“Nyolc óra munka…”

2017 január 19. | Szerző: | Hozzászólások (0)

Sosem tudtam elképzelni… Milyen azoknak a nagy íróknak költőknek akik leülnek és írnak, regényeket, szívhez vagy kevésbé szívhez szóló költeményeket csak úgy. Bizonyára az én személyiségemből fakad vagy a mostani élethelyzetemből hogy gyakran eldöntöm hogy „most ezt megírom a blogban tuti,” aztán mire a géphez ülök már nem ugyan az nem olyan intenzív az élmény. Majd kipróbálom hogy felveszem a szöveget diktafonra. Mondjuk lefilmezném a reakciót ha akár a metrón akár a városban valahol csak úgy megállok, Szuzi leül és lefekszik én összehajtom a botom előveszek egy hangfelvevőt és elkezdem mondani a magamét… Tegnap aztán arra jutottam hogy nem is mindig kell nagyívű filozofálgatásokba kezdeni a bejegyzésben lehet hogy elég ha az ember leírja hogy mi történt vele hiszen nekem aki átéli az eseményeket ha nem is unalmas de majdnem mindennapi ha más olvassa akkor elképzelhető hogy talál benne újdonságot. Nyilván értelmetlen lenne a világgal megosztanom hogy a munkám során már megint egy érdektelen iskolás csoportot vezettem illetve hogy egy türelmetlen család látogatott meg minket, viszont mint egy szerencsés aranymosó ha kiválogatom az érdekesebb hangulatokat személyiségeket a sok tucatnyiból akkor talán nem csak nektek lehet érdekes de számomra is hozhat új tanulságot ha leírva a történetet mint a sportközvetítésekben a lassítás során új mozzanatokat fedezhet fel az ember. Ki ezt ki azt hagy hátra és ki tudja mit visz magával… Ha az alcímnek megfelelően az utóbbi négy napomra vissza tekintek akkor meglehetősen vegyes a kép a kiállítás vendégeit elnézve. Ami a szösszenetek előtt fontos megjegyzés hogy akik még nem jártak sötétben zajló rendezvényen „kiállításon” a legkülönfélébb élethelyzetek kerülnek szimulálásra a tökéletes sötétségben egy vak vagy látássérült kísérőt kapnak a vendégek és ha olyan az objektum a végén egy bár is található ahol lehet inni valamit az „időleges vakság” állapotában. Az egyik érdekes beszélgetés éppen úgy zajlott hogy én a bárban dolgoztam és a vendégek a vezetés utolsó tizenöt percében találkozhattak velem és kérdezhettek. Talán onnan indult a gondolatok sodrása hogy találgatták az akcentusomat hallgatva hogy biztosan olasz vagyok, de arra nem gondoltak volna hogy magyar vagyok. Valahogy mégis maradtunk a tengernél és az olasz csizmánál említettem nekik hogy én eddig csak egy napot voltam ott Velencében és ezt kevésnek tartom nem feltétlen Velencét látogatnám meg de tengerpartot mindenképpen méghozzá olyat ahol Szuzi kutyusom is szívesen látott vendég. Két éve akartunk Szicíliába menni viszont az utazási iroda nagyon lebeszélt róla mert hogy nagyon meleg van és szegény Szuzi. Ezt elmesélve a vendégeknek ők azt mondták hogy meg értik a helyzetet és van megoldás mert ők is nagy kutyások és Bibionéban vannak kifejezetten kutyás strandok és szállodák vagy apartmanok is. Hálás vagyok nekik hogy a tudomásomra hozták ezt a tényt mert még az is lehet hogy idén nyáron leteszteljük hogy mit szólnak hozzánk. Ami mindenképp előnyös lenne hogy most nem feltétlen szeretnék 8-10 órát repülni a tengerig mint annak idején Martinique-re mondjuk ott aztán senkit nem zavart Szuzi mert természetes de nem elhanyagolt partszakaszok voltak. Sokat még nem kutakodtam a bibionei szállások után de egy tisztázandó pontot már látok mégpedig hogy hangsúlyozottan írják hogy a kutya az étterembe nem vihető be de én Szuzit nem szeretném a szobában hagyni hogy halálra aggódja magát hogy a párommal hova mentünk és ő nem tud vigyázni ránk. Ez még csak egyenlőre terv, tervezet meg fogom kérdezni az olasz segítőkutyásokat hogy pontosan milyen szabályok is vonatkoznak ránk mert nem szeretnék bakot lőni. Még 2007-ben mikor Prézlit vittük horvátországi nyaralásra kerestem meg az ottani kutyaiskolát és e-mailben kaptam egy horvát és egy angol nyelvű leírást a kutya jogairól ami azért üdvös mert én is tisztában oltam azzal hogy mire hivatkozhatok és nyomtatott formában ha valaki kételkedne hogy hová is jöhet be vakvezető kutya akkor elég oda adni neki a jogszabályi hivatkozást is tartalmazó anyagot. Ott nem volt semmi gond a „beengedem-nemengedem” témakörben egy kirándulásokat szervező ügynök ágált nagyon a kutya ellen így nem mentünk velük a hegyekbe viszont sem hajón sem tömegközlekedésen problémázás nem volt. A szállást meg kifejezetten kutyásnak hirdették és velük meg nyelvi gondok nem adódtak hiszen vajdasági magyar volt a tulajdonos igazi vendéglátós mediterrán mentalitással. Ha már ismét a magyarságra került a szó, akkor mindenképpen ide kívánkozik ami vasárnap délután történt. Nem volt nagy forgalom a kiállításon viszont egy öt fős különítmény feldobta a hangulatom. Akkor mint kísérő dolgoztam és a társaság bejövetelénél feltűnt hogy nagyon halkak alig szólnak, aztán mikor még közelebb értek az egyik fiatalember méltatlankodott hogy „itt aztán tök sötét van” így magyarul akkor kezdett világossá válni hogy itt valószínűleg kétnyelvű vezetés esete forog fent. Hamar tisztázásra került hogy ők egy család igazi kassai polgárok az apuka és két fiú kérték hogy magyarul is adjak instrukciókat, viszont a lánya németül beszélt és a párjának fordított szlovákra. Igazán vidám és kellemes hangulatú egy órát töltöttem velük a sötétben és érintettük persze a vak látássérült emberek mindennapjait de nem csak ez került szóba hanem a sport is és megtudtam hogy az egyik srác (közel két Méter magas volt) a Balatonfüredben kézilabdázik és az ígéretét vettem hogy ha világsztár lesz akkor mindenképp keressen engem mert az első sorban szeretnék ülni legaláb egy meccsén mert onnan a labda jól hallható és a játék folyása a mozgások a pályán abszolút vakon követhetők. Elsőre azt hitte bolondozok vele de mondtam hogy ez az igazság egy focinál a labdát ritkán lehet hallani így ott gyakran hagyatkozunk a közönség segítségére hogy mi is történik a pályán, talán életemben kétszer vittem kisrádiót futballmérkőzésre mert a többi alkalommal megkaptam a többiektől amire kíváncsi voltam vagy ha a B-középben szurkolva követi az ember a meccset akkor vigyázni kellene a rádióra, illetve semmit sem lehetne hallani, valamint egy ilyen szurkolói közegben ki kíváncsi a teljes objektív véleményre egyértelmű hogy ha az ellenfél lesre fut és nem fújják be akkor a bíró vak és én kölcsön akarom neki adni a fehérbotom, ha a rivális csapatból valaki a földre kerül akkor egyértelműen szimulál. Annak idején mikor minden második hétvégén meccsre jártam bizony így ment ez, és ha Barca drukker ként mondjuk egy Real rajongóval találkozom akár a kiállításon nyilván jó egy picit szekírozni de a teljesítményt minden esetben el kell ismerni. A végére ahogy észreveszem a bejegyzés is tükrözi nagyjából hogy milyenek a napjaim hiszen sokan meggyőződéssel vallják hogy egy fogyatékos ember csak a saját állapotából egyenesen következő problémákkal illetve azok megoldásával van elfoglalva de ez nincs így. Annak a vendégnek egy srácnak is először az volt a vezetés feléig a legfontosabb elfoglaltsága hogy nem lát milyen sötét van aztán megnyugodott de a jó lélek a bárban annyira kepeszkedett hogy annak kézzel tapintható eredménye is lett, előzőleg rendelt egy kávét és a háromnegyed bögrét magára öntötte és azért elég forró a kávénk érdemes nem a bőrön keresztül ozmózissal a szervezetbe juttatni. Ilyen esetekben picit lelki furdalásom van hogy talán nem mondom el elégszer hogy az üveget poharat biztos kézzel fogni és ha nagyon szükségét érzi valaki gesztikuláljon de óvatosabban mint fényben azért „kiborulások” történnek. A fiú barátnője azért megnyugtatott hogy a Michi gyakran ilyen szertelen ne aggódjak és nem érdemes a sötétség számlájára írni a történteket. Sajnos a németül beszélő vendégek nem értenék pedig akkor picit átformálva a klasszikust azt idézném nekik hogy : „Kezeket az asztal fölé!…” szabi-eszter-szuzi-tengerrel2-nagyobbszuzival-bujos-dialog-2017

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább a NLCafé oldalra!