A szerelem vak?

2012 március 12. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (3)

Sziasztok!

Új lendületet adok a vágtának,  rögtön egy hosszabb írással örvendeztetlek meg titeket és  természetesen  várom az esetleges kérdéseket, hozzászólásokat,  bátran lehet vitatkozni az állításaimmal, véleményemmel.

Ilyen az igazi vakszerelem
Egy hazai felmérés nemrég azt állapította meg, hogy a látássérült emberek többsége látó társat szeretne maga mellé.
A szerelem vak – A Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány e címmel adott ki közleményt nemrégiben, melyben azt vizsgálta-firtatta, a látássérült (aliglátó, vak, gyengénlátó) emberek mi alapján választanak párt. Ezen felbuzdulva és a saját tapasztalataim, valamint a környezetemben elvégzett rövid és semmi esetre sem reprezentatív felmérés és régebben olvasott írások alapján mint születésétől fogva jelenleg vak szingli, úgy döntöttem, én is a világra szabadítom gondolataim.
Felmérések, kutatások szerint a Magyarországon élő átlagember számára a vakság a legijesztőbb fogyatékossági állapot. Sokan egyáltalán nem tudják elképzelni az életüket vakon, ezzel együtt nem is gondolnak arra, hogy ha esetleg elvesztenék a látásukat, pont a párválasztáson ügyködnének. Sokan mondták: „örülnék, hogy élek, biztosan nem az ismerkedés lenne a legnagyobb  problémám”.
Amennyiben valaki élete folyamán veszíti el akár teljesen, akár részlegesen a látását, hatalmas traumát jelent számára, és fél vagy egy évig valóban nem a randevúk szervezésével fog foglalkozni, bár hozzá kell tennem, találkoztam olyan fiatal lánnyal, aki miután elvesztette a látását, két-három hónapot követően ugyanott folytatta az ismerkedést, ahol korábban abbahagyta, csak más módon, és erre a „más módra” még ki fogok térni.

Hatalmas kérdés, hogy amennyiben valaki elveszíti a látását és van párja, élettársa, az a pár, a család együtt tud-e maradni a megváltozott körülmények között, illetve a látását vesztett nem látva is vonzónak tartja-e majd partnerét. Mindkét esetre tudok példát, ezeket azonban azért nem boncolgatnám, mert a mostani alaphelyzet, amivel az olvasókat megismertetni szeretném, az az az állapot, amikor teljesen vakon, vagy csak minimális látással történik a párválasztás.

A hírekből és a róla készült filmből tudható, hogy amikor Ray Charles, a híres amerikai vak zenész egy lánnyal ismerkedett, akkor a csuklóját érintette, tapintotta meg, ez alapján vont le következtetést a hölgy alakját illetően. Arról nem szól a fáma, hogy az isteni Ray érdeklődött-e a kiválasztott szeme vagy haja színe iránt, illetve ha ezt meg is kérdezte, befolyásolta-e őt a döntésben. Gyanítom, nem…

Az első szerelmek
Mivel egy kevés fénynél sosem láttam többet eddigi életem során, a lányok sosem a látvány alapján tetszettek vagy voltak kedvesek számomra. Julcsit is azért kedveltem annak idején 6-7 éves koromban, mert egyszerre volt kedves és kacér, amikor szándékosan odébb tette a homokozóban a kislapátom, hogy ne találjam meg. Nézzék el nekem, de a külső jegyeit nem tudom most leírni, mert már akkor sem ez volt a hangsúlyos, de arra emlékszem, hogy mindig kellemes illata volt, arra emlékeztetett, mint mikor az ember kiteszi a napra az ágyneműt, és éjjel pedig belefekszik. Júliám annyira megbabonázott engem, hogy mikor szobafogságra ítélték, akkor felmásztunk a földszinti ablakába, hogy így beszélgessünk vele, és mikor a szülei jöttek, én ugrottam le utoljára, és ez az ugrás annyira balszerencsésen sikerült, hogy az egyik bokám zúzódott, és egy hét fekvő-, valamint három hét már járásra alkalmas gipszes időszak következett.

Az első, mondhatni igazi nagy szerelmem 15 éves koromban, 1994 tavaszán döntött le a lábamról, akkor én még a budapesti Vakok Általános Iskolájába jártam mint kollégista, mivel győri lévén meglehetősen húzós lett volna a napi bejárás, tehát megismertem őt, aki két évvel volt fiatalabb nálam. Már az ismeretségünk második percében tudtam róla, hogy barna, hosszú haja van és zöld szeme, de ha más színeket említett volna, az sem igazán befolyásolta volna a döntésemet, hogy szeretném jobban megismerni. De miért is rá esett a választásom? Gyakran hallok olyanokat hogy: „maga vak, tehát a hang a legfontosabb az ismerkedésnél”, ez nem teljesen így van; kétségtelen, hogy van olyan női hang, ami jobban tetszik, mint másé, de ez csak egy adottság a sok közül, ráadásul ezen nem is lehet változtatni. Ami nagyon megfogott az első szerelmemben, az a humora, a nyitottsága, hogy komolyabban gondolkozott, mint a vele egykorúak, de megvolt benne az a vidámság is, mint bennem.
Ez az első kapcsolat nem tartott soká, mert én befejeztem az általános iskolát, és Győrött folytattam a tanulmányaim és az udvarlásaim.

Mivel az iskolában, és mondhatni a tágabb környezetemben olyan emberek vettek körül, akik teljesen jól láttak, kicsit nehezebbé vált a kapcsolatfelvétel a lányokkal, mert ha ők nem jönnek oda hozzám beszélgetni, akkor én jószerivel azt sem tudom, ők merre vannak, nemhogy megpróbáljam leszólítani őket. Tiniként, mint a kortársaknál is, egyre nagyobb hangsúlyt kapott a külső (nem azért írom, mert most nem fontos, csak akkor gyakran túlságosan is meg szerettem volna felelni), és ez kihatással volt a keresési szempontjaimra is, ebben a néhány évben a tökéletes, a legcsinosabb lányt kerestem (sokan vagyunk talán így ezzel), próbáltam a legjobb, leggyorsabb, „legerősebb” lenni, talán a filmélményeim hatására is és gyakran olyan helyzetekbe is belementem, melyek erőn felüli energiát és munkát kívántak, és csak picivel később láttam, hogy igen kevés eredményt sikerül velük elérni.

Nagyjából 17-18 éves koromra jutottam el odáig, hogy beláttam: olyan versenyszámokban nem érdemes indulni, amiben az ember nemhogy nem nyerhet, de egy kis mosolygáson kívül mást nem vált ki rajongása tárgyából, ezért már nem szerettem volna minden áron, például a buli kedvéért vakon kosárpalánkra dobni, bizonyítandó, hogy nekem ez is megy, hanem a beszélgetésekre, jó poénokra, a kiszámíthatóságra helyeztem a hangsúlyt. Borzasztó fontos egy súlyosan látássérült vagy vak embernél is, hogy ne értse félre a közeledő lányokat, nőket, kell ahhoz a tapasztalat, a jó kérdések és megérzés is, hogy el tudjam dönteni, valaki azért érdeklődik irántam, mert az állapotom érdekli, esetleg tetszik neki, amiket mondok, vagy unatkozik, vagy 100 százalékban kíváncsi rám, mint férfira, és meg szeretne ismerni. Célszerű nem messzemenő következtetést levonni abból, ha egy lány átkísér az úton, én már jártam úgy, hogy egy hölgy, akivel kétszer találkoztam csak úgy kutyafuttában, a városban egyik hétfő reggel szakadó esőben meglátott minket a kutyusommal a buszmegállóban, és mivel ő autóval volt, elvitt dolgozni, de eszembe nem jutott, hogy megkérjem a kezét csupán e miatt, nyilván próbáltam az autózás alatt leszervezni egy következő találkozót, ami mellesleg nem jött össze, viszont a mai napig sem tudom, hogy ő hogy néz ki, rövid vagy hosszú-e a haja, annyi információm van, hogy sportos, mert ez a beszélgetésből kiderült.

Látható a fenti példából is, hogy a hétköznapokban hogyan zajlik egy ismerkedés látássérült oldalról.
A képernyőolvasó és nagyító szoftverek segítségével vakon is lehet internetezni és néhány társkereső oldalt is használni, hozzá kell tennem, hogy ezek nem mindegyike akadálymentes, és nem hiszek abban, hogy létre kellene hozni egy speciálisan látássérülteket kiszolgáló ilyen portált, mivel ez a különbségek hangsúlyozásával járna.
Egy ilyen oldalon talán egy kommunikatív látássérült előnyben is lehet a versenytársaihoz képest, mivel ő nem a külső alapján fog választani, hanem a bemutatkozás, levelezés, csevegés alapján válik számára egy másik társkereső izgalmassá. A kardinális kérdés itt az, hogy mikor és milyen módon közli az ember, hogy vak, látássérült, azzal, akivel éppen ismerkedik. Tavaly ősszel kerültem olyan helyzetbe, hogy egy lány egyórai beszélgetés után küldött nekem képet magáról, és én erre elmondtam neki, hogy nem látom a képét, mivel nem látok, viszont ha leírja, hogy mi látható a képen, akkor megköszönöm, de röviden és tömören annyit válaszolt, hogy akkor vegyek fel szemüveget, és eltűnt…

Véleményem szerint a legjobb ismerkedési alkalmak közé tartozik egy kutyasétáltatás, házibuli vagy olyan szórakozóhely, ahol beszélgetni is lehet, mivel egy zsúfolt tánctéren teljesen vakon, „se hall, se lát” állapotban kicsit bonyolultabb az ismerkedés, de harmincas kortársakkal beszélgetve, akár látók, akár nemlátók, ők is ezekkel a kihívásokkal küzdenek, el lehet mondani, hogy e téren esélyegyenlőség van.

Korántsem jelenteném ki, hogy egy vak férfi vagy nő számára a másik külseje lényegtelen, viszont azt kategorikusan cáfolnám, hogy minden látássérült úgy ismerkedik, hogy a leendő partnere arcát végigtapogatja. Elképzelhető, hogy van, aki ezt igényli, de számomra az arc annyira intim kategóriába tartozó terület, hogy egy első randin egy kávézóban nem fogok testszkennert játszani, azért sem, mert ha addig nem keltené fel az ember a figyelmet, egy arcot tapogató ember látványa biztosan helyi szenzációvá avanzsálna.

Barátaim körében férfiak és nők vegyesen azt az álláspontot képviselik velem együtt, hogy a választott legyen igényes, hozza ki a külsejéből, amit lehet, és ne gondolja, hogy egy látássérültnek nem számít, hogy a párja miben jelenik meg egy belvárosi séta vagy más rendezvény alkalmával. Visszafelé is igaz a történet, bár itt is meg kell találni az egyensúlyt, azzal együtt, hogy számomra fontos, hogy jól érezzem magam abban a ruházatban, amiben vagyok. Ki másnak szeretnék tetszeni, mint a páromnak, illetve akivel éppen tart a megismerkedés, ezért szívesen fogadok tőle tanácsokat, hogy ez a frizura vagy az az ing előnyös vagy sem, viszont mikor ez elmozdul abba az irányba, hogy az embert át próbálja szabni a saját stílusára erőszakosan, garantálom, hogy zárt kapukat fog találni. Egyszer egy három randevúból álló történetem végén azt kaptam meg, hogy a lány nem kíván többet velem találkozni, volt egy aprócska félreértés, de hozzátette, hogy nem öltözöm elég színesen. Jót mosolyogtam ezen, mert ha „betuszkol” egy próbafülkébe, és javasolja, hogy ezt vagy azt hordjam, mostanában nem mondtam volna nemet.

Meglepő számomra is, amiről a nemlátó nő ismerőseim beszámolnak, de úgy érzik, hogy kicsivel nehezebb helyzetben vannak, mint a nemlátó férfiak, bár az ismerkedés a lányokat illetően gördülékenyebben indul, hiszen aki lát, le tudja szólítani a lányt, és ez még mindig elfogadottabb, ha a férfi kezdeményez, viszont nem biztos, hogy el tud jutni egy komolyabb kapcsolat szintjére. Ennek több oka is lehet, akadnak olyanok, akik izgalmasan vonzónak tartják, ha egy vak lánnyal ismerkednek meg, mondván az érintéseknek nagyobb a szerepe, és valami különlegességet keresve kezdenek kapcsolatot, másoknál egy magasabb szinten reked meg a kapcsolat, vagy akkor, mikor a barátoknak kellene bemutatni a lányt, vagy akkor, ha kicsit más közös programokat kell szervezni, illetve más módon kell felkészülni rájuk, mint egy látó pár esetében, és ami súlyos gondokat szokott okozni: a látó fél családjának kapcsolatot ellenző magatartása. A „jobbat is kaphatsz” és a „kiszolgálhatod egész életeden keresztül” kijelentések ilyenkor nem ritkák, és a nem eléggé magabiztos ember be is dől ezeknek. Történt már velem olyan, hogy amint közelebb kerültem egy lányhoz, aki történetesen jól látott, rögtön más olyan látó fiú ismerőse is felfigyelt rá, aki korábban nem is szeretett volna e hölgy esetében kapcsolatot.
Tévhit, hogy egy látássérült lány nem tud az alkalomhoz illően felöltözni, igen-igen sok olyan lányt ismerek, akik nem megjátszásból, de harmonikusan, elegánsan, ha a helyzet úgy kívánja, kihívóan öltöznek fel. Ez sem működik másképp, mint általában, mert akár lát, akár nem, egy nő sokszor kikéri a barátnői véleményét az öltözködéssel kapcsolatosan.

A pasik sem ússzák meg kellemetlen megjegyzés nélkül, mert a kiválasztott lány családja részéről itt a „sosem lesz autója” vagy a „hogy fogja megszerelni, ha valami elromlik” mondatokat, illetve ami máshol is gondot szokott okozni, a „biztosan eleget keres, hogy megadjon neked mindent?” köré lehet fűzni a problémás helyzeteket.
Egyetemista voltam, 22 éves, és egy 4 évvel fiatalabb lány édesapjától az apával való találkozás második percében megkaptam, hogy „ha baja lesz a lányomnak, megveretlek” mondatot, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne reagáljak valami „ütőset”, de a reménybeli kapcsolat érdekében csendben maradtam, csupán bőszen bólogattam.
Nem állítom, hogy a vakságom egyetlen szakításnál vagy kapcsolat befejezésénél sem játszott szerepet, de ha így is történt, inkább más körülmények miatt nem folytatta valamelyikünk a viszonyt.

Nem kerülhetem meg a testiség a szexualitás témakörét sem, különösen azért kap ez  nagy hangsúlyt  mert ezt illetően is élnek sztereotípiák, ezeket olyan részletesen nem tárgyalnám de utazás közben kaptam én már olyan kérdést hogy a fülem ketté állt, az érdeklődő  arra volt kíváncsi hogy vakon hogy tud egy fiú eligazodni a tekintetben hogy ha egy lánnyal van akkor mit hol talál, és  természetesen megnyugtattam hogy az ösztönök azok nálunk is megfelelően irányítják az embert.

Az érintéseknek talán megnő a szerepük mert a szemkontaktus hiányát bizony megfelelően lehet kompenzálni. Az a véleményem, hogy itt sem feltétlen az a meghatározó hogy az ember lát vagy sem, hanem a neveltetés, a személyiség és a felvilágosítás milyensége tud sokat lendíteni vagy ártani.
Azt tudom, hogy egy-két lány megjegyezte, hogy milyen óvatosan érintem meg őket és hogy ilyennel kevésszer találkoztak, bár nem biztos, hogy ez a vakságommal áll összefüggésben.
Elmondható, hogy „nálunk” sem működnek az emberi kapcsolatok, ezzel együtt az ismerkedés más módon, függetlenül attól, hogy lát valaki vagy sem, a különbség csupán az, hogy más tulajdonság vonja magára a figyelmet, nem egy őzike-szempár vagy egy gyönyörű hajkorona, de szeretném felhívni látó férfitársaim figyelmét, hogy ezek az „élvezetek” nekik is járnak, bátran érjenek hozzá a partnerükhöz, és ha imádják a hangját, mondják el neki bátran. A volt párom hangját gyakran dicsértem, ezért kapcsolatunk elején ajándékba kaptam tőle egy felolvasott szöveget CD-n, hogy így is csodálhassam a hangját.

Ámor valóban vaktában lövöldöz, és én arra biztatom az olvasót, hogy merjen bátor lenni és kilógni a sorból. Kezdeményezzetek kommunikációt azzal, aki szimpatikus, hiszen sosem tudhatjátok, ki mellett megyünk el, és a „majd holnap” nem biztos, hogy jó stratégia. Elképzelhető, hogy addigra valaki megelőz. Úgyhogy vállaljátok fel az érzéseiteket tekintet nélkül arra, hogy a rajongásotok tárgya lát vagy sem, idősebb vagy akár fiatalabb, túl alacsony, vagy netán túl magas…