Big City Life

2011 október 5. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

 Sziasztok!
Jó rég nem jelentkeztem, de mivel Szuzi rágta már a fülem és hiányoztatok ezért  itt vagyok újra!
Kezdeném néhány örömhírrel:
Az első közérdekű, tegnap előtt este hallottam a tv híradójában.
Győrött intelligens buszmegállókat helyeznek majd a hónap végétől üzembe, ehhez hasonlóak már Szolnokon vannak. Nem attól intelligens hogy megkínál kávéval, tüzet ad a dohányosoknak, vagy a napszaknak megfelelően köszön, hanem attól hogy bemondja milyen autóbusz érkezett a megállóba, illetve az érkező járatokról  is ad információt hogy mennyi idő amikor oda ér hozzám. Akkor lenne igazán intelligens megálló ha mondjuk azt is elmondaná ha az egyik szintén buszra várakozó szimpatikus lány megtetszik hogy mikor szokott arra felé járni:)
De valóban ez egy örömteli hír hogy kihelyeznek majd ilyen létesítményeket, látjátok csak vissza kell költöznöm és így fogadnak.

Az álmokból valóság lett.
Biztos veletek is történt már ilyen hogy az álomból valóság, a remélt eseményből bizonyosság lett, ezt is megosztom veletek de jöjjön a hétfő reggel krónikája előbb.
  Nem akarok köntörfalazni, de a hétfői zsúfolt reggelem a következő módon zajlott:
A győri buszon meleg volt és Hamiltont megszégyenítő manőverekkel száguldott a pilóta, ezen kívül a busz majdnem lerobbant, gondolom műszaki okok miatt, és olyan meleg volt hogy Szuziból szinte hotdog lett.
Túlélve az utazást jött a fehérvári küzdelem, eljutni a 25-ös autóbusszal a civil központba. Mivel a végállomáson ismerősek vagyunk Szuzival gond nélkül megtaláltuk azt a járdaszigetet ahonnan indul a busz. Jött is egy, de tíz perccel később mint kellett volna, ráadásul az utastársak mondták hogy 37-es, és majd szólnak ha itt a buszom. Kezdtem aggódni hogy el fogok késni és amúgy is..  Kisebb optikai csodának lehettünk szemtanúi mert a buszon kicserélték a táblát így lecsökkent az értéke mert  25-ös lett belőle, fel is szálltunk, támadási pozíciót vettünk fel a második ajtóval szemben. El is indultunk, de a második megállónál a vezetővel valaki elkezdett beszélgetni ami önmagában engem nem zavar, de egyszer csak  hatalmas fékezés, minden utas felmorajlott mint focimeccsen mikor a játékost csúnyán elbuktatják, Szuzi azért nem ütötte meg magát mert erősen fogtam a pórázát.
Érdekes ám egy ilyen helyzet vakon mert borzasztó kíváncsi az ember hogy mi történt de néhány másodpercig semmit nem tudtam, de kiderült a turpiszság. Az történt hogy a sofőr rossz irányba kanyarodott, továbbra is a 37-es vonalán szeretett volna haladni. Nem is rovom meg őt ezért mert emberek vagyunk és nem gépek, a láthatatlanon a múltkor én is németül szóltam egy angol csoporthoz és csodálkoztam hogy a hallgatás köpönyegébe burkolóztak.
Amiért izgalmas nekem ez a dolog hogy honnan tudjamm hogy mikor fordul vissza a busz a helyes irányba és  bár a negyedik megállónál kell leszállnom mi történik ha  egész más helyen  tesznek le mint ahová én menni szeretnék?
Komolyan mondom ha valaki ismer olyan embert vagy ő maga szervez oktatást ügyfélszolgálatosoknak, buszsofőröknek stb, én szívesen elmondom nekik élőben ezeket a gondolatokat sőt lehetőség lenne találkozniuk iggazzi látássérülttel (mit kényeskedem  vakkal), és kérdezhetnének, látnák hogy  Szuzi nem vérengző stb.

Ugyan úgy ahogy pénteken a mosonmagyaróvári elfogadás napján is kérdezgethettek tőlem a diákok és résztvevők, ez mások számára is lehetőség.
Azért azt még elmesélem hogy  amikor a kísérőmmel mentem be a művházba, ott állt félkörben egy csapat érdeklődő akiknek épp a segítőkutyákról beszéltek, és a speaker amint meglátott azt a kijelentést tette hogy “látjátok most megmutatjuk így vezet egy vakvezető kutya”.  Ezen felszaladt a szemöldököm mert én akkor nem bemutattam hogy hogy viselkedünk egy ilyen helyzetben hanem a valóságban éppen éltem az életem és nem vagyok híve a nagy színpadiaskodásoknak, Szuzi pedig kifejezetten alkalmatlan arra hogy bemutatókon vegyek részt vele, mert ahányszor megpróbáltam végigmenni vele a mesterséges akadálypályán kikerülte az egészet akadályostúl emberestül.
Ami külön örömet okozott hogy ezen a rendezvényen ott volt egy régi jóbarátom Edu is, róla tudni kell hogy hallássérült. Igen-igen, kicsit olyan mint a Vaklárma c filmben, ő mindig azt mondja nekem, hogy “Dooktóór, ne higgyen annak amit lát”, mire én  később egy Arany idézettel szoktam válaszolni, hogy “No halld meg Eduárd”!!
Lehet itt a blogon nem meséltem még, de Edu volt az egyik résztvevője a 2005-ös horvátországi nyaralásunknak, ahol vakok, aliglátók és hallássérültek nagyothallók nyaraltunk közösen pusztán baráti alapon. Jól kiegészítettük egymást mert volt aki látott, volt aki hallott, aki tudta olvasni az emberek mimikáját, aki beszélt idegennyelven és mindig akadt aki hozott nekem sört:)

És a másik kellemes hír az hogy újra repülni fogok, de nem utasszálítóval vagy sétarepülés keretében…
Tavaly akkor még a blog nem létezett mikor a Class fm stúdiójában a Balázs-Jani-Feri vendége voltam és egy órát beszélgettünk a Láthatatlan kiállításról és a látássérültek mindennapjairól többek között hogy milyen módon jelennek meg tárgyak, emberek az álmaimban. Szóba került a repülés is hogy milyen érzés, és még az adás közben érkezett egy “ajánlat” Vári Gyulától hogy hallgatta a műsort és szimpatikusnak talált és szeretne olyan élményt adni nekem amilyet kevesen élhettek át, egy kiképző géppel megmutatná hogy milyen amikor az ember nem szabványosan két pont között repül hanem más mozdulatokat is tesz a levegőben. Ennek a kapcsolatfelvételnek nagyjából egy éve és most áll úgy a dolog hogy október 22-én Kecskemét mellett meg lehet ejteni a dolgot amit rettenetesen várok már.

A nagyvárosi élethez nem csak a hétfők hanem a péntekek is hozzátartoznak és mint tudjuk péntek az én napom:)
Búcsúztató bulira készültünk néhány barátommal mert  mondhatom hogy az egyik leg jobb barátom aki közel áll hozzám a Gábor  azaz Gábriel fél évre Granadába utazik önkénteskedni és meg szerettük volna adni a módját annak hogy elköszönünk tőle mert hiányozni fog. Kitaláltuk hogy az jó ötlet ha a Láthatatlannál találkozunk és utána csapunk bele az éjszakába, de valami csavar hiányzott a dologból. Az az ötlet született hogy bejelentkeztünk a kiállításra hogy egy vegyes olasz-spanyol-portugál nemzetközi csoport jön és tudtuk hogy a Gábort be fogják hívni idegennyelvű vezetésre.
El is érkezett a péntek este és akkor most nem kívánom megnevezni de az Adrika nagyon kedves kolleganőm akit (csípek), kitalálta hogy ne szólaljanak meg magyarul én meg változtassam el a hangom és spanyolul beszélgessek a Gáborral.
Sikerült úgy bejutni az ún látható részre ahol az eszközöket mutatjuk be hogy Gábrielünk (az andalúz költőre hasonlító Gábriel) nem tudta hoggy csapda készül.
Meg is érkezett, és olaszul kezdett hozzánk beszélni. Szóltam neki hogy nem igazán értjük mert mink  “espanoles” vagyunk, és akkor átváltott spanyolra. Hirtelen nem volt jobb ötletem és egy magasított rekedtes hangon szólaltam meg, meg is kérdezte a vezetőnk hogy engem hogy hívnak és  én valami megfontolásból a Fernanda nevet mondtam. Kérdezte honnan jövünk, és mondtam hgoy háát vegyesen de én pl Argentínából és hallottuk hogy egy jeles személyiség fog minket vezetni a kiállításon  erre  ő csak mosolygott.  Éreztem hogy közel a lebukás, ezért szándékosan-véletlenül felborítottam egy széket hogy időt nyerjek.
Akkor volt meleg a pite mikor a többieket is megkérdezte Nemes vezetőnk hogy őket hogy hívják,   volt egy David Aleman, ő  jól el tudta változtatni a hangját, de a többiek nem mertek megszólalni, még valakire kérdezte a Gábor hogy ő ki, mondtam hogy ez az úr itt Angel, de  gyanús lett hogy miért nem ő szólal meg a saját hangján.
Az egyik látássérültek számára készült játékkal  játszottam még annak érdekében hogy időt nyerjek, és a Gábor meg akarta fogni hogy mivel zörgök én meg csak hátráltam, mert tudtam hogy ha hozzám ér, akkor felismer, aztán meg is kérdezte hogy hová hátrálok:)  és  bekövetkezett az eget Földet rázó röhögés, ott ölelgettük hatan-nyolcan a Gábort.
Hatalmas dolognak tartom amúgy hogy valaki alig-aliglátó ként bár sok nyelv ismeretének birtokában de elmegy félévre segíteni a hátrányos helyzetű bevándorlóknak hogy tanítsa őket spanyolul és ezt olyan természetességgel és magától értetődően teszi mint amikor valakitől kérünk egy pohár vizet és ő odahozza.
Nekem is nagy célom valami hasonló programban dolgozni, csak sajnos a nemzetközi pályázatokból kiöregedtem, valami furcsa ok miatt 30 év felett nem támogatott az ha az ember a munkáját önkéntesen felajánlja, pedig ez nem az életkor függvénye úgy gondolom.
Azért itt is megtalálom én a felkéréseket vagy ők engem és ha egyezik a gondolatvilágommal az értékrendemmel amit szeretnének tőlem akkor semmi akadálya.
Vigyázzatok magatokra, ígérem hogy sűrűbben jelentkezem most már és  ne felejtsétek el hogy  holnap Október 6,  nem fogok hosszas ünneplő esszét írni de ők azok az emberek akik tekintet nélkül származásra, rangra egy közös cél érdekében feláldozták az életüket és nem érdekelte őket hogy akiszavazó showban ha vesztenek mindenük oda lehet.