Kedves Olvasók!
Nem tűntem el, nem temetett maga alá a földlabdás fenyőfánk, csillagszóró még a közelemben sem volt. 🙂
Családoztam az ünnep alkalmából, illetve a héten két napot a „láthatatlan” kiállításon dolgoztam.
Mindenekelőtt át szeretném adni szerény ajándékom nektek, remélem, meg tudjátok jeleníteni. Őszintén szólva nem tudom, milyen klip társul a videóhoz, nekem a zene nagyon tetszik, az eredeti John Lennon-dal, és semmi kifogásom nincs ellene, mivel a spanyol nyelv és latin zene is a szívemhez közel áll. Ilyenkor sok angolszász dalt lehet hallani, ezért voksoltam erre a videóra!
És most vissza hozzám!
December 24-e utazással indult, felnyergeltem Szuzit, és irány Győr, persze autóbusszal. Délután édesapámmal és veterán Prézli kutyámmal beszélgettem, őszintén szólva szívszaggató ez a mondat, mivel Prézli 13,5 éves korára súlyosan elvesztette a hallását, de azt minden alkalommal kiszagolja, ha eszem valamit, és odajön koldulni. Az „öreglány” természetesen alkalmazkodott a helyzethez és jobban használja a szaglását és a szemét, mint azelőtt. A délutánt követte az este, mint rendesen, ünnepi vacsorával, amit az ikertestvéreméknél fogyasztottunk el. Hatalmas ajándékozások nem történtek, igazi örömöt az jelentett, hogy végre találkozhattunk, mivel sokan élünk sokfelé, nem egyszerű a szervezés. Kaptam viszont egy kesztyűt, aminek azért örülök, mert buszra várva egyik kézzel a Szuzi pórázát markolva, másikban a fehér bottal, gyakran gondoltam arra, mi fog történni, ha a busz megérkezik, és kapaszkodnom kell: fagyott kézzel elég körülményes a művelet. Van egy másik rossz szokásom is: sapkát nagyon is ritkán hordok, pontosabban magamnál hordom, csak a fejemre nem teszem fel, mert akkor nem hallok rendesen, és tudjuk, milyen a „sehall-selát Dömötör”. Az ünnepi hétvége vasárnapján újra családi összejövetel történt, a helyszín sem változott, csupán kibővült a csapat, mind a négyen testvérek együtt voltunk.
Érdekes dolog történt, büszke is vagyok Szuzira; mert ugyan csak másodszor volt az ebédnek is otthont adó lakásnál, mégis pontosan jelezte, melyik kapunál kell megállni. Ne gondoljátok, hogy ezekbe a segítő kutyákba műholdas navigáció van beépítve, de talán a szaglás alapján egyetlen alkalom után megtanulta az útvonalat. Nekem, mint gazdának, helyesen kell egyensúlyoznom, nem szabad hagyni, hogy a kutya döntse csupán el, milyen útvonalon, milyen irányba megyünk, viszont az intuícióira hallgatni szoktam, mert általában bejönnek.
Az örömömbe egy kevés üröm is vegyült, mert az estig tartó beszélgetés után a „szülői házhoz” érkezést követően a veterán Prézli eléggé elfáradt, és a karomban vittem fel a harmadik emeletre, nem szerettem volna jobban kifárasztani. Nézem ennek is a jó oldalát, mert legalább erre az egy percre is újra magamhoz ölelhettem a „drágám”, akivel megannyi utat tettem meg 12 éven keresztül.
Ilyen körülmények és gondolatok között múlt az ünnep: a héten két napot „garázdálkodtam” a „láthatatlan” kiállításon, nagyon kellemes impressziók értek, és nagyívű beszélgetések folytak, melyekről szintén írni fogok, csak még az agyamban megfelelően fel kell dolgozni őket.
Következett a SZILVESZTER, melyet „országos és világos” barátomnál töltöttem, jól vigyázva az éjféli pezsgőbontásnál, nehogy szemen találjon a kirepülő dugó, aztán még a végén fehér bottal kellene járnom!
Vidám új évet kívánok számotokra is!
A visszatérés után ismét jelentkezem a félig és egészen feldolgozott élményeimmel! Remélem, vigyáztatok – már akinek van – a nagy durrogtatás időszakában a kutyusaitokra!!