a bejegyzéseimben, és élőszavas kommunikációban:) is, hogy a minket körülvevő események meglehetősen bonyolult módon függnek össze, és nem tudhatjuk hogy ha egy szál megmozdul, milyen következményei lesznek… Mire is gondolok?
Olmer egy kis faluból származik, kilenc testvére van, édesapja építkezéseken dolgozott (gondolom, nem mérnöki vagy munkavezetői pozícióban), anyukája mosónő ként igyekezett jövedelmet szerezni. Képzeljük csak el a helyzetet, hogy Olmer Sandoval Zamorano, mint testőr, biztonsági ember dolgozik, és gondolom, hogy ez Kolumbiában nem erőszak nélküli munkakör, és történik vele ez a baleset, nevezetesen, hogy rálőnek, és utána élete teljesen más irányt vesz. A tánc mesterségének elsajátítása és oktatása egy szegmens csupán, ami az új életét jellemzi, de jelenleg is tanul, és egyféle idegenvezetővé képzi magát, és részt vesz a krízisbe került látássérültek számára elérhető terápiában is.
Ismerek olyan magyarországi látássérültet, aki még látó időszakában arra az elhatározásra jutott, hogy fegyverét önmaga ellen fordítja, és ennek következtében vesztette el látását, és most informatikát oktat, klubnapokat szervez és érzékenyíti a társadalmat, mert ő a később megvakult emberek szempontjából világítja meg a mai helyzetet. Nem gondolom úgy, hogy akár ő, akár kolumbiai “kollegája” milyen jó, hogy így jártak, hogy elvesztették a látásukat, viszont az kijelenthető, hogy bár sok nehézséggel, rémálommal küzdhetnek, de szegényebb lenne a világ az ő vakon történő tevékenykedésük nélkül.
Tudjátok: megdöbbentő dolog a beskatulyázás, nyilván nem ismerem az országban uralkodó állapotokat, de Cali városáról a bandaháborúk, és egyéb törvénytelen üzelmek olvashatók, láthatók, de a jelenlegin kívül egyetlen egy hazai hírközegben sem találkoztam videóval erről az emberről, és a salsázó csoportról, pedig példaértékű lehetne. Egyszer, még amikor a láthatatlan kiállítás még igényt tartott a szolgálataimra, sok külföldi csoportot is vezettem, és egyszer egy kolumbiai párt is, ahol a lány édesanyja vak volt, és persze kérdeztem őt az ottani látássérülteket illető viszonyokról, ez nagyjából 2010-ben lehetett, és azt mesélte, hogy az édesanyját nem engedik egyedül közlekedni, nem azért, mert nem tudná elsajátítani a fehérbotos technikát, hanem mert nem mindenhol megfelelő a közbiztonság. Ezek a gondolatok mocorogtak a fejemben, és ekkor keresgéltem ismét az interneten, és igen-igen, az Egyesült Államok anyagi támogatásával létezik olyan alapítvány, amely vakvezetőkutyákat képez a Garcia Marquez hazájában élő, nem teljesen ép “optikával” rendelkező közlekedni vágyó emberek számára is, és méghogy elmaradott ország!! A szervezet weboldalán fehéren-feketén ott szerepel, hogy az ilyen kutyát be kell engedni a nyilvános helyekre, és a tömegközlekedést is ingyenesen használhatják… Tetszik hallani-olvasni annak a magyarországi néhány látássérültek számára készült intézménynek munkáltatónak, hogy már a világ kevésbé fejlettnek gondolt országaiban is következetesen betartják, betartatják a szabályokat?
Zumbázni, (tudom hogy nem salsa) azt már Nyíregyházán a látássérülteknek is van lehetőségük, de hogy Olmer Sandoval az én “géppuska” lábaimból mit hozna ki, ezt még ki kell derítenem. Lehet, azért a csapatba mókamesternek elfogadnának, talán előnyt jelent, hogy 1990 körül a Bucó örsben is vagy két évig vittem ezt a tisztséget, így kellő szakmai tapasztalattal rendelkezem.
A végére jöjjön az eredeti forrás hivatkozása, valamint egy kis zene, és egy Szuzitánc, a belinkelt muzsika a táncoktató senor kedvence, bár nekem picit lassú a dal ritmusa.
http://www.eltiempo.com/colombia/cali/ARTICULO-WEB-NEW_NOTA_INTERIOR-12741950.html
