“para-frázisok”

2012 szeptember 7. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

Sziasztok!

Megén eltűntem mint szürkebarát a ködben, de már vagyok ismét, jelentem, ahogy elkezdődött az iskola, elkezdődöm én is.
Egészen új és izgalmas időszak áll előttem, de erről még fogok írni, most azonban egy-két aktuálisabb dologról:

Igen, a londoni olimpiai játékok sem hagytak hidegen, teljesen megmelegedett a söröm a Magyarország-Izland férfi kézimeccsen, ahogy ez a szerethető csapat játszott, elszorult a szívem látva, hogy hogy küzdöttek a pólósok, hogy mindent kihozzanak magukból és mindig csak az a pici plusz hiányzott, és úgy örültem Risztov Éva sikerének mint amikor váratlanul felajánlották, hogy tanulhatok egy nyelviskolában. Risztov Éváról nekem az a kellemes emlékem van, hogy megkérdezték tőle, hogy mivel szereti a focit, ki a kedvenc játékosa és azt mondta, hogy Roberto Carlos, akit én is nagyon tisztelek becsülök.
A Paralimpiáról összefoglalót adnak a csatornák és nincs olyan gondom mint a “nem para” eseménynél, hogy vissza kellett fognom a gólörömöm egy kézilabdánál, mert a rádió hangja előbb ért ide Londonból mint a televízió képe és hangja és egyszer apukám meg is kérdezte, hogy én honnan tudom, hogy gól lett, aztán mondtam neki, hogy a rádióból és nem nekem van valami csudalátó képességem.
Igazán tisztelek minden médiás szakembert, aki akár papíron, akár elektronikusan tudósít sporteseményekről, de azt figyeltem meg, hogy mint ahogy a svájci bicska is vágni jó igazán, aki televíziós volt sokáig, küzd, ha rádióban kell beszélnie és fordítva is igaz ez.
Nyilván minden eseményt lehet értékelni, de ami nekem a közhangulatban feltűnt, hogy akikkel beszéltem, már nem csak akkor örültek, voltak elégedettek, ha egy sportoló aranyat nyert és egy hatalmas kultúrális fejlődésnek érzem ezt a tényt.

És itt van a mostani “parázás”

Félig-meddig tudatosan, de paraolimpia kifejezést használok a paralimpia helyett, mert bár tudom, hogy a második az elfogadott, de csak nem gyün a nyelvem hegyire.
Nem fog nyilván a média napi 24 órát a paraeseménnyel foglalkozni, viszont örömmel tapasztalom, hogy az egyes sportágakat illetve kategóriák mibenlétét elmagyarázzák a nézőknek illetve hogy éppen milyen fogyatékossággal élő sportolók mérettetik meg magukat. Igen, fogyatékossággal és nem fogyatékkal, az egyik televíziós riporter a “fogyatékkal élő” kifejezést használta, bár a fogyaték az az én szótáramban valami veszteséget deficitet jelent. Az egyik nagyothalló barátomtól évekkel ez előtt kérdezte valaki hogy : “Ön fogyatékkal él?”
a lány válasza:
“nem kérem én a férjemmel élek.”
Az összefoglalókban szerepelt a látássérültes sportágak közül csörgőlabda (goalball) melyet a nyári olimpián a kézilabda helyszínének szolgáló csarnokban rendeztek nem véletlenül mert e játékkal mutatja a legtöbb hasonlóságot. Két csapat melyek három-három főből állnak próbálják az ellenfél kapujába eljuttatni a csörgőlabdát úgy, hogy annak a gurító lövő játékos térfelén a földet kell érintenie mivel a levegőben nem ad hangot a labda és így nem “vakbarát”.
A center a csapat vezére aki kicsit előrébb helyezkedik el a két bekkhez képest. Van egy kézzel és lábbal tapintható ragasztott vonal amin a játékosok nem léphetnek túl mert az szabálytalanság és szankció jár érte, enyhébb szankció a labdavesztés vagy a súlyos a büntető, például emlékeim szerint magaslabda esetén ha túl sokat van a levegőben a gömb akkor jár a büntetés. Régebbi írásomban már megemlítettem de lehet akadnak akik nem olvasták de mi a Vakok Általános Iskolájában is játszottuk a goalballt akár tornaórákon is sőt voltak osztályok közötti meccsek melyek véres rangadónak számítottak mert a győztes csapat csokit tortát vagy fagyizást nyerhetett, és egyszer egy ilyen rangadón bizony magasra dobtam a labdát és meg is kaptam a büntetőm. Egy góllal vezethettünk és nagyon kétségbe voltam esve hogy ha kiegyenlít az ellenfél akkor miattam lesz és jöhet a hosszabbítás és mekkora égés ez a többiek előtt. Láthatjátok hogy ugyan úgy érez egy vak kisgyerek ilyenkor mint látó társai, vágyik a győzelemre ő szeretne lenni a leg jobb de ha nem is lesz az legalább nem a leg ügyetlenebb. Jött a büntetés és úgy álltam ott mint egy rakás szerencsétlenség, de hallottam hogy a lövő játékos már lendíti a labdát és gondoltam adok egy esélyt magamnak és csak úgy találomra beálltam nem is pontosan háttal a saját kapumnak de azt gondolva jöjjön aminek jönnie kell.
Jött a “jószág”, kanyarodott, kanyarodott, átjött a félpályán és a következő pillanatban arra lettem figyelmes hogy fáj a sípcsontom még utána össze is rogytam de ez volt az igazi édes fájdalom, helyrehoztam a csorbám és a “vak” szerencse megsegített.

De térjünk vissza a jelenbe, ezt az írást érdemesnek tartom elolvasásra:

http://szegedma.hu/hir/szeged/2012/09/paralimpia-szabo-nikolett-bronzermes-palos-peter-dontos-fotok.html

El kell mondjam a hölgyet Nikolettet nem ismerem de szívesen beszélgetnék vele mivel tizenévesen néhány hónapig magam is cselgáncsoztam illetve Ildikó az egyik nővérem és Gyuri az ikertesóm is tehát családilag is közös a pont. A látássérült cselgáncsban is megvannak a kategóriák mert nem mindegy hogy valakinek van-e látásmaradványa vagy nincs, hiába lennék én technikás cselgáncsos ha az ellenfelem jobban lát egy picivel mint én akkor semmi esélyem.

Nem zörög a Kabóca ha …

Van egy maratoni futó fiú akivel a Láthatatlan kiállításon együtt dolgozom és sokat szoktam beszélgetni vele valamint a fárasztó vicceivel is megfűszerezi ha ott van a munkanapom aki szeptember 9.-én fogja a távot teljesíteni és ezúton is szurkolok neki és a nevében kérem a ti bíztatásotokat is neki.

A fogyatékossággal élők sportja lényegét tekintve nyilván nem más mint a “normál” sport mert küzdeni kell kitartóan a célért és nem árt a szerencse és a támogatók megléte sem, és mára már azt is sikerült kivívni hogy az érmekért is magasabb jutalom jár mint korábban. Ne gondoljátok hogy a pénzéhség miatt tartom ezt fontosnak, de ez akár fogyatékossággal élő akár egészséges sportolóról beszélünk sok lemondással áldozattal jár a felkészülés egy világszínvonal elérése és sérült ként önmagában is nem könnyű állást találni pláne ha valaki mondjuk azért nem tanult felsőoktatásban mert a sportnak szentelte az idejét és az energiáját azt gondolom méltó megbecsülés a jutalom neki bár alapelvem a “halászni megtanítani és nem halat adni” akkor lennék igazán boldog ha paraolimpikonjainkra nem csupán akkor terelődne figyelem ha épp érmet szereznek hanem a hétköznapokban is mert számukra ugyan úgy fontos egy megfelelő kerekesszék vagy akadálymentes környezet, szemüveg vagy nagyító mint más nem sportoló társuk számára.
Szándékomban áll az egyesületemhez is elhívni akár több olyan sportolót akik résztvettek ezen az olimpiai játékon hogy meséljenek élményeikről és mivel ők mint egy lángoszlop lélekben rátermettségben is kimagaslanak az átlag közül adhatnak jó példáikkal kisugárzásukkal nekünk hétköznapi embereknek is lelki útravalót. Bizony gondolom hogy e sportemberek is sok gyötrelmen mentek és mennek át de nem adják fel mert bennük van az a bizonyos plusz és ha ezt mint valami ellopott tüzet átadnák nekünk azt gondolom mindannyian épülhetnénk ezáltal.

A végére egy vidám sztori egy siket vizilabdás srác és én vagyko a főszereplő.

2004 nyarán az első félig-meddig diákmunkahelyem az Abilitypark volt ahol hallás-mozgás-értelmi-látássérültek dolgoztak együtt játékos formában bemutatva élethelyzetünket. Az első nap nem volt még sok látogató és ott volt egy tandemkerékpár. Mindenáron tekerni szerettem volna de senki nem akadt aki eljönne velem, és egyedül meg rövid ideig tudtam volna egyensúlyozni illetve mert a Hajógyári szigeten voltunk nem szerettem volna a Dunában landolni. Álldigálok a kerékpár mellett mikor ishallom hogy valakik érkeznek mert ropog a kavics a talpuk alatt. Mondta az egyik kollega hogy na van jelentkező aki kerékpározik velem. Megörültem, be is állítottuk a nyergeket, minden kényelmes volt, rábíztam Prézlikutyusom valakire és felültem hátra a pilótám meg előre és elindultunk lassan. A tandemezés azért olyan műfaj ahol össze kell picit szokni nem kell rögtön sietni ezért mi is lassan indultunk. Elkezdtem örömködni hogy á de jó és Pestig meg sem állunk mikor valaki felkiáltott:

“úristen Szabi mi lesz aki előtted ül a biciklin a Laci ő siket”! Kicsit ezen elgondolkoztam hogy hogy tudok majd vele kommunikállni mert ha megbököm a vállát akkor ő hátra tud fordulni viszont akkor az utat nem látja ami felettébb veszélyes illetve hogy fogom érteni ha szeretne nekem valamit mondani.
Na sebaj, gyorsult a tempó, hallottam egy i és egy á hangot a Lacitól, erre ösztönösen lehúztam a fejem és jól tettem mert jött egy faág és nem akart gondolom megállni.
Egyszer csak lassul a bicikli és vezetőmtől hallottam egy rövid egy hosszú és egy rövid magánhangzót amit én úgy dekódoltam hogy “megállunk” és valóban le is szálltunk a nyergét igazította.
Utána visszapattanás a paripára és a kommunikáció többi része már ment magától, komolyan én olyan büszke voltam magunkra hogy Lacit aki amúgy Pintér Laci és vizipólós nem is akármilyen szinten az út után nagyon meglapogattam.
Látjátok? Sok dolog igen is lehetséges ami elsőre megoldhatatlannak tűnik…