Retrodiszkó az árny alatt

2011 január 28. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (1)

Üdvözlet újra „ékes” Fehérvárról – azért „ékes”, mert a hó feldíszítette!

Természetesen megint sok és sokkhatás ért, ezért hallgattam egész héten, de mivel a péntek a bulizás kiteljesedésének ideje, elmondom gondolataim, élményeim újra.

Szombaton korábban indultam Székesfehérvárra, mivel este 6-tól indult az „árny alatt” programunkat támogató jótékonysági rendezvény. Sportosan elegánsra vettem a figurát, gondolva arra, hogy talán tánc is lesz. Nem igazán tudok „szabályosan” táncolni, ezért ha valakinek van kedve megtanítani, bátran jelentkezzen!!

Ritmusérzékem azért van, csak mivel sosem láttam, ezért nem mindig olyanok a mozdulataim, amilyennek én szeretném, nem annyira lazák, de igyekszem figyelni rájuk. A műsorban volt próza és zene, Pál Piri látássérült énekesnő, akinek szerintem csodálatos a hangja, adta meg a kezdőlöketet, majd következett a Hetedik Zenekar, és ekkor kezdődött az őrület nálam. Az egyik kedves kolléganőm hívott, hogy menjek már táncolni a színpad elé, mert ő szeretné, ha ott lennék, és ezzel kiszabadította a szellemet a palackból, egész este a vacsi és néhány beszélgetés kivételével  táncoltam, énekeltem…  Prózát is említettem: hadd mondjak itt is köszönetet a fellépést vállaló Dumaszínház társulat tagjainak, Bács Miklósnak és Hajdú Balázsnak, akik abszolút profik voltak, nem estek kétségbe, hogy a közönség soraiban szép számmal voltak vakok, látássérültek. Azért is kell ezt kiemelnem, mert találkoztam olyannal is, hallottam is olyan művészről, aki szétesik, ha meglátja, hogy egy vakvezető kutya, vagy mondjuk vak is van a közönségben. Nem baj, ha tesz egy-két utalást, de én egészen rosszul viselem, ha érzem ezt követően egész este a fellépőn, hogy engem sajnál, vagy hogy nekem akar megfelelni, mondván, „legyen egy jó estém”.

Az étkezés után a DNS Company Zenekar is játszott nekünk klasszikus rockot, nagyon imádtam!

És a hátralévő estét Szabó Zoltán, mondjuk úgy, retrodiszkóval fűszerezte. Mindent elmond, hogy hajnal háromig a helyszínen voltam, az utolsó félórában egy Zsolti nevű sráccal még az asztalon is táncoltam, marha jól néztünk ki, mert ő vagy két méter magas, én meg kb 171 centi.

Sokan gondolhatnátok, hogy állatkínzó vagyok, de mindkét kutyusunk, Szuzi és később Amál is ott volt a rendezvényen, de figyeltünk arra, hogy a teremnek olyan részébe kerüljenek, ahol nem hangos a zene. Na most ez nagyjából 10 másodpercig sikerült, de amikor elkezdtem táncikálni, Szuzi odajött, és volt amikor ő is csaj létére felkért táncolni. Ez a felmászása, tudom-tudom, az én hibám is kicsit, de mikor három hónap szünet után újra találkoztam vele, akkor majdnem ledöntött a lábamról, és azóta úgy tetszik, ha táncolhatok vele. De meg kell nyugtatnom a kutyakiképzőket, már szoktatom le a felmászásról őnagyságát.

Mondják, „aki éjjel legény…”  Vasárnap a „Láthatatlanon” dolgoztam, és a kollégáim egész nap azzal húztak, hogy szerintük a sötétben beszéljek keveset, mert a látogatók megrémülnek, olyan „bar hangom” volt, tudjátok, bár hangom lett volna.

Annyi előnye volt azért a partinak, hogy hétfőn az egyesület irodájában mentességet kaptam a telefonok felvétele alól,  mert hirtelen halmozottan hátrányossá váltam.

A héten amúgy robotolás volt, egyeztetések, elnökségi ülés, és a csütörtöki nap sikerült a legőrültebbre.

Éppen hazaértem délelőtt az Artventura programon történő tárlatvezetésről, amikor csengettek.

Ez mindig izgalommal tölt el, bár az ajtón van kukucskáló, maga a nyílászáró egy biztonsági ajtó, és nem nagyon szoktam csak úgy kinyitni, ha ismerős jön, előbb felcsenget a kaputelefonon, vagy ha nem tud bejönni, inkább lesétálok a kapu elé. Szórólapot terjesztőktől is elnézést kérek, de én őket sem szoktam beengedni. Ennek két oka van: az egyik az, hogy néhányan a lépcsőházban a lépcsőre vagy a földre dobják a szórólapjaikat és ezen vakon hatalmasat lehet esni, volt már, hogy balettáncosokat megszégyenítő pördüléseket, hátrahajlásokat végeztem egy-egy ilyen csúszás után. De gondoljatok csak bele, ha én térdre esem, mint ahogy korábban írtam is már, nincs gond, de ha egy idős ember elesik??? Addig fogják végezni így ezt a tevékenységet, ameddig valaki kártérítést nem követel tőlük, és egyértelműen bizonyítható lesz a felelős, hiszen az áldozat ott fog feküdni a szórólapjain – azt gondolom, ekkora antikampány senkinek sem kell.

Tehát csengettek.

Kiderült, a kéményseprő az, annak mondták magukat, és kedvesek, segítőkészek voltak. Mondtam, hogy egészen véletlen, hogy itthon vagyok, és bizonyára hagytak értesítőt, mikor érkeznek, de az optikai fogyatékosságom (vakság) miatt nem tudtam elolvasni, és a szkenner sem boldogul egy kézírásos papírral.

Ilyenkor gondolok arra, hogy a házban a közös képviseletet ellátó személy csak-csak felhívhatná, vagy ha lehetőség van rá, e-mailt küldhetne a házban vagy körzetében tartózkodó vak emberek számára, ha fontos esemény történik a házban.

Képzeljétek, jártam már úgy, hogy éppen egyik utált tevékenységem végeztem reggel, borotválkoztam, csupa hab volt az ábrázatom, és amikor vizet akartam engedni, a csap csak szürcsögött, hörgött. Eszembe is jutott egy régi rádiós mesejáték, amiben szerepelt egy szörny, a Csőkorgó…

De aztán nem voltam ilyen vidám, amikor kiderült, hogy a vizet elzárták, és csak délután kapjuk vissza.

Az még rendben van, hogy súrolással eltávolítottam a habot a képemről, de ha most nyári meleg van, netán kisgyerek él velem, honnan a bánatból szerzek neki és magamnak vizet? Persze lehet venni ásványvizet is, de a mások hanyagsága miatt miért én fizessek?

A „kéményes” fiúk valóban emberségesek voltak, azt mondták, e-mail küldésére nincs lehetőség, viszont ha minden év január közepén felhívom a társaságukat, akkor meg tudják mondani, mikor érnek a környékemre.

A héten is rendszeresen elszórakoztam reggel az időt, és bár megfogadtam, hogy gyalog fogok a  munkába járni, buszoztam, és tudjátok, a buszozás nálam eseményeket indukál. Amikor utaztam a szokásos járattal az irodába, egy olyan „driver” volt szolgálatban, akit nem igazán szerettem volna letölteni, mert hatalmasakat fékezett, volt, hogy Szuzi kutyus is, ahogy feküdt, ha nem tartom erősen, előrecsúszott volna. De ami még hab volt a busz, illetve torta tetején, hogy mivel a végállomásig utazom, tudom, hol kell leszállni, de ennek ellenére jelezni kell, mert a vonal, ahol járok, olyan buszt kapott, amelyik csak akkor nyitja az ajtót, ha jeleznek.

Általában ennél a típusnál az a stratégiám, hogy arra az öt megállóra nem ülök le, hanem persze nem kitúrva a babakocsisokat, a második ajtónál lévő nagy helyre állok be. Eddig úgy volt a rendszer, hogy a kapaszkodón volt a leszállást jelző, de egyik reggel elbambultam (biztos egy szép lányt néztem a busz ablakából), és a végállomás előtt elfelejtettem jelezni.

Nyúlok a  kapaszkodóhoz, csúsztatom a kezem fel, fel, és csak két lyukat, a csavar két helyét találom, na mondom, ezt nem igazán kellene nyomkodni, spuri át a másik ajtóhoz, közben mivel a busz körjárat, indult volna vissza, és csak az első ajtó volt nyitva, hamar be is csukódott, én meg nyomom a megtalált gombot, mint siket, illetve vak a csengőt, és kedvenc „driverem” rám szólt, hogy jókor találom ki, hogy le akarok szállni. Korán reggel volt, nem akartam vitatkozni, csak szépen, mint a jó madár, leszálltam.

És a végére még egy rövidet beszúrok, melynek a címe „meglepetés”.

Tisztán emlékszem minden pillanatára, munkajog szóbeli vizsga napján történt. Győrött laktam még, és reggeli készülődésben voltam, szép ruha, ing, zakó, szép cipő, sötét nadrág. A nadrágot amúgy is óvatosan kellett felvennem, nehogy Prézli összeszőrözze, mert a világos szőr jól mutat a feketén. No, felcicomáztam magam, és a kellő vizsgadrukkal a szívemben elindultam. A második emeletnél tapogatom a zsebeim, és rájöttem, hogy a leckekönyvem otthon hagytam. Visszakúszás a lakásba, Prézli megnyugtatása, hogy nem ő rontott el valamit, és haladtam tovább lefelé.

Elértem a kaput, kiléptem a lécsőház elé – a kapu szintje nem a járdával van egy szinten, meg van emelve -, és csörgött a telefonom, apukám akart valamit, ezért ott a lépcsőn megálltam.

Nagy lendülettel léptem le, hogy indulnék vizsgázni, és valami nyálkás hideget éreztem egészen a vádlijaimnál. Igen, nyertetek, a hó volt az. A cipőm, mint valami üldözött tengeralattjáró, készségesen alámerült, a „gatyám” tiszta hav lett, viszont időm nem volt visszarohanni kimosakodni, hanem irány a vizsga. Egyetlen szerencsém volt, hogy a vizsgáztató vonata késett, és így mire rám került a sor, egészen európaian néztem ki, már ami tőlem telik.

Tehát ne feledjétek el, az élet számunkra, még jobban, mint nektek, apró és nagy meglepetésekből áll!

Hétvégén „láthatatlanozom” mind a két nap, tehát reszkessetek, de ne a hidegtől!