Ez a nap más, mint a többi…

2010 december 15. | Szerző: vaszabi | Hozzászólások (7)

 Október utolsó szombatján, az ún. hosszú hétvége kezdetén történt, ami történt.

Arra számítottam, hogy egy nem csendes, de nyugodt szombati napom lesz, bár pihenésről szó sem volt, mivel dolgozni indultam a Láthatatlan Kiállításra.

Fontos információ, hogy mivel születésem óta vak vagyok, egy „tartalék” szemet használok, egy négylábú segítőtárs, Szuzi személyében. A buszozás Székesfehérvárról történt, történt volna rendben szokás szerint Budapestre, ámde…

Alig léptem fel a busz lépcsőjére, a jármű „parancsnoka”  számon kérte rajtam, miért nincs az állatomon, Szuzikán szájkosár. Extra információ, hogy ezzel a szimpatikus úrral már egyszer hasonló tárgykörben volt egy vitám, és tudom, nagyképűen hangzik, de már akkor is igazam volt, mivel több mint egy éve nem kötelező a szájkosár a segítőkutyára.

De hogy történetem fonalát ne szakítsam széjjel, a főnök mint hivatalos személy elém állt, és kinyilatkoztatta, hogy már megint balhézom, és semmi szükség erre, jobban tenném, ha csendben meghúznám magam.  Nem vagyok olyan „csendben meghúzó és húzódó” típus, ezért elmondtam neki, hogy nézzen utána a jogi helyzetnek, most nem volt igaza.

A perpatvar hatására nagyobb utasmennyiség gyűlt össze mögöttem, és éreztem a hátamon a hideg tekinteteket, sietnének, különben is mit tartom fel őket. Indultam is tovább a busz belseje felé, de a „tiszt” csak nem hagyta abba, folyamatosan ócsárolt, és mivel nagyon érzékeny a lelkivilágom, vissza is válaszoltam, és megemlítettem neki, hogy egy éve is gondolkoztam azon, hogy panaszt teszek a viselkedése ellen, de most valóban meg fogom tenni.

Miért is mesélem el ezt a történetet?

Nem magam miatt, mert én meg tudom védeni a magam érdekeit, jogász lévén pontosan képben vagyok, mit lehet és mit nem.  Hab a tortán, hogy ezt követően a „pilóta” tanúként két gondolom „pártatlan” utas telefonszámát is elkérte, ha esetleg eljárás lesz.

Ezt követően azért nyugalom következett, helyre tudtam állítani a lelki egyensúlyom, nem lehet úgy békés, jóindulatú látogatókat vezetni a sötétben a kiállításon, hogy az ember feszült.

A leszállás előtt annyi zavarta csak a nyugalmam, hogy a mögöttem ülő utas durván megrángatta az ülésem, mondván „átlóg a kutyájának a feje az ülés alatt, nem igaz, hogy nem lehet magától utazni”.

Erre már nem is reagáltam, mert ismerem a vérmérsékletem, és nyugodt szerettem volna maradni. 

A nap estig nagyon békésen haladt, sok ember meglátogatta a kiállítást, ami a fénypont volt, az egy, ha jól emlékszem, hetedik osztályos kirándulócsoport volt, olyan „felnőttesen” kérdeztek, hogy öröm volt hallgatni.

Egyszerre fárasztó és feltöltődést is ad ez a kiállítás, mert hiszen folyamatosan kell beszélni (bár ez nem okoz gondot), és láthatom, ahogy emberek nyílnak meg, legyőzik félelmeiket.

De ugorgyunk csak vissza, mint ahogy Pósalaki bácsi mondta a jó felolvasóként funkcionáló Misikének!

Elérkezett az este és besötétedett. Nem mintha ez engem különösen zavart volna, de 8 órakor léptem ki a kapun, és indultam az autóbuszhoz. Nem, nem, nem az fog történni, amire tetszenek gondolni, nem futottam össze sofőr barátommal, mert nem abba az irányba indultam, mint ahonnan jöttem, hosszú hétvége lévén Győrbe indultam a családomhoz és nyugdíjas Prézli kutyámhoz.

„zúg az éji bogár…”

Ismerik, vagy ha nem, majd meg fogják ismerni, a népligeti pályaudvaron vannak fotocellás ajtók, amik vagy kinyílnak az ember előtt, vagy nem.

Szombat este az 1-es kocsiálláshoz vezető ajtó nem működött, pedig próbáltam ráolvasást, mindent.  Jött egy jóindulatú, segítőkész utastárs, és közölte, hogy nem innen, hanem a 16-os kocsiállásról indulnak a buszok. Na, gondoltam magamban, „nesztek, vakok, olvassatok”, ugyanis hangos tájékoztatás erről nem történt.

El is kísért a megfelelő helyre, én ott megálltam, hogy várjam a szekeret. De a szekér csak nem jött, gondolkoztam, hogy biztos mozdonyt cseréltek vodkára, de akkor nem voltam ilyen humoros kedvemben. Fogalmam sem volt arról, hol van a busz, én is hol vagyok, és már nagyon utazni szerettem volna.

Végül érkezett egy utasokat leszállító busz, és egy fiatal srác segített, bement a forgalmi irodába, de mire visszajött, az én buszom indulási ideje elmúlt. Kiderült, ott sem tudnak semmit az induló buszomról, tehát sikeresen lekéstem, és aznap ez volt oda az utolsó járat…

A döbbenetes számomra az, hogy ha nem rendelkeznék más városban lakóhellyel, és oda most nem indult volna busz, akkor mi történt volna? Aludjak a Népligetben?

Tudják, az a szörnyű, hogy nemcsak én, egy vak járok ilyenkor rosszul, de egy külföldi is, aki a nyelvet nem beszéli, ő is könnyen hasonló helyzetbe kerülhet.

Persze minden jó, ha a vége jó, visszautaztam Székesfehérvárra, már a nap rendben-csendben fejeződött be, csak azt nem értem, hogy a Volán honlapján sem találtam a kocsiállások áthelyezéséről információt.

De egyenleget vonva nem volt ez rossz nap, nem kellett az utcán éjszakáznom, kellemeseket beszélgettem a  kiállításon, és az esti bénázásomnál is az első szóra kaptam segítséget.  Nem szeretem a nem pozitív dolgokba belemagyarázni, hogy azok, viszont örülök, hogy balesetmentesen hazaértem, és Szuzi kutyám sem ijedt meg. Ha bizonytalan az ember és nem vigyáz, hamar átragad ez a kutyájára!

Más bejegyzésem rövidebb lesz és vidám…