Mi lenne velem a kutyám nélkül?…

2011 január 5. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (0)

Sziasztok!

Új év, új Vaszabi, ki sokfele bolyongott…

Ígértem, meg fogom veletek osztani azokat a gondolataimat, melyek 2010. év végén a „láthatatlanon” és egyéb helyeken artikulálódtak bennem. December elején is sok kérdést kaptam az ún. „esélyórákon”. Ezeket győri és környéki iskolákban tartottam, és ezeket az órákat úgy kell elképzelni, mint amikor a humorista odaáll a közönség elé és elkezdi. Mivel vegyesek az osztályok, nem lehet tudni, mennyire sikerül lekötni a figyelmüket. No, de ne is rólam essék szó, hanem a Szuzi-félékről.

Itt az év vége, és sok írást olvashatunk akár az interneten, akár máshol, hogy kevés a vakvezető kutya, és sokat kell várni a látássérültnek, aki kutyust szeretne. Nem vagyok szakember, csupán tizenkettő éve vezet kutya, és kicsit szeretném árnyalni a képet. Természetesen mint minden vélemény, az enyém is szubjektív. 

Nem lehet pontosan tudni, mennyi a súlyosan látássérültek száma Magyarországon. A legkevesebb becslés szerint 40 000, a legnagyobb szám, amit olvastam, 80 000 fő, és közülük szerintem, hangsúlyozom, vélelmezésem szerint, nagyjából 200 közlekedhet kutyával. Miért is másabb egy vakvezető kutya, mint egy fehér bot? Azért, mert más módon kell őket „használni”. Kedvenc hasonlatom: a kutyás vezetés olyan, mint mikor valaki beiratkozik egy autósiskolába, kell elmélet, rutin, forgalmi helyzetek gyakorlása, és végül a vizsga. Pontosan, nem lehet ám csak úgy „bekenjük sárral” alapon kutyával közlekedni, bizonyítani kell, hogy a páros alkalmas a közlekedésre. Létezik néhány városi legenda, amely a vakvezető kutyákat övezi, például hogy tudják, melyik busz érkezett a megállóba, vagy érzékelik a jelzőlámpánál, mikor szabad vagy tilos. Ezek közül annyi igaz, hogy az átkelésnél, legyen az lámpás vagy lámpátlan, figyeli az autókat és a lelépő embereket, és jelzést ad, amikor szerinte meg lehet kezdeni az átkelést, bár a gazdi a főnök, ő mondja ki az „előre” vezényszót. Nem mondanám, hogy a kutyák nem látnak színeket, mert még egyszer sem válaszoltak erre a kérdésemre, de nincs bizonyítva a színlátásuk, és a lámpa az ő méreteikhez képest magasan van.

Miben tud akkor segíteni egy ilyen eb? Gyorsan, biztonságosan lehet velük haladni, és aki eltölt egy órát a sötétben látó emberként, tapasztalhatja, hogy szellemileg fárasztó az állandó koncentráció. Számomra a fehér botos közlekedés egyik legnagyobb nehézsége az egyenes irány megtartása akkor, amikor nincs egy vezetősáv, egy fal, kerítés stb., amit lehetne követni. Több oka is lehet, amiért egy látássérült úgy dönt, hogy kutya segítségére bízza magát, nálam az egyik ilyen ok még 1998-ban a szakembernek megfelelő gyógypedagógus, és főleg édesanyám aggódása volt. Még vele együtt adtuk be az igénylést, de ő Prézli kutyám érkezése előtt meghalt, nem találkozhattak. Stefi Prézlire (mert ez a teljes neve) fél évet kellett várnom, utána a csepeli központi kutyaiskolában kéthetes tanfolyam, összeszokás és vizsga, ezt követően átadó képzés következett, akkor még Győrben, és utána, hogy ilyen közhellyel éljek, jött a közös, nagybetűs élet! 🙂

Ki merem jelenteni, hogy Prézli kutyám és a családom és az egyetem alatt az évfolyamtársaim sok útvonalat tanítottak meg nekünk, ez a tudás még most is segítségemre van. Tízéves volt Prézli, amikor arra gondoltam, hogy ő sem örök életű, és érdeklődtem, milyen feltételekkel kaphatnék újabb segítő kutyust. Csepelen annak idején más vezetője volt az intézménynek, és csak azzal a feltétellel igényelhettem volna újabb kutyust, ha Prézlit az állatorvos nyugdíjazza, azaz nem vehet részt a közlekedésben. Nem is ezzel volt a gond, hanem azzal, hogy az akkori állapotok szerint 1-1,5 évet kellett volna várni az új „szemre”. A korrekt tájékoztatáshoz tartozik, hogy most már ilyen megkötés nincs, finomodott a rendszer.

Csepel után a miskolci Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítványt és Mezősi Tamást kerestem meg, részletesen leírtam, miért szeretnék újabb kutyust. Fontos tudnotok, ha valaki egyszer elkezd vakvezető kutyával közlekedni, akkor általában majdnem élete végéig kutyás lesz, mert ez egy minőségi változást jelent. Természetesen nemcsak előnyei, de kötöttségei is vannak az ilyen kutyázásnak. Tamásnak volt egy jó és egy rossz híre: a rossz az volt, hogy nincs kiképzett kutya számomra, a jó viszont az volt, támogatja, hogy újabb kutyát kapjak, mert más csatornákon értesült arról, hogy nem otthon ülésre és krémesevéshez társnak kell a kutyám. Olvasta például egy fórumon, hogy még 2006-ban kiküzdöttem az egyik légitársaságnál, hogy Prézli igenis eljöhessen velem nyaralni Barcelonába.

Tamás válasza után két hónappal jelentkezett Rózsa Linda, Szuzi majdani kiképzője, és egy ravasz helyzetbe kerültem. Volt kutya, de csupán három hónapos, és szocializálni kellett egy nevelőgazdának. Linda arra gondolt, keressek családon belül valakit, aki ezt megtesz, így hamarabb össze tudok szokni a kutyával. Végül is édesapám, aki akkor már nyugdíjas volt, nevelte fel Szuzit, és elfogulatlanul mondhatom, hogy csodás kutya-gyermekkort biztosított számára, és egy stramm, bátor kutyát adtunk át kiképzésre. Gondoljatok bele! 2007 augusztus közepén ott egy kis gombóc, aki a harmadik emeletre nem mer feljönni, mert fél a lépcsőtől, aztán mivel hétvégente hazalátogattam, érzékeltem, hogy növekszik, fejlődik és imádja a nevelőgazdiját. Természetesen kíváncsi voltam, mennyire lesz zökkenőmentes az átszokás, és el fog-e engem fogadni falkavezérnek. Ezt megelőzően azért fél év bentlakásos iskola következett az én drága „Rombolómnak”, és két hónapig nem is találkozhattam vele, ezt követően hetente gyakoroltam vele.

Az első újratalálkozás azért meglepőre sikeredett. A gyakorlás helyszínére Prézlivel érkeztem, ami a Városliget volt. Az „öreget” meg szerettem volna itatni az utazós kistányérjából, mire odarobogott egy kutya, és elkezdte lafatyolni a vizet. Már azon voltam, hogy elküldöm, és amúgy is milyen gazdi, aki csak így nemtörődöm módon elengedi a kutyáját, de elkezdett ivás után bökdösni, és éreztem egy kocka tetejű fejet, és akkor esett le, hogy ő a „mi kis Zsuzsikánk”.. Linda és Gabek, Szuzi és az én tanítóim természetesen nem állhatták megjegyzés nélkül: szép, hogy nem ismerem fel a saját kutyám!

Ezekből a sorokból azért érezhetitek, az átlagosnál jobban kötődöm a mostani kutyámhoz, egyrészt mert réges-rég ismerem, másrészt ha közlekedek vele, olyan érzés, mint amikor a saját apámmal szoktam sétálni, ugyanis Szuzi pontosan ugyanazokra a hirtelen hangokra figyel fel, mint amire a Fater is szokott. Nem áll szándékomban érzelgősre venni a blogot, viszont ennél kevés nagyobb ajándékot kaphat egy fiú az apjától. Én nem drága autót kaptam, hanem egy 28 kilós „Szuzukit”, aki megkapott minden törődést, figyelmet, és aki nevelte, tudta, hogy a fia életére kell majd a kutyának vigyáznia.

A nevelőszülő gazdák amúgy is hiánycikkszámba mennek Magyarországon, mivel a bizonytalan állami finanszírozás miatt önkéntesen végzik munkájukat, és ez a feladat teljes, de legalább is háromnegyed embert kíván, és a folyamat végén ott a borzasztó elszakadás, ráadásul ami egy kiképzett kutya árát nagymértékben megnöveli, az az a tényező, hogy egyéves kortól lehet következtetni arra, a kutya alkalmas lesz-e vakvezetőnek; nem túl félénk, de nem is túl agresszív, és nincs kizárva, hogy tériszonya van, vagy míg gyerekkorában bírta a buszozást, felnőtten már nem viseli el, és nem lesz alkalmas vezető kutyának.

Hangsúlyoznom kell természetesen, hogy sok millió vak ember közlekedik fehér bottal ügyesen, biztonságosan, viszont mi sem vagyunk egyformák. Ha Szuzi egyik pillanatról a másikra valamely ok miatt nem tudna vezetni, nagymértékben átalakulnának a hétköznapjaim. Lassabban, bizonytalanul közlekednék az útvonalaimon, és előfordulna, hogy eltévednék, főleg ilyen hóban, amilyen most is van. Nem szeretném az ördögöt a falra festeni, viszont a mostani helyzet az, hogy ha hirtelen másik vakvezetőre lenne szükségem, ismételten legalább másfél évet kellene várnom.

Az emberi részét sem szabad kihagyni a számításból. Ha egy vakvezető kutyával baleset történik, esetleg megbetegszik, az a gazdának nagy érzelmi megterhelés, hiszen 24 órát töltünk együtt, és egymás minden rezdülését, jó vagy rossz hangulatát érezzük, és bizony-bizony Szuzinak nem győzök eléggé hálás lenni azért, hogy elvisel, mert nem vagyok egy könnyű és egyszerű természet.

Egyszer Prézli kutyám valami „ottfelejtett” mérget felzabált az utcán, és kétséges volt, életben fog-e maradni – no nem is ecsetelném az akkori gondolataimat, de azt tudom, hogy mivel amint említettem, már a 14. életévéhez közeledik, az elválás pillanata úgyszintén szívszaggató lesz.

No félre a ködfelhővel a homlokom elől, mostanában azon jártatom az agyam, hogy a veterán vakvezetőknek kellene olyan lehetőséget teremteni, hogy napközben kedves, kutyához értő emberek vigyáznak rájuk, és az estét a gazdival, a családjával tölthetné. Biztosan lehet találni olyan embereket, akik sokat tartózkodnak othon, és szívesen veszik egy sokat látott kutyus társaságát, aki hűségesen gömbölyödne a lábuknál, amikor kötnek vagy focit néznek a tévében!

Az aggódók megnyugtatása érdekében hadd közöljem, Szuzival semmi gond nincs, épp most lökött odébb a gurulós székemmel, tehát bizonyíthatóan jó erőben van és puszil mindenkit!

Köszönöm a sok-sok hozzászólást, és örülök annak, hogy néhányótokkal a „láthatatlanon” is találkozhattam, csak így tovább!

Sok erőt kívánok a hétre nektek, öltözzetek fel jól, mert hideg van, és vigyázzatok, itt akkora köd van, hogy az orromig sem látok! A következő híradásomig meg vigyázzatok magatokra, és ránk is, és csak akkor kísérjetek át a túloldalra, ha mi is szeretnénk menni!. 🙂