“szállj velem”

Meg talált Emese a Kellemes- és nemeslelkű, szembejött a mult:)

Igazán örülök hogy jól sikerült a felkészítés, bár messze nem vagyok angoltanár csak sokat beszélgettünk.

Vasárnap meg képzeljétek elszálltam, de elkaptak.

Viccen kívül egy nagyszerű kezdeményezés keretében mely a Lárke az Albatrosz Egyesület és a Sziti Egyesületek összefogásában a Székesfehérvár melletti börgöndi repülőtéren valósult meg igazán hatalmas élményt nyújtott.

Nem csupán a repülés volt a fontos, de ezen kívül szakértő vezetésssel melyet Szilády Dezső úr prezentált érthetőbbé vált sok kifejezés.

Ami tetszett hogy ott a reptéren egy igazi közösséget láthattam, segítik egymást az emberek vigyáznak a másikra és nem volt kapkodás. Mielőtt én és a kísérőm repültünk volna kiderült hogy meg kell tankolni a madarat, és arra is lehetőség volt hogy az utánfutót amin a töltő szerkezet érkezett megnézzem (a kezemmel).

Szuzi nem repült velünk, mert azt gondolták a szakemberek hogy hangos lesz nheki esetleg a repülő belsejében. A beszállás és elhelyezkedés után mindenki becsatolta az öveit, amúgy ugyan olyanok mint bármely nagyobb repcsiben.

Kaptam egy nagy fülest is ami kellemes volt és puha ( nem is fájt), mert ezen és a mikrofonon keresztül lehetett kommunikálni a többiekkel.

Tudom-tudom nem szép megszegni a szabályokat de én menetközben a felszállás után levettem a fejhallgatót mert ha sehall-selát az ember az annyira nem jó és kíváncsi voltam mit lehet hallani a gép belsejében, és meg kellett állapítanom hogy egy dombra felkapaszkodó autóbusz leghátsó ülésén ülve sokkal nagyobb a hangzavar mint a gépben volt.

Átrepültünk Székesfehérvár felett, de nekem nem is csupán ez és az elmesélt látvány okozott élményt, hanem mivel épp sütött a nap és azt még érzékelem, ezért tudtam követni hogy mikor melyik irányba fordul a gép.

A kapitány még azt is megtette hogy szemléletesebb legyen a dolog, hogy emelkedett hirtelen egy jelentőset a géppel hogy érzékeltesse milyen is ez.

A leszállás után Szuzi pedig majdnem felborított, állítólag nagyon is hiányoztam neki mert mikor a gépbe beszálltam nyüsszögött és hiába volt ott a labdája azért aggódott értem.

Ami szintén a megfelelő hozzáállást tükrözte hogy, látás, mozgássérült emberek, kisgyermekek együtt vettek részt a rendezvényen nem volt egy olyan “gyertek vakok röpüljetek” felhangja a dolognak. Ha az égiek is úgy akarják akkor a galériába töltök majd fel képet az eseményről, nem elsősorban miattam de inkább Szuzi és a csodaszép gép miatt, meggyőződésem hogy nekik is lelkük van. Nem is olyan rég hívtam fel egy ismerősöm figyelmét hogy ne beszéljen olyan csúnyán a laptoppal amit használ mert ha a készülék bosszút áll akkor igen nehéz helyzetben lesz:)

Még egy rövid történetem van mára, nagyon aranyos, és a Láthatatlan kiállításhoz kötődik.

Hétfőn délután és este több idegennyelvű csoport is érkezett, igazán jól szórakoztunk a sötétben, de ami izgalmas volt egy amerikai hölgy társasága. Volt egy magyarul is beszélő kísérője de ő nem tudott bejönni a sötétbe mert dolga volt viszont a gondot az okozta hogy a hölgy az amerikai a Népligetbe a metróig nem talált vissza egyedül. Említettem nekik hogy én szívesen segítek és ezt látszólag el is fogadták, így elindultunk kettesben a kirándulásra a sötétbe.

kellemes beszélgetés volt, úgy éreztem hogy Cindy is érti a lényeget és mosolyogva jöttünk vissza a világosba. Itt jön a történet csavarja, mert Szuzival is nagyon összebarátkozott sőt kérte is hogy valaki Őt, Szuzit és engem fotózzon le, és ezt követően indultunk el a metróhoz. Nekem ilyenkor mindig arra kell figyelnem hogy akit kísérek ne szorítsuk be a bokrokba, ne toljuk le az útról és ne is menjek túl gyorsan követhetetlenül nagy sebességgel. Minden jól sikerült és a metró lépcsőjénél a nő mondta hogy akkor köszöni a kalauzolást, de én nem hagytam magam, lekísértem a lépcsőn a helyes irányba és mondtam hogy az ötödik megálló lesz a Deák. Nagyon jó hangulata volt ennek a néhány percnek, én is és ő is elfelejtettük azt hogy bár már kijöttünk a sötétből mégis a vak segít a jóllátó de helyismerettel nemrendelkező embernek és ez a másik ezt a segítséget elfogadja és bízik is bennem. Ez volt a jó értelemben meglepő hogy így egy óra ismeretség után rám bízta magát.

Mondhatnátok hogy már megint túl érzékeny vagyok hiszen nekem is ugyan ezt kell tennem az utcán feltétel nélkül bízni a segítőkész emberekben, de én már ezt megszoktam és könnyebb helyzetben vagyok.

Még egy említésre méltó dolog történt ami a szívemnek kedves volt ezen a napon, remélem nem lesz abból senkinek baja hogy elmesélem igyekszem semmi érzékeny adatot nem elárulni.

A győri buszra vártam, de mivel szakadt az eső és szél is volt és az 1-es kocsiállás közel van a forgalmas úthoz tehát alig lehetett hallani hogy beparkolt-e a buszom vagy sem. Odalépett hozzám egy úr a feleségével és kérdezte hogy Győrbe szándékozom-e utazni mert ha igen, akkor szálljak fel nyugodtan mert látja hogy hidegem van és hogy nem voltam biztos benne hogy a buszom ott van-e vagy sem.

Pont a vezető mögött szép tágas hely volt, segített is leülni és Szuzival “beklubboltunk”, mint valami moziban. Az előadás nem is maradt el, mert indulás előtt kicsivel a nekem segítő úr is felszállt és oda ült velem párhuzamosan. Beszélgetni kezdtek a sofőrrel, és kiderült hogy az utastárs kamionozással foglalkozik és épp útra ment. Nyilván ilyenkor nem hallgatózik az ember viszont nem is fogom betapasztani a fülem mert érdekes volt a témakör amiről beszélgettek. Ami megragadott hogy pillanatok alatt egy hullámhosszra kerültek úgy hogy még sosem látták egymást és érződött rajtuk hogy szeretik a munkájukat annak minden kihívásával nehézségével együtt.

És ami nagyon emberséges volt, hogy a buszom sofőrje néhány másodpercre megállt egy olyan megállóban is ahol igazából a menetrend szerint nem kellene, hogy a kamionosnak ne kelljen átbuszozni az éjszaka közepén a városon. Azt gondolom ezek olyan pozitív értelmű társadalmi igazságtalanságok amikre szükség van és nem ártanak senkinek.

A hab a tortán az volt, hogy a leszállásnál a vezető segített, mondta, hogy ő megfogja a pórázát a Szuzinak, én szálljak le lassan mert az esőtől csúszik a lépcső és jobb ha mind a két kezem szabad mert lehet hogy kapaszkodnom kell ő majd hozza utánam Szuzit.

Nem nagy dolog ugye sem a megállón kívüli megállás, sem az hogy az ember valakit feltesz egy metróra egy idegen városban, de ha mindenki ennek csak a töredékét megtenné nem lenne reggel anyázás és dudálás.

Kívánom hogy ti is ilyen élménnyekkel gazdagodjatok, és ha nem féltek tőle próbáljátok ki a repülést, mert óriási dolog.