Támad a sípoló mikroport!

2011 január 21. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

“Tudom-tudom nem láttál már rég”

Sűrüsödnek újra az események körülöttem, és van mesélni valóm is, de csak sorjában sorjában!

Egy hete azaz csütörtökön az Artventura rendezvény megnyitója zajlott, éppen oda rohantam, ott tettem le a fonalat.  Örömömre sok érdeklődő tisztelte meg az eseményt, csak azt nem tudtam mi a bánatot fogok mondani a műalkotásokról mivel sok művész, szakember volt körülöttem kissé tele lett a nadrágom, nem szerettem volna szégyenben maradni, zöldségeket előadni..

A nagy fellépés előtt egy kört még tettem az alkotások körül, felszereltek rám egy mikroportot mint valami ügynökre ( nonem mosógép ügynökre gondolok), és tűz!

Nem csupán én de a technika is izgult a mikroport sípolt zúgott össze-vissza, ennek én örültem hogy keveset hallanak belőlem, de ekkor természetesen a szervezők adtak egy mikrofont a kezembe olyan vezetéknélkülit hogy ezen keresztül folytassam.

csak hogy el tudjátok képzelni (ha lehetőség lesz rá fotót is kérek róla) tehát úgy érzékeltetném a látványt hogy balkezemben szuzipóráz, farzsebemben összecsukott fehérbot ez azért mert ha nem vigyázok rá képes vagyok elhagyni, a jobbomban meg a mikrofon  nyakamban egy eszköz mely a műtárgyhoz érve a látó emberek által olvasható alkotó által írt szöveget közvetíti a látássérült számára, és a jobb fülemen egy fejhallgató.

Tehát vakon, félig siketen kellett a nagy monológot elővezetni, állítólag eredményes is volt.

Ne gondoljátok hogy önbizalmam kevés vagy elfogyott, de mikor az ember először biciklizik vagy hasonló izgalmas tevékenységet végez nem tudja eldönteni  jól sikerült-e avagy sem.

A jutalom sem  maradt el, az előadást követően sok régi és leendő ismerőssel beszélgettem felszabadultan, és az állófogadást a helyi és környéken lakó termelők zsíroskenyerei, egyéb ételei és zamatos házipálinkája tette felejthetetlenné.

Január 19.-én volt egy nyitott nap ezen a rendezvényen ahol nagyjából 45 perces váltásokban külső érdeklődők elsősorban iskolások gyönyörködhettek a tárlatvezetésemben. itt már felszabadultabb voltam, kezdtem belakni a teret és az egyesületben velem  dolgozó három kollegám is segített abban hogy az érdeklődők vakok által is használt segédeszközöket próbálhattak ki, braille-írással készíthettek maguknak névjegykártyát.

Volt egy osztály, remélem a jósors még össze hoz velük a közeli Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolából érkeztek nagyszünetben megtekinteni a kiállítást. Velem elfelejtették közölni hogy nincs tengernyi idejük ezért csak beszéltem, beszéltem. Egyszer csak félszegen mondták hogy ne haragudjak de matematika órájuk lesz, és már így is elkéstek indulniuk kellene vissza. Teljesen meglepődtem, és sűrű elnézéseket kérve mondtam nekik, hogy amint tudnak jöjjenek vissza és nézzék meg a kimaradt műtárgyakat is viszont még egy percre jöjjenek velem oda az egyesületem asztalához.

Követtek is, nem is gondolták milyen “merényletre” készülök ellenük!  A nagy ötlet az volt hogy tanárnőjük számára hiteltérdemlően tudják bizonyítani hogy hol jártak és milyen őrülten váktázó vak miatt késnek a tanóráról, írtam pontírással egy igazolást számukra a késés okáról. Jogosan vetették fel, hogy ezt a tanárnő nem tudja majd elolvasni, erre az volt a válaszom ha itt meglátogat délután 4-ig szívesen dekódolom számára az üzenetet.

A nap további része is jó hangulatú volt, izgalmat az okozott hogy az M1 Február 6.-i Fogadóóra című produkció munkatársai a riporton kívül arra kértek mondjak fel csak úgy egy kedvcsinálót a nézők számára. Négyszer futottam neki, az első jól sikerült csak a hangszínem nem volt az igazi, utána túlbonyolítottam a szövegelést és talán az utolsó változat egészen fogyasztható lett. Ami kedvemre való volt, úgy készült a film hogy egy párnán a földön ültem Szuzi kutyám mellettem foglalt helyet és a feje a térdemen nyugodott.

Még írok később a rendezvényen szerzett tapasztalataimról viszont engedjétek meg hogy egy keddi káoszkodásom történetét elmeséljem nektek!

hét elején kedden történt az eset, véglegesen kicserélték a processzor hűtőjét a hordozható gépemben, éppen időben mert egy traktor hozzá képest kutya füle volt, délután három óra körül érkezett a hívás hogy elkészült a beszerelés mehetek a gépért. Még egyedül a szaküzletben sosem jártam, ezért “útleírás” alapján indultam el. Az ismerős támpontokat meg is találtam, csupán annyit rontottam el, hogy a nagy Palotai út másik oldalára kellett volna átmennem és ott találnom egy hangjelzéses lámpát, meg lépcsőt  miegymást. Szuzival cirkáltunk fel-alá az úton közben összefutottam egy sráccal akivel spanyolra járok együtt, tőle nem kértem segítséget mert úgy gondoltam hamar odatalálok a szervízhez és utána tűz az órára!  Na most ebből az valósult meg, hogy fél órai vadászás után átkeveredtem az út túloldalára és az üzletet megtaláltam”.  Az objektivitás megkívánja hogy én ezt a környéket nemismerem annyira, vagy lusta voltam feltérképezni vagy időm nem volt, és az üzletből kifelé jövet csak úgy amerre én gondoltam hogy menni kellene elindultunk Szuzival. Volt nemmessze egy idős bácsi, és kérdezte segíthet-e. Megörültem (korán), mondtam neki hogy az út másik felére szeretnék átmenni, arra kellene haladnom. Erre ő teljesen kiakadva és felháborodva közölte, hogy rendben van átmehetek az úton, bár ő nem javasolná mert itt nincs zebra lámpa, de ha meguntam az életem, akkor csak nyugodtan.

Leforrázott a válasz, úgy éreztem azonnal pszichológusra lenne szükségem, de hamar realizáltam hogy a szolgáltatás jelenleg nem elérhető..

Folytattam a kirándulást amerre én gondoltam hogy kell mennem, és Szuzi kutyám nagyon ügyesen jelezte hogy van egy gyalogátkelő, ha szeretné át visz rajta. Lájkoltam ezt a javaslatát és hozzászólást is fűztem, “okoos nagyon okoos” ez volt.

Átérve az úttesten foggalmam nem volt merre tartok, egyedül azt tudtam honnan indultam. Tudjátok nagyon érdekes lelkiállapot ez szó szerint vakrepülés. nagyon nagy önuralom és rutin kell ahhoz hogy ilyenkor az ember csak úgy minden átmenet nélkül ne üljön le a járdára, vagy ne állítson meg egy autóst arra kényszerítve a fejéhez tartva a fehérbotot melyről tudjuk hogy fénykard hogy “azonnal tessék engem hazavinni!”.

Természetesen minden jó ha a vége is az, Ahogy a csípős hidegben a sötétben mentem-mendegéltem a kutyus egyszer csak elkezdte szaporázni a lépteit, ebből arra következtettem hogy vagy ismerős közeledik, vagy más egyéb jó dolog van kialakulóban. Az előérzetem nem csalt, mert fél perc múlva Szuzi odavitt egy lépcsőhöz ami az út felett átívelő gyalogos felüljáróra vezet, és ez már “hazai pálya”, innen már gond nélkül tudtam tájékozódni. A tanórámra nem sikerült beérnem, majdnem két óra késés után inkább hazamentem.

A hétvége krónikájához még hozzátartozik hogy mind két nap láthatatlanoztam, és igazán nemzetközi napra sikeredett a vasárnap. Volt egy Svájcból érkezett pár és egy osztrák hölgy akiket német nyelven kellett kalauzolni és azt a viccet is sikeresen megértették és tetszett is nekik mely úgy kezdődik, hogy “tapogatózik a vak a konyhában, és sorra fogdozza az eszközöket”.. Ezt most nem mesélem el, ha valait érdekel, a sötétben de mindenképpen személyesen nagyon szívesen!!

A nemzetköziség a nap végére fokozódott, mert a következő összetételű négyest kalauzoltam ez alkalommal angolul, volt egy brazil fiú, két argentín lány, és még egy lengyel hölgy. Nagyon nyitottak voltak, sokat kérdeztek amit imádok hiszen nem az a fontos ilyenkor én mit szeretnék elmondani magamról erről az életformáról inkább amire a vendégeink kíváncsiak.

Még egy gondolatindító :

alapos tájékozódás nélkül először csak röviden foglalnék állást a tárgykörben. Miről is  lenne szó?

Egy újságíró sorstársam által a Magyar Vakok És Gyengénlátók Országos szövetsége elnökségi üléséről készült tudósításban    http://www.azmvgyoszrolcenzuranelkul.freeblog.hu/

azt olvastam hogy panaszbejelentő nyomtatványt kívánnak “üzembe helyezni” azon gazdák kiszűrésére szankcionálására akik nemápolják rendesen vagy rosszul bánnak vakvezetőikkel.

Nekem több kérdésem is felmerülne ezzel kapcsolatosan tudván hogy Magyarországon nagy divatja volt és még néha ma is van a feljelentgetésnek, laikusan milyen módon lehet megitélni mikor bánik jól-rosszul egy gazdi a munkakutyájával? Gyakran mondják az én kutyámra is hogy milyen vékony miért nem etetem rendesen, miközben Szuzi 28 Kg, sportos mert ilyen a testalkata gyermekkorában és most is sokat mozog.

Természetesen nem kívánom azokat pártolni akik indokolatlanul durván bánnak a kutyáikkal, de a véleményem az hogy ezt nem csak a vakvezetők esetében hanem úgy általában kellene vizsgálni, borzasztóan érzékeny téma ez!

Ti így első látásra mit gondoltok erről?

Megígérem alapos tájékozódás után folytatni fogom a fonalat!

Most viszont “letészem a lantot”, természetesen csak szünetelek!

Kellemes hétvégét kívánok nektek!