“NAV-igare necesse est”

2012 június 12. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Van egy látássérültek által használt levelező fórum, lista ahol néha-néha fellángolnak kisebb-nagyobb elvi viták. Most éppen azon megy a polémia hogy lehet-e vakon egyedül ügyet intézni vagy sem, érvek és ellenérvek hangoznak el pro és kontra.
Nekem meg közben zajlik a “való-világ” mert elvesztettem az adókártyám és kellett igényelnem egy másikat, ráadásul tegnap a mobilnetem pinkódját is elrontottam és a puk meg ki tudja hol van, ráadásul a telefonos ügyfélszolgálaton elrontottam háromszor a biztonsági kódom tehát személyes ügyintézésre kellett hogy sorkerüljön. Előre szeretném bocsájtani hogy amely szerveket cégeket az írásban megemlítek nem reklámozás céljából teszem hanem mint pozitív követendő példák szeretném bemutatni őket.

Irány a lenyugvó nap felé

Hasonlóan mint Kolumbusz annak idején én is nyugati irányba ezdtem meg hétfői ügyintézésem, annyi támpontom volt hogy a Tamás barátom illetve a jó.édes.apám segítségével kiderítettem hogy átérve a vasút feletti hídon és az ős-régi hangos jelzőlámpán balra kell tartanom.
De azért egy-két dolgot meg kell említenem:
Amikor Székesfehérváron laktam a lakásomtól kb 5 percnyire volt az Apeh mostmár NAV, és valamennyire ismertek is ott már minket de mivel a kutyás írásomra érkezett egy komment hogy a NAV győri ügyfélszolgálatán szívesen látják az ilyen okos kutyákat gondoltam teszünk egy próbát. Nem az a kérdés hogy beengedik-e a Szuzit, hanem hogy velem mit fognak kezdeni.
De vissza az eljutáshoz.

A Baross-hídon simán átmentünk Szuzival, el is jutottunk a már említett Szent István úthoz, balra kanyarodtunk és haladtunk egyenesen Nyugat felé. Figyelnem kellett mert aztán visszafelé nem rögtön hazafelé át a hídon akartam menni hanem be a Baross útra a Vodafone üzletébe az elrontott kódom miatt, és jó támpont volt hogy működött a szökőkút ami visszafelé sokat fog majd segíteni.

Szuzi nagyon ügyesen megállt az első kereszteződésnél, ilyenkor nem tudom neki kiadni a “zebrához” vezényszót mert nem ismerem az útvonalat nem tudom hogy mikor kellene mondanom. Kicsit pirosban sikerült átmennünk mert velem párhuzamosan mentek az autók és azt gondoltam mehetünk és már az út közepén jártam mikor elkezdett kattogni a lámpa tehát félig zöldben mentem át. Szuzi próbált segíteni, ha ajtót látott akkor megállt, és erre egy hölgy felfigyelt és kérdezte hogy segíthet-e, és mondtam neki hogy az APEH leánykori névvel rendelkező intézményt keresem, és úgy informáltak hogy mégegy keresztutcán kell átmennem és valahol ott van. Mosolygott és nagyon korrektül elmondta hogy valóban jól tudom az útvonalat, mégegy lámpás zebrán kell áthaladni de figyeljek mert az nem hangjelzéses, és utána rögtön tartsak jobbra mert az első ajtóra lesz szükségem.
Tovább is indultunk és három perc múlva már ott álltunk az ajtóban, ahonnan jöttek ki és megkérdeztem hogy ez-e a NAV, és azt mondták hogy igen így bementem. A biztonságiőr vagy rendész (ahogy tetszik) rögtön érkezett és segített keresett nekem egy ügyintézőt. Elmondtama a hölgynek hogy adókártyát szeretnék pótolni és rögtön ha nincs szerencsém bonyolódott is volna a helyzet mert valahol máshol más helyszínen ablaknál kellett volna izetnem, de félve mondta hogy ha van bankkártyám akkor tudnék fizetni, és mivel van új modern csipes kártyácskám így ez az akadály is elhárult.
Az ügyintéző egy cseppet volt csak zavarban mert megkérdezte hogy ki tudom-e tölteni a nyomtatványokat amire közöltem hogy sajnos nem, valószínűleg ekkor tudatosult benne igazán hogy én “full” vak vagyok. Fennakadás azonban nem volt, az adó azonosító jelem nálam volt braille írással és sok szem nézése közepedte bediktáltam ezt is, és jött az aláírás ami nálam egy monogramm és nagyon bölcsen mondta a hölgy hogy a biztonság miatt ő nyomtatott betűkkel odaírja a teljes nevem.
Ezzel meg is voltunk, átkísértek egy másik asztalhoz ahol a fizetés következett. Az ott ülő hölgy kérdezte hogy a kutyusom nem szomjas-e és ameddig a terminál életre kelt beszélgettünk kicsit és nem tudtam megtagadni önmagam.
Említette az ügyintéző a következő szavakat: ” szokott idejárni egy másik kutyás is de ő fiú”. Erre elkezdtem nevetni mert amit lehet azt félreértem és akár úgy is lehet csavarni ezt a mondatot hogy a másik utyás vak fiú bezzeg én nem, szegényt ezzel kicsit zavarba is hoztam de nem lennék Vaszabi ha ezt a labdát nem csaptam volna le. Aztán kézhez is kaptam a terminált, kérdezte hogy be tudom-e ütni a pint, mondtam hogy igen mert általában az ötös szám meg van jelölve, és még annyi segítséget kaptam a munkatárstól hogy a zöld gomb a terminál jobb alsó sarkában van így el is indult a tranzakció. Viccesen megjegyezte hogy ne féljek mert a megfelelő összeget fogják levonni a számlámról de mondtam neki hogy nem aggódom mert kapok smsben értesítést ha pénzmozgás történik a számlámon, de rögtön hozzá is tettem hogy a telefonomon van eggy olyan szoftver ami felolvassa az üzenetet.
E rövid érzékenyítés után még megkérdezték hogy Szuzi kér-e vizet de mondtam hgoy nemrég indultunk csak köszönjük nem és kellemes hangulatban elváltunk. Jött a visszafelé út el a két kereszteződésen túl és a szökőkút mellett, be is fordultunk a Baross útra aminek a jobb oldalán kellett mennem, de Szuzi középen és baloldalt akart vinni de sikerült megbeszélnünk a dolgot. A telefonos szaküzlett elhelyezkedéséről annyit tudtam hogy az első keresztutcán túl van, de egy bizonyos gyorsétteremig amit a hangjairól és illatáról meg lehet ismerni addig nem kell elmenni.
A kereszteződés meg is volt, és tömeget kerülgettünk, és Szuzi mindenképpen át akart vinni az út másik felére ez amúgy sétálóutca aki nem lenne ismerős Győrött, de sikerült megbeszélni hogy naa maradjunk ezen az oldalon. Aztán mikor úgy éreztem akkor az első szembejövőt megkérdeztem hogy hol a keresett üzlet és pár lépésnyire volt csupán és mondta hogy mikor forduljunk jobbra a bejárathoz.
Helyesre sikerölt a sztori, mert gondolom valakivel egyszerre léphettem be az üzletbe és a lánytól megkérdezte a biztonságiőr hogy együtt vagyunk-e de sajnos azt mondta hogy nem, és én már megint elkezdtem vigyorogni de nem tehetek róla… Kaptam sorszámot, leültettek és két percen belül sorra is kerültem. Az ügyintéző srácna előadtam hogy milyen ügyetlen voltam mert elrontottam a pint, a biztonsági kódot és a feloldáshoz szükséges kód meg valahol elveszett.
Kér egy-két adatot és kérdezte hogy ha ő most felírja nekem a kódot akkor lesz-e aki elolvassa, persze lett volna de ezzel a kérdéssel kipattintott egy gondolatot a fejemből és megkérdeztem hogy volna-e arra lehetőség hogy elküldi e-mailben a kódot és akkor segítség nélkül is tudom intézni a kártya zárolásának feloldását.
A válasz pozitív volt, csak mikor a mailcímem kezdtem betűzni a vaszaki részét és mondtam hogy Viktor, Aladár, elkezdte leírni a neveket, aztán a gmail-t azt jól írta és meg akart győzni hogy .hu a vége de mondom nem, .com, és győztem, hármoszor visszabetűzte és jó volt a címem.
Nagyon szimpatikus volt itt is az elfogadó hozzám-állás, bár látták hogy Szuzi a kijárathoz odavisz mégis tucatnyian kísértek minket a szemükkel.
Az út hazafelé zökkenőmentes volt, Szuzi volt aranyos mert odavitt egy fagyizóhoz mert Székesfehérváron mostanában el szoktam csábulni, de ami jó hogy nem koldulja a finomságot, hanem megáll a pult előtt és csóvál, és akkor sem esik kétségbe ha mondom hogy “neem, megyünk tovább”.

Elmondhatom hogy jól sikerült ez a hétfői mászkálásom, persze szerencse és az emberek jóindulata is kellett a pozitív végkicsengéshez és elengedhetetlen hozzá az én vagy más résztvevő nyitottsága és bátorság is kell hozzá hogy az ember merjen elindulni, kérdezni, vállalni a kockázatot és azt ha nem jól segítenek udvariasan elmagyarázza hogy mit és hogyan szeretne.
Köszönöm ezúton is azoknak akik segítettek és szándékos is a pozitív visszajelzés valamint másokat is szeretnék bátorítani hogy ne essen kétségbe például ha egy vak ember szeretne igazolványképet csináltatni, mindentmeg lehet oldani de erről most nem írok, ha majd rabosítanak akkor elmondmo hogy készült a kép, legyen elég annyi hogy a vaklárma című komédiában nem a megfelelő módszert választották.